Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 6. szám · / · Földessy Gyula: Töredékes gondolatok a költészet metafizikájához

Földessy Gyula: Töredékes gondolatok a költészet metafizikájához
1. Az emberi munka principiális motívuma: az ember végtelenség-ösztöne.

Minden szellemi tevékenységnek: tudománynak, vallásnak, művészetnek egy közös nagy mozgató-oka-rugója van, azonban ennek a hatóerőnek pontos és szabatos és egy szóban vagy tételben való összefoglalására az általánosító emberi elme nagyon nehezen találhatja meg a tiszta elgondolásnak, teljes szemléletnek értelem- és hangulatbeli nyelvi ekvivalenciáját. A Faust igazság-szomjúhozó vergődése, hogy az Írás legmélységesebb kinyilatkoztatását az ő szeretett német nyelvére fordítsa - és már az első mondatnál visszatorpan s végül is három hiábavaló kísérlet után olyan szóban állapodik meg, mely voltaképpeni jelentésében merőben eltér az eredetitől -: fájdalmas szimbóluma a gondolkozó ember gyötrelmes, agybontó erőfeszítésének az eszme szóba rögzítéséért: az emberi beszéd olyan szegény és szűk hajléka az örök-friss-dús, bő teliségű szelleminek, hogy az ember azt se tudja, melyik igéhez nyúljon, hogy a gondolat, ez az égi vendég, el ne hagyja s a szó üres vázként ne meredjen rá.

Ha azt állítom, hogy nemünket minden munkakifejtésre a végtelenség-ösztön hajtja, olyan tényt jelentek ki, melyet egy elmélkedő ember sem tagadhat meg. Az emberiség alkotó-kedvének végtelenbe-hullámzása a nyilvánvalóan efemer működéseknek is megfigyelhető, a végtelenség ösztönét - csírájában: a kisszerű és határos célú emberi munka is magában hordja: hogy minél tovább tartson valami, hogy minél intenzívebben és maradandóbban hasson: állandó törekvése minden munkavégzőnek. Nemcsak a vallásos és tudományos meggyőződés lép föl a végső megoldás befejezettségének igényével, a politikai alakulatok történelmileg kétségtelenül mulandósága ellenére a politikai berendezkedéseket is az örökké-tartóságra-vágyás makacssága jellemzi. Minden vallási, állami vagy társadalmi intézmény csökönyösen igyekszik maga-magát időtlen-időkig fenntartani s hogy az összes történelmi szervezetek között éppen a katolicizmus az, mely legkitartóbban dacol az évezredekkel, az ennek a vallásrendszernek az ember Végtelen utáni vágyát leghatározottabban számba vevő karakterével magyarázható, mely a legszigorúbb következetességgel bélyegződik ki a katolikus hitvallás minden külső és belsőleges, tisztán vallásos jellegű vagy inkább csak intézményszerű dogmáiban (pl. az egyház és a pápa csalatkozhatatlansága, az egyházi szentség, a házasság szentsége) és legnagyobb és legkisebb elméleti vagy gyakorlati konzekvenciáiban is.

Ez az örökkévalóság-ostromló tendencia a korlátokat nem tűrő egész-értelemnek legnagyobb hatalmú és jelentőségű indító-oka, mely a merő értelem határkimérő és megállapító kanti szemléletein és kategóriáin elemi erővel teszi magát túl. Nincsenek az emberiség művelődésének olyan tudomány-körei, még a legtapasztalatibb, legföldönmaradóbb természettudományi stúdiumok sem, amelyeknek rendszeresen összefoglalt egészéből, azaz tudomány nyert csak így érdemlő egységéből ne csapna ki az emberi természetnek a Végtelen felé loholó nyugtalansága. Hiába ágaskodtak a XVIII-XIX. század materialista természettudósai a metafizika ellen, hiába törekedtek azt végképp száműzni a természettudomány tájairól, sőt az egész felvilágosodott gondolkozás köréből, hiába hirdette egy Virchow számosak képviseletében, hogy "a természettudós csak a testeket és azok tulajdonságait ismeri, ami ezeken kívül van, azt transzcendensnek nevezi, ezt pedig úgy tekinti, mint az emberi szellem tévedését", vagy még jóval előtte Laplace, hogy "átvizsgálta az egész ege, de Istent nem talált", mert a maguk módja szerint ők maguk is folyton beletévedtek a transzcendens eszmék világába, más lehetősége nem lévén a világnézet formálásának. S az újabb természettudomány legkiválóbbjai, ha nem is a régi vallási terminológiával mint Linné ("deum sempiternum, immensum, omniscium, omnipotentem expergefactus a tergo transeuntem vidi et obstupui"), de igenis a régi természettudósok vallásosságával ösztönösen érzik és keresik a kapcsolatot a láthatók és láthatatlanok világa között és még az olyan megdöbbentően filozófiátlan elmék sem lehetnek el a fizikum és metafizikum egységes egybefogása nélkül, mint Haeckel, a kiváló biológus. A föleszmélő emberi elme is olyan mint az ókori mitológia megátkozott Midász királya, aki mindent arannyá varázsol, amit kezével megérint: a Gondolat a legprimitívebb dadogásától a legszélesebb látókörű filozófiai rendszerekig s a milliók és milliók nagy lelki eseményeit egységes isteni eposzba foglaló vallásokig, tudattalanul vagy tudatosan sub specie aeternitatis kényszerül érezni-felfogni minden életjelenséget.