Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 8. szám · / · Robert Browning: Amerre Pippa jár

Robert Browning: Amerre Pippa jár
II. Dél.

Orcana felett. Jules háza, ki PHENE-vel átlépi a küszöböt. A leány hallgat, mire JULES kezdi:

Ne halj meg, Phene - most tiéd vagyok -
Te az enyém - bármit küld rám a sors,
Ha csak te élsz - hát meg ne halj! Ide,
Műtermem egyetlen székére ülj,
Én meg ráhajlok hajad s homlokodra,
Mely fölnéz, mint virág - szem, ajak is,
És végül állad - nem, nyakad. Az arcom
Lehúzza illatuk. Nézz így reám,
Míg át nem változom, te nem leszek -
Rád változnék, Szerelmem!
Te velem
És én veled - ez itt kezed kezemben -
Egymás mellett: ez mind igaz. Hál' Isten!
Én szóltam - szólj te is!
- Jövendő éltem!
Tydeusom, mely itt agyagban vár,
Ki kell faragnom, de hogyan, ha itt vagy,
Hová helyezzelek? Hogy nélküled
E nyers kőtömbökkel teli szoba
A mennynek látszhatott! Fogok-e még
Dolgozni ismét majd a régi módra -
Megállítni a látomást, amíg
Minden vonását kőbe átviszem?
A puszta képzelet megél melletted,
Élő valóm, ki itt mellettem jársz,
Mellettem ülsz?
Beszélj!
De nézd előtt,
Itt minden leveled! Jól kieszeltem?
Psyche ruhája rejti, szivén tartja:
Melyik esik először közülük ki?
Ah - amely első holdsugárként hullott
Világomba!
Szobámat e szemek
Mélán és édes-csöndesen megint
Körülvizsgálják s rajtam megpihennek,
Részvéttel és csodálkozással is -
Mintha egy szellemet, akit az Isten
Büntetni küldött, döbbenet és bánat
Ragadna percre el, mert jónak látja,
Amit mégis el kell pusztítnia!
Mit nézel? Ama könyvekről beszéltem,
Ők is örüljenek első szavadnak:
E Koluthust Bessarion irnoka
Irta vörös, diószín és azurba -
Olvasd e sort... de nem - Homér legyen
Görög lánykám első lehelete!
Odysseiám durva élénk nyomása,
Lapjai közt fakult sárga virággal.
Nagyszerű sort hálával jelzeni:
"Szólt s keserű nyilát Antinoosra
Irányozta rá"... virágfolt a többi!
Ismét kutatsz? A szobraim tehát!
- Ah, azt ne nézd, szebb lesz majd bronzba öntve -
Egy német császár, komorzöld s arany,
Csipőjén nyugvó kormánypálcájával.
Inkább ezt itt! Hát fel nem ismered?
Azt hittem, látod, hogy itten te ülsz,
Amint képzeltelek - Hippolyta,
Ruhátlanúl, fényes numid lován!
Erre emlékszel? "Magas reliefbe
- Így parancsoltad - faragj, míg jövök,
Egy athenit, amint szokásba volt,
Babérosan, derűsen, lakomán
A myrtuság alatt felállva:
"Hipparchos gyilkosit dicsérd - kiáltnak -
Míg leng a dalnok myrtusa feletted,
Míg leng a dalnok myrtusa feletted,
Mint hajdan bajnokok felett: felállni!"
Lásd, igyekeztem mind ezt kifejezni:
Köröskörül csupa karok s kezek
(Megannyi módon s irányban kinyujtva
S csak a myrtuság végén egyesülve)
Ez egy magános arcnak keretül,
A dalnoknak, közbűl, kinek szemfénye
Befelé fordúl megvilágosítni
Agya tolongó látomásait,
Dalol s nem bánja a kezek s karok
Remegő ívét, sem borázta gally
Ráhulló cseppjét s hulló koronát,
Ibolyás zöld koronát, min taposnak -
Zengi, figyelve védő szellemekre.
Mély áhitattal örök himnuszuk!
De erre mond egy "jól van"-t, mondd hogy "jó!"
De te csak nézel - furcsa vagyok, Édes? -
Mint életem anyagja, mint a márvány,
Márványszerűn egész a hallgatásig!
Mig az élő hús-Phenét fel nem leltem,
A valóságot csak anyagnak néztem,
Amelyből művész szebb valót teremt.
A szépségnek egyetlen alakjához
Járult minden: az emberideálhoz,
Minden az egyet sugallta nekem,
A fa - virág - vagy akár a gyümölcs -
Rózsás alak, őszibaracknak burka,
Mely méh gyanánt az ág fölé hajolt,
Levélfészekben rózsálló idom -
S dryad bújt ki belőle hirtelen!
És az anyagnak lehet parancsolni,
Hogy megsejtettem képességeit!
Kezdve lágykérgű, símuló krétától,
Mely körvonalod átadja a légnek,
Hogy gyöngyszín dicsfénnyel ölelje át,
Le a merev, parancsoló acélig,
Mely öneszméjét oly világosan
Metszi ki a világból, és a márvány!
Vésőm alatt a vajnál is puhább,
Mint tiszta ősanyag, föld legszívéből
Ha lenne ásva, mely magát szüli
S melyből minden durvább anyag lehet,
Felbonthatod léggé - sűrítheted
Gyémánttá, - nincs itt benne érc,
Hol vésőm hirtelen megütközik? -
Nincs hús, hol pelyhet pehelyre lefosztva
Az alsó vér kéklő erét kitárom?
Nem lappang láng e furcsa fordulatnál,
Mit gyors szerszámom elűz hirtelen,
De pirulás és fény ragyog s marad
Nyoma körül?
De Phene, - ó, mi ez?
E színhagyó arc, táguló szemek!
Te haldokolsz - tudtam, hogy meg fogsz halni!

