Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 8. szám

Turóczi-Trostler József: Stefan George [+]

George formáját a művészettörténettől kölcsönvett műszóval absztrakciónak nevezzük. Az absztrakciót ebben az értelmezésében nem logikai folyamatok eredményének, az élet vértelenítésének a megjelölésére használjuk, csak az élmény új, a naturalizmusétól elütő stilizálásának a törvényszerűségét írjuk körül vele. Ez a törvényszerűség azt jelenti, hogy a költő nem merül el a pillanat élményébe, nem avatja szentté az érzéki benyomást, mint a naturalizmus, hanem kifejti súlyából, megszabadítja esetlegességétől s a zavaró vagy zavaros világkép felett új, szennyes önkénytől és kétértelmű véletlenségtől megtisztított abszolút értékű világformát teremt magának. Georgeig csak elvétve s rendszerint csak kompromisszumos változataival találkozunk e formának. Platóhoz, az új platonizmushoz, Dantéhoz kell visszanyúlnunk, hogy analogonjára akadjunk. Nem detronizálja az életet, hanem felemeli. Az absztrakció költészete nem szép látszat, hanem a végtelenség megjelenítése, nem a valótlanság álma, hanem egy szép álom megvalósulása. Nem testnélküliség, hanem testfelettiség, nem életen kívüliség, hanem új távlata az életnek, nem élettagadás, hanem új lehetősége a fokozottabb életigenlésnek. Az én romantikus elszigeteltsége véget ér. A magányos ember új szilárdságot érez a lába alatt, dalával új csillagképeket varázsolhat a feje fölé. A világtörténés kibillent mérlege nyugovóra tér. Ember és természet újra egymásra talál. Az elvált partok összeérnek. A lét újra kerek és befejezett, mint Dante vagy Goethe kozmoszában, csakhogy ezúttal nem esik egy síkba a realitással, hanem felette áll. Az élet legveszedelmesebb és legsötétebb erőit a költő átülteti a saját abszolút értékeinek a nyelvére. Puszta éjszakák, meddő napok és évek űrét ugyan be nem népesítheti a vér és lélek parlagát ugyan fel nem szánthatja s be nem vetheti, de a sóhajok hídja nem lankad többé tört testtel a homályba. Életakció és életpasszió új értelmet kap, a szép pillanatok világokat jelentenek s egy új csillagrendszer törvényei szerint kerengenek az új lélek pályáján. A megfojtással fenyegető élménytömegek elrendeződnek, a tárgyak érintetlen mozdulatlanságban állnak, a mechanizmus párája és rozsdája lemállik róluk, a szavak újra áhítattal közeledhetnek hozzájuk, hogy birtokukba vegyék őket. Új éghajlat alatt új szépség bontogatja a szárnyát. E szépség nem érzéki inger, nem is elvont, allegorikus körülírás, hanem az új lélek klimatikus állapota. Horizontját nem deformálja gőzölgő szenvedély, szemét nem homályosítja el céltalan keresés könnye és láza: George absztrakciója a platói rend költői formája, modern újjászületése...

***

Az absztrakció nem egy vagy két vers formája. Az absztrakció a stilizálás georgei törvényszerűsége. George költészete ennek a törvényszerűségnek a betöltése. Első versei közül a Fibel-ben (1901) összegyűjtött Zeichnungen in Grau, Legenden, nyelvi klimatikus és légköri feltételeit teremtik meg a törvényszerűség betöltésének. A versforma itt inkább csak könyörtelen elhárítás, merev, égő védekezés a környezet rikító világa ellen, nem teste, hanem csak menedéke, rejteke a léleknek. Minden íve, szava szentség, mert csak önmegtagadó, szívós és szenvedélyes harc árán lehetett megmenteni, megtisztítani prózai sebhelyeitől s kozmikussá avatni. S mintha a költő egyre attól tartana, hogy új kudarc homályosíthatná el az első diadal lírai fényét, meredeken zsúfolt képekkel, rideg pátosszal némítja el belső ujjongását. A nyelvi szublimálás első fázisában a sokértelműség csak kényszeredetten adja át a helyét szigorú egyértelműségnek. Hanglejtése új, szokatlan, de még nem egészen tiszta, mert nincsen megfelelő akusztikája.

A Hymnen- (1890) és Pilgerfahrten-ben (1891) új magasabb, ha nem is tág légkör veszi körül a formát, új ha nem is teljes akusztika veri vissza a hangját, új, de még ködfoltos horizont hajlik eléje. A nyelv már intellektuális beavatkozás, gátlás nélkül közvetítheti a lélek "Urduft"-ját és "Urton"-ját, s megindítja a tárgyi környezet szublimálását. Ezen a ponton olvasztja George magába mindazon ritmus-kisugárzásokat, amik régi és új rokon lelki szituációkból áramlanak feléje: Goethét, Hölderlint, romantikus lírát, Nietzschét, Baudelairet, Verlainet, Rimbaudt, Mallarmét, Swinburnet, nem mintha idegen vér megtermékenyítő, összetartó, ragasztó erejére volna szüksége, hogy felépítse formavárát, de nem utasíthat vissza egy olyan hangot, sugárt vagy leheletet sem, amely már tiszta világokból jő, megóvja minden céltalan felmorzsolódástól, kerülőktől s ezzel megkönnyíti az építés munkáját.

Az első versek ünnepélyes pátosza, a költői küldetés és felkentség hieratikus gesztusa nem póz (aminek nézték és nézik), hanem ősélmény, az absztrakcióval közös törvényszerűsége van, útja egy irányban halad vele. A Fibel verseiben ez a küldetés még csak feszültség, George egy másik ősösszetevőjével, az érzéki szenvedéllyel vívott tusájában homályos érzése. A Hymnen-ben inkább csak elhárítás: az újonnan felavatott légkört védi ünneprontás, szenny ellen, monologikus hallucináció. A Pilgerfahrten-ben a nyelvi szublimálás nyomában szabadabban vesz lélegzetet, szentté avatja az egyéni környezet tárgyait, a szenvedéllyel való tusájába belevonja a természetet is, magánya dialogikussá lesz, korlátok között is szabadon, mert szépségáhítatának megfelelően - nyugodt fuvolázó ragyogással ömlik árad, s színekből, drágakövekből, gyöngyből varázsol mocsárláz, szakadékok fölé szigeteket, velencei melankóliát, parkot, őszutót, téli havat... Az absztrakció s az ünnepélyesség közösen tiszta szimbólumaként ragyog fel az Algabal (1892) előtt a Pilgerfahrten utolsó verse: Die Spange. (Ich wollte sie aus kühlem eisen Und wie ein glattere fester streif Doch war im schacht auf allen gleisen So kein metall zum gusse reif. Nun aber soll sie also sein Wie eine grosse fremde dolde Geformt aus feuerrotem golde Und reichem blitzenden gestein).

Az Algabal-lal, ezzel a tűzpiros aranyvirággal kezdődik a már tiszta légkör tágulása s a már teljes akusztika mélyülése. A nyelv visszahódítására a modern lélek három ősi kultúrrétegének (antik, középkori keresztény, keleti) megváltása következik. Michelangelo, Shakespeare, Galderon, Goethe s a nagy fordulónál Hölderin szinte akadály nélkül léphet saját kultúrsíkjából idegen kultúrsíkokba, nézhet vissza kultúrfokáról régi kultúrcsúcsokra. A romanticizmus téves távlatbeállítással egy már csak fiktív kultúrsíkból néz elérhetetlenül derengő kultúrsíkok felé s vagy tengerbe zuhan a rév előtt, vagy halottakat virraszt, kísérteteket idéz, színeket, illatokat gyűjt a partraszállás rövid, ideges pillanatában. George antik élménye nem harcnélküli, fejedelmi birtokba-vétel mint a Goethéé, nem vágykép, mint a Shlegen-testvéreké, nem új, torzókból rekonstruált hanem szublimálás útján visszahódított világ. Az Algabal-ban az antik rétegnek csak egyik képviselőjét szublimálja s nem magát az egész réteget: A hírhedt császár elfolyó alakját visszaálmodja történet és mítosz előtti, kozmikus állapotába, oda, ahol minden nagy költői érzés és nyelv-képzelet megközelítheti a vére lüktetését, ahonnan még egyszer végigélheti az életét, felépítheti palotáját, környezetét, kertjeit, imperiumát, isteneit, egész klímáját, ahol még egyszer megszólaltathatja, de most már szépségáhítatának megfelelően, időtlenítheti császári ifjúságát, lefejthet róla minden torz vonást, kétértelműséget. Csak így érthet, hogyan választhatja költői küldetése első nagy hasonlatául George az elpuhult, hisztérikus, kegyetlen, kéjenc, szentségtörő sorsát. Mert most már innen áll az erkölcs határán (az esztétikai immoralizmus - pl. Heinse, túl van rajta). Sorsa betöltésében csak egy törvényszerűséget ismer, küldetésének és lobogó sűrű szenvedélyének, hangjának és visszhangjának harmóniáját, s könyörtelenül kiolt mindent (testvért, rabszolgát...), ami sorsát csak egy pillanatra is megzavarhatná. Az Algabal álom és hallucináció, tüzes felhő és tiszta égbolt, az érzékiség fekete virágillatának, az antik kozmosz dionyzoszi összetevőjének utolsó lírai evokációja a modern költészetben, a német nyelv dermedt fényeinek és érceinek cseppfolyósítása. A történeti festészet Makart-gőgje és a hamerlingek minden felszín-tűze elhalványul mellette. Zenéből született líra, mint Meister Eckharton kezdve Nietzscheig minden lírai misztérium - égés nélküli láng, öblös pompa, mágikus remegés, melodikus hallgatás és elfátyolozás. Az Algabal George dantei kalauza - hármas tagoltsága és dantei reminiszcencia. Az "Unterreich" szigetpalotájából a "Tage" életén, az "Andenken" elégikus emlékmezőjén keresztül a "Vogelschau" csúcsához vezeti:

Grosse raben sah ich flattern,
Dohlen schwarz und dunkelgrau
Nah am grunde über nattern
Im verzauberten gehau

Schwalben seh ich wieder fliegen.
Schnee- und silberweisse schar
Wie sie sich im winde wiegen
In dem winde kalt und klar!

Az "Unterreich" dionyzoszi fekete virága után az "Oberreich" bíbormadara... az Algabal szigetpalotája után a "Hirten und Preisgedichte fejedelmi szigetvilága. A szublimálás ezúttal az apollinikus réteget hódítja vissza. A "Vogelschau" szimbolikus magasságában a valóság szép álmát a szép álom valósága, a szépségáhítatot megtestesült szépség, a magány alkonyi lobogását a felkelő s a delelő nap fénye váltja fel. A fül funkcióját átveszi a szem. A lét derült, átlátszó, minden vonatkozásában egyensúlyozott tág élet- és lélekmező. A plasztikus szépség egyetlen mértéke a kozmosznak, törvénye a világérzésnek, oka, sorsa, végzete, célja minden jelenségnek, természetnek, istennek, kit újra áldozatok füstje ünnepel, fejedelmi pásztornak, pásztorlánynak, hérosznak, aki sebével a magányba vonul vissza, a faunoknak, szatíroknak, nimfáknak, akik újra test és vér, s mindenek előtt a súlyos sallangok nélkül is hellén nyelvnek és hanglejtésnek. George antik síkja keskenyebb mint a Goethéé, nem olyan mély mint a Hölderliné, de evokációja (Nietzschéével, Spittelerével együtt) a mi Hellászunkat varázsolja valósággá, közellétté, klímává. Az antik fluidum, amelyhez a Mommsenek, E. Rohdék, Wilamowitz-Möllerdorfok szolgáltatták az anyagot, valójában csak az ő közvetítésével szivárog át a vérünkbe.

Talán még tökéletesebb a középkori-gótréteg evokációja a Sagen und Sänge-ben, mert két irányból is megközelítheti: a saját katolikus-délnémet összetevői s az antik ősréteg felől. Mint az Algabal-ban a nyelvi szublimálás itt is romantizálás, történeti deformálás előtti érzésszférába vezet, a Nibelungenlied születésének korába, a Minessang tavaszába, amikor a sok vágyhasonlat, csodavárás és keresés, Parzival, az Armer Heinrich, Trisztán és Izolda, legendák, tűzrózsák és virágostüzek, lovagi élet csak zene, káosz, vonalremegés, sikoly, áhítat, légkör... ...készen arra, hogy (román közvetítéssel) a gótikában ég felé íveljenek, konvencionális jeggyé, képpé, tükörré dermedjenek. George ezt az égő, zenei cseppfolyós fluidumot kristályosítja formává. A középkori elvonás s a georgei absztrakció és szublimálás különbsége: Hartmann von Auenál, Wolfam von Eschenbachnál, sőt Gottfried-nál s Walther von der Vogelweide lírájában is csak sejtjük, hogy a formába dermedés előtt milyen megrázkódtatás, remegés, sóvárgás tüzelhetett a költő ritmusában, de az egyén lelke, szája, sebe, vére, vergődése néma marad. Amit a vérelvonó és zajt-halkító forma keresztül bocsátott a szűrőjén, azt ma már csak denaturalizált, egyéniség és őszinteség nélküli lecsapódásnak érezzük. George gót lelki síkjában a néma szív, száj és seb, megdermedt vér és áhítat, csodavárás, érzéki láng, kaland- és asszonyszomjúság, férfihűség, fegyverbarátság újra el kezd verni, dalolni, sírni, ívelni, a remete magányáról, a Minnedienst tragikus és büszkén megalázkodó héroszairól, a Parzivalok lelki nagypéntekéről, a beteg Henrikek, Trisztánok, Izoldák, keresztesek, Madonna-apródok, merev lovagok arcáról lehull az álarc. Pedig George nem interpretál beléjük sem reakciót, sem tömjént, sem szentimentalizmust, mint a romanticizmus óta Scheffelig, Scheffeltől a neoromanticizmusig minden epigon. Nem is archaizál. Hanglejtése és gesztusa mégis tiszta gótika, csak német klíma érlelhette teljessé, s mégis időtlen mint a Grünewald madonnája.

A lírai trilógia harmadik része, a Hängende Gärten George világának egyetlen romantikus szigete. A kelet teste és lelke sohasem halványodott el annyira, sokkal inkább megtartotta mesevarázsát és közellét-értékét, mint akár Hellász, akár a gótika álomlevegője. A keresztesháborúk és Nietzsche között egy pillanatra sem vált felismerhetetlenné vagy járhatatlanná a hozzá vezető út. Lelki komplexumunk keleti összetevőjének cseppfolyós állapota egy pillanatra sem dermedt meg, állandóan felfrissült, még ha időnként meg nem felelő távlatokba került is. Tartalmát George szublimálás nélkül veheti birtokába, mint egykor Goethe Hellászt az olasz ég alatt, s formálhatja kozmosza törvényszerűségéhez, szépségéhez, harmóniájához Azok a képzeleti erők és energiák, amiket a Hymnen óta tartalmak felszabadítására és felszívására fordított, most a nyelvi formát táplálhatják. Csak a nyelv maga szublimálódik, szabadul fel a konvencionális keletiség megkötöttségéből keleti csapongásra, illatozásra, pazarlásra, tömjénezésre, asszonybálványozásra, érzékiségre, varázslásra. A XVII. század tárgyi exotikuma, az Énekek éneke, Ezeregyéjszaka, Geothe Hafiz-bölcsessége és oáziscsendje, Novalis fényszomjúsága (Fern im Osten wird es helle...), Schopenhauer Buddha-gesztusa, Platen liliomremegése, Heine-Hebbel lótuszérzékenysége, V. Hugo-Freiligrath csillagozó szertelensége, Nietzsche Zarathustra-ittasúltsága örökségképpen száll rá, de kielégülten, tisztán, befejezetten, telt pórusokkal, s mellettük ott él minden hang és hanglejtés, melyet felemelő édes mámorban, hőben, fénybe, színben, látszatpompában, délutáni fülledt és érzéki remegésben, megalázkodó gőgben elemi rokonság köt Kelet délibábjához, a bölcsek köve misztériumához, az arabeszk végtelen remegéséhez, a mozaik háttér titokzatos, életet súlytalanító aranyához: Szavak, rímek, rímgerezdek fejedelmi függő kertjei.

A Jahr der Seele (1895) a Függő kertek kozmikus, nyugati megfelelője, lényegében szintén csak nyelvi szublimálás. E kötet tartalma azonban már nem egy vagy két lemérhető réteg, intellektualizálható feszültség, ünnepélyesség, hanem inkább csak sejthető, körülírható sors- és lélekvalóság: a lélek éne, természet. Hellászban, a gótikában a rétegekkel együtt szublimálódik a nyelv, itt megfordítva a nyelvi szublimálás foglalja magában a tartalomét. A szublimálás, a természet történet-, mítoszelőtti állapota pedig azt jelenti hogy újra egy síkba került a lélekkel, újra kozmikus közösségben él vele s nem áll sem alatta, sem mögötte vagy felette. Hiszen a természet története, mítosza, élete éppen akkor kezdődik, amikor felfedezik külön életét, amikor a lélek kiszakad belőle s önállósul, amikor ez a dualizmus színben, hangban tudatossá válik. Minden kor rousseauizmusa, a természet modern lírája jórészt harc a lélek elszigetelődése, a dualizmus ellen, a nagy szakadékot leplezi, a dualizmust kerüli ki, némítja el azáltal, hogy (tudatosan, öntudatlanul) szimpatetikus hátterül, visszhangul, díszletül alkalmazza a természetet, vagy lelki állaptok, történések formáivá, hasonlataivá, szimbólumaivá sűríti tavaszát, nyarát, őszét és telét. Német ég alatt talán csak három ízben érnek össze az elszakadt partok: Goethe lírájában, Schelling mítoszában s a Jahr der Seele verseiben. Goethe és Schelling kitöltik a szakadékot, Georgénál (ha jóval szűkebb területen is) helyreáll az ősi kozmikus egység. Ich und du dieselbe Seele: a természet újra sorsa, látható érzéki teste a léleknek, a lélek pedig nem látja többé madártávlatból, a természetet nem analizálja, nem is közeledik hozzá bizonytalan félelemmel, hanem együtt él, lélegzik, fejlődik, virágzik, színesedik, érik és fakul vele, nem töri meg sugarát, mert egy-sugártest vele. A természet napjai, hónapjai: a lélek éve. A természet minden változása s minden lelki történés megfelel egymásnak. A lélekben csak néhány melankolikus, fájdalmas emlékképe maradt meg annak, hogy századok óta különváltan kellett élnie a természettől, s egy-egy ilyen emlékkép festi vigasztalanul sötétre a Nach der Lese néhány versszakát, a Traurige Tänze dalait. A szüret, az őszi park, tótükör, szökőkút zenéje, vasrácsrozsdája, gyümölcshullás, konkoly kékje, téli táj fehérje nem sugártörés, kép, hasonlat, megszemélyesítés, szimbolizált természet, hanem Urbild, Urton, Urlicht, Urduft. Az egységgel együtt a szó egyértelműsége is visszatért. Itt most már nem veszhet el semmi, halk nesz, sóhaj, zümmögés, párafátyol, vízcsepp, hallgatás, némaság, árnyék, körvonal, hattyúnyak, kézszorítás, csók nedvessége nem kallódhatik el, mert hangnak és visszhangnak egyazon akusztikai, fénynek és visszfénynek egyazon optikai törvényszerűsége van, s mert a naturalizmus tikkasztó napja felett az absztrakció tiszta kékségében semmi sem zavarja a stilizálást. Mintha a gyümölcsnedvektől és virágillatoktól párolgó ősz teljességét, utolsó bágyadt fényét, virágtalan, gyümölcstelen magányát, mintha a tél borzongását, hideg szívét és vérét, jégvirágainak fehér zengését, szobazugba szoruló mese leheletét, a nyár nyugalmas, határtalan délutánját, hermelines fejedelmi diadalmenetét soha azelőtt nem éreztük volna annyira a magunkénak, mint most, hogy George zenéjében szürcsölhetjük magunkba. A Függő kertek-ben kifelé, itt pedig titokzatosan, súlyosan befelé áramlik ez az igéző, kábító, dúdoló, álomba ringató, zsongító zene, sűrű itallá alvadó melódia. Ezt a melódiát, a Traurige Tänze lírizmusát, az ilyen verseket, mint: Es lacht in dem steigenden Jahr dir Der duft aus dem garten noch leis. Flicht in dem flatternden haar dir Eppich und ehrenpreis... vagy Das ied das jener bettler dudelt Ist wie mein lob das dich vergeblich lädt... Drei weisen kennt vom dorf der blöde knabe... Trauervolle nacht! Schwarze sammetdecke dämpft Schritte im gemach... Dies leid und diese last: zu bannen Was nah erst war und mein Vergebliches die arma spannen Nach dem was nur meh schein... Der hügel wo wir wandeln liegt im schatten Indess der drüben noch im lichte webt... Zu trauringem behuf Erweckte strum die flur... Ihr tratet zu dem herde wo alle glut verstarb. Licht war nur an der erde vom monde leichenfarb... nem lehet, de nem is kell intellektualizálni, mint ahogy meddő kísérlet volna tudatosítani, interpretálni a virágillatot, gyümölcsösök, növények nedvét, mert George is csak a föld nedvességét, a levegő páráját szublimálja melódiává.

Most, hogy a lélek és természet egységéből megszületett az új melódia, most hogy George távlata kozmikusan határtalanná tágult nyelve minden rétegében egyértelművé vált, az élet mechanizált szellemét is visszahódítja: a Teppich des Lebens (1899.) az élet és a szellem, az élet és az eszmények egységének ősformáját fejti ki a mitikus és történeti formák közül. A metafizikai világ függő kertjei újra a földből szívják tápláló nedvüket, a plátói ideák kilobbant egén újra felragyog a reális élet fénye. Lélek és természet, élet és eszmény között már nem kísért az áthidalhatatlanság schilleri vagy romantikus pátosza. Az eszmény az élet hangja, az élet pedig az eszmény realizálódása. Szépség, erő, erkölcs - nem formális vagy ellentétes fogalmak, hanem az élet halhatatlan törvényszerűségének kisugárzásai. A Vorspiel meztelen angyala a lélek vőlegénye, az élet és az eszmény új egységének szimbóluma, formálója, őre, megvesztegethetetlen bírája, isteni és emberi lény, szép test, a költő s vele együtt lehajló, letérdelő égi testvére, felszabadítás s egyben megkötés, könyörtelen, szigorú, tiszta, mint a nagy küldetés, a harmónia, az absztrakció törvényszerűsége, melynek ő a heroldja s egyben betöltője. A Vorspiel huszonnégy verse a szellem és élet egységesítésének, szublimálásának kimért, megkötött drámai útja, a vátesz s az új évangelium hírnökének nagyszerű dialógusa, melynek során a szellem visszakapja ősi funkcióját, a test fényhez, a hang testhez jut, az átszellemült élet nyelvrétege felszabadul az új funkcióra, a szenvedély kibékül a küldetéssel, a nyugvó mérleg, a teremtő élet, a vita activa, a vallás és erkölcs, az enyészet, a halál, az örök élet eszményei földközelbe kerülvén, megtelnek a valóság vérével. A költő most már boldogan fürösztheti egész arcát friss rózsákba, vethet horgonyt a csendes sziget kikötőjében, fedezheti fel örök rúnák titkát délnémet tájak szigorú vonalvezetésében (Schon lockt nicht mehr das Wunder der lagunen Das allum-worbene trümmergrosse Rom Wie herber eichen duft und rebenblüten Wie sie die Deines volkes hort behüten - Wie Deine wogen - lebensgrüner Strom!), egyenlítheti ki a két történeti réteg ellentétességét: Kreuz du bleibst noch lang das licht der erde... Hellas ewig unsre liebe, írhatja jelmondatul lobogójára:

In meinem hain der weihe hallt es brausend:
Sind auch der dinge formen abertausend
Ist dir nur Eine - Meine - sie zu künden...

Szavát most már nem szennyezi a tömeg bélyege, úgy figyel a hangjára, mintha éteri magasságokból jönne, Pantheonjának szobrai között:

So sind dir trost und beispiel höchste meister
Die attischen die reinsten gottesdiener
Der Nebelinseln finster fürst der geister
Valclusas siedler und der Florentiner.

Magasabb, kozmikusabb bolt alatt még egyszer felvonulnak a szublimált, visszahódított természeti, történeti erők és rétegek képviselői, szimbólumai, nem elszigetelten vagy egymásután, hanem közös vérkörben, egy lélek síkjában fonódnak egymáshoz, lépnek ki egymásból - mitikus szőnyeg szálai és figuráiként, úgy amint egy ihlett óra életre álmodta őket:

Da eines abends wird das werk lebendig.
Da regen schauernd sich die toten äste
Die wesen eng von strich und kreis umpspannet
Und treten klar von die geknüpften quäste
Die lösung bringend über die ih sannet!

A magasabb bolt ívei alatt teltebb a rím, zengőbb a ritmus, a líra teljesebben kristályosodik bele a külső formába s vére érzés- és személyfölöttibben kereng a versek átlátszó erében. A Teppich den Lebens-ben több az epikusság, mint - a Sagen und Sänge-t, a Hängende Gärten-t kivéve - George többi kötetében. A Teppich: világokat mozgató és éltető, lelkeket feszítő, kábító, rontó, felemelő, tisztító, irányító erők időtlen objektivációinak szőnyege: Hősi képek és tájak, ősember, differenciálódás előtt álló társadalom, varázs-rontás, halálos gyűlölet, gyilkos megvetés, középkor, barokk, rokokó, távlatnélküli epigonsors, "Italienweh", kolostori beata solitudo, lineáris szigorú tisztaság (Holbein), romantikus zene- és páragazdagság (Jean Paul), kultúr- és kozmikus eszmények plasztikus látomássora...

A Lieder von Traum und Tod-ban még egyszer szóhoz jut a legtisztább lírai hang, a magas boltívek, az élő szellem lírája - a visszahódított természet melódiája után a szférák harmonikus zenéje. Ez a zene messziről jön, magasságokból és mélységekből, onnan, ahol a csillagok, az álmok fénye ered:

Sie die in träumen lebten sehen wach
Den abglanz jener pracht die sie verliessen
Um gram und erde...

ahol a valóság álom, az álom valóság.

Nah in den gärten duften die Mandeln
Dort sah ich augen voll glut und traum
Ich will die gärten wieder durchwandeln
Hände baden in blumigen flaum.
Seltener vögel gefieder
Büsche in zierlichen kegeln!
Trunkene falter segeln
Reicher ertönen dort lieder...

ahol a tárgyaknak már csak az atmoszférája dalol hangtalan:

Wie durch die seele zogen
Die pfade - dann durch das gefild.
Gelinde düfie sogen
Dann gossen sie sich schnell und wild.

Trüb wie durch tränen schwimmen
Der baum, das haus das uns umfängt.
Ein weisses festtag-glimmen
Der kirschenzweig der überhängt

Ein rauschendes geflitter
Entzück und quält - macht schwer und frei...
Ein schwanken süss und bitter
Ein singen sonder melodei...

ahol a pehely rezdülése már szélnek, halk kopogás már dobbanásnak, a testtelen érzés hangos szónak tetszik, a fákon álomvirágok égnek, a rímeken végigcsurran az álom aranya:

Flur und Garten sind vom blühen tot
Jedes weiss sich schön im kreislauf
Sieh die gipfel vor dir glühn rot!

Nur erinnerung lässt als traumsold
Der zu glücklichern seinen zug lenkt
Seiner hand entrieselt traumgold
Das er früh und nur im flug schenkt...

A szépség égés nélkül melegít (Das schöne zu schaun Das wärmend nicht sengt Bis traumstill auf höhn der strahl in dir trauscht In goldnem getön Dein leben verrauscht) s a halál összefoly az élettel:

Dann der traum höchster stölz steigt empor
Er bezwingt kühn den gott der ihn kor...
Bis ein ruf weit hinab uns verstösst
Uns so klein vor dem tod so entblösst!

All dies stürmt reisst und schlägt blitzt und brennt
Eh für uns spät am nacht-firmament
Sich vereint schimmernd licht-kleinod:
Glanz und ruhm rausch und qual traum und tod.

A Siebenter Ring (1907) bejáratánál elmarad az angyali vezető s George nélküle lépi át a kék paradiso küszöbét. Az absztrakció, a tiszta illúziók legnagyobb ellenfele az idő, a megörökítéstől irtózó pillanat. Mihelyt George befejezte az élet szublimálását, az élettől elválaszthatatlan időt is meg kell látnia s szükségszerűen összeütközésbe kerül a formáival. Az összeütközés azonban már egy új szublimáló folyamat kezdete: a szellem síkjából érkező költő nagy eszményeihez, törvényszerűségéhez, zenéjéhez, lelke világosságához méri a pillanatnyiságot, a kor jegyeit, zeneietlenségét, anyagi homályát. Első gesztusa önkénytelen megállás, haragosan elhárító ítélkezés és mérlegelés: a múló pillanatok káoszából kitépi az el nem múló értékeket, a fényt különválasztja az éjtől, a formát az anyagi hatás formátlanságától... egyfelől az absztrakció kék tisztasága - másfelől a mechanizált intellektualizált, isteneitől cserben hagyott világ, George síkjában szépség, eszményi nagyság, erő, igenlés, istenítés - a naturalizmus síkjában rútság, nivellálás, tagadás, betegség, bálványozás. E mély ellentét pátosza lobog a két Zeitgedicht verseiben, a Porta Nigra, a Tote Stadt apokaliptikus setétjében. A gesztus második formája pozitív értékelés: a költő az örök eszmények időhöz kötött vértanúit, ősformáit, emberi tiszta szimbólumait Dantét, Geothet, Nietzschét, Böcklint, a francia szimbolistákat, XIII. Leót, Hohenstaufokat, Erzsébet királynét ...rozsdafoltjaiktól megtisztítva állítja kora elé. A gesztus harmadik formája időtlenítő megörökítés (Gestalten): a Teppich-ben már egyszer összefüggésükben is szublimált rétegek, összetevők, erők, sugarak és kísértetek - őskor, fejedelmi egyensúlyozottság, költői sóvárgás, dionyzoszi ittasultság, hivatottság és kiválasztottság, lényeg és látszat, boszorkánytánc, Grál őrség, az antikrisztus pokoli fénye, a vér szentsége most az időbeli feltételeitől megszabadult világtörténés időtlen hordozóiként, a mikrokozmosz kozmikus megújítóiként kerülnek elénk.

A Siebenter Ring hangja ünnepélyes, szabadon szárnyaló pátosz. Ilyen magasságba, ilyen tisztán Hölderlin, Nietzsche óta nem hallotta német fül. Egészen kitölti az ívek boltját, ott is, ahova a Teppich gondolati zenéje már csak néhány párafoszlányt küldhetett, lemondhat a rím zenei közreműködéséről, a szigorú strófaszerkezettel adódó architektonikus támogatásról, anélkül, hogy a határtalanság elpárologtatná az erejét. A Siebenter Ring harmadik ciklusában a szerelmet viszi fel magával a magasba. A Jahr der Seele-ben a természet törte meg a szerelem hangját. A természet ott ugyan egy a lélekkel, de mégis csak médium, megtörő réteg, az ősz, nyár, tél ugyan nem szimpatikus háttér, előtér, díszlet, hanem a lélek nyara, ősze, tele - de valójában mégis csak híd, halkító, tompító fátyol. A Gezeiten himnikus szerelmi lírájában nincsen ilyen híd, fátyol, médium -, test és test, lélek és lélek közt nincsen más semmi csak az elérhetetlenség, a kielégített vagy ki nem elégített vágy pátosza, ezért leplezetlenebb fájdalmasabb itt a szenvedés... ein stürzen ohne zäume Ein rasen das kein arm beengt - Ein öffnen neuer duftiger räume Ein rausch der alle sinne mengt... remegőbb a kéj, könnyebb a sóvárgás, sötétebb a könny, égőbb a száj, vakítóbb az ég.

Doch schliessen die schatten sich dichter
So lenkt der gedanke dich zart,
Dann gelten die klänge und lichter,
Dann ist uns auf unserer fahrt:
Es schüttle die nacht ihre locken
Wo wirbel von sternen entfliegt,
Wir wären von klingenden flocken
Umglänzt und geführt und gewiegt
Mich hoben die träume und mären
So hoch dass die schwere mit wich -

a Gezeiten minden verse egymást lihegő, egymásba kielégülő, egymástól menekülő két vágy dialógusa

Trübe Seele - so fragtest du - was träst du trauer?
Ist dies für unser grosses glück dein dank?
Schwache seele - so sagt ich dir - schon ist in trauer
Dies glück verkehrt und macht mich sterbenskrank...

ez a négy sor kulcsa a Gezeiten lírai formájának. A természetet, előteret, hátteret a vágyak dialógusa színezi.

A Zeitgedichte, a Gestalten, Gezeiten azonban együttvéve csak angyali üdvözlet, előkészület, diadalív: a Maximin-ban testet öltött isten vonul be alatta George kozmoszába. (Gundolf Maximinapológiája tárgy- és céltalan, elég lett volna a Plato-ra, Shakespeare-re, a Westöstlicher Divan Schenkenbuch-jára való utalás: szexuális aberrációt csak a költő másod- vagy harmadrendűsége [Platen!] fokozhat esztétikai problémává). A maximin neve alatt összefoglalt versek George lírai felelete Nietzsche kiáltó kérdésére, hogyan menthető meg a pusztuló, hogyan kelthető új életre az eltemetett misztérium? Maximin az emberiség örök misztériumvágyának költői objektivációja, a szublimálás utolsó fázisa: lelki komplexumunk legmélyebb, legféltettebb rétegét szabadítja fel az absztrakció világában teljesítendő funkciójára s az emberi dolgokat, vágyakat, képeket ülteti át isten síkjába. Az antik misztérium hangos-szótilalma, a cave verbum nem köti többé a költőt, mert isten inkarnálódott a tökéletes érzéki szépségben, a szép test megörökölt isten által, a misztériumot hirdetni most már nem szentségtörés, szemérmetlen intellektualizálás, a lélek lélek marad, ha meg is szólal... "Wofür man vom Erlebnis her keinen Zugang hat, dafür hat man kein Ohr." (Nietzsche) Maximin - a szép emberi test élménye - George szemének, látásának nyit utat az istenélmény felé. A szó mágikus erejével birtokába veszi az istent, de mint ember csak földi lényen - Maximinen keresztül közelítheti meg. Maximin a Dankglück könyve, George hálája azért, hogy a misztériumtagadó, szépséggyűlölő sivatagban újra leborulhat a legszentebb szentség előtt, egyesülhet a misztériummal, ünnepelheti zsoltároló szóval az "entzückte Weisheit" diadalát, a beteljesedés pillanatát, melyet a magányos Nietzsche hiába sóhajtott (Ich sehe ein Zeichen - Aus fernsten Fernen Sinkt langsam funkelnd ein Sternbild gegen mich...):

Ihr hattet augen trüb durch ferne träume
Und sorgtet nicht mehr um das beilige lehn.
Ihr fühltet endes - hauch durch alle räume -
Nun hebt das haupt: denn euch ist heil geschehn...
In eurem schleppenden und kalten jahre
Brach nun ein frühling neuer wunder aus.
Mit blumiger hand, mit schimmer und die haare
Erschien in goit und trat zu euch ins haus.

Nietzsche elégett a misztériumvárás lázában, George tisztultan emelkedik ki belőle készen az unio mysticára (All mein sinn hat dir entnommen Seine farbe glanz und maser Und ich bin mit jeder faser Ferner brand von dir entglommen...) Das ist althellenisch: das siegreiche Individuum gilt als Inkarnation des Gottes, tritt in den Gott zarück" (Nietzsche) Maximin az isten földi kelyhe, halála dionyzoszi áldozat, az unio mysticának fájdalmasan felemelő szimbóluma: a kehely széttörik, de a megváltott misztérium él, isten földi inkarnáció nélkül is középpontja marad George kozmoszának.

A szem betelt az istenség fényével: becsukódhatik. Vízió - hallucináció - extázis -, ez a három lelki helyzet jelöli Georgenál az élménnyel teltség vagy az élményközelség három fokát A Siebenter Ring-ben a Zeitgedichte, Gezeiten, Gestalten az elsőn, a Maximin az első és a második határán, a Traumdunken és Lieder pedig a harmadik fokon állnak. Az extázis-fokon a történeti és életrétegek szublimáltsága, a nyelv egyértelműsége már természetes feltétel. A tárgyak és tájak most megindulnak az isten felé, hogy megteljenek hangjával, miután a fényében már megfürödtek. Intellektus, plasztikus látás, architektónikus könyörtelenség csupa gátlás lenne ezen az úton: hangszomjúságot csak az álom olvasztó, oldó félhomálya olthat:

Welt der gestalten lang lebe wohl!...
Öffne dich wald voll schlohweisser stämme!
Oben im blau nur tragen die kämme
Laubwerk und früchte: gold karneol.

Mitten beggint beim marmornen male
Langsame quelle blumige spiele,
Rinnt aus der wöllbung sachte als fiele
Korn um korn auf silberne schale.

Schauernde kühle schliesst einen ring,
Dämmer der frühe wölkt im den kronen,
Ahnendes schweigen bannt die hiere wohnen...
Traumfittich rausche! Traumharfe kling!

Minél közelebb kerülnek a tárgyak és tájak a zarándoklás végső céljához, annál sejtelmesebb, bársonyosabb, végtelenebb a hangjuk, annál szokatlanabb, súlyosabb rímek gyúlnak ki a sorok végén. Az Ursprünge, a Der Werwunschene Garten, a Lieder architektúráját már nem látja, hanem csak érzi, hallja az ember. Lírizmusukat csak illatként szürcsölheti magába.

A Stern des Bundes (1914) George utolsó nagy Vogelschau-ja: istenélménye állandósult, nem extázis, hallucináció, vízió többé, hanem mind a három együttvéve, ezentúl: nyugodt, izzás és lobogás nélküli birtoklás. Ebben a magasságban, az isten-fokon, Plato, Dante, Faust II. síkjában átlátszóvá válik George kozmoszának értelme, gondolati rendje és törvénye elkezd sugározni, ragyogni, dalolni isten fényében, de úgy hogy a kozmosz minden történeti-, kultúr- és természeti rétege, színe és hangja együtt dalol vele az új lírai formában. A Stern des Bundes nem őszi vagy téli leszámolás az élettel, nem filozófiai kommentárja, interpretációja az életnek, maximákba, "gondolatok"-ba, normákba foglalt erkölcstan, esztétikai példatár, rückerti rím-bölcsesség, nem is a hegytetőn való megállás vagy a csúcsról való visszapillantás melankolikus gesztus: mindettől különböző s mindennél több és mélyebb. A költő az isten szája, hangja, lángja, hárfája, lírája, hirdetője, a misztérium őre s tüzének élesztője. Beteg-meghasonlott lelkek, mindentudás szegényei, bábeli örvényláz, rothadás, templomromok, törmelékek, parlagok, istenkísértők és kísértetek, céltalan szomjúságok, keresések, lelki kalandorok, piaci értékek, vak szemek és siket fülek fölött, túlvilágon innen, alvilágon túl áll szilárdan előre néző szemmel: próféta, látnok, törvényszerző és törvényteljesítő. Kozmoszának értelme isten rendje, örökkévalósága, a szépségben és szépség által ható, nevelő, kiegyenlítő Erósz törvénye, mely meghatározza a csillagok járását és ragyogását. A Stern des bundes az atmoszférájában megváltott méltóságában, férfiaiban, nőiben, vérében, szentségeiben, kenyerében és borában újjászületett világ, az egyértelmű élet, az örök csillagkerengés zenéje, a misztérium köré gyűlt hívők ünnepi áhítata. A nyelv tiszta és érett, mint a misztérium bora, a ritmus nesztelenül, mélyen és titokzatosan ragyog, mint az istenek vére, a jelző csak láttatni, szemléltetni akar, a rím csak olykor bukkan fel, ha a pillanat ünnepélye a zenei súlyosbítás technikája megköveteli a közreműködését...

Nachdem der kampf gekämpft das feld gewonnen
Der boden wieder schwoll für frische saat
Mit kränzen heimwärts zogen mann und maat:
Hat schon im schönsten gau das fest begonnen
Wo zu der huldigung von flöt und horn
Von aller farbe sang und tanz umschlungen
Das heilige loblied steigt: der ewige born.

 

[+] E cikk befejező része egy legközelebb önállóan is megjelenő hosszabb tanulmánynak.