Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 19-20. szám · / · Figyelő

Király György: Wundt (1832-1920.)

A XIX. század második fele a pszichologizmus korának nevezhető. Nemcsak azért érdemli meg ezt a nevet, mert maga a lélektan tudománya ekkor jutott fejlődésnek egyik rendkívül gazdag periódusába - elég, ha Lotze, Lazarus, Ebbinghaus, Bain, James, Fouillée, Ribot neveit említem - hanem főként azért, mert a pszichológia eredményeit és módszereit kiterjesztették az összes szellemi tudományokra, kezdve Fechner próbálkozásaitól, aki a normatív vagy fentről való esztétika helyébe a kísérleti és lélektani, vagy lentről való esztétikát akarta állítani, egészen a századvégi Freud-féle pszichoanalízisig, amely azzal kérkedik, hogy az összes szellemi lakatoknak megtalálja közös tolvajkulcsát. A szellemi tudományokat is ekkor különítették el véglegesen a természettudományoktól, bár mégsem olyan határozottsággal, hogy éppen a két legjellegzetesebb természettudományi elvet, a törvényszerűség és fejlődés elvét állandóan ne alkalmazták volna a szellemi tudományokban. Mert bár természetesnek látszik ugyan, hogy egy műalkotás, egy szellemi termék magyarázatát alkotója lelkében keressük, mégis a lelki élmény sohasem fedi a műalkotástan kifejeződésre jutó jelentést és értéket, s így a pszichológiai módszer alapján véve éppolyan burkolt materializmus, mint az, amely a lelki életet csupán a fiziológiai jelenségek egy fajtájának tekintette. S hogy ez mire vezetett például az irodalomban, azt legjobban mutatja, hogy még ma is, sőt talán ma inkább, mint bármikor, a fajiságot állítják oda, mint követendő legfőbb ideált, nem gondolván arra, hogy azoknál az íróknál, akik ezt a legjobban kifejezésre juttatták, éppen az egyéniségük volt az, amelynek ez az eszme diadalra jutását köszönhette. Ady Endre azért kiválóan magyar költő, mert egyénisége azzá avatta, míg például legügyesebb utánzóinak tüzes ál-fajisága a jelentéktelenségbe süllyed, mert nincs mögötte értékes egyéniség. Az egyéniség pedig ellentmond mind a törvényszerűség, mind a kiválasztás elveinek, melyek közös jelenségek, típusok megállapításán alapulnak.

S e tekintetben Dilthey szubtilis elemzései éppoly kevéssé kielégítők, mint Taine-nek sokkal nyersebb klimatikus elmélete, vagy Brunetiere szellemi darