Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 10. szám

B. Tanner Ilonka: Én megálltam az időben

Oh, - ti hiába beszéltek nekem!
Én már ráfektettem sulyos tenyeremet arra, ami van
És értékelő szemmel igazítottam tömött kévébe minden Létezőt.
Uj és idegen örömök lihegő ujjongása nem gyötri már szomjas ajkamat.
Hiába beszéltek nekem messzi miszteriumok borzongó csodáiról,
S mondjátok: kicsi világom süket falai kilopják szivemből a szárazarcú napot,
Oh, ti betegálmu tévelygők, kik saját napotokhoz sohasem értek el!
Hiába hadonásztok otromba kavicstömeg fölött,
Mondva, hogy ismeretlen örömek pompájára találtatok:
Hitvány kavics csak - én látom! s aranycsodákat nem hazudik szemem.
Céltalan futkosásról zengett ditirambustok nem bolondítja meg bennem a rendnek örömét,
Oly élesen látom a létező magvát hazug álmok tarka ködfátylai alatt.
Én megálltam az időben és jóllakott szemem végigsimogatja a célbaért Készet,
Mint gazda, ki rendberakott kévéi telt békéjének örül,
Mert mindent adott, ami van: én már megállhatok.
Ti végiglihegtek az életen, de nem célhoz: csak a halálhoz értek.
Engem sötét szemek csillagos szögei szegeznek -
Miért futnék hitvány kavicscsodák után?