Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 5. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: Gyulai Pál erdélyi útirajzai

Papp Ferenc, akinek különösen Kemény Zsigmondra vonatkozó kutatásai az újabb magyar irodalomtörténet legkomolyabb eredményei közé tartoznak s Kemény egy eddig ismeretlen regényét is napfényre hozták - most Gyula Pál két kisebb munkáját fedezte fel. Mind a kettő a Pesti Napló 1851-i évfolyamában jelent meg: az egyik a július 4. és 5-i számokban Néhány nap Erdélyben, a másik augusztus 16-án és 18-án Erdélyi benyomások cím alatt. A cikkek alatt semmiféle jelzés vagy név nincs s nyilván ezért nem költötték fel eddig senkinek a figyelmét. Papp Ferenc vette észre, hogy szerzőjük Gyulai Pál s ezt a felfedezését elmésen és meggyőzőn bizonyítja is. Nagy szükség nincs a bizonyításra, mert aki ismeri Gyulai észjárását és stílusát, azonnal ráismerhet a két cikk szerzőjére. Gyulai minden írása annyira pontosan tükrözi egész lényét s olyan erős rajta a személyes bélyeg, hogy amint ezeket a kis útirajzokat elkezdjük olvasni, azonnal feltűnik előttünk annak a Gyulai Pálnak a képe, akit későbbi munkáiból olyan jól ismerünk.

Gyulai 1851 májusában utazott Erdélybe, Szolnokig vasúton, azután kocsin. Körülbelül május 23-án ejtette útjába Nagyszalontát s meglátogatta Arany Jánost, akinél alkonyatig maradt. Ez volt a két jóbarát első személyes találkozása. Az útirajz ez érdekes találkozást így írja le:

"Délelőtt érkeztem Szalontára s lakása után kérdezősködém. Egy alacsony kis házhoz vezettek. Mindjárt eszembe jutott, hogy erről írhatta:

Se nem pince, se nem bolt,

Csizmadia műhely volt.

De a fehérre meszelt fal, csinos udvar, barátságos szoba, hol mindenütt gondos női kezek nyoma látszott, a nyugodt házigazda, derült gazdaasszony, vidám gyermekek sejtették, hogy a vén fa, mely a lak fölé védelmezőn terjeszkedik, több kincset rejt, mint sok palota büszke boltívei.

Szívesen fogadott s maga vágván számomra dohányt, pipával kínált meg. Ő egyszerű és csöndes ember, milyennek képzeltem. E nyugalmas homlok, e mély, de csöndes tüzű szem tudtodra adják, hogy nem szenvedélyes és ragyogó lírikus áll előtted, de komoly epikus, ki fönséges nyugalmában Jupiterként uralkodik az Olympon. És családi köréről ráismerhetsz azon magyar életre, ép, egészséges alakokra, melyeket műveiben annyi eredetiséggel rajzol.

Sok mindenről beszéltünk. Elmondá, hogy már nem jegyző, gazdálkodik és írogat, panaszkodott, hogy bútorai- és könyveinek nagy része a forradalom alatt elveszett. Én könyves-asztalához léptem s néhány angol könyvet nyitottam föl. Nagy előszeretettel s reám nézve igen tanulságosan beszélt az angol költőkről, aztán, mintha restellené, hogy tudóskodik, s én oly figyelemmel hallgatom, más tárgyra tért.

Később Petőfi jövén szóba, tudakolá, mit tudok róla. Én elmondám, mit tudhattam, s egy régibb barátja után még első ifjúságából is említék egyet mást. Ő megindulva hallgatta s még szívesebb lőn hozzám"...

Szalontáról a Királyhágón át Kolozsvárra, majd Tordára s innen a Mezőségen és Marosvásárhelyen át Gernyeszegre ért Gyulai, gróf Teleki Domokos kastélyába, amely útjának tulajdonképpeni végcélja volt. Ezt a szép és változatos utat, amely az írót szülőföldjén s a gyermek és ifjúkorából oly jól ismert vidékeken vezette keresztül, írja le a két útirajzban.

Erdély akkor közvetlenül a forradalom után volt, meggyötörten, kifosztotta, tájékozódását elvesztve és anyagilag tönkremenve. Gyulai melankóliával nézi a sok pusztulást, de egészséges, pozitív lénye nem engedi elmerülni a búslakodásán - az újjáépítésre gondol, keresi ennek módjait, eszközeit, a segítségül használható tényezőket. Közben rávilágít a múltak némely hibáira is, figyelmeztet a szabadságharc alatti román lázadás szociális okaira, főképpen az 1847-i országgyűlésen elfogadott úrbéri törvényjavaslatra, amelynek igazságtalansága a föld népét a végsőkig felizgatta. A legnagyobb tiszteletet kelti az a higgadt, tárgyilagos és emberséges szellem, amellyel az akkor még egészen fiatal Gyulai az erdélyi társadalmi és nemzetiségi állapotokat érinti. Szól még ezenkívül Gyulai Erdély színházi viszonyairól, kedves hangulatokat közöl Erdély tájairól - ezek aztán később fel-felbukkannak egyes verseiben is - és minden sorát átmelegíti erdélyi szűkebb hazája iránti szeretete.

Van az útirajzoknak bizonyos közvetett aktualitása is. Aki magyar ember ma Erdélyben jár, sok tekintetben hasonló állapotokat talál, mint 1851-ben Gyulai, ugyanazt a fájdalmas érzést érezheti, még keserűbb ízzel. És ha volna mai írónak annyi bátorsága, mint Gyulainak és volna a véleménynyilvánításban annyi szabadsága, amennyit 1851-ben az abszolutisztikus kormány engedett - akkor rámutathatna, épp úgy, mint Gyulai, azokra az igazi belső okokra is, amelyeknek a külső okok mellett részük volt a mai katasztrófa felidézésében.

Mint közvetett aktualitást idézem azt a passzust, amelyben Gyulai először és máris végérvényesen fogalmazza meg Petőfiről alkotott véleményét:

"Ő érdekes és sok tekintetben félreismert jellem, ő nagy költő, ki korszakot alkotott s a szellemkincs, mit hátrahagyott, méltó, hogy becsüljék. A közönség olvasta ugyan műveit, de nem volt iránta tisztelettel, talentumos fiúnak mondá, de bolond, vagy faragatlan betyárnak tartotta, az itészet fölfedezé ugyan némi hibáit, de kellőn és pártatlanul soha nem fogta föl, míg néhány barátja szelleme helyett hiúságának tömjénezett. A közönség megadta már az elégtételt: szalonban és kunyhóban egyaránt éneklik dalait De az irodalom egy tekintélyes része még most is ignorálja. Csak a múltra, csak addig néz, meddig ő hatott s nem akarja észrevenni, hogy mellette egy ifjú irodalom nőtt fel, melynek egyik legnagyobb s - fájdalom - korán elveszett hőse nagy jövendőhöz nyitott utat, mert a magyar irodalom nem volt, hanem lesz. Ideje, hogy előlépjen. Ha följegyezte Petőfi tévedéseit, magánélete bizarrságát, ingerletszülte, hiú kifakadásait, jegyezze föl nemes érzéseit, nagy törekvését és szent hagyományát is, s tűzze föl örökzöld koszorúját arra a hideg homlokra, melyet, míg élt, csak félig nyílóval díszített, legtöbbször pedig megrúgott."

Mutatis mutandis Ady Endrére is vonatkoztathatók volnának ezek a sorok, melyekről Papp Ferenc igen helyesen megállapítja, hogy ma már közműveltségünknek általánosan elfogadott alkotórészei.