Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 8. szám · / · Figyelő · / · Losonczy Zoltán: Strindberg és Shaw

Posch Jenő: Az öngyilkosság ügyében

A neo-hegelismusnak, mely mostanában "nálunk úgy, mint más nemzeteknél" éli virágkorát, nem utolsó sorban azért, mert barátságosan kebelébe fogadja, avagy legalább is legyezgeti a régi spiritualizmust és egyéb reactiókat - ennek az iránynak, melynek tudvalevőleg Bergson a legkiválóbb alakja, egyik ismeretes vonása az is, hogy érzelmi kifakadásokkal pótolja az objektív döntő okok híját. Így tesz Füst Milán is, amikor azt mondja, ne bántsuk az öngyilkosnak illúzióját, mert hisz az élet csupa illúzió, vanitatum vanitas, sat. Ez az ő szemében is csak efféle nem szó szerint értendő érzelmi felsóhajtás lehet, mert hogyne látná, hogy ezt a mondását csőstül elfújja annak a másik sóhajtásnak szele (egy a sok közül): bár volna illúzió s nem szomorú valóság, hogy a háborút elvesztettük s most a drágaságot nyögjük! Azt is talán megengedi, hogy hasznos szolgálatot tesz, aki a parasztot, mikor kígyózsírt meg békakövet kér a patikában a baja ellen, felvilágosítja az illúziójáról, szóval, hogy az illúziók ellen küzdeni helyes dolog, pláne az olyan veszedelmes illúziók ellen, melyek, mint az öngyilkoséi, alkalmasak arra, hogy a társadalmat hasznos munkaerőktől segítsenek megfosztani. Azt sem mondanám, hogy ne bántsuk azt az illúziót, mellyel jól érzi magát, aki hozzá ragaszkodik, vagy amely, mint "az öngyilkosság lehetősége" egy alább említett olvasóm szerint, "mint vigasztalás szerepel." Hiába, én még annak a régi iskolának vagyok a híve, amely azt tartotta, hogy a hazugság, az ámítás, tehát önmagának is az elámítása sohasem jó, legfeljebb csak látszólag. Veszedelmes is ez az elv, mert ha nem szabad bántanom azt a balhitet, mely valakinek jól esik, akkor nem szabadna bántanom a váltóhamisítónak sem azt a szintén nyugosztaló, bátorító egyéni meggyőződését, hogy egy kis név-odakanyarítással az ember mindig segíthet a szorultságán. Az továbbá, hogy az öngyilkos-illúzióra annyival is nagyobb szükség volna, mert "életünknek talán legpozitívabb tartalma" a fájdalom, schopenhauerul van ugyan, de nem igaz, sőt ha igaz lenne, akkor is csak az következnék, hogy annak a sok fájdalomnak gyógyítás kell, de nem illúzió. Aki végül ez illúzió ellen való küzdelmet helyteleníti azért, mert nemcsak ez, hanem sok más illúzió is van, az mintha csak azt mondaná: úgysem tudjuk meggyógyítani az összes betegségeket, tehát azokat se bántsuk, melyekhez hozzá tudunk férni.

Meglehet, hogy Füst erre azt fogja mondani, hogy ez csak afféle logikázás, mert a logikáról neki ugyanaz a rossz véleménye van, ami Bergsonnak és tovább Hegelnek, t. i. hogy a logika csak mesterségesen egyszerűsíti a maga számára a feladatokat, mikor maga az élet tele van logikátlansággal sat. (Hegelnek még az volt a jelszava: "das Wirkliche ist vernünftig", az utódaié már: "das Unvernünftige ist wirklich.") Én sem állítom, hogy a logika elég volna minden ismeret megszerzésére, s azt is tudom, hogy van logikátlanság azon kívül is, mely ellen a cikkemben küzdöttem. De meg vagyok győződve arról, hogy annyira mégsem szabad belegázolni éppen ebbe a szegény logikába, hogy helytelenítsük bizonyos logikai hibáknak kimutatását, amilyeneket én éppen az öngyilkos esze járásában láttam, s helytelenítsük azért, mert van sok más ilyen hiba is. Látnivaló, hogy Füstnek ez a "logikája" (?) mindenben hasonlít az előbbi pontéhoz.

Amit a determinizmusról mond, az teljesen egyezik a régi sophista-módi ellenvetésekkel. Az illető pontban mondottakat talán szabad lesz a következő mondatban összefoglalnom: "A természet-elvű deterministának nem szabad küzdenie az öngyilkosság ellen, mert az öngyilkosságot éppen ő szerinte maga a természet hajtja végre, mint minden egyebet." Ez az ellenvetés olyan rossz, hogy beérem a következő, csak a stílusát és sophista színezetét másoló felelettel: A determinista jól teszi, ha harcol az öngyilkosság ellen, mert ezt a harcolást is őbenne a természet végzi, mint minden egyebet. - Íme, tessék, ha úgy tetszik, innen tovább folytatni a licitáló játékot, amely elmehet a végtelenig, mert persze úgy az öngyilkosságot pártoló, mint az azt megtámadó fél "a természetnek" tulajdoníthatja a maga eljárását.

Komolyabb mindezeknél az az ellenvetés, hogy az öngyilkosság megszűnik abszurdumnak lenni akkor, ha a fenyegető kínos halált könnyebb halálnemmel helyettesíti. Elismerem, hogy ez a legkényesebb pontja egész fejtegetésemnek. De talán közelebb hozza nézeteinket egymáshoz a következő elmélkedés. Ha az, akit lassú tűzön négy napig tartó megsütésre és gőzhengerrel való kisajtolásra ítéltek, választhat ezen halálnem, és a között, hogy ugyancsak idegen kézzel morfium-álom segítségével vegyék el az életét: annak ez utóbbi halálnemre eső választását minden okos ember csakis helyeselni fogja, szó szerint elfogadván, hogy két halálnem közül a kevésbé kínos a jobb. Azt is elismerem, hogy ezt a jobb mivoltát csak igen csekély mértékben rontaná meg egy olyan kikötés, hogy azt a morfium-halált öngyilkos kézzel, vagyis a méregnek önkéntes beszedése útján hárítsa magára az illető áldozat, kisebb kín az önszántából lenyelt méregpirula, mint a gőzhenger. Hol rejlik tehát egy ily esetben véghezvitt öngyilkosságban az abszurdum? Maga a szerencsétlen áldozat persze szentül meg van győződve öngyilkosságának egyetlen helyességéről, és a nézőközönség, a közvélemény, mondhatjuk, egyhangúlag hozzájárul ehhez a meggyőződéséhez. Pedig hát az abszurduma ez eljárásnak kitűnik, ha úgy fogjuk fel a dolgot, hogy az illető áldozatnak úgy alakult az élete, hogy egy bizonyos közeli időponttól fogva életfogytáig tartó kínos szenvedéseknek a legnagyobb mértékben valószínű (a jövő sohasem biztos!) kilátása szakadt reá. Mármost amiről ő máris eléggé meg van verve a sorstól avval, hogy ilyen helyzetbe került, ő még megtetézi a baját avval, hogy halálküzdelmeket, bármi enyhén lefolyókat akaszt magára. Eljárása tehát mindenképpen önkárosítás, vagyis rokon ama cikkemben említett parasztéval, aki a jégveréstől megmaradt búzáját még maga gázolja le. Ha csak azon a szemüvegen keresztül nézzük áldozatunknak a tettét, hogy ő egyik halál helyett a másikat, az enyhébbet választotta, akkor persze nem találunk benne kivetőt. De meg kell gondolni, hogy itt nem csupán két halálnemet lehet és kell egymással szembevetni, hanem egy halálos kínokkal megrakott leendő életszakaszt (ez az a sütés meg gőzhenger), és egy ennek a gondolatával, ennek félelmével eltöltött másikat, melyben a félelem és kétségbeesés oly fokot ér el, hogy a szerencsétlen áldozat kárt tesz önmagában, haláltusába dőlvén. - Kínokat kikerülni mindenesetre okos dolog, de a kikerülésnek csak az a módja az okos, amely ezt a megszabadulást élveznünk is engedi. Már most ami szerencsétlen öngyilkosunk életének melyik pontjára esik a megszabadulásnak ez a nem puszta hite, hanem reális érzete, tettét jutalmazó valósága? Ameddig ott reszketett a siralomházban, várva a rá kimondott ítélet végrehajtását, addig tényleges, testi kínjai úgysem voltak, nem volt tehát mitől megszabadítania magát, sőt ezt az aránylag tűrhető állapotát rontotta meg ő avval a méregpirulával, melynek hatása az, hogy őt a beállott halála következtében immár elmaradó kínzatásnak, vagyis a sikerült megszabadulásának tudatára jutnia nem engedi. Azt állítom, hogy amikor a megszabadulás csak öngyilkosság árán lehetséges, az nem igazi megszabadulás, vagyis nem az, aminek szánta az elkövetője, következőleg abszurdum.

Elismerem, hogy ez meglehetősen kihegyezett, tűhegyére állított okoskodás, s hogy alkalomadtán egyetlen ember sem követné, sőt ezt cikkemben magamra nézve is valószínűnek mondottam. Azonban mondanom sem kell, mennyire meg volnék elégedve fejtegetéseimnek sikerével, ha ezentúl csupán az ilyen végső, mondjuk röviden gőzhengeresetekre szorítkoznának az öngyilkosságok. Csak az a baj, hogy aki az öngyilkosságot ilyen szélső esetekre vonatkozólag helyesli, evvel egy olyan okoskodásnak indította meg a lavináját, vagy mondjuk stílszerűbben, a gőzhengerét, melyet nincs hol megállítani. Mert mit feleljünk akár annak a cikkemben említett francia fiúnak is, aki azt tartja, hogy őneki a második eminensségnek élte fogytáig kiterjedő "szégyene" olyan "gőzhenger", amely elől szívesen menekszik a halálba? Szóval a "végső eset"-eket mindenkor az egyéni értékelés s nem objektív kritériumok avatják végsőkké, s így ha elvileg elfogadjuk az öngyilkosságnak ilyen gőzhenger-esetben való helyességét, voltaképp annak az elismerésére kényszerülünk, hogy minden öngyilkosság helyes, melyet az elkövetője annak tartott.

Azt, hogy van eu, én is elfogadom, de ilyen szerintem sohasem lehet a kényszerhelyzetben véghezvitt, bármi euphoriás érzéssel járó öngyilkosság. Ha már nem már az a tudata is megronthatja az áldozatnak "élvezetét" s vágja le a JanatoV-ból az euJanasia szótagot, hogy ő maga hozta magára a halált.

Meggyőződésem szerint az öngyilkosságnak közszokását csakis az emberi babona tartja felszínen, illetőleg az olyanféle felfogás következetes végigkövetésének relatív nehézsége, amilyet a holttestnek res állapotáról cikkemben vázoltam. Hogy milyen könnyű dolog az okoskodásnak e sima pályáján elsiklani, látom egy másik olvasómnak a leveléből, aki minden logikai lelkifurdalás nélkül le tudta írni, hogy az ő nézete szerint az öngyilkosságra készülő embernek "spirituális része (!) voltaképp túlérzi már magát az öngyilkosságon s mint kívül álló, mint res néz csak vissza az életre." Szóval kiveszi a számból a "res" szót s aztán mégis visszanéző erőt tulajdonít ennek a res-nek, ámbár levele után nem lehet feltenni róla, hogy ne tudná, hogy a "res" élettelen, tehát visszanézésre képtelen dolgot jelent. Íme a régi Ádám! Én váltig azt harsogom a fülébe, hogy a befejezett öngyilkosság után nincs visszanézés az életre, tehát hiú remény az önmegszabadítás boldogsága, ő ezt szóval elfogadja, de avval akar cáfolni, hogy az öngyilkosjelölt, ha már nem a tettének végrehajtása után, de legalább a végrehajtásig "dúsan előre élvezi" tettének gyümölcsét, azt hogy ő hogyan fog megszabadulni minden bajától! Hát csak lakjék jól a Hesperidák aranyalmáinak gondolatával, aki hiszi, hogy a halála után majd része lesz bennük.

Egy másik ellenvetése ugyanez olvasómnak - kivel itt csak azért foglalkozom, mert talán másnak is voltak efféle nehézségei - arra vonatkozik, amit a l'art pour l'art lelkületnek életunalmat gátló hatásáról mondottam. Ő tagadja, hogy a gyermekben valami l'art pour l'art-féle ösztön rejlenék, mert az nem a tudományban és művészetben merül el, hanem inkább hírnévről, gazdagságról ábrándozik. Erre azt felelem, hogy a l'art pour l'art elv, ott ahol beszéltem róla, nem tudományba és művészetbe való elmerülést jelent, hanem csak tárgyak és jelenségek, meg az okaik iránt való őszinte, önzetlen érdeklődést. Ez pedig megvan már abban a fiatal gyermekben is, akinek még fogalma sincs hírnévről és gazdagságról. Legfurcsább azonban az, hogy míg én az ilyen lelkület meghonosítását jó védőfalnak tekintem és ajánlom az öngyilkos szándékok ellen, addig ez az olvasóm éppen ebből kovácsol újabb fegyvert az öngyilkosság, mondjuk egyszerűen az öngyilkos számára, azt állítván, hogy "ha az élet oly reménytelen helyzetbe állít, hogy a művészetért művésziesen tovább élnem... lehetetlennek látszik, úgy eldobom az életet... vissza a res-be, ahonnan jött". Erre azonkívül amit általános elv alakjában mindenféle öngyilkosságra vonatkozólag mondottam, csak azt felelhetem, hogy aki megöli magát azért, mert nem sikerült valamit, akár magát ezt a tudományba és művészetbe merülő életet keresztülvinnie, az sohasem volt igazi l'art pour l'art ember.

Végül ha igaz volna, hogy azért, mert megadatott nekünk, "az örök anyag egy-egy formáinak, hogy egyszer... kiváló konstrukciónk folytán revoluciózusan tudjunk hatni önmagunkra, akkor élhetünk is ezen képességünkkel" (értsd: hogy magunkat megsemmisíthessük): akkor igaz volna az is, hogy mivel képesek vagyunk más embert meglopni vagy megölni, "élhetünk is ezen képességünkkel".

Evvel azt hiszem egyelőre búcsút mondhatok az öngyilkosság eszmekörének.