Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 1. szám · / · Kosáryné Réz Lola: Éjszaka

Kosáryné Réz Lola: Éjszaka
VIII.

A völgynek mélye párás: itt mindig száll a sóhaj
A holdnak fénye szép itt, a napsugár erőtlen.
Éjjel két órakor a fakalapács, ha szólal,
Megmozdulnak a holtak a régi temetőben,
A félretolt kövek közt fehér fejük kibukkan,
Kezük a dús tuják közt tágabb helyet feszít,
Homályos fényű fátyluk most lassan levetik
S egymáshoz hajlanak, vagy tűnődnek elvonúltan.

Oh, minden, minden éjjel én tisztán látom őket.
Vár álmatlan, sóvárgó bolyongók messze hídja.
Felszántott föld mélyéből, vizekből visszajönnek
A rég alvó halottak és ölelkeznek sírva.
Csillan a lány függője, vasas vitéz sisakja.
Öreg urak talárban. Csöndes, fáradt anyák.
Indulnak mind az úton, az alvó völgyön át,
Mintha rokont temetni nagy gyászmenet haladna.

S magukkal elsodornak s megyek velük ijedten.
Kérdem: hová? Csontujjal csak intenek a holtak.
Beomlott aknanyílás... Arra vezetnek engem...
És hasztalan sikoltnék, lelkem remegve hallgat.
Elszédülök s lehullok, mint lágy két kar ha védne,
Dohos, sötét sikátor mélyén megyünk tovább.
Látom itt-ott a táró elkorhadt oszlopát.
Száz apró, sárga mécstől dereng a bánya mélye.

Párás vizek zuhannak és folynak szét csobogva.
Oh, egyszer jártam itt már és koldús volt a bánya.
Most itt is, ott is fekszik a rejtett kincs halomja,
Sárga eres szikláján gubbaszt a hegy királya.
Szól, mintha szél süvítne: mit kívántok halottak?
Fekete csontkezében bűvös jogart emel.
Kilép egy ősz lovag most. Halk suttogás vesz el.
Hunt grófja ez. Kardján az ős türkiszek ragyognak.

"Enyém volt ezer éve hűbérben ez a tájék,
Mert Géza adta nékem. S felesküdtem hitére.
Családomból itt élnek a késő unokák még
És most elűzi őket bitorlók kapzsi népe.
Ezt nem tűröm." - S a pallost megvillogtatva fordul.
Helyeslés zúg feléje, hogy lassan visszalép.
A hegykirály kacag. De zúg tovább a nép,
Mezitlen mellű bányász siet ki most a sorbul.

"Nehéz a bányamunka. A csákány nyomja vállunk.
Koldus lett unokánk. A telt ereknek vége.
Ha néha szűken voltunk, mi csak Budára jártunk
S fakerekű szekéren hoztunk lisztet kenyérre.
És éhes unokáink, ők is Budára jártak
Most nem mehetnek többé. És a kenyér kevés.
Vagy mi segítsünk rajtuk, nyissunk utat Budának,
Vagy legyen egy utolsó, nagy bányásztemetés!"

"És jöjjenek hozzánk mind, kik nyomorúltan élnek
S fekete kenyerükből visznek mutatni sírva.
Ki testvérséget ordít, e tolvaj, csalfa népet
Már nincs erőjük űzni régi helyére vissza!"
- "De lesz!" És nagy kezében a vakolókanállal
Komoly szász kőműves jön. Daróckötényt visel.
"Mit a tatár pusztított, hogy építsük mi fel,
Ide a király hívott külön követje által!"

"Mi fel is építettük és gyermekünkre hagytuk,
Jogunk és kenyerünk volt, de sose bántódásunk.
Majd hétszáz éve már, hogy alapkövét leraktuk
S még mindig áll megszentelt, csöndes családi házunk!
Most idegen léhűtők a mi helyünkre ültek,
És unokáink sírva járnak a ház előtt
És soha mi ölünkben nem pihenhetnek ők,
Hazátlanul, kifosztva más tájra menekülnek!"

"Panaszt teszünk ezért!" - S mind erős öklöt emelnek.
És lassú lépésekkel a sorba visszatünnek
Most kámzsás agg barát jön. Hoz ó papírtekercset:
"Ez adománylevéllel hívták be szerzetünket.
Tanítottunk. S testvérink előzték vándorútra,
Mert nemcsak papok voltak, de igaz magyarok!"
Szép ifjú zöld süvegjén köves boglár ragyog
S vonó alatt megpendül hegedű három húrja.

"Amikor énekelve a Szitnya alján jártam,
Sok szép piros lányt láttam. Sok szép piros lányt láttam.
Magyar nótákat hoztam és forró csókot kaptam,
Azután itt maradtam. Halottan itt maradtam.
Hol hajdan csöndes erdőn: most ország útján fekszem
És ott járnak felettem. És ott járnak felettem.
De idegen rablóknak oly szöges a cipője,
Hogy felébredek tőle... Hogy felriadok tőle!..."

Felváltja most egy vértes halálfejes sisakkal.
Kemény dárdája egyre a tompa földre dobban:
"Mátyás vitéze voltam. Rablókkal hadakoztam.
Podjebrád kósza népét hazáig saraboltam.
Egyszer orvul megöltek. És újból visszajöttek.
Podjebrád kósza népe most lopja el a földet
A földet, ahol fekszem, ahol futópor lettem -
Podjebrád kósza népét ki űzi el helyettem?..."

És ő utána lassan, drágaköves gyűrűvel
A város régi, hires, bölcs vén birája lépdel.
S beszél: "furgangos ésszel és fontos bölcseséggel
Körülzárt várban vívtunk éhséggel, ellenséggel.
Török előtt ha álltunk, labancra is ha vártunk
Igy írtunk, úgy beszéltünk, - a bajból csak kiváltunk!
Hej, szomorú egy átok! Aranyrámában állok, -
A városházán mindig fordított dolgot látok!"

Ősz ember mondja halkan: "Messziről visszajöttem,
Hogy magyar föld takarjon. S most nyugtot hol találjak?"
És felsír egy anyóka: "Nem volt a temetőben
Az én kis unokám már kilenc hosszú vasárnap!"
Kis gyermekek zokognak, sírásuk egyre terjed,
Oly szívtépő beszédjük: "Mikor jön már anyánk,
Azelőtt mindig láttuk, gondot viselt reánk,
Most sírunk csupa gyom már s ledőlnek a keresztek..."

"Minden sörünk megittuk", - mondják a holt diákok, -
"Álmodtunk gondja nélkül a bús filisztereknek.
De már sohase hoznak a bruderek virágot?
Mért, hogy halottak napján nekünk nem énekeltek?
Erdőn nem kóborolnak és csöndes lett a bánya -
Az út vaj' merre visz?... Megy sok vén diák tovább,
De jönnek más idők még, ti régi cimborák,
Nem bucsuzunk örökre. Fiúk, esküdni rája!"

S kik kettős kalapáccsal vagy arany tölgylevéllel
Szívük fölött pihennek, a sok öreg tanácsos,
Most mind utánuk zúgja s hangjuk sóhajba vész el:
"Nem bucsuzunk örökre! Miénk lesz még a város!"
S a zendülő halottak már mind előbbre törnek, -
A hegykirály kacagva hárítja őket félre:
"Mit bánom én, ki úr ott? Enyém a bánya mélye."
De ők zúgnak, zokognak: "Nem adjuk ezt a földet!"

Szól Hunt grófja: "Ha harc kell, a férfivér tiéd lesz,
Elönti zugodat majd s megrészegülhetsz tőle!"
"Oh, férfivér elég volt. Erős, keserű vér ez,
Evvel nincs megfizetve a város drága földje.
Díjat adtok, de díjul megmondom, mit kivánok
És minden éjszakán én érte magam megyek:
Szép asszony, szőke-barna pirospozsgás gyerek
S fehérhúsú, mosolygó, szelídszép ifjú lányok!"

Aranygöröngyöt markol s kacagva messzedobja:
"Most menjetek már!" S lassan indulnak a halottak.
A visszhangos sikátor elrejti mind zokogva
S a gyászos város mélyén sokáig kóborolnak.
Oh, minden, minden éjjel én tisztán látom őket
S a hegykirályt repülni bús városok felett...
Szép asszonyt visz, leányt és fehér kisgyermeket
S a nyugtalan halottak sírjukból visszajönnek...