Nyugat · / · 1921 · / · 1921. 1. szám · / · Kosáryné Réz Lola: Éjszaka

Kosáryné Réz Lola: Éjszaka
VII.

"...Oh én tudtam: ma jön levél! Hiszen egy éve már, hogy elment.
Nem lesz még fáradt most az úttól? Ma délután jönnék el érte..."
Az utcán oly csodálatos csend. Oly mindegy, hogy mit főz ma délre.
Hisz levelet hoztak neki: Sándor már holnap jön talán.

Hazasiet a gyermekekhez. És oly könnyelmű, oly vidám!
Nagyobb kenyeret vág magának s a gyerekeknek cukrot ád
S elosztogatja délután mind a maradék mazsolát, -
Ma levelet hoztak neki! - És jókedvűen siet el.

A csengő szól, de víg szavára sokáig senki sem felel.
Jön végre egy mogorva asszony: "Az úr most alszik, úttól fáradt.
Tán inkább holnap jöjjön el." "Istenem, még egy éjet várjak?
Egy levelet igért az úr, óh kérem, kérem, hozza ki!"

És jön az asszony a levéllel és ő remegve átveszi.
"Köszönöm!" - És már megy vele. Mosolyog s villamost se hall.
Óh, Sándor írta ezt neki! Feltépi s olvassa hamar:
"...És szegény Sándort agyonlőtték tegnap a börtön udvarán."

A tér üres. Egy úr jön arra. "Mi baja, drága kisleány?
Vagy mi baja, szép kicsi asszony? Óh, kérem, mondja meg nekem,
Segítek rajta, igazán!" Feláll és elmegy csöndesen
És vére lüktet, lépte lüktet s mondja a szörnyű szót csak egyre.

Már odaér a kapuhoz... Most be kell nyitni majd nevetve,
Várják, várják a gyermekek, hogy apuka mit ír nekik.
Óh, szörnyű ez a mai este. Ott áll, a záron mégse nyit,
Nincs mazsola és nincs mese... Óh, sírni fognak még ma újra.

És fordul már és visszaindul a villanyfényes sima útra
Hol kirakatok selymes mélyén a hiú gyűrűk sorban ülnek.
Még megcsókolja... és lehúzza. Övé is már odakerülhet...
Megy halkan, lassan most a pénzzel s gondolkozik, hogy mit vegyen.

"Vajasperec! És sárga méz! Dióskalácska, Istenem!
Jaj, mondd, honnan hoztad te ezt?" "A tietek. Apuka küldte."
És ott ül, nézi csöndesen, hogy vígan ugrálnak körülte
És egy sóhajtás nincs az ajkán és egy könny nincsen a szemében.

"Mikor jön haza apuka?" "Holnap talán. S most gyertek szépen,
Aludni kell hamar, hamar. Mert még sok dolgom van ma ám.
(Ma egy éve azt mondta nékem, hogy eljön értünk igazán,
De nem jön többé s kell a pénz... Jó volna mindent elfeledni..."

"És most, mamuka, a mesét!" "Ma este is? Nem, semmi, semmi,
Ma nem... Vagy, jaj, ne sírjatok! Jó hát, szegénykék, jó, mesélek.
(Fogtok-e még majd így nevetni? Ma még tisztán jöttem közétek...)
Hogy mit beszélek? Semmi, semmi. Lefekszünk s kezdem a mesét."

Már mind a három ágyban várja. Az asszony tétovázva még
A lámpa csapján tartott kézzel bámul... A börtönudvart látja
S gyűrűtlen, reszkető kezét... (Azt mondta, eljön értünk mára!)
Elszédül szörnyű súly alatt. "Sándor, Sándor, segíts nekem!"

Öntudatlan a lámpát oltja. És most úgy érzi hirtelen
Mintha a gázcsap hűvös zárján valaki fogná a kezét.
Meghalt a láng. "Ki van velem?" Rémült örömmel nézve szét
Most kit keres?... "Anyuka, jöjj már!" Hívják, hívják a gyermekek.

És ő a nyugtalan sötétben félő léptével odamegy,
Öleli őket s oly erős... Lefekszik s mondja a mesét.
Néha pihen s mind csöndesek. Miért olyan nehéz a lég?
Oly fáradt - álmosak ma este... A gyerekek oly drága - jók...

Megigazítja még a párnát, a földrecsúszott takarót,
Megcsókolják még sokszor egymást, aztán kiáltják hangosan,
Mert kell, hogy hallja ezt a szót, érezze, bármily messze van,
Hogy: "apuka, jó éjszakát!"... Ezt nem felejtik el soha.

...Aztán anyjuk karján alusznak. Sötét és csöndes a szoba...