Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 3. szám

Szerb Antal Kristóf: A toronyőr

Utolsó éber végső éjszakákon,
magas sötétből városnéző,
íme, toronyőr a nevem,
és fás korláton hajlok által.

Igy állok minden éjjel.
Tornyom felett processziós éjszakát,
követ megint új éjprocesszió,
az örök körmenet,
mely gyászzászlókkal lobog le az égből.
Elől csiráztatók, jönnek tavaszi éjek,
Utánlopózva éjszakaasszonya a nyárnak,
ki égre pásztorítja fel
a kutyacsillagot, amíg az őszi éjnek könnyei
letántorítják fájdalomba nyájak őrizőit,
majd ezt is barna unalommal,
hordóként hőfelhőket hengerítve,
a tél elűzi.

Csak éjszakáim járnak egyre már,
a nappalt elveszítettem vad ifjúéletemben, ó,
úgy élek én az éjszakában, mint vakond a föld alatt.
(mind a ketten jó pihentetők:
a föld belső sötétje és az éjszaka.)
Mi lett nem látni embereknek, látom én,
hallok, amire nincsenek fülek,
tudom, amit nem szoktak tudni merni,
hajlok tornyomból, mely merev, néző a várost.

Az órák konganak felettem,
elsőbb: csikordulva ölelnek befelé a vaspántos kapuk,
meg újra kondul: düllöng hozzám kocsmagőzborostyánzottak éneke
éjfélkor látom a lepelt, a sírlakókon táncolót,
meg újra kondul: pázsitról magasló
holt csendkastélyon jönnek, töltvék félelemmel,
meg újra kondul: fáradott álomra mennek
egyetlen társaim: a csillagok,
meg újra kondul: messziről rézharsonás
új diadallal születik a holnap,
aranysisakos régi ellenségem,
akit legyőzök minden este,
és minden reggel újra kél.

Itt állok utolsó egyedüli, néző a várost,
aki magára húzta már az éjszakát,
mert egy nagy bűn a város álma lent,
a virradatba félő:
csak én látok a takarók alá,
ahol a város bűnös teste fekszik
és én vigyázok,
mert tűz ugorhat szét a hideg éjszakából,
vagy éjben nedves vad mezőkön túlnan
tán átszakad a gát,
fekete, támadó, rossz ellenség jöhet,
vagy nem akarnak elfeküdni tán a sírlakók,
ha a harang már egyet integet.
De én vigyázok és a harangot kongatom,
végigsimítom vele a házaknak fahomlokát
és álmukban mosolyganak a házak.

Így kongatok fertályra-fertályt és órára-órát,
múlnak az éjek, a holdak, az évek,
a bűn mindegyre takaródzik
és mindég holnap követi a tegnapot,
(szegény kisemmis éjszakáim)
tornyomból le sohase járok,
mert felülről tudom az embereket
és nem jön a tűz vagy ár, vagy kénesőző éji égi háboru,
itt állok utolsó, ki nézi a várost,
amíg egyszer a dolgomat elúnom,
fejjel ugrom alá egy éjszakán
és nem lesz senki, aki észrevenné.