Phene, miután Jules sokáig szótlan maradt:

Most jön a vég - ó, bizonyos, hogy egyszer
Végződni kell! - Csitt! Bolondos beszédük
Mért kell elmondanom? Visszaidézni
Felét sem tudom és mit bánom én
A vén Natáliát és mind a többit.
Ó te - mi vagy te? - ha meg nem kisérlem
Elmondani, amire ő tanított
Barátid kedvéért, maradhatok
Ott fent, hová hangod emelt, ha folyton
Tovább hagyom - lehet? Talán te sem
Tudod folytatni most, hogy abbahagytad,
E zene éltét s engemet vele -
Nem, vagy megtennéd! És mi itt maradnánk
Itt a világ felett.
Ó a szemed!
Ha örökké felnézhetnék belé,
Mint most hagyod, úgy érzem, mind a bűn,
A megtett rossz, elviselt szenvedés
Emléke mélyen le a földre hullna,
Honnan az aljas jön és ott tapadna,
Sosem lepné el azt, mi én vagyok.
Mindazt szeplőtlenül, felvonzzák hozzád
A szemeid, Mi felszáll: én vagyok,
A szégyen és a szenvedés lesülyed
S föléje szállok. - A világ felett
Tarts engem így!
De te sülyedsz, szemed
Borúl - már elborúlt! Maradj -"Szeretlek"...
Meggátolhatnám, ha értettem volna
Szavadból többet, - a hangodba volt,
Vagy a szavadban az erő?
Maradj -
Ha kívánod, elmondom a beszédük!
Csak már ne változz, mindjárt rátalálok,
Messze agyamban, mely veled betelt.
Natália bajjal fenyegetett,
Ha leckéjük végig nem mondanám,
Engem ér baj - gondoltam - és nem téged
Natália azt mondta, hogy barátid
És jót akarnak, mert nem hittem én,
Látva (mit nézni nagyon furcsa volt)
Az arcukon, bár oly különbözők,
A magamfajta lányok mosolyát.
Lesülyedni így férfi nem szokott,
Rólad beszélve mosolyuk a roppant
Önhittség undok tetszelgése volt,
Mely magáénak véli a világot
S Istenből egy szövetségest csinál,
Ki vágyait vezérli... te megérted!
De nem - Natália mondta, hogy barátid
S ők ráhagyták még jobban mosolyogva
S körém gyűltek, - úgy látszott, hogy vezérük
A hosszú hajú, vékony, szőke, angol,
Papírlappal kezében: "Azt akarjuk -
Szólt társainak magyarázatúl -
"Hogy Julest egy lassú bonyolult titok
Tartsa kétségek közt, de tessék néki
S csábítsa addig, míg legbelsejében
Legédesebbje helyett e z t találja,
Kártékony pondrót az alma szívében:
Mert kint a héjon látható a féreg,
Lerázni könnyű, de belől csak ajkunk
Vagy nyelvünk érzi undorodva meg".
S felolvasta, mit meg kellett tanulnom -
Elmondom: "Meg ne halj, Szívem! tiéd..."
Várj - ezt te mondtad, vagy ehhez hasonlót,
Hogy szólni kezdtél. Furcsa így feledni,
Mit megtanúlni oly nehéz! Talán:

Festő vagyok, ki festéshez nem ért,
Aki nem szentül: ördög módra élt,
És valami sok eszem sincsen,
Nem is tudok talán semmit sem,
De egyet tudok nagyszerűn:
Szeretni hűn, gyűlölni hűn.
Így kezdtem el szeretni:
A Szerelem völgyét bejártam,
Hogy legszebb helyén megpihenjek
S hol sátort vertem, megtaláltam
Rejtekhelyét a Gyűlöletnek.
(Menyasszonyától, a tökéletestől,
Kérdezze Jules, hogy mit gondolt a festő!)
S a Gyűlölet ligetébe jutottam,
Hogy legádázabb zugolyában éljek
S ahogy magam a földre dobtam,
Szerelmet leltem, hol az árny legmélyebb.
(Értelmét sötét menyasszony-szemek,
Ne a festőnek ajka mondja meg!)

"És itten - szólt - Jules bizonnyal megkérdez,
Szemed fekete, Édes, és te vagy
Az én szeplőtelen menyasszonyom,
Mondd hát, hogy mit jelent mind e beszéd?"
És nékem szótlanul folytatni kell:

Igy szeretetben, gyűlöletben
Régi bohóból bölccsé lettem,
Mert azelőtt egy ölelésem
Keblét, szemét, testét egészen
Átfogni vágyott, mintha szeretésem
Lehetne önmagában véghetetlen!
S ha gyűlöltem: összetörni a csontját
Első csapásra, lelkét mint egy spongyát
Kifacsarni, minthogyha gyűlölésem
Lehetne önmagában mérhetetlen!
De már bölcsebb vagyok, már megtanultam,
Mint segít szenvedély a szenvedélyen
S ha okot látok, szeretni oly mélyen
Vagy gyűlölni, mint senki még a multban -
S ha a Szerelem völgyében lesem,
Vagy a Gyűlöletében keresem,
Hogy hol lelném meg a legbiztosabban
Mindkettőnek leglelkét: ebben
Minden Gyűlölet Gyűlöletét, abban
Minden Szerelem Szerelmét legszebben:
Tudom, hogy mindakettőt ott találom
Őrködve a szomszéd határon.
Legjobban szeretek, ha csalfa meztül
Gyűlöletnek látszik a Szerelem
És megfordítva. Kérdezd csak, mi szépen
Mosolyg ez annak páncélján keresztül
S vigyorg az ennek koszorús mezében -
S hogy gyűlölve téged nagyon
Mint festem: jön-e alkalom,
Nem könnyű karcot ejteni a bőrön,
De az elevenig mártani tőröm -
Kérdezd, Jules-öm s feleljen egyenest ő,
A menyasszony, hogy gyűlöl Lutwysche festő!

Jules közbevág:

Lutwyche, - ki más? De mind a többi ott
Velencében gyűlöltek s most a sor
Rájuk került! - Téged nem látlak többé,
Ha álmodtam, fölébresztett szavad.
Vedd ez aranyt - mi most örökre válunk,
Gondold meg, ez a pénz két évi útra
Volt szánva csak és annak vége már,
Reménye, gondja, célja oda van!
Ez s ami pénzt még kaphatsz holmimért,
A szobrok, könyvek, érmekért - kivéve...
Nem, mindenért együtt, ez kiszabadít
Natália karmából! S véletlenül
(Minden véletlen itt), ha azt a bandát
Túlélem, ha mindnyájukat kiirtom,
Tán látjuk egymást még, nagy a világ -

(Kivülről PIPPA hangja hallatszik, amint énekli:

Ó, csak parányi okot, hogy szeressen!
Hogy és mikor,
Magam fölé őt mikép emelhessem,
Hogyha úrnőmmé tette már a sors,
Hogy semmiségem egyszer szemre vessem!
("Csitt csak" - Kató királynő szól -
,Ó - mond a lány, ki fürtit igazítja -
Hisz csak egy apród dudol valahol,
Mig ebeid eledelét aprítja.')

Bántják? - A becsületét visszaváltja
Az életem!
Szegény? Mibe kerül, hogy én legyek barátja?
Előbb csak győzni földön és egen!
De hogy már sorra mindennel megáldta!
("No csitt" - Kató királynő szól,
S megint a lány, ki fűrtit igazítja:
,Hisz csak egy apród dudol valahol,
Míg lábzsinórt rak sólymaidra!')

Jules folytatja:

Kiről dalolt e kis leány? Kató?
A Cornaro bizonnyal, ki lemondott
Cyprus trónjáról, hogy itt Asolonak
Legyen úrnője, s őrzi még a nép
Emlékét és apródokról dalol,
Kik vágyva-vágytak véle jót tehetni,
Bár mint királynő, rájuk nem szorult -
"Sosem lehet bús és szegény", sóhajták,
"Hogy én segíthessem!"
Igen, keserves
Érezni, hogy hölgyünk ránk nem szorul,
Míg nem szeretünk, hisszük ezt, nem én,
De a világ. Ha kell, hogy a szerelmes
Imádó, vagy szinte isten legyen,
Áldó vagy áldott, apród vagy királynő:
Az apródok mert mindég mi legyünk?
Ime itt egy nő, ki végkép rám szorul,
Itt én vagyok a királynő!
Be furcsa!
Nézni e nőt itt újszülött lelkével,
Mint a Psychémé - épp ajkára szállt
A léleklepke és szavamra vár:
Belépjen-e és fényével betöltse,
Vagy ellebegjen s hagyja üresen.
E testnek nem volt lelke még, aludt
Vagy mozgott, szép vagy rút, szeplőtelen
Vagy szennyes volt, amint a környezet
A maga képét ráerőszakolta:
Most ébred, érez, él - vagy meghal újra!
Hogyha művészet az alaktalanból
Teremtni formát: a formába lelket
Ébresztni semmi? E lélek enyém!

Megölni Lutwychet? Mért? Megmenteni
A mázolót, nehogy gúnyos kacaj
Halálba űzze! - Ó, csak hallanám
Isten szavát tisztán, mint azelőtt.
Míg kacajuk meg nem zavart. Csak őket
Hallottam aztán!
Anconába - el -
Görög földre, hisz csak csönd kell nekem,
Anyag van mindenütt, s amit akar,
Művész eléri, csak biztos legyen,
Hogy akarja - amit nem könnyű tudni.
- Én Pheném, rázd le ezt az őrült álmot!
Ki, mi Lutwyche - kik Natália baráti,
Egész világ, szerelmünkön kívül,
Én, én Phenem? Nem mondtam, hogy hazádba
Indulunk még az éj előtt, szigetre,
Melyen a tenger hallgat! - Félre állj -
Csak szétzúzom hitvány modelljeim,
Hogy művem újból kezdjem. Lutwychet látni,
S megmentni őt, hogy lássa szobromat majd?
Távol tenger nem sejtett szigete!
Isten gyanánt, aki földjére száll,
Rajta egy hegy villan ki a homályból,
Cédrusok serege a homlokán -
S te mindég mellettem vagy, amíg nézem -
Karomba vagy, mint most - mint most - mint most!
Távol tenger nem sejtett szigete!
Távol tenger nem sejtett szigete!

(Beszélgetés az úton, míg PIPPA Orcanából a toronyhoz megy. Két-három osztrák rendőr lézeng BLUPHOCKS-szal, egy angol csavargóval, éppen a toronnyal szemben.)

Bluphocks. Úgy, ez a ti Pippátok, ez a kis leány, ki dalolva ment el mellettünk? Nos, püspöki gondnokotok pénzét derekasan ki fogom érdemelni: - na, ne vágjatok nekem olyan savanyú pofát, amért a püspök nevét belekevertem a dologba, - tudjuk, hogy semmi köze sem lehet e borzasztósághoz, - tudjuk, ő szent és egészen olyan, amilyennek egy püspöknek lennie kellene, ki azonkívül is nagy ember.

Ó, bárcsak minden féreg álca,
Minden légy szöcske volna,
Egy karácsonyfa minden pálca
S minden dal táncra szólna!

Valójában én minden vallásról lemondtam, az utolsó, melyhez hajoltam, az örmény volt, - mert én sok földet bejártam, lássátok, és Kőnigsbergben, az Ál-Poroszországban (melyet azért neveznek így, mert valami fagyos, sovány nap süt itt) egy tiszteletreméltó kapu felett egy bizonyos khaldeai felírást láthatni és bár rövid, egy pillantás rá egészen meg szokta változtatni minden arra menő szakállas ember kedvét. Ide befordultak mind, egytől-egyig, az ifjak és könnyelműek, nem tiszteletlen szünet után, az idősek és törődöttek látható élénkséggel, - röviden: a nagy rabbi lakása volt. Kiváncsiságtól hajtva nem vesztegettem az időt, elkezdtem syriai nyelven tanulni (ezek itt a magánhangzók, ti kutyák, figyeljetek botom végére a sárban - Celarent, Darii, Ferio!) s egy szép reggelen megjelentem, ábécé-könyvemmel a kezemben, a, b, c, - betűt betűre kiszedegettem s mi volt az értelme ennek a csodálatos mondásnak? Valami becsben tartott legenda a múltból, fogjátok mondani - "Hogy sújtotta Mózes varázsszavakkal Egyiptomot sáskákkal, bogarakkal", - vagy "Hogy Jónásnak nem tetszett a beszéd: Kelj föl és nézz Tarsusba szét", - vagy "Hogy midőn az angyal útját állta, Mint köszöntötte Bieam szamárja", - szó sincs róla! "Schackabrach - Boach - ilyesvalaki - Izsák vásárol, elad és kicserél - lopott holmikat!" Így beszéljetek nekem egy püspök vallásosságáról! Én minden püspököt megtagadtam Itóka püspökön kívül - így akarok élni és meghalni: Mint görög cinikus holtan s vidáman Pokolra indul Charon csolnakában, Ellátva földi s alvilági jókkal, Maszlaggal és boszorkacsókkal, S egy obolos sincsen zsebében (Bár hála néktek, vagy annak a gondnoknak általatok, vagy ennek a püspöknek a gondnok által - tele zsebem csak úgy ég a huszasoktól)... Hogy fizessen a styxi réven!

Első rendőr. Hát itt a lány, menj és szolgáld meg, mihelyt Signor Luigit és anyját megmutattad nekünk. (A többihez.) Megfigyeltem amott egy házat, ez egész idő alatt: egy ablaktábla sem nyílt ki reggel óta!

Második rendőr: Az öreg Luca Gaddié, akié a selyemfonók itt, órák hosszáig bóbiskol - felébred, nagyot sóhajt, azt mondja, szeretne Metternich herceg lenni, aztán ismét bóbiskol, miután felszólította az ifjú Sebaldot, a külföldit, hogy feleségét ostáblajátékra vegye rá: sose zavarj ilyen háztartást: ezek jó érzelműek.

Bluphocks. Hát nem tudtok valamit mondani nekem erről a kis Pippáról, akivel ki kell kezdenem? - ebből a névből lehetne valamit csinálni: Pippa, ez Felippa rövidítve és ezzel rímel: Panerget kérdi Hertrippa - Hiszed király Agrippa? Evvel a névvel lehetne kezdeni valamit.

Második rendőr: Rakd rímbe, hogy a fejed és egy érett kantalup-dinnye nem lenne drága egy félhuszasért. Hagyd abba a bolondozást, láss a dolgod után - a délutánnak már majdnem vége van.

Harmadik rendőr. Ennek a Signor Luiginek útlevelében hol utasít a főnökünk téged, hogy oly szigorúan őrizzük? Itt? Mi van itt egy egyszerű aláíráson kívül? Az a bolond angol szorgalmasan vigyáz.)

Második rendőr. Csupa cikornya: "minden lehető akadályt állítsatok útjába", hosszúkás folt a végén: "tartsátok vissza, míg újabb utasítást kaptok", vakarás az alján: "küldjétek vissza valami formahibáért a fentiekben", tintafröccsenés jobb kéz felől (ami itt tényleg megvan): "tartóztassátok le azonnal", miért, mi okból, nem törődöm vele, de így szól az utasításom: ha Signor Luigi Bécsbe indul az éjjel, akkor minden rendben van, akkor az útlevél, melyet láttamozás végett elénk tettek, igazán az ő saját használatára kell, rosszul informálták a rendőrséget s ő jóérzelmű, de ha itt marad ma éjen át - akkor megvolt az ürügy, amit gyanítunk - a hír, hogy a Carbonarival levelezik és velük összejön, helyes - akkor rögtön letartóztatjuk - holnap Velence jön - és rögtön aztán Spielberg. Bluphocks elég határozottan ad jelt. Ő az, ki anyjával a toronyba lép, kétségkívül.