Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 6. szám · / · Merész Károly: Két kis dráma

Merész Károly: Két kis dráma
A tűzhely

Szereplők: Bálintné, 50 éves

Róza, a leánya, 15 éves,

Jancsó, 45 éves.

Szín: Hegyoldalra épült kis háznak a belseje. A szoba baloldali fala - a bal saroktól a közepetájig - egy kissé előredűlő szikla. A sziklát nagyjából leütögették és gondosan fehérre meszelték, mégis nagyon barátságtalanná teszi a szobát. Színfenéken, jobb felől ajtó, ami az udvarra nyílik. Az ajtón kis ablak. Bal sarokban vaskályha. Jobb előtérnél kis, rozoga ajtó, azután szekrény, tovább egy vaságy. Bal előtérben nagyobb ágy, középen egyszerű villanylámpa ég.

I. JELENET

Bálintné a szekrény előtt guggol és mindenféle ruhadarabot kapkod ki a földre terített kendőre, Róza a végre nyitott ajtóból előre hajolva, nyugtalanul figyeli az anyját, habozva fellép a küszöbre.

Bálintné (rápillant): Maradj künn! Hányszor mondjam!

Róza: Csak az ágyneműt...

Bálintné (mérgesen): Takarodsz!?

Róza (gyorsan a baloldali ágyhoz szalad, lekapja a pokrócot, párnákat): Már meg is van.

Bálintné (hátrafordul, félig sírva): Méssz ki!

Róza (felnyalábolja és kisiet vele): Megyek na. (El.)

II. JELENET

Bálintné

Bálintné (köti a batyut): Még az edények is... A szalonnát... a szalonnát! (az ajtóban megjelenik Róza.)

III. JELENET

Bálintné, Róza

Róza (rémülten): Hagyja itt!... A szikla!... Olyan nagy a rés... a karom befér.

Bálintné (a szoba bal sarkához szalad, vizsgálja a falat): Hol, te? Olyan, mint volt. Meg se moccant. (Sietve vissza jön, dühösen) Mit rémítsz?

Róza: Kívül nézze meg... kívül! A karom befér.

Bálintné (a batyut kiviszi az ajtó elé): Ne bőgj! Vidd Sándorékhoz... Maradj is ott, csak feltartod az embert. Szaladj!

Róza: Maga is... igazán!

Bálintné: Fogd csak a másikat. Elviszem a lépcsőig. (Mindketten el a sötét udvaron)

IV. JELENET

A szín egy pár pillanatig üres. Később Jancsó.

A völgyből egy női hang: Bálintné! Bálintné édes! Mi már indulunk!

(Az ajtóban megjelenik Jancsó, nyakában a házalók szokásos ládikája. Fürge mozgású, alacsony kis ember. Az arckifejezése egy kissé édeskés, mintha mindig mosolyogna. A mozdulatain látszik, hogy valaha jobb helyeken forgott.)

Jancsó (az ajtónál): Jó est'... Senki?... Ó-hó! Nincs még itt a nyár. (Behúzza az ajtót, előre jön az asztal baloldalához.) Bizony nincs. (Kiugrassza a szíjat a nyakából s a ládikát leteszi az asztalra.) Ma nem is nehéz. (Fürgén leveti az esőverte télikabátját s a baloldali ágyhoz viszi, meglepődve) Takarítás... (A kabátot az ágy vállára kiteríti) Csupa víz. Na, majd megszárad reggelig. (Hirtelen megfordul, egyenesen a lámpára néz, felragyog az arca) Nézz te oda... villany!... villanyvilágítás... Mind nem tudtam... (az asztalhoz megy, gyerekes örömmel nézi) hihi... nálunk, a barlangban, a hegytetőn!... Villany! Kultúra!... Éljen! (Visszahátrál az asztaltól, körülnéz) Ez aztán beszéd, Bálintné!... Végre... Micsoda változás... Sokkal tágasabb. (Észreveszi a csavart az ajtó mellett, odasiet, eloltja) Á-há! (Meggyújtja) Pompás!! (Nagyon elégedetten, folyton a lámpát nézve az asztal baloldalához jön s leül) Élvezet így kontrollálni. (A zsebéből bugyellárist vesz ki) Nos, főnök úr, számoljunk. (Miközben számolja a pénzt) Négyen alól egy fillérrel se, kedves nagysád. Harminc... Valódi?... hihihi... hatvan. Nem is volna rossz, valódi gyémánt négy koronáért... Kilencven. Egyszázhuszonöt korona egy napi forgalom... (Elégedetten int) Nagyon szép, Jancsó úr. Negyven biz ötven a tiszta... és semmi váltó, semmi obligó! Ez a fő... Nincs obligó. (Elteszi a pénzt, kinyitja a ládát) Összeráztam, ahogy futottam. Hm. Nagyon összeráztam. Megkergetett a zsivány. (Nagy figyelemmel rendezi, egy pár gyűrűt, bicskát, láncot kirak az asztalra) Jól számított a csavargó. Pályáznak rám, úgy látszik... megérzik, hol a pénz. (Lassan nyílik az ajtó.)

V. JELENET

Jancsó, később Bálintné

Bálintné a kétségbeeséstől összetörten megjelenik az ajtóban. Egy pár pillanatig magával tehetetlenül áll.

Jancsó: Hat darab. Úgy... Nem hiányzik, főnök úr. (Bálintné észreveszi Jancsót, meglepődve, szinte ijedten néz rá, hogy ilyen nyugodtan ülni látja, fellép a küszöbre, az ajtót nyitva hagyja.)

Jancsó (a láda felé hajolva): A személyzet elmehet, urak. Szombat van, mulassanak egyet. Viszontlátásra, urak! (Bólint, felpillant) Jó estét háziasszony! (Felszökik) Ez aztán fény! Mi? (Körülnéz) Bámulatos. Ugye mondtam?... Nem akart hallgatni rám. Egész más a szoba. Rá se lehet ismerni. Nem?... (Bálintné az elkeseredéstől súlyos tekintettel mereven néz körül, nehéz, ólmos mozdulattal önkénytelenül egypár lépést tesz előre) Hát nem?... Ne legyen ma is ilyen zsémbes. (Felvidítani akarja) Nézze, Bálintné! Mintha kicserélték volna a házát, nagyobb lett. Bizony isten, sokkal nagyobb. Nem találja? Innen nézze. (Bálintné ugyanúgy az előtérbe jön) Mi? Hihetetlen változás. Mennyit könyörögtem érte... Csakhogy itt van. Ha tudtam volna, hogy ma bekapcsolják, rég itthon vagyok. Igaz, hogy kitűnő üzleteket szalasztottam volna el. Fent voltam a várban, a katonáéknál. De nem sajnáltam volna. Komolyan mondom... (A bal előtérből elégedetten veszi szemügyre a szobát, hangsúlyozva) Egyszerű, de világos... tiszta hely. (Hosszasan nézegeti.)

Bálintné (gépiesen): Tiszta... világos...

Jancsó: Minek is több?... (Némi meghatottsággal) Ennyi elég az embernek... (szünet után) Hogyne volna elég.

Bálintné: (Egy kissé felocsúdva kábultan) Jancsó úr...

Jancsó (elgondolkozva az ágy lábának támaszkodik, mind jobban elérzékenyül): Nyitok be... hirtelen észre se vettem... csak... mintha a lakásomba... hazatértem volna... (fojtott hangon) úgy éreztem, hogy hazatértem... visszaadtak volna valamit az otthonomból... (elakad, szünet után, indulatosan) Gazemberek! Lelketlen hiénák!... (szünet után, elérzékenyülve) Visszakaptam... valamit a régi otthonomból... (meggörnyed, meg-megrázza a felindulás).

Bálintné (hol Jancsóra, hol a sziklára nézve ezalatt lassan az ajtó felé húzódik, erőtlenül): Jancsó úr...(szünet után) Jancsó úr, kérem... (tanácstalanul vívódva) Istenem... (Egy pár lépést tesz a szikla felé, gyötrődve nézi) Lehetetlen... Az nem is lehet! (Körülnéz, tekintetével valósággal átöleli a szoba minden zugát) Az nem lehet! (Tanácstalanul ide-oda topog).

Jancsó (restelkedve összeszedi magát): Legalább nincs gondom. Kóborolok egész nap... de aztán nincs obligó, nincs gond. Nyugodtan alszom. Nem igaz? Ami a zsebemben van, tudom, hogy az enyém... Azért megélek. Sőt! Jól érzem magam. (Bálintné csodálkozva figyel rá.) Igen, Bálintné! Szegény vagyok, de azért jól érzem magam. Ez nem nyomor. Ó-hó!... A szegénységtől a nyomorig még nagy az út. Nekünk nem volna szabad panaszkodnunk, Bálintné. Egy árva szóval se.

Bálintné: Dehogy is panaszkodnám...

Jancsó: Nem kívánok többet. Higgye el... egy bútorral se!

Bálintné (némi reménykedéssel nézi a szobát). Hiszen... mindenképp... istenem... az volna...

Jancsó (a sziklát nézi, közömbösen). Ezt a sziklát is meg lehet szokni. (Bálintné összerázkódik, meredten néz a sziklára) Lám, mikor kivettem a... a lakást, bevallom, sokáig haboztam. Emlékszik, kétszer is itt jártam. Nem tetszett a szikláért. Ne sértődjék meg, kedves Bálintné, de valahogy úgy... nem tetszett szóval. Hiába, az ember képzelődő és noha tudja jól, hogy ez erősebb... o-hó! erősebb, mintha gyönge emberi kéz rak téglából, vagy vályogból falat... (Bálintné kétkedve néz Jancsóra, ami kizökkenti a beszédből) Úgy van pedig.

Bálintné (bátrabban): Nem is volt vele sose baj.

Jancsó: A természet, Bálintné, nagy építő... o-hó! évezredekre épít.

Bálintné (a sziklát nézve, reménykedését erősítve): Meg se moccant soha! (kis szünet.)

Jancsó (észreveszi, hogy az ajtó végre nyitva van): Nézze, Bálintné, maga hagyta nyitva. Mind nem tudtam, miért fázom.

Bálintné (zavartan néz az ajtó felé): Igen... úgy hagytam.

Jancsó (türelmetlenül): Hűvös van.

Bálintné (habozva): Betegyük?

Jancsó (nevetve): Hihi... persze, hogy betesszük, Bálintné. (Bálintné lassan, tétova léptekkel, motyogva az ajtóhoz megy, csendesen behúzza. Jancsó fejcsóválva nézi, az asztalhoz megy, tovább rendezi az áruit. Bálintné néhány pillanatig mozdulatlanul áll az ajtónál, azután - mintha kicserélték volna - fürgén jön-megy a szobába, cél nélkül tesz-vesz, rendezget, általában egész viselkedése kínosan erőszakolt, szinte vergődés.)

Jancsó (felpillant). Sohase pihenne egy keveset, Bálintné. Mindig kap valami dolgot. (Látva, hogy Bálintné ügyet sem vet a szavára, félre) Rosszkedvű ma az öregasszony. (Szünet után) Alig maradt bicskám. Kitűnő portéka. Valóságos feltűnést keltett a várban.

Bálintné (furcsán mosolyogva, szembe Jancsóval megáll): Hogy jártunk most két éve. Éppen teszem oda a vizet... délelőtt volt... (nevet) Azután annyit mulattunk rajta!... Hallom, hogy kiabálnak, Kiszaladok. Nagy hó esett akkor. (nevet) Sohase felejtem el... látom, mindenki menekül a hegyből (nevet). De úgy menekül, mint a bolond... hehe... Tudja, lelkem, mitől ijedtek meg? Igazán nevetséges volt. Egy akkora darabka... mit mondjak?... belefért volna egy kenyeres kosárba... innen... (a bal előtér felé mutat) ahogy végződik a ház... onnan vállott le. Nem is hallottam, csak a nagy kiabálást. A Fintáék udvarán akadt meg a kerítésben. De látta volna, Jancsó úr... (nevet) ezek a szamarak azt hitték, hogy megy utána az egész... hehe... mintha az csak olyan könnyen állna. (Jancsó hirtelen a szikla felé fordul) Délben megnézték a férfiak s kikacagták őket... hehe. Mire sötétedett, vissza is jöttek mind. Ők maguk is kacagták, hogy mitől ijedtek meg. Úgy kacagták... (nevet, különösen, erőltetve.)

Jancsó (idegesen nézi a sziklát). Az óvatosság sose árt, Bálintné.

Bálintné: Nem hazudok, lelkem, egy kosárba belefért volna... és már futottak. (kacag) A férfiak még hónapok múlva is nevették... bosszantották őket, hogy milyen ijedősek.

Jancsó (restelkedve leül a székre): Hihi... jó is lehetett. (Még egyszer lopva hátrapillant, aztán tovább rakosgat.)

Bálintné (még mindig nevetgélve): Ó Máriám! Némely asszony olyan, mint a nyúl. (hirtelen) Szép dolog is ez a villany, Jancsó úr. Egy fél óra alatt meg volt. Jól lát így?

Jancsó (boldogan): Össze se lehet hasonlítani. Intézzük is el, Bálintné. Úgy gondolom, emeljük fel a napi bérösszeget. Jó? Nénikém? Legyen ezentúl... mondjuk... egy korona ötven fillért. Mi?

Bálintné (elkomorodik, erőtlenül): Jó.

Jancsó: Akkor a jövő hétre... (gondolkozik.)

Bálintné (zavartan félre fordul): A jövő hétre... (erejét vesztve, összetörten elmegy az asztaltól.)

Jancsó (mosolyog): Szombat van, lelkem. Elfelejtette? Itt van, né... tizenegy korona. (Leteszi a pénzt az asztalra. Bálintné a kályhához megy, fáradtan, céltalanul tesz-vesz a háttérben.)

Jancsó (csodálkozva nézi, von egyet a vállán, félre): Ennél többet nem adhatok. Nagyszerű... (méltatlankodva morog, a ládát csomagolja össze. Bálintné a jobb oldali ágyból kivesz egy párnát s a Jancsó háta mögött kerülve, a baloldali ágyhoz viszi. Nagyon fáradt, alig bírja megvetni az ágyat, majd összeesik.)

Jancsó (lezárja a ládát): Nem sok, de legalább tudom, hogy az enyém. Semmi kockázat, semmi obligó... Veszek, eladok. Ez a színtiszta kereskedelem. Mindig készpénzzel...

Bálintné (lehanyatlik a karja, megfordul, elkeseredetten nézi a szobát. Aztán Jancsót figyeli, habozás után): Jancsó úr.

Jancsó: Szolgálatjára, Bálintné.

Bálintné (óvatosan keresi a szavakat): Csak... azt akarom kérdeni... Jancsó úr annyit olvasott... mit gondol, vajon ez a sok esőzés nem áztatja nagyon át a hegyet?... úgy belülről, értem... Lehetséges volna? Megpuhíthatja benn a földet, ami a... sziklát fogja? (Jancsó hirtelen megfordul, szinte ijedten néz a sziklára, Bálintné sietve, mintha megbánta volna, hogy előhozta) Ez a nagyszájú Vincéné mondta a délelőtt, amikor jöttem a piacról. Olyan bölcs, nagyszájú. Tetszik ismerni.

Jancsó (kevés meggyőződéssel): Bolond beszéd.

Bálintné (feltűnő örömmel): Ugyebár? Az a kótya, nagyszájú azt hiszi, ő a világ esze.

Jancsó (saját magát nyugtatja): Ez az agyagos föld aligha engedi be a vizet. Olyan, mint a zsír.

Bálintné: Tudtam én! Persze, hogy nem engedi. Csak az a Vincéné...

Jancsó (legyint): Á! Vincéné... Nem is kell törődni vele. (Mintegy példát mutatva, hanyagul nyújtózkodik, a nagykabátjához megy s kivesz a zsebéből egy újságot, lassú léptekkel - közben a lapot nézegetve - végig megy az előtérben, az asztal jobb oldalához kerül, félig a nézőtér felé fordulva állva olvas. Bálintné megigazítja az ágyakat, mindegyre a sziklára pillant. Jancsó néhány pillanat múltán leereszti az újságot és figyelmesen nézi a sziklát.)

Bálintné: A ház sem engedné.

Jancsó: Attól mehetne. (Újra a lapot nézi.)

Bálintné (erősködve): Nem hiszem azt, Jancsó úr. Kőház! Csupa kő.

Jancsó: Még ha vasból volna is. Ha egyszer megindul, nem áll meg a Szamosig. (Elgondolkozva nézi a lapot.)

Bálintné (m. f.): Boldogult uram saját kezével építette. Tavasztól őszig egyebet se csinált. Kitűnő kőmíves volt, szegény. Híre volt... (biztatást vár) Jól mondja, Jancsó úr, az agyag olyan, mint a zsír... A tavaly még több eső volt s mégse történt semmi kár. Olyan csúnyaszájú is némely fehérnép! Igaz, gyarló, ijedős a magamfajta műveletlen, de miért állít olyat, amit nem tud bizonyosan. Kérdezze meg egy olvasott, tanult embertől... aki tudja, hogy melyik földnek milyen a természete... Nagy dolog is, lelkem, ha valaki művelt, tanult, nem veszti el mindjárt az eszét.

Bálintné (nagyon boldogan): Értem, lelkem, értem. (bizakodva) Csak tán megőrzi a jó Isten. (Jancsó az asztalra teszi az újságot, a bal háttérbe megy és figyelmesen vizsgája a sziklát. Bálintné az asztal mellett áll, izgatottan követi a tekintetével.)

Bálintné (elhagyja az ereje): Gyarló... ijedős... édes Istenem...

Jancsó: Nem látok... sehol semmit. Minden... úgy van... ahogy volt. (Bálintné közelebb megy hozzá) Sehol... semmi. Hacsak...

Bálintné (nagyon határozottan): Úgy van minden, ahogy volt. Igaza van, édesem. (csaknem parancsolólag) Nincs is azon mit nézni. Legjobb, ha rá se gondol az ember. (Sürög az asztalnál, most már nagyon eleven, felveszi a pénzt) Ez a lakásért? (Jancsó még a sziklát nézegeti, nyersen) Ne törődjék vele!... (sürgetően) Jancsó úr, lelkem. (Jancsó megfordul) A jövő heti bér?

Jancsó (nincs egészen ínyére): Az?... Fizessem ki... egész hétre?

Bálintné (gyorsan zsebre gyűri) Köszönöm, kedvesem. (Jancsó kedvtelenül visszatér az újsághoz, szórakozottan áll előtte.)

Bálintné (a kályhához megy, kedveskedve): Csinálok egy kis tüzet, hogy nyugodtan olvashasson. Én is akarom tudni, mi újság. (A kályhát piszkálja) Miattam ugyan felfordulhatna az egész város, még se tudnék semmit, ha Jancsó úr nem mesél. Ez a Róza olyan, mintegy alvajáró, nem venne soha egy újságot a kezébe... Mindjárt égni fog.

Jancsó (nem természetes jókedvvel): Biza el is férne egy kicsike meleg. (Szembe a nézőtérrel leül, szinte erőszakolja magára, hogy érdekelje az újság.)

Bálintné: Megeszi az életemet az e leány. Mindig mondom neki, hogy hasogasson bőven fát... Két kis darab az egész. Lusta!

Jancsó (szívesen): Nincs fa? Sose mérgelődjék. Aprítok én. (felkel)

Bálintné: Ha lenne olyan jó. Nem merek a szemem miatt... pláne este. A múltkor is csak egy csepp és levágom az ujjamat.

Jancsó: Nagyon szívesen, Bálintné.

Bálintné: Csak egy párat. Lesz itt annyi, a kis kamrában (Jancsó a jobboldali ajtó felé megy.)

A völgyből egy férfi hang: Hé!... Emberek!

(Jancsó megtorpan, figyel, Bálintné felszökik a kályhától, Jancsó kérdően néz reá.)

Bálintné (összeszedi magát, bosszúsan): Keresnek valakit. Hadd mulassák magukat. (Jancsó nyugtalanul az udvarra vezető ajtó felé megy, Bálintné rászól.) Itt a kis kamrában, lelkem... csináljunk már egy kis tüzet.

Jancsó (habozva megáll, aztán engedelmeskedve visszafordul a jobb ajtó felé): Megyek, megyek... Hol van Róza?

Bálintné: A ruhákat vitte le a sógoromhoz (kijavítja) Valami ruhát, Jancsó úr. Van ott gyertya. (Jancsó a jobb ajtón el.)

VI. JELENET

Bálintné

Bálintné (Jancsó után kiált). Csak vagy nyolc-tíz darabot! (Mérgesen megy a hátsó ajtóhoz.) Ordítsatok, amíg berekedtek. Betömném a szátokat. (Kinéz, hallgatódzik, becsapja az ajtót.) Nem kornyikálnátok soha többet (Az ajtón levő kisablakot egy sötét kendővel gondosan letakarja. A kamrából hallatszik a döngetés. Eljön az ajtótól.) Aranyos jó ember. Igazi finom ember... (A szobát nézi) Szép világos... Minden úgy van, ahogy volt... (a középre jő). Az utcára... mi?! (keserűen) Olyan nincs! olyan nincs!... Azért kínlódtam?... (hátra, gyűlölettel) Csak ordítsatok! Mind ordítsatok!... Kolduljak? mi?... én? kolduljak?... (A balsarokba siet, vizsgálja a falat) Nem is látszik... mint egy hosszú pókháló... itt lenn egy kicsit szélesebb... Reggel jókor bevakolom... Ahogy elment bevakolom... nem fog az látszani (meghátrál, a sziklát nézi) Meg se moccant. Jól mondta... nem engedi az agyag. Megfogja az... Kedves, finom ember. (megnyugodva, jókedvűen piszkálgatja a tüzet, egy lábost tesz a kályhára, kiált) Jancsó úr, édes! Jancsó úr!

VII. JELENET

Bálintné, Jancsó

Jancsó (benéz): No? Mi az?

Bálintné (kedvesen): Csak azt szeretném tudni, lelkem, mit vacsorázik? Hozott valamit?

Jancsó: Van még tegnapról pörc, vettem vajat...

Bálintné (tréfásan legyint): Szombat este is azt a pörcöt... a csudába. Egy lábos pityókás maradt délről. Ha nem sértem meg, Jancsó úr, nem fogadna el egy kis forró levest?

Jancsó: Miért ne. Köszönöm.

Bálintné: Várjon csak, édesem. Vett vajat? Sütök vagy három szép krumplit. A vajjal nagyon jó.

Jancsó (vidáman füttyent): A kedvenc ételem, Bálintné. Rögtön hozom a fát. (El.) - -

VIII. JELENET

Bálintné

Bálintné (sajnálkozva): Uram isten! Ilyen kényes ember és pörcöt eszik. (Elégedetten sürgölődik a kályha körül.) Pedig ritka finom ember... meg kell adni. (A kamrából hallatszik a döngetés)

Az udvarról a Róza hangja: Anyám! Hol van?! Hallja?!

Bálintné: (dühösen szalad az ajtóhoz) Hogy kiabál a ronda. (Félig kinyitja az ajtót, visszafojtott hangon) Nem fogod be a szád? Te!... Te, buta! (hátralöki az ajtót, az ajtó előtt áll Róza, ámulva néz az anyjára.)

IX. JELENET

Bálintné, Róza

Bálintné (visszafojtott hangon): Egy szót se!

Róza (alig tud szóhoz jutni): ...még ...nem...

Bálintné (m. f.): Hallgatsz? Mit állsz ott? Ne hűtsd ki a szobát!... (hátralép az ajtótól, mintegy utat csinál neki, Róza a küszöbig jön s csodálkozva néz be a szobába.)

Bálintné (bátorítólag): Jancsó úr megvizsgálta és kikacagott, hogy úgy megijedtünk. (nevet) Úgy kacagott. (Róza ne mozdul, mérgesen, fojtott hangon) Mit bámulsz? Tedd be már azt az ajtót... (Róza félénken fellép a küszöbre, tágra nyílt tekintettel néz körül) Hallod, hogy nincs semmi baj. Te, ostoba! Minden úgy van, ahogy volt. (Meggyőzni akarja) Az agyag be sem engedi a vizet a hegybe. Értsd meg! ha egy esztendeig mind esik, akkor se mossa ki a sziklát. Húzd be azt az ajtót!

Róza (engedelmeskedik, beteszi az ajtót, szepegve): Az egész oldalban nincs már senki.

Bálintné (összeszorított ajakkal, fenyegetően): Beütöm a szádat! Mit törődsz azzal, hogy más mit csinál? Holnap visszajönnek mind egy szálig. Mit nyelvelsz? Hiába kér szépszóval az ember? Buta! Annyit mondok, meg ne próbáld... ne rémítgesd itt az embert.

Róza (még mindig az ajtónál): A rendőr se akart felengedni... azt mondta, nem szabad...

Bálintné (kesernyésen kacag): Nem szabad?... Igen! A rendőrtől kérdem, hogy mit csinálok a házamban... (mérgesen) Annyit mondok, ügyelj a szádra. Ne rendőrözz nekem.

Róza (fojtogatva a sírás):... idepusztuljunk...

Bálintné: Megint kezded? (Hirtelen ellágyul) Ilyen szófogadatlan... az édes gyermekem... Láthatod, Róza, hogy nincs semmi baj. Nézd meg... minden úgy van, ahogy volt. Jancsó úr művelt, okos ember... és ő se fél... Csak jobban tudja, mint te?... Földönfutó, szerencsétlenekké akarsz tenni... azt akarod, hogy vénségemre... koldulni járjak... azért kínlódtam egész életemben...?

Róza (leül az ajtó melletti alacsony székre): Én nem bánom... maga tudja... és nem bánom...

Bálintné (lecsillapodik): Csak tán megőriz a jó Isten... (A kályhához megy, biztatólag) Mindjárt vacsorázhatunk is (Nyílik a jobb ajtó.)

X. JELENET

Bálintné, Róza, belép Jancsó.

Jancsó (a kályha mellé viszi a fát): Elég lesz?

Bálintné: Még sok is. Köszönöm lelkem. (Tesz a tűzre, Rózához) Látod, ez az úriember hasogatott fát helyetted.

Jancsó: Jó estét, Róza. Hazajött? (szabadkozva) Ugyan, kérem, szóra sem érdemes.

Róza: Kinek jutott volna eszébe, hogy fát hasogasson.

Bálintné: Megint feleselsz?

Róza (felkel, halkan): Nem bánom... én nem maradok.

Bálintné (feléje megy): Mit beszélsz? Te, önfejű. Mindig okosabb akarsz lenni, mint más, pedig buta vagy, mint a föld. (Jancsóhoz) Megmagyaráztam tisztességesen neki, de elvesztette a józan eszét a szerencsétlen. (Rózához) Jancsó úrnak sem hiszel? (Félig Jancsó, félig a lánya felé) Ha száz évig is esik, akkor se lesz baj a sziklával. Az agyag nem engedi. Értsd meg! (nyomatékosan) Nem engedi! Nem igaz, Jancsó úr?

Jancsó (a sziklát nézi, bátortalanul): Igaz... persze...

Bálintné (hálásan): Tessék! (csúfondárosan) Te, nagyokos. Csak hiszel egy tanult, művelt embernek. (Róza haboz egy pillanatig, aztán szepegve kisiet.)

XI. JELENET

Bálintné, Jancsó

Bálintné (utána kiált): Hova mész? (Jancsó felé int, mutatva, hogy ő nem tarthatja vissza) Isten hírével... (visszamegy a kályhához, Jancsó zavartan, rosszkedvűen néz az ajtó felé) Visszajön meglátja, lelkem, visszajön az. (Jancsó gondolkozva mered maga elé) Ha egyszer megijed a magunkfajta tanulatlan, gyarló népség, olyan, mint a riadt állat... nem gondolkozik egy cseppet se. (csend) Mindjárt meg is van.

Jancsó (a sziklát nézi, számon kérően): Tulajdonképp... miért gondolja Vincéné...?

Bálintné (türelmetlenül): Ugyan, hagyja már! Ha ennek a nagyszájúnak egypár lépéssel idébb volna a mocskos háza, ne féljen, akkor hallgatna. De csak hogy bosszantson, telekürtöli a világot. Rosszmájú, irigy... Azért se kell törődni vele.

Jancsó (meghunyászkodik): Nem is értem... úgy van, ahogy volt.

Bálintné: Úgy van hát. Nem kell képzelődni.

Jancsó: Igaza van, Bálintné... rá se szabad gondolni. Különben csak képzelődünk. (Példát mutat) Vacsorázunk?

Bálintné (boldogan): Ebben a percben, édes lelkem. (Az asztalhoz siet) Csináljunk egy kis helyet. (felemeli a ládikát) Hova tegyünk? Milyen könnyű. Jó vásárja lehetett.

Jancsó (sugárzó arccal): Példátlan forgalom volt. Ilyen időben! (elveszi) Kérem csak ide. (A baloldali ágyhoz viszi, félig az ágy alá tolja, aztán meggondolja s csak az ágyra teszi. Bálintné ezalatt a hátsó fal mellett levő ládából kis tarka terítőt vesz elő, rázza, elégedetten nézi s leteríti az asztal jobb felére. Ugyanonnan kiszed egy porcelán tányért is, gondosan törülgeti.)

Bálintné (felhívja rá a figyelmet): Van tíz esztendős. Igaz, ritkán jár elé. Ó, nem is emlékszem.

Jancsó (az asztalhoz lép): Ej-ha! porcelán.

Bálintné (leteszi az abroszra): Valódi pedig.

Jancsó (boldogan): És abrosz is?... Mi a csoda? Csak nem miattam, Bálintné.

Bálintné: Bizony magáért. Tudom, hogy másképp nem enne gusztussal. (Egy pléhtányért tesz az asztal végére) Nekem ilyen is jó.

Jancsó (szinte meghatva nézi a terítéket): Kedves.

Bálintné: Amit csak tehetek, jó szívvel, lelkem. Egy finom lakótól, aki nem keseríti az embert, sose sajnálnék semmit. Lakott nálam egy pincér, csendes, jámbor fiú volt... beteg lett... még az orvosságot is én vettem neki. Úgy segéljen az Isten. Még a kórházba is hordtam neki az ételt, amíg élt szegény. Úgy sajnáltam... tüdővészben halt meg.

Jancsó (felveszi a tányért, hálásan): Nagyon jó portéka.

Bálintné: Amiért olyan szegényesen nézünk ki, azért akad egy s más a házban. Nem sok, de csak akad, Jancsó úr. Ritka az a hónap, hogy ne szerezzek a házhoz. Legyen valami látszatja, hogy miért bajlódok az élettel. (Jancsó elismerően bólint, Bálintné a ládából selyempapírba csomagolt poharat vesz ki óvatosan lefejti. Jancsó a sziklára néz, hosszasan, láthatóan elveszti a kedvét.)

Bálintné (átnyújt egy színes, aranyszegélyű, vásári poharat, Jancsó szórakozottan veszi a kezébe): Hogy már poharat is adjak Jancsó úrnak. (A hatást várja).

Jancsó (kényszeredetten): Csinos.

Bálintné (élénken, mosolyogva): Nem vette észre?... az oldalán... (mutatja): itt, né!... a Mátyás-szobor! (Jancsó kénytelenül forgatja.) Nem látja?

Jancsó: Hogyne... Szép. (Leteszi a poharat, Bálintné megütközve néz rá, hirtelen kijavítja.) Igazán nagyon szép.

Bálintné (felderül): Úgy-e? Rózának vettem. Nagy ünnepen nem is inna más pohárból ez a lány. Olyan boldog, ha belőle ihatik. (a kályhához megy, Jancsó aggódva nézegeti a sziklát.) Találja ki, mennyiért vettem? Nem is képzeli, édesem, milyen olcsó volt. Húsz krajcár!

Jancsó (mind idegesebb, ide-oda jár): Igen?... (az ágya előtt megáll, megtapogatja a ládát, a kabátját leveszi az ágy válláról és a csomagra dobja. Mindegyre a sziklára pillant.)

Bálintné: Vétek lett volna ott hagyni, már a Róza kedvéért is.

Jancsó (félénken): Bálintné... azért... borzasztó lenne, ha ez a szikla megindulna.

Bálintné (felpillant a sziklára, legyint, fanatikusan): Á!... az agyat nem engedi.

Jancsó (bátrabban): Mégis jó volna... azt tanácsolom...

Bálintné (mérgesen megfordul): Megint kezdi? Tudja jól, hogy meg se moccan, mégis kezdi!

Jancsó (sértődötten): Furcsa... csak...

Bálintné (durván kiabál): Egy szót se! Mindjárt összeszidom! Ok nélkül mit keseríti az embert! Nem bánom én, akár ki... úgy összeszidom, hogy nem köszöni meg!

Jancsó (meglepődve hátrál, duzzogva ül le az ágyára): Jó, na... érdekes... (úgy ül, mint egy összeszidott gyermek.)

Bálintné (a kályhánál lökdösi az edényeket, morog, szünet után, engesztelően): Gondolom, hogy nem azért mondja, Jancsó úr, mintha... arra a nagyszájúra akarna hallgatni... egy okos ember... (Róza felrántja az ajtót.)

XII. JELENET

Bálintné, Jancsó, Róza.

Róza (a küszöb előtt az ajtófélfának támaszkodva, a rémülettől erőtlen hangon): Jöjjön ki. Anyám. Nézze meg csak. Jöjjön már. (Bálintné ijedten néz rá, Jancsó felszökik az ágyról, összevissza kapkod.)

Róza (erősebben): Siessen! Jöjjön!

Bálintné (kifelé szalad): Na! Mi az? (Az ajtó végre hátra csapódik, eltűnnek a sötét udvaron.)

XIII. JELENET

Jancsó

Jancsó (könyörögve): Várjanak! (Kapkod a dolgai után.) Úgy-e mondtam... Úgy-e mondtam... az udvarról hallatszik.

Bálintné: Hát aztán? Korhadt volt! Tudod!

XIV. JELENET

Jancsó, az udvaron, a kivetődő fényben Bálintné és Róza.

Bálintné (hátrafelé): Inogott az egész! Buta! (felsiet a küszöbre, erőltetett mosollyal Jancsóhoz.) Hallott ilyet? Egy kis föld ledűtötte ezt a rozoga fásszínt és ilyen dolgot csap. A bolond!

Jancsó (idegesen ismétli: Egy kis föld (Róza bátortalanul feljön a küszöbre, az ajtó melletti sarokból ruhadarabokat kapkod elő, az ágyra dobálja, közben nyugtalanul tekint erre, arra. Észreveszi az asztalon a cifra poharat.)

Bálintné (közelebb megy Jancsóhoz): Olyan korhadt volt, tessék elhinni, hozzá se lehetett nyúlni.

Róza (kigyúlt tekintettel): A poharam... (odaszalad, felkapja, némi fájdalommal nézi.) A képes pohár... A szobor...

Bálintné: Nem a szikla okozta... néhány maréknyi föld... (hátrafordul): Tedd le! (Róza ijedten leteszi a poharat.) Szedegesd ki a fát. Siess! Hordd be a kis kamrába, amíg össze nem ázik.

Jancsó (kábultan): Ledűtötte... (Róza egy pillanatig haboz, elkapja a poharat, sietve megy az ajtó felé.)

Bálintné: A szél is lefújhatta. (a lányához.) Előbb az apraját. Siess!

Róza (Az ajtóban zokog): Én nem ha nem jön... nem várok... (elszalad.)

XV. JELENET

Jancsó, Bálintné

Jancsó (gondolkozik): A szél? Ma nem fújt a szél.

Bálintné (Az ajtóhoz fut, kiált): Róza! Hova futsz? Ne szaladj! Róza! (Néhány pillanatig vár az ajtóban, Jancsó az ajtó felé néz, mintha ő is visszavárná.)

Bálintné (Jancsó felé, a sírás fojtogatja): Itt hagyja az anyját... (előbbre jön, aztán a sírással küszködve megáll. Kívül süt a hold, egy része a sáros, hegyoldalba vágott udvarnak láthatóvá válik.)

Jancsó (a sziklát nézi): A szél nem fújt... (felriad, kiránt az ágy alól egy kopott bőröndöt, feldobja a fedelét, egy polcról mindenféle apróságot, a falról egy törülközőt kap le és beledobálja.)

Bálintné (m. f.): Hadd menjen... (nem igazi dühvel) Szófogadatlan, buta... Eléggé megmagyarázta Jancsó úr, hogy nincs mitől tartani... (ellágyulva) de ha értelmetlen... nem mondom, hogy rosszindulatú, de értelmetlen (kis szünet) Sose volt ő rosszlelkű... értelmetlen, annyi az egész... (nagyon elfogultan áll, Jancsó a bőrönd mellett térdel és sietve csomagol.)

Bálintné (egy pár lépést tesz Jancsó felé, meglepődve nézi, könyörögve, marasztalóan): Készül... el, Jancsó úr?

Jancsó (lecsapja a fedelet, restelkedve félre áll): Csak... csak rendet csinálok... Egy kis rendet (Zavartan, nagyon idegesen félre fordul.)

Bálintné (rábeszélően): Nincs mitől tartani. Egy kis porhanyós föld levállott... az eső is már elállt... kitisztult... Ha eddig megőrzött a jó Isten, nincs mitől félni. Gyenge, ijedős ez a lány... az a korhadt szín... az agyag nem engedi... (Jancsó hirtelen elhatározással a bőrönd felé nyúl, Bálintné elébe toppan őrjöngve.) Nem engedem! Érti? Egy tappottat se! (Jancsó ijedten visszahúzódik) Innen nem!

Jancsó (kétségbeesetten): Eresszen!

Bálintné (útját állja): Egy tappottat sem! Nincs oka! Érti? Nincs Oka! Egy tappottat se! (Jancsó az ágyon lévő csomagjához ugrik, Bálintné sírva könyörög) Miért akar elmenni. Nincs oka, higgye el. Maradjon lelkem. Hogy az a buta lány... Hol kap ilyen tisztát?... villany is van. Magáért csináltattam... Ne menjen... (Jancsó habozva megfordul) Szép világos... tiszta... meg se moccan... úgy van minden, ahogy volt... (Jancsó az izgalomtól fáradtan lerogy az ágyra.)

Bálintné (Szédülve tipeg-topog Jancsó előtt, hasztalan igyekszik leküzdeni a felindulását) Látja... így na... semmi baj... (az ajtó felé) Süt szépen a hold, Jancsó úr... Én nem tartóztatnám, de veszedelem nincs, akárki láthatja. Nem mozdul a'!... (az asztalhoz megy) Kár is volt... (szétnéz) A pohár?... (meglepődve) A képes pohár... elvitte... A haszontalan! (Erőltetve nevet) Ó, a bolond gyermek!... Jancsó úr, a képes poharat... he-he,... a poharat elvitte ez a leány... ennyire félti, édes Istenem. (Egy pár lépést tesz a szikla felé, megrémülve) Elvitte... Félti... Ostoba! (Megriadva hátrál a sziklától) Így félti... (Sikoltva) Nem igaz! Nem mozdult! Meg se moccan! (Jancsó felkapja a csomagjait) Istenem! Nincs baj! (Jancsó kirohan.)

Bálintné (fejveszetten): Segítség! A párnák! Asztal! Segítség! Ruhát...! A házam! a házam!

- Függöny -