Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 7. szám · / · Figyelő

Ottlik György: Ausztria-Magyarország és az összeomlás

Talán még senki sem érzékítette meg azt a különösen kegyetlen tragikumot, mely a magyarság sorsát a nagy összeomlásban minden más nemzeténél keserűbbé és megkapóbbá tette. Nemcsak, hogy maga a rászakadó katasztrófa összehasonlíthatatlanul súlyosabb áldozatokat kívánt tőle, amikor az osztrák-magyar monarchia védőburkából önhibáján kívül történt kiválása után csodálatosan egységes egészséges organizmusát durva kezek széjjeltépték és szinte életképtelenné tették. És amikor a rettenetes csapástól szinte elbódultan állottunk, megvakultan és tétován, még nem hívén a ránk szakadandó végzet kegyetlenségében, de már érezve annak dermesztő szelét, mikor úgy állottunk mint Rodin halhatatlan âge d'airainje, a kezdődő Ember, aki bizonytalan léptekkel tapogatódzik még alig derengő világában: akkor még azok is ellenünk fordultak, akikkel a háború utolsó évében csakis a mi fegyverünk, magyar vér és magyar hűség tartott ki rendíthetetlenül. A sír fölött hol nemzet süllyedt el még szövetségeseink és fegyvertársaink is csatlakoztak a becsmérlők kórusához és az összeomlás felelősségét bűnös meggondolatlansággal és tudatlansággal igyekeztek ránk hárítani. Hogy a háború felidézésében a magyarság nem bűnös, hogy imperialisztikus vagy annexiós törekvésektől távol állott, annak cáfolhatatlan bizonyítékát szolgáltatták az osztrák köztársasági külügyi hivatal nevezetes vöröskönyvei. Más vádat kellett tehát koholni: így keletkezett a defekció, az osztrák-magyar monarchia felbontásának vádja. Még ma, több mint két év múltán sem némult el az a vád volt német szövetségesünk közvéleményében. Azonban sehol oly élesen, oly kirívó rosszakarattal nem formuláztatott e vád, mint Cramon tábornoknak, az osztrák-magyar főhadiszálláshoz beosztva volt német katonai meghatalmazottnak az osztrák-magyar szövetségesről írt könyvében. [*]

Akkor amikor a háború idejében fehérizzóvá szított gyűlölködésüket ellenségeink továbbra is egyenlő mértékben fenntartják s nemzeteket, országokat gyilkoló békeszerződésekkel s azok könyörtelen végrehajtásával egyaránt sújtanak, legkevésbé lehetne okunk aláásni akarni azt a barátságos viszonyt, amely köztünk és volt német szövetségesünk között természetes egymásra utaltságunk következtében fennáll. Amennyire érdeke lehet Magyarországnak, hogy ne kelljen teljesen és egyoldalúan német befolyás alá kerülnie, éppannyira érdeke, hogy a földrajzi helyzetből elsősorban következő jó viszonyt Magyarország és Németország között ápoljuk és továbbfejlesszük. Mindamellett önérzetünknek és igazságérzetünknek tartozunk azzal, hogy az ilyen és hasonló vádakat, különösen ha oly konkrét formában jelennek meg, mint Cramon tábornok könyvében, a legerélyesebben és teljes önérzettel utasítsuk vissza. Nem engedhetjük meg, hogy ilyen inszinuációk átmenjenek a német köztudatba, hanem azzal a nyíltsággal, amit éppen a németek "deutsch sprechen"-nek neveznek s ami a velük való viszonyban különösképpen és nyomatékkal használva szükséges, meg kell állapítani rosszhiszeműségüket és céltudatos hamisságukat. Nem kell támadnunk a németet, ki hozzánk hasonlóan sínyli saját hibáinak s ellenfeleink súlyos tévedéseinek következményeit, de ha onnan négy és fél évi vállvetett, hősies küzdelem, a magyarság heroikus és önfeláldozó vérvesztése után, támadás érhet bennünket, akkor a támadó vádjait valódi értékükre kell redukálnunk és hozzá kell látnunk az ekként ránk erőszakolt feladathoz, hogy tisztázzuk a felelősség felvetett problémáját: és pedig nem előzetes célkitűzések önkényesen kimért keretei között, hanem a tárgyilagosság szigorú önuralmával és az Igazság iránt való személytelen odaadással keresve a történeti távlatot. Cramon tábornok könyvéhez fűzendő glosszáink ennek a feladatnak állanak szolgálatában.

*

Cramon tábornok heves, következetesen tendenciózus és céltudatos könyve komoly könyv, amely komoly bírálatot és helyenként alapos cáfolatot igényel. Cramon alig néhány hónappal a háború kitörése után foglalta el őrhelyét, ahol a két hadvezetőség között az összekötő kényes szerepét volt hivatva betölteni. 1915 januárjától kezdve kellett a német főhadiszállástól kapott megbízásokat Frigyes főhercegnél és Conrad tábornoknál közvetítenie és viszont ez utóbbiak kívánságait Mezičresben vagy Plessben tolmácsolnia. Az ő szempontjából a háború két szakaszra válik szét: az elsőben Hötzendorfi Conrad, a másodikban Arz tábornok volt az osztrák-magyar hadsereg vezérkarának főnöke. Cramon éles, de nem ellenséges kritikának veti alá Conradnak, a nagyra becsült öreg taktikusnak, de szerinte rossz stratégának személyét. Az értékeket kiemelve, kárhoztatja a fogyatékosságokat - amennyiben tisztán katonai természetű tárgyakról van szó. Minthogy azonban Cramon tábornok nincs korlátlan elragadtatással eltelve Conrad partnerének, Falkenhayn tábornoknak személye és működése iránt, könyvének 1916 augusztusáig terjedő részében - Hindenburg tábornagynak a nagyvezérkar főnökévé történt kinevezéséig - eléggé egyenlően és igazságosan oszt el fényt és árnyat Németország és Ausztria-Magyarország között. A mondott időponttól kezdve ellenben úgyszólván nincs semmi kritikája a német hadvezetőség számára. Legfőbb Urának személyére nézve már kezdettől fogva - úgy látszik - azon az állásponton van, hogy azt "csak hódolat illeti, nem bírálat". Attól kezdve pedig, hogy Hindenburg és Ludendorf vették át a katonai vezetést és nevezetesen az 1917. év elejétől csodálatos egyoldalúsággal ír minden felelősséget Ausztria-Magyarország rovására. Tagadhatatlanul igaz, hogy az osztrák-magyar monarchiának különösen erkölcsi ellenálló ereje a háború második részében természetszerűleg tetemesen hanyatlott. Ám a háború elvesztének és a katasztrofális összeomlásnak egész terhét Ausztria-Magyarországra, ennek fogyatékos politikai és katonai vezetésére hárítani, Németország részén pedig csak a teljesítményeket emlegetni és megfeledkezni a hibákról, melyek épp oly nagyok és következményeik tekintetében még súlyosabbak voltak: vakmerő ferdítés, melyet mindenképpen és különösen magyar részről a lehető leghatározottabban vissza kell utasítani. (Cramon tábornok ugyanis láthatólag azon van, hogy nagy részét a felelősségnek, mellyel a monarchiát megterhelni igyekszik, ránk, magyarokra hengerítse.)

A tábornok úr gondolatvilágának megfelelő méltányolhatása szempontjából - úgy hisszük - kívánatos lesz itt politikai gondolkozását néhány szóval ismertetni.

Cramon tábornok, aki Ausztria-Magyarországgal pusztán a világháborúban: Teschenben, Badenben és a fronton találkozott, mindenekelőtt nem ismeri pontosan és kimerítően ezt a nehézkes államkapcsolatot és szerkezetét - amelyet nem egyszer saját politikusai sem értettek meg tökéletesen - és heterogén népelemeit. Nyilvánvalóan közelebbről csak a német-osztrákkal ismerkedett meg: ennek azután szembetűnő propagandisztikus célzattal hízeleg - de valójában még ennek a népfajnak lénye is idegen maradt előtte. A monarchia gazdasági viszonyai és szükségletei, valamint politikai érdekei és céljai számára semmi érzéke nincs: előtte mindez végképp terra incognita maradt. Másrészt viszont katonai kérdésekre vonatkozólag - mint azt gondolni is lehet - feltűnően helyesek és nem egyszer rendkívül találóak az ítéletei. Példaképp szolgáljon itt az a megjegyzése, mely a Luck és Rowno irányában tartott cs. és kir. offenzívát illeti, 1915 szeptemberében, a nagy oroszverő diadalmenet végén. "Térben összezsúfolva megvolt itt minden - úgymond - ami a hadvezetéstől megtagadja a sikert: fogyatékos érintkezés az arcvonallal, eltérés a taktikai céloktól egy idea miatt, amely félreeső volt időben és térben, csökönyös ragaszkodás ehhez az ideához és ennek kedvéért minden egyéb tekintet elhanyagolása." Ha ehhez hozzávesszük véleményét az A. O. K.-ról és a cs. és kir. hadsereg egész tisztikaráról, amelynek értelmében ezeknek fogyatékai "korántsem az értelem, hanem egészen egyoldalúan az akarat területén" mutatkoztak és amely szerint ez a hadsereg "inkább kötelességtudó alárendelteket, mintsem önálló, öntudatos elöljárókat" nevelt: megállapíthatjuk, hogy itt néhány szóban összefoglaló, körültekintő és találó ítélet mondatott ki a cs. és kir. hadseregről, amelynek jó átlag teljesítményeit - nevezetesen a legénységet illetőleg - Cramon tábornok is igazságos dicsérettel emlegeti.

Ezzel ellentétben azokat a politikai ítéleteit, melyeket a tábornok úr megörökíteni szükségesnek látott, sem valami találóaknak, sem különösen logikusaknak nem lehet mondani. A mefisztofeleszi szavak: "Was Ihr nicht fasst, das fehlt Euch ganz und gar" jól illenek reá is, mint általában a katonai gondolkodásmódra. A politikum iránti érzék teljes hiánya dacára fel akarta azt fogni. Így keletkeztek azután sántító ítéletei. Egy ízben például annak a véleménynek ad kifejezést, hogy valamely célszerűségi kérdés elbírálását (nem csekélyebb dolgokról van itt szó, mint a tengeralattjárók alkalmazásáról) teljesen át kellene engedni a szakértőknek (adott esetben tehát a tengerészvezérkarnak). "Ha nem bíztak az ő érveikben, az egészet el kellett volna ejteni" - és ez kétségkívül helyes megjegyzés. Néhány oldallal utóbb mindazonáltal kárhoztatja Arz tábornok magatartását, aki "teljes öntudattal tisztán a katonai feladatra szorítkozott és mindennemű politikától távol tartotta magát." "Én nem helyeselhettem ezt a felfogást" - fűzi hozzá Cramon. Nos, az idézett ítéletek logikusan nem férnek össze: vagy szakértő valaki és akkor nem avatkozik politikai ügyekbe, vagy pedig, ha kiterjeszti működését saját katonai illetékességének határain túl, kell hogy a katonai funkció területén is eltűrje a politikusok jogos beavatkozását, így hogy teszem azt, oly döntő fontosságú kérdésben, mint aminő volt a korlátlan búvárharc megindítása, ők mondják ki az utolsó szót. A német generális politikai ítélőképességére jellemző egyébként az is, hogy azt a Németországban annyira elterjedt feltevést, mely szerint Amerika a búvárhajóharc közbejötte nélkül is beavatkozott volna a háborúba, dogmatikus biztonsággal, önként értetődőnek tekinti.

Cramon tábornoknak, mint katonai meghatalmazottnak, csak részben volt feladata és kötelessége a politikai véleményezés. Ha tehát rámutatunk politikai judiciumának fogyatékosságaira és logikájának erősen katonai színezetére: ezzel csupán bevezetni kívánjuk polémiánkat, amely a magyar háborús politikát illető és az összeomlás felelősségével bennünket terhelő kritikájának szól.

Nem a mi dolgunk Károly királynak, az ő udvarának és Czernin grófnak békepolitikáját, valamint Burián gróf működésében a békepolitika hiányát védelmezni. De kötelességünk visszaverni a magyarság ellen intézett kirohanásokat, amelyek bennünket éppen német részről oly jogosulatlanul érnek.

Eleinte még elismerte Cramon tábornok, hogy "az osztrák-magyar hadseregnek mindinkább a német és a magyar elem lett a gerince". Minthogy pedig a magyar csapatok teljesítményeiben ezután sem észlelhet hanyatlást, támadásai a magyar politikát tűzik ki célpontul - alkalmasint az A. O. K. katonai tényezőinek befolyása alatt. Erős rohamot intéz a magyar élelmezési politikai ellen, szűkkeblűséggel vádolván azt, anélkül, hogy figyelembe venné Magyarország sajátos helyzetét, nehéz közlekedési és közélelmezési viszonyait és azt, hogy az osztrák-magyar hadsereget gabonával úgyszólván Magyarország egymaga látta el. E támadások jellemző módon vallanak rá a nyugat-elbai "reichsdeutsch" megfigyelőre, aki a fekete-fehér-vörös határpóznákat még talán sohasem hagyta maga mögött. Az ő szavai nyomán méltán hihetné valaki, hogy mindennek Magyarország az oka, hogy a háború és a vereség egész felelőssége egyedül minket illet. Ha nem lehetne észrevenni Bécs és Ausztria tehermentesítésének és az Anschluss-propagandának szándékát, a magyar bűnöknek hosszú sorozata, a német bűntelenséghez mérve, groteszk, vagy megdöbbentő volna. "Magyar agrárpolitika - így vélekedik a tábornok úr - volt a szerb ellenségeskedés, magyarosítási düh (?!) a román gyűlölet, Magyarország gazdasági elzárkózása az ausztriai szükség oka - nem is szólva a bűnös elutasításról, mellyel a hadsereg követelései nem egyszer találkoztak. Budapest azonban sohasem önmagában kereste a hibát és mindannyiszor felháborodott, valahányszor magának is éreznie kellett a tulajdon mulasztások következményeit. Nagyszerűen értett hozzá, hogy elhitesse a némely tényállásról rosszul értesült németekkel, hogy mindennek Bécs az oka. Rendszeres volt ez a beállítás. A közös ügynek persze nem volt hasznára." Nem lehet tisztán látni, hogy rövidlátás, vagy rosszindulat jele-e, hogy Cramon, a porosz, szemrehányással illet bennünket a "magyar chauvinizmus"-ért, amely szerinte a testvérállamra is átragadt - és hogy a nem magyarajkú népek erőszakos elnyomatását emlegeti. A chauvinizmus és az erőszakoskodás vádjával éppen német részről találkozni, a németségnek ebbeli elvitázhatatlan elsőbbsége ismeretes lévén, nemcsak hogy groteszk, de ellenszenves is, ha meggondoljuk, hogy ez a német nép nekünk fegyvertársunk vala.

A politikai judícium fogyatékosságának szülötte az a "vád" is, hogy mi "egoisztikus különcéloknak" hódoltunk azzal, hogy állami függetlenségünket óvni és kiépíteni törekedtünk. Ugyancsak kevéssé állja meg helyét az a panasz, hogy a monarchia csak saját érdekeire volt tekintettel, figyelmen kívül hagyva szövetségesét, aki miatta bonyolódott a háborúba (!) és emberfeletti erőfeszítéssel védelmezte meg. Ezt az állítást mindenekelőtt megcáfolja az a tény hogy Ausztria-Magyarország a Németbirodalommal egyidejűleg vetette magát a harcba, melynek ránézve éppen tagadhatatlanul sajátos helyzete és különleges érdekei folytán eleve is végzetesebbnek kell vala lennie. A háborús célok tökéletes egyezése és azonossága magában véve is képtelenség lett volna: ezért Ausztria-Magyarországnak más kellett, hogy legyen a békepolitikája is és csak az a sajnálatos, hogy ezt a különleges politikát nem érvényesítette nagyobb határozottsággal. Ausztria-Magyarország pusztán létéért és ama katasztrófa ellen küzdött, amely hogy végül mégis rászakadt, azt éppen a német egoizmusnak lehet betudni, a német politika hibáinak és félszegségének, a belátás hiányának Berlinben. Ausztria-Magyarországnak merőben defenzív háborús céljai, tekintve a monarchia labilis összetételét, a harcnak sokkal korábban való befejezését követelték, ha mindjárt áldozatok árán is, Ausztria-Magyarország népeit nyilván nem lehetett arra kényszeríteni, hogy a győzelmes "német békéért" minden lehetőségen túl is harcoljanak. Ha tehát Németországnak több ízben arra kellett szánnia erőit, hogy a monarchiát már korábban is immanens összeomlástól megóvja: ezt kétségkívül nem altruizmusból tette, hanem jól felfogott önérdekéből. A Németbirodalomnak támogatnia kellett Ausztria-Magyarországot, mert ennek határain éppen önmagát védelmezte. Az államok szövetsége sohasem altruisztikus kötelék. Mindig csak addig áll fenn, amíg valamely közös érdek érvényesítése kívánja. Bölcs dolog lett volna, ha a német államférfiak és hadvezérek hamarább rájöttek volna a valóságra, amit e politikai tétel kifejez. Ez a megismerés Bulgária elszakadásának is elébe vághatott volna. De hogy ezt a bölcsességet néhol még utólag is nélkülöznünk kell, az példátlan politikai rövidlátás jele. Sajnos, hogy a Németbirodalomban ez a félszeg felfogás nagyon is el van terjedve.

Ugyanez a politikai naivitás és téves lélektani gondolkodás a bölcsője az árulás ama vádjának, mely Andrássy gróf különbéke-ajánlatához fűződik. Andrássy Gyula gróf a Neue Freie Presseben kellő méltósággal utasította vissza Cramon tábornok vakmerő és célzatos támadását. Kifejtve eljárása indítékait és előadva annak történetét, a következő emelkedett szavakkal világítja meg cselekvésének feddhetetlen etikumát: "Midőn az elszakadás felelősségét elvállaltam, tudtam hogy árulással fognak vádolni. De azt is tudtam, hogy ha emiatt a félelem visszatartana, saját lelkiismeretem vádolna árulással azért, hogy - jobb belátásom ellenére - elejtettem hazám és az emberiség legszentebb érdekeit." A kérdést másképp felfogni nem lehet. Hadseregünk felbomlása után és az októberi manifesztum útján elkövetett politikai öngyilkosságot követő belső forrongás állapotában az osztrák-magyar monarchia mint hadviselő szövetséges, Németországra nézve sem lehetett többé értékes. Viszont nagy valószínűséggel lehetett számítani arra, hogy az entente a bekövetkezett chaosnál kívánatosabbnak találta volna a monarchia fennmaradását - amely föltevés utólag igazoltnak látszik. Annak az államférfinak tehát, aki tisztán látta a helyzetet, akiben megvolt az ehhez szükséges erkölcsi erő és felelősségérzet, kötelessége volt a torlódó események követelményeként adódott különbékekötést megkísérelni. Az egész semleges külföld és a monarchiának minden népe várta ezt a lépést. Elkéstünk vele. A bomlás folyamata már sokkal inkább előre haladt, semhogy diplomáciai akciókkal fel lehetett volna tartóztatni: mindazonáltal a pillanat szükségképp követelte, hogy a lépést megtegyük. Maga a generális úr is így kiált fel - persze a belgiumi német invázió védelmében -: "Mutassatok nekem olyan törvénykönyvet, amely büntetéssel sújtja a védekezést!" Andrássy gróf védekező tette még erkölcsi elítélést sem érdemel, mert az állam üdvének suprema lexe parancsolta és mert - ellentétben ama másik akcióval, amelyre a tábornok idézett szavai vonatkoznak - nem volt ártalmára senkinek!

Éppen ily elvakult és igazságtalan Cramon tábornoknak a magyar csapatok ellen intézett támadása is. Nem átallja azt hangoztatni, hogy "nem a szláv hűtlenség", hanem a magyarok "ütötték az első rést az olasz fronton". Ez a magyar katona szeplőtlen becsülete ellen intézett rágalmazó támadás valóban párját ritkítja a rosszhiszeműségben! A cseh árulás rikító esetei közismertek - Cramon tábornok maga is gyakran emlékezik meg ezekről - de ez más lapra tartozik: a magyar és a német csapatok a cseh osztagok "támogatása" dacára is mindvégig megállották helyüket. De Cramon maga mondja el, hogy azokat a német hadosztályokat, amelyek 1918. augusztus 8-án (nota bene!) a hátráló német arcvonal megerősítésére vonultak fel, bajtársaik gyűlölködő szidalmakkal fogadták, "háború-meghosszabbítóknak, sztrájktörőknek" nevezvén őket: és ez a történet ékesen szóló bizonyítéka a katonai morál ama bomlásának az összes frontokon, amely a feltartóztathatatlanul hátráló német hadsereg megroppanásában nyilvánult meg először. Következésképpen tudatos torzítás "az első rést" a magyar katonák rovására írni. A tények hasonló elferdítése az az állítás, hogy József főherceget, midőn a zendülő magyar ezredekhez igyekezett, hogy azokat kötelességükre figyelmeztesse "kézigránátokkal akadályozták meg abban, hogy a legénységnek egyáltalán közelébe juthasson". Módunkban van hitelesen megállapítani, hogy ez az állítás valótlan. József főherceg ellenkezőleg közvetlen érintkezésbe jutott egy ezreddel és ennek parancsnokságánál módjában volt távolabb fekvő és harci helyzet következtében el nem érhető ezredek küldöttségeit és hűségi fogadalmukat személyesen fogadnia.

Cramon tábornok hasonló inszinuációit mind egyenként felsorolni és megcáfolni nincs terünk. Végszavai elegendő módon megmagyarázzák a generális úrnak - mint említettük - Teschenben és Badenben, osztrák tisztek körében keletkezett és ápolt ellenszenvét. Könyvének célja nemcsak az, hogy önmagáról elhárítsa a szövetséges hatalom ellenálló erejét hamisan becsülő hibás információk felelősségét, hanem az is, hogy a német-osztrák nép körében propagandát csináljon a német birodalomhoz való csatlakozás kedvelt gondolatának. Figyelemmel Cramon tábornok leleplezéseire, amelyek osztrák tisztekkel való szoros összeköttetésről tanúskodnak, akik neki felvilágosításokkal szolgáltak és ugyanolyan nyíltszívűséggel hivatalos aktákat adták át neki: könnyen fölmerülhet a gyanú, hogy a német nagykövetség és a német katonai meghatalmazott az osztrák-magyar monarchia fennállása idejében is már az uralkodóház tekintélyét aláaknázni és Német-Ausztriát a birodalomhoz való csatlakozás gondolatának megnyerni igyekezett.

*

Minket magyarokat Németországhoz szorosan hozzáfűznek nemcsak gazdasági, de sok tekintetben kulturális vonatkozások is. A legutóbbi két év eseményei és német személyiségeknek, valamint a német sajtónak támadásai dacára felejthetetlenül élnek szívünkben az együtt megvívott hősi harc legendás emlékei is. Mindkét fél szempontjából annál sajnálatosabb tehát, hogy német részről ily méltatlan és ízléstelen támadás érhette az egykori fegyvertársat. Szükséges volt tehát a cáfolat, hisszük és reméljük, hogy a német nép nem azonosítja magát az alaptalanul vádaskodóval.

 

[*] * General v. Cramon: Unser österreichisch-ungarischer Bundesgenosse.