Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 7. szám · / · Figyelő

Tóth Árpád: Verskötetekről

1. Szegedi István: Boldogság felé. Tiszta hangú, finom költő versei, formai tekintetben tökéletesek, talán túlságosan is azok. Szegedi István gyakran virtuózkodik, verselési szemfényvesztésekben leli kedvét, pl. "kasszidá"-t ír, melynek keleties kötöttsége odáig megy, hogy a költemény utolsó soraiban, meghatározott helyen, kétszer kell ismétlődnie az író keresztnevének. Ez a formai bravúr ártalmára van annak a műfajnak, melyben Szegedi legszívesebben szólal meg: az úgynevezett "lírai sóhaj"-nak. Ha nem is megyünk el a Poe Edgár ismeretes szigorúságáig, mely még egy Shelley költészetében is sekélyesnek, túlságosan röpke hatásúnak találta a nagyon rövid, pár rímmel és színnel játszó effajta verseket, rá kell mutatnunk, hogy a túlságos megmunkálás, az ötvöző pepecselés lerontja az ily remegő lélegzetű sóhajtások leheletszerűségét. Pedig Szegedi Istvánt tehetsége kitűnően alkalmassá teszi a meleg, fátylas hangon felsíró muzsikára, arra a fajtájára a költésnek, mely pár odavetett szóval tartós utánrezgésekre kelti az olvasó lelkét. Gesztusában, mellyel témái után nyúl, sok van annak a legendabeli gyermekek kedves, félszeg mozdulatából, aki tenyerével akarja kimeríteni az óceán mélységeit. A meleg, reszkető kéz szelíden emeli föl a sós cseppeket, egy-egy szonettnyi könny csillogva hirdeti a bánat végtelenségeit. A kis kötet nem egy versét gyönyörködve olvassuk s szívből kívánunk a költőnek nagyobb lélegzetet, mélyebb elmerülést s a forma csábításaival szemben erősebb ellenállást.

2. Fábián Géza: Nagy úton. Szinte tragikus hatású versek: csaknem mindegyik a költő emberfölötti küzdelmét mutatja anyagával s e küzdelemben a kérlelhetetlen merevségű anyag marad diadalmas. Fábián költészete erősen dadogó, s ha mégis foglalkozunk vele, azért tesszük, mert ebből a dadogásból elragadó hév tör elő, valami, hogy úgy mondjuk, demosthénesi dac: a költő, nyelve alatt kaviccsal, dörgő vízesések robaját szeretné utolérni hangjával. A legnagyobb példákat tűzi maga elé, Homért, Geothét, Leopardit emlegeti s mikor a harmatcsepp kedves ragyogásáról szól, akkor is a monumentalitás fenségét akarja belefaragni merev verssoraiba. Egyelőre kudarc a sorsa, de már több költeményén érezzük, hogy nemes márványtömböket kalapácsol s jöhet idő, mikor versei a torzók fájdalmas félbemaradottsága helyett a kész alkotások érett derűjével fognak kibontakozni.

3. Környey Zoltán: Szerelem és halál. Zavarba ejtő versek: nagy egyenetlenségek és mégis harmónia, naiv avultságok és mégis valami friss, új íz. A költő akárhányszor mintha még a Farkas Imre fehér és rózsaszín járszalagjain tanulgatná a poézis útjain való indulgatást. Randevúk bánatát nyögdécseli, ilyeneket mond: "Adieu, nyárvégi álom!", meg: "Csak addig él szívünk, amíg szeret!" S közben érett, teli sorok, plasztikus kép az asztalon heverő karperec arany félköréről, egy tavaszi vers, melyben meleg szélsuhogás zenél, egy másik, finom víziójú költemény a "Falusi bakterről", akinek "lámpása bújik az eresz alatt." Egyelőre egy fiatal lélek aeol-hárfája áll előttünk, mely minden kósza szélre szelíd bánatú, szinte ritmustalan zengéssel felel: sok, zavaros hanggal, de olykor tökéletes hangulatú rezgésekkel is. A költőnek művészi szigorra kell szoknia, hogy rendet tarthasson tehetsége kétségtelen megnyilatkozásainak chaotikus egymásra-tódulásai között. A kötet verseinek Jeges Ernő finom könyvdíszei adnak kedves keretet.

4. Tamás Ernő: Elmúlt csodák. Reprezentálni induló első-kötet, arcképpel s önéletrajzzal. "A törtetők piaci lármájából elvonatkozva, az extázis magasságaiban éltem ki rajongásaimat s tragikus pályabérem: a počte maudit töviskoszorúja." Elidegenítően hat ez az elszánt baudelaire-kedés, de a versek végigolvasása némileg hozzábékíti az olvasót a nagyhangú fiatalemberhez. Csakugyan fűzi valami belső rokonság francia bálványához: vad hevű, sűrű vérű érzékiség, nehéz pompájú színhatások lázas szerelme, kedvtelés a nyárspolgári lét felé mutatott gúnyos fintorokban. Baj csak az, hogy ezek a vonások nagyon is alá vannak festve ezen a gyermeki fiatalságú költő-arcon, valamely nagyon is színészkedőn ható masztix-réteggel. Túlságosan programos ez az új poéte maudit. Oktalanul szerelmes a nagybetűs szavakba s a felkiáltó-jelekbe. Higgadnia kell s bánni tanulnia a Baudelaire kitűnő vésőjével: a Művészet kemény iskola s a láz és az érzéki hevülés még nem biztosítja azt a lihegve vágyott töviskoszorút. Elismeréssel szögezzük le, hogy egy-két versében a saját hangja is tisztán zendül meg s ennek a hangnak érce van.