Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 11. szám

Fenyő Miksa: Apponyi Albert

Apponyi Albert gróf születésének hetvenötödik évfordulóját ünnepli az ország: az első igazi, meleg ünnepe a háború kitörése óta, melyben minden osztály, minden felekezet, minden párt őszinte szeretettel vesz részt. Sok mindenfajta ünneplést láttunk az utolsó esztendőkben, háborús cécókat, carmagnolás felvonulásokat, vörös májusokat, az alkotmányosság helyreállításának keményöklű ünnepeit: ezek mind győzelmi ünnepek voltak, valaki mindig ott ment megkötözve a diadalszekér mögött. Apponyi Albert gróf ünneplésében mindenki megaláztatás nélkül vesz részt és valahogy mindenki természetesnek találja, hogy az ünnepi menetben azok is felvonulnak, kik mellett máskor az ajkát harapva és kemény nézéssel szokott elhaladni. Különös ország ez. Nincs egyetlenpárt, amely Apponyi Albertet magának merné reklamálni, egyetlen parlamenti párttól sem hallottam, hogy íme amit Apponyi hirdet, mi is azt írtuk zászlónkra - dehogy is írták! - és mégis nincs egyetlen párt sem, mely ne venné a legnagyobb tisztelettel tudomásul amit hirdet, legyen az a múltak kritikája vagy a jövő programja. (Igaz, hogy éppen csak tudomásul veszi.)

Apponyi Albert gróf az egyetlen tekintély ebben az országban.

Az igazi tekintélyt nem védi törvény parancsa, fegyverek hatalma, az igazi tekintély a maga erkölcsi erejével hat. A nézésével hat, egyéniségének kisugárzásával, mint az állatszelídítő, ki az oroszlánketrecbe lép. (Vajon Szilágyi Dezső óta volt-e a magyar közéletnek igazi tekintélye?) Nagyszerű intellektusa, az élőszónak varázslatos hatalma, pártok hangyabolyai fölött messze eltekintő mindent megértő magas rangú világnézete, félszázadnak - mindig az elsősorban, mindig munkában, mindig a világ előtt eltöltött félszázadnak tapasztalata és bölcsessége... hol az a jelszó, mely ez előtt a vértezet előtt megállhatna.

S még valami. Az emberek érezték, hogy Apponyi Albert nem is akar egyéb lenni, mint egy fix pont az anarchiának, a céljavesztettségnek ebben a tengerében, amelyhez a többiek - gyáva, tudatlan hajósok - igazodhatnak. Jöhetett volna és mondhatta volna: a "keresztény" én vagyok, a liberalizmus túlkapásaitól én óvtam évtizedeken ezt az országot, én vagyok aki igazán küzdöttem a nemzeti hadseregért, a vezérséghez tartom jussomat, még csak azt sem kellett volna mondania, hogy revideáltam ítéletemet, nem szégyellem, hogy megváltoztam, az igazi politikusnak kötelessége a tömegek törekvéseit és hangulatait respektálnia, utánuk igazodnia. Apponyi Albert nem kívánta a pártvezérséget (pedig csak a kisujját kellett volna megmozdítania érte), mert érezte, hogy ebben a trianoni béke és belpolitikai küzdelmek által egyaránt szétszaggatott országban kell valakinek lenni, aki sehová sem tartozik, mindenkit, mindenkinek ügyét magáénak vallja, aki igazságot tesz. Bölcsességgel s azzal a nemes mérséklettel, mellyel emberi dolgok felett mindenkor ítélkezni kell. Apponyi Albert ma az ország bírája.

Apponyi Albert gróf ma az egyetlen tekintély ebben az országban. Egyéniségén kívül bizonyára közrejátszik ebben az is, hogy a régi Magyarország glóriáját az ő ősz feje körül látjuk ragyogni. Az a Magyarország, melyet mi 1914 előtt ismertünk, gazdasági konstrukciójában, kulturális berendezkedéseiben és politikai törekvéseiben már Nyugateurópa volt. Gondoljunk csak vissza erre az időre: vajon ha egy varázsszóval visszavarázsolhatná ezt az időt - minden liberalizmusával, zsidóival, kapitalizmusával egyetemben - van olyan kurzista, ki ezt a varázsszót ki nem mondaná? S most hogy Wilson úr bölcsessége a Balkán határait egész Sziléziáig tolta föl, a régi nyugateurópai Magyarországot, huszonegy millió lakosával, a Kárpátokat, Erdélyt, Bácskát és Bánátot: Apponyi Albert jelenti nekünk.

Apponyi Albert gróf ma az egyetlen, akinek külpolitikai koncepciója van az országban. Az egyetlen, aki tudja, hogy ma nem segít rajtunk semmiféle orientáció, a legravaszabb, a Ballplatzot szégyenben marasztaló diplomácia sem tudja ma visszaszerezni azt, amit tőlünk elraboltak. Az egyetlen, amivel a külföld figyelmét magunkra irányíthatjuk, a külföld rokonszenvét megnyerhetjük, tiszteletét kikényszeríthetjük: a demokratikus belpolitika. Mely minden embert egyenlő jogokhoz juttat és mindenkinek egyformán biztosítja az anyagi és szellemi kultúra lehetőségeit. Hogy a "jogrend" a legjobb diplomácia. Hogy amikor Felsőszilézia kérdésében Lloyd George Németország mellett foglalt állást, akkor azt mérlegelte, hogy melyik jelent többet az emberiség számára: a német kultúra vagy a lengyel anarchia és reakció: Apponyi Albert tudja ezt: az egyetlen, kinek nálunk külpolitikai koncepciója van.

Sok mindenféle titkos reménnyel nézünk az ünnepség elé. Natura nihil agit frustra. Bármily pesszimisták is vagyunk, lehetetlennek tartjuk, hogy a sorsnak, mely élete folyását ilyen gazdag sokágú deltával áldotta meg s amely egy nagyon elhagyott, nagyon szerencsétlen, szerencsétlenségét ésszel fel sem érő nemzetnek bizodalmát felé fordította, ne volna vele valamely komoly szándéka. Franciaország háborúját, Anglia háborúját is egy öregember nyerte meg: számunkra a győzelmet - a tevékeny béke, a megértés, az összefogás szelemében - vajon nem Apponyi Albert van hivatva meghozni? Nem babona ez, hanem hit és egyelőre ennek a szegény nemzetnek egyetlen reménye.