Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 23-24. szám · / · Figyelő
(A Táltos kiadása. Budapest, 1920.)
Ha szabad az ember múltját az árnyékhoz hasonlítani, mely mindenhova elkíséri és amelytől lehetetlen szabadulni, akkor Szabó Dezsőről ezúttal el lehet mondani, hogy megijedt a maga árnyékától. S ha nem is adta el, mint őse Schlemihl, az ördögnek, legalább alaposan körülmetélte, szelídre nyírta és az egykori gyerekijesztő, forradalmas feketeségét gyengéd és ártalmatlan szürkeségre mosta. Mert nem az a baj, hogy «egy pár helyen tompított» vagy «az elmúlt harcok egyes éles kiáltásait elhagyta», hogy egy pár igazán jellemző tanulmányát (pl. a Renanról és Anatole Franceról szólót) egészen elfelejtette fölvenni, hanem az a szomorú, hogy a kötet elé írt bevezetésben minden áron ránk akarja disputálni a maga Pálfordulásának az igazolását. Azaz bocsánatot kérek, nem «ránk», mert a bevezetés nem nekünk szól, öregeknek, «a nagy öngyilkosság bűnöseinek, az olcsó gyanakvás, a hideg gúny meddőinek», hanem a fiataloknak, annak a végtelen generáció-sornak, amelyet még be lehet ugratni, amely még nem sejti, hogy itt egy kétségeiben és következetlenségeiben vergődő lélek, egy gyökeréig megoszlott és beteg akarat dobálja nagyszerű pózait az egészségnek, a nagy lelki egységnek, az egész emberiséget átölelő harmóniának. Igaz, nincs jogunk senkinek a szemére vetni a következetlenséget, de sajnálatos, hogy éppen Szabó Dezsőben nem volt meg a bátorság végig következetlennek megmaradni, ami sokkal kisebb hiba, mint egyszerre következetességet magára kendőzni. Pedig nála éppen nagy következetlenségei, hatalmas botlásai, naiv beugrásai, óriási súlyok-elhajításai voltak rokonszenvesek, ezek adták egyéniségének különös varázsát, és íme, most éppen ezt akarja bennünk szétrombolni! Mintha már megunta volna azt a szimpátiát, mely minden útján, mindennek dacára kísérte, és erőszakkal akarna magának egy kis splendid isolationt körülmarni. Pedig neki, mint minden tehetséges forradalmárnak az a sorsa, hogy örökké népszerű maradjon és félek, az lesz a végzete, hogy akkor is tapsolni fognak neki, amikor a taps már fáj és a száját őszinte sírásra görbíti.
Lapozgatok a könyvében, melynek fejezetei nagyrész a Nyugat-ban jelentek meg, szeretnék elmélyedni bennük, de nem tudok szabadulni annak az átkozott bevezetésnek az igézetétől, amely folyton személyes reflexiókra késztet. Pedig hogy zúgnak a nagy szavak: «a mindentátfogó lelki egység, a legszélesebb emberiség, a legtágasabb szociális haladás», milyen keleti mohósággal falja be magát a nyugat legnagyszerűbb eszméibe, hogy kiált, harsog, toporzékol ki belőle a gall szellem - s aztán jön a hideg zuhany: «Itt (Ungvárt!) láttam meg, örökre belém döbbenőn, a könyörtelen zsidó imperializmus egész pszichikai gépezetét, minden titkos céljaival és irtózatos eszközeivel». Egy pillanatig elképedve hallgatom, ki szól ezen a hangon hozzám, Szabó Dezső-e vagy Kmoskó Mihály. Ezért kellett ennek az embernek évekig magába szívnia Párizs szédítő kultúráját, hogy végül ebbe a ferencvárosi történetfilozófiába botoljon, amely a nagy francia forradalomtól az októberi fagyig és a Duna áradásáig mindenért a zsidóságot okolja? Azért forgatta ez egykor nappal és éjjel Victor Hugot, hogy most legtörpébb ellenfelének, Veuillotnak legyen torz magyar kiadása?
«Jóhiszemű ember nem fogja elolvasni ezeket a tanulmányokat anélkül, hogy ezeket a bevezető sorokat el ne olvassa». Így kezdi Szabó Dezső az előszót. Én viszont kérve-kérek mindenkit, aki Szabó Dezsőt becsüli és szereti, hogy a világért se olvassa el ezt a bevezetést, sőt az egész kötetet tegye el fölvágatlanul a könyvei közé, mint szomorú dokumentumát egy rossz papirosú és rossz szellemű kornak. Ha pedig kárpótolni akarja magát, lapozza föl inkább a Nyugat régibb évfolyamait, ott megismerheti az igazi, csonkítatlan Szabó Dezsőt, aki még nem hajtotta végre magán azt a műveletet, melyre egyébként hasonlataiban annyira szeret célozni.