Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 8. szám · / · Robert Browning: Amerre Pippa jár

Robert Browning: Amerre Pippa jár
III. Este.

A toronyban. LUIGI és anyja belépnek.

Az anya:

Ha szél fuj, itten egy nehéz sóhajjal
Mintha a zene könnyítne szivén.

Luigi:

E boltívek alatt?

Az anya:

Ó nem, nem - arrébb,
Hol a párkányon visszhang kél.

Luigi:

Tehát itt. Mily tisztán koppant, hogy felugrottam!
Halld: "Lucius Junius!" Egy hang lelke,
Melynek testét fogva tartja... Mi az?
Csak hervadt sárgaviola lebeg?
Mintha fehérhajú manósereg
Hajolna ki a vártetőn, hogy nézze
S hallgassa, mit beszélünk, a kezükre
Támasztva földszín komoly arcukat:
Felém az arccal mindnyájan! "Mindnyájan"
Királyi törpe biborbóbitával
Jer le, vár végzeted! Halld: "Végzeted!"

Az anya:

Ne te várd véle, Luigim, ne menj
A városába, hagyd a bűnt, hazugság
Itália bajának a fele.
Pellicoid és a hatásos írók
Hatásra írnak.

Luigi:

Csitt! mondd Á. és B. ír.

Az anya:

Az Á.-k és B.-k, mondom, hatásra írnak.
Természettől hangos a rossz, a jó meg
Hallgat. Minden csöpp vétség tudod,
Erényéről meg mit se hallsz, öreg,
Csöndes, jóságos s nagyon ostoba.
Mért nem öli meg Á. és B. maga?

Luigi:

Engem tanítnak ők s ha elbukom,
Mást, hogy kövessen, de ha A. bukik,
Én nem tudnám tanítni azt: enyém
A könnyebb rész. Anyám, ők éjről éjre...

Az anya:

Luigi, téged? Megmondjam, mi vagy?

Luigi:

Miért ne? Amire te célozni félsz,
Folyvást mondom magamnak, biztosítlak,
Időnként - nem, most is, hogy itt ülünk,
Gondolom, hogy zavart vagyok - gyanítom
Hogy az eszem nem ép: de tudni ezt
Nem az épséget jelenti talán?
Tudom, olyan vagyok - hát rendbe minden!
Kinevetem magam, ha városszerte
Jókedvet látok, mintha Olaszország
Nem szenvedne és gondolom: "Én gazdag
Ifjú és ép vagyok, mért fáj hát nékem
Jobban, mint nékik ez?" De hogyha fáj!
Nem - "fájás", rossz e szó - amerre járok
Minden növekszik, dalol, szédít engem
Ifjúkorom sok régi furcsa szója,
Felejtett álmok, csupa kicsiség,
Minek örülhetek, eszembe jut,
A föld barátom és az ég velem
S minden dolgok küzdelme elsímul.
A tücsök is nevet: "Itt, itt megy útján.
Egész világ javára, száll a perc:
Ünnepeljük ez egyszer meg barátunk!"
Hálából mindezért tudok vidáman
Fellépni a vérpadra is: anyám,
Ma este indulok!

Az anya:

Ne bízz magadban.
S az ítéletben, amit rá kimondtál.

Luigi:

Ó, itten érzem, tudom, hogy helyes.

Az anya:

S itéletedben, hogy van eszközöd
E vad vállalkozásra: jó, helyes,
De hogy tegye meg azt hozzád hasonló,
Mihez hideg fej és szív kellene
S nyugodt kéz. Hisz te meg nem menekülsz.

Luigi:

A menekvésvágy elrontana mindent,
Hisz legszebb benne a halál! Olyan
Nagyon élveztem én tizenöt évem,
Hogy többre nincs jogom magam előtt.
Az örömtől az éltem úgy megáradt,
Hogy bevégződhet, amíg társaimnak
Soványabb lakomája még folyik.
Asztalfőn ültem s legelőbb kináltak,
Elégedetten s boldogan kelek föl.
Isten örülhet, hogy van, ki világát
Így szereti. A holtaknak sok újat
Beszélhetek: tavalyi naplementék,
Nagy csillagok, melyek a napot űző
Biborhullámot láthatják apadni,
Az újhold csorbult égő karimája,
Mely izzóvá tüzesült és csak állt
Haragvón az azurra, - viharvégző
Kettős szivárvány március egén, -
Május halk aranyholdas éjei, -
Elmultak mind, de a lelkemben élnek

Az anya: (Nem fog elmenni!)

Luigi:

Mosolyogsz! Hát úgy van:
Kéjesség, furcsaság és a halálszín
Áhitatomat úgy veszik körül,
Mint némely antik oltárt koszorúz,
Ökörkoponya, rózsa s kecskeszarv.

Az anya:

Nézd csak: ha városába érsz, hogyan
Léped át küszöbét?

Luigi:

Ha tervezgetnénk,
Jól sejted, sok fáradságba kerülne!
De nem sejted, hogy mit e hivatás
Megkövetel és ami megvan bennem,
Minek másutt kevés értéke lenne,
Ebben, csak ebben a legritkább érdem,
Mindenki tudja, hogy a tehetsége
Mire szolgál, de nem fontolja meg,
Hogy legnagyobb hibája mire jó.
Nem láttad-e, egy görbült kőriságért
Mint jártam csalitunk? E nyomorék
Ferdült faág a legjobb íj lehet!
Képzeld, a bölcs óvatosság hogy érne
A palotához ilyen küldetésben!
Nem, nem, én csak egy szép ruhát viszek,
Fehér selymet fekete fürteimhez,
És belépek - (rejtőzni hasztalan
S barátkozni, hogy eláruljanak,
Mit egynél több ember tud, el van rontva) -
Egyenesen, csak nem otromba késsel,
A nagy kapun s előre, (nem őgyelgek)
Bátran az őrség között - százszor is
Kipróbáltam ezt itten a toronyban -
Csak nem szabad az utat kérdeni,
Ahol legsűrűbb a tömeg, az ott
A főkapu, ott átmégy s nem fecseg
Senki, hogy ismeri-e a kegyencet,
Honnan jött és hogy mi a dolga itt -
Menj hozzá egyenest - nincs kés kezedben,
Légy gyors, nehogy kiáltsán. S ki veled!
Itália, az én Itáliám
Szabad, szabad! Anyám, álmomba szinte
Köröttem van száműzött Andreám,
A fogoly Piero s holt Gualtiero!

Az anya:

Jó, hát eredj, de e hazafiság
Önző ember olcsó erénye cak!
Magát szereti s aztán - a világot,
Ha éppen még szeret, - és közbe semmit
Mint rövidlátó közbűl mit se lát
Teste és fent a nap között. De te
Imádott Luigim vagy, aki hajlott
Legkisebb szómra, szeretetben úszva, -
Nem nevezhetlek rossznak, kegyetlennek
Még egyszer mondd: mért akarod megölni,
Aztán mehetsz.

Luigi:

Te kérdezel, vagy gúnyolsz?
Hogy mint szerezte az osztrák e földet
(Ha ez kell csak, rögtön elmondom én)
Nem hódítás: ravaszsággal csupán,
Mert a szerződés...

Az anya:

Nos?

Luigi:

(Megérkezett
A fecsegő kakuk, tavasz barátja
S elárulja áprili terveit!)
Vagy... jobb mindjárt az új időkre térni
Ők... ők... én értem, igazán, habár
Elmondni nem tudom. Ez büszkeségem,
Mások be tudják néked bizonyítni,
Amit érezni tanítottak engem.

Az anya:

Mért éjjel indulsz? Kalandnak a reggel
Kedvez. Juppiter most hajnalba kél.
Hallgatsz, Luigi!

Luigi:

"Fényes hajnalcsillag
Vagyok - az Úr szólt - s ilyennek adom
A hajnalcsillagot", ez adomány
Enyém?

Az anya:

Hogyan örül Chiara majd,
Ha Juppitert e nyáron este látja.

Luigi:

Igaz, anyám. Boldog, aki megérti!
Nagy déli csöndek, hangos viharok,
És mind a ragyogás, amely kíséri
Világhódító útján Júniust.
S Chiara itt lesz -

Az anya:

Tudod - júniusban,
Te választottad ezt a hónapot -

Luigi:

E halk nesz viszhang?

Az anya:

Éji szél. Bizonnyal
Megnőtt és úgy veti fel kék szemét,
Mintha egy hosszú édes ámulat
Lenne az élet, júniusba jön.

Luigi:

Megnéztük volna együtt Trevisóban
A Tiziánokat, - most újra hallom!

Kívülről PIPPA hangja hallatszik, amint énekli:

Mikor közelebb volt az ég,
Hajnalhasadtán a világnak,
Élt egy király valaha rég
És ketté omló fürtjei alatt
A homlokán hófehér folt maradt,
Mint áldozatra szánt bikának,
Ahol a szarvai kiválnak.
De jámbor volt, mint újszülött,
Lelke álmokba öltözött,
Minden gyarlóság megkímélte,
Nem bántotta korosság mérge
(Szerették álmait az Istenek)
Szinte úgy tűnt: ha ily hosszú az élte,
Ne is haljon már soha meg.

Luigi:

Ilyen király ne haljon soha meg!
A sziklák között fent állott a vár
És ő előtte ült a napsugárban,
Hogy lássa, amint népe arra jár
És ítélkezzék, ha valaki vádban
Márványos küszöbe előtt megáll.
S elé vonszoltak nem egy tetten ért
Karámkifosztót, haramiavezért,
Szurtost, arcátlant, - kolduló csalót,
Durva kalózt, ha olykor egy hajót
Homokzátonyra vetett ki a tenger,
S olykor a lábát égő gyötrelemmel
Vérező ajkú nő kulcsolta át
És a legszörnyűbb gazság volt a vád,
Mit rajta tett egy komor arcú ember,
És olykor sápadt nyomorult rabot
Vezettek elé felbőszült papok,
Aki valami keskeny résen át
A térdén csúszva tolta be magát
Féreg gyanánt a templom belsejébe
És így került maga Isten kezébe,
Ki itt virrasztja át az éjszakát,
Őrködve a sok érc-edényen,
Hogy ily fickókat tetten érjen!
És egytől egyig mindenik rabon
Itélkezett a király a napon.

Luigi:

Bár ítélkeznék most is a napon!
Jobbra-balra minden tanácsosa
Ha felijedt, meg sem rebbent soha
A király mosolygó öreg szeme,
Mintha már kékje is fehérlene.
Mondják, egyszer a város holtra rémült
Egy pythontól, mely végre oda ért el
Villás nyelvével, lángoló szemével,
Hol az aggatyán ítélő székén ült
S mikor meglátta lebegő haját
S rajta ritka bogyókból koronát
- Milyet aligha ád Isten a szűznek,
Aki mezítlen lejtve zeng a páston,
Oltári füstben, árnyán fáklyatűznek,
Az erdőmélyi titkos áldozáson -
Napfényes küszöbe előtt megállt,
Közelitni sem mert hozzá a rém,
Megtámadni a mosolygó királyt -
Ily király élt a világ kezdetén!

PIPPA átmegy a színen.

Luigi:

S ilyenek mostan, végén a világnak
A python a városban, fent a trónon
S a jók, kiket megkoronázna Isten,
Ha megölnék, bujnak mérge elől.
Ha van dicsőség még e bús világon.
Mily gyöngeség tart vissza, hogy elérjem?
Isten hív, hogy maradnék? Ég veled!

(Beszélgetés az úton, mialatt PIPPA a toronytól a püspök fivérének a Duomo Sancta Maria melletti lakához megy. Szegény lányok a lépcsőn ülve:)

Első:

E fecske ott mily kitartóan vitorláz Velencébe!
Láttán szárnyat kívánunk. Kívánjunk valamit, te kezd el!

Második:

Én?
E nap végét

Harmadik:

Hogy öreg ismerősöm,
Ki őszebb s öregebb, mint nagyapám,
Megújítsa múltheti lakomámat -
Az ölében sármánnyal etetett,
Orsóhallal, vörös bregenzi borral,
Míg arról dünnyögött, hogy mint vagyok
S hogy hagyjon nyugton lakmározni engem -
Mert ha ma reggel el nem késett volna
Feltartóztatva - hol, mindegy - ha nem...
"Eh, fruska, hogy ha nem!"...

Második:

Hogy tud hazudni!

Harmadik:

A körmöm - nézd -

Második:

Mitől vörös az ujjad?

Harmadik:

Mert vörösborral csúnya szókat írtam
A fényes asztalra, - hogy nevettem!

Első:

Enyém a szó! A tavasz itt s a nyár jön.
Nappal egy hosszú, bő ruhát szeretnék,
Csuklóig, földig, szorosan a nyaknál,
S a hosszú hűvös éjeken az ágyban
Feküdni, inni friss tejet és enni
Korai almát s aranykormosat...
De ez sok-sok mérföldre messze van!

Harmadik:

Egyszóval haza vágyódol megint!
Most majd mesél cseresznyefák között
Fekvő tanyáról, s ápril hogy havazta
Szirmokkal be, bolond vagy, hisz a jelt,
Mely magasságod mérte, lekaparták,
Kicsavarták seregélyed nyakát,
Szemétdomb lett a kerted -

Első:

Már hogy ők?
Amért elhagytam őket? hát - talán.
Így tettem volna én - remélem ők is!
Fügefa görbült ki házunk falából,
Enyémnek mondták, nem tudom miért,
Ott állhatott rég, mielőtt születtem
Krik - krik, a darazsakat szinte hallom,
Amint átszúrják fent a röpkedő
Durva papirt, mely az érő fügét
Madártól óvja, átszúrják s eszik

Harmadik:

Hogy ráng a szája! Hol is hagytam el,
Mikor ruháival s a darazsakkal
Közbe vágott? - nem lennék ily bolond!
Igen, mindnek azt szoktam mondani,
Ki kérdi, mért járok úgy kedvibe:
(Ha mondod: szereted - "nem csapsz be" szól)
"Ki elcsábított kisleány koromban,
Annak volt ily szeme, ily haja,
Barna, vörös, ősz" - alkalom szerint
S ez tetszik! (Nézd, hogy fénylik e bogár,
A porban itt, most itt ragyog! s most véged -
Nem jutsz el már a hajastengerihez!)

Első:

Ifjúkoromban hallottam, ha egyet
Megölsz e napsugáros bogarakból,
A társa napokon át nem ragyog.

Második:

Ifjukorodban? Hát nem is vagy ifju!
Vastag karod hogyan megvékonyult!
Át tudom fogni! Cecco most is üt?
Nem baj, hacsak a hajad így marad.
Bárcsak tudnánk ily színre festeni
Mi is hajunk - bármily világosabbra,
A férfiak únják a feketét,
Hajat s szemet!

Negyedik:

Igen, únják tiéd!
S te izleltél vón sármányt valaha,
S orsóhalat? Giovita, a kastélyból,
Igérte (de nem bizom benne), hogy
Azzal a késsel vág nekem polentát
Amellyel sármányt szelt.

Második:

Nem Pippa az,
Kivel beszélnünk kell, - ott a világos
Ablak alatt?

Első:

Ó nem, mert énekelne,
A gondnok mondta -

Harmadik:

Énekelj előbb -
Ha figyel s közelebb jön... mondom néktek...
Az ifju angol nemesét dalold,
Ki a szűzek szűzének tartott téged
S meg akart halni érted, - ó, be jó!

Második: (Dalol)

Szeretsz te majd! - s én kivárom,
Míg lassan nő szerelmed:
Virágid most virulnak nyáron
Magból, mit ápril elvet.
Elültetek egy teleszívnyit,
Néhány csak kicsirázik
S ha le se téped, mit a szív nyit,
Már szerelemnek látszik.
S majd meglátod, szívemből végül
Siromon egy ibolya hajt,
S ha te látod: a kin megbékül
S mi a halál? - Szeretsz te majd!

Harmadik: (PIPPÁHOZ, aki közeledik.)

Ó, közelebb jöhetsz - nem eszünk meg! Úgy látszik, te vagy az, akibe az a magas, gazdag, csinos angol olyan szenvedélyesen beleszeretett! Mindent el akarok mondani néked.