Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 3. szám · / · Figyelő
A fiatal író, aki a legfranciább stílusú magyar élclapot szerkesztette és akinek az újságokban külön rovata van a mindennapi tréfái számára, színdarabot írt. A nevető Pegazuson száguldozva, nagyszerűen rajzolt el mindnyájunkat, s most mi, elrajzoltak, görbelábú és meglékelt fejű karikatúrák a zsöllyénkben kiszolgáltatva kaptuk meg a "Szenes embert". Az első érzésünk az volt, hogy az író megint csak megtréfált minket. Egészen komoly darabot írt. Semmi bohózat, semmi engedmény a torzítás számára, az író elképzelése szerint való élet, amelyben annyi a tréfa és a komédia, amennyi az élet legkomolyabb regényeiben is jelen van, ha ennek olyan túl pestiek a figurái, mint Szenes Béla darabjának.
Ezzel a Pesttel, amely könnyű fajsúlyát - mint hajlékony vittőrt - forgatja a kezében, küszködik a "buta ember". Az ő fegyvere nehéz egyenes penge, amely merev, mint a becsület. Csak két kézre fogva lehet vele vágni, és átfúrja eközben a lovag fedetlen mellét a könnyű acél. Ha lesújt - igaz - egész munkát végez: ő marad egyedül, de ez ritkán szokott megtörténni. Semmi esetre sem praktikus harc, s akinek az élete ilyet jelent, buta ember - legalább a többiek szemében mindenesetre az. Persze az esetleges győzelem rehabilitálja és akkor az ő merev igazsága tanulság lesz a többiek számára úgyannyira, hogy érdemes belőle darabot írni.
A "buta ember" mérnök ebben a történetben. Ellenfele, aki az ellentábort szimbolizálja, a mérnök főnökének, a gazdag vállalkozónak a leánya. Beleakadnak egymásba pontosan úgy, ahogyan az afférek alkalmával szokás. A lány gúnyos szava rálép a férfi lábára amiatti sértődöttségében, hogy van egy ember, aki őt - nem fixírozza, mint a többi. És megkezdődik a harc, amely - nagy kára a darabnak - nem előttünk folyik le. Mikor az ellenfelekkel ismét találkozunk, a második felvonásban, már tudomásul kell vennünk, hogy a nehéz penge - amely merev, mint a becsület - győzött és a lovag fedetlen mellét nem a vittőr keresi, hanem a szerelmes lány, akinek már nincs is tőre: a mélyen kivágott léhaságát és a cinizmusát a földre ejtette. Ez: eredménynek szép, mesének kevés és befejezésnek korai. Az elsőn nem kell segíteni, a harmadikon már nem lehet, a mesét kell tehát bonyolítani. Erre egy intrikus jó: a leány háttérben mozgó férj-jelöltje, a börziáner, aki még soha meg nem kérte, de akiről mindenki tudja a társaságban, hogy végül feleségül fogja venni. Az intrikája az a bizonyos almamag, amelytől az emberek váratlanul el szoktak csúszni. Ezt úgy helyezi a mérnök lába elé, hogy a lányt feketére festi. Elhiheti a lovaggal, hogy csak komédiáznak vele, és abból, amit meghitt percek misztikumában mond és tesz, kitűnő csemege válik a társaság számára, amely csak őrajta mulat mostanában. Van bizonyíték is, amelyhez úgy jut a tehetséges intrikus, hogy a mérnök és a lány egy ilyen bizalmas beszélgetését kihallgatja. És a "buta ember" - most félünk, hogy mégis csak buta - meg is csúszik az almamagon. És féltjük az egész történetet, amely viszont a drámai magtól csúszik el. De segítségre jön önmagának Szenes Béla az első nagyobb darabjánál is kész rutinjával, és mégis érdekesen fejezi be a mesét. Nem engedi laposra nyúlni a harmadik felvonást, ha másképpen nem lehet, hát egy az egyszerűségében is izgató
Az előadás, amelynek a második estén volt egészen összehangolt premierje, egy új színésznőt mutatott be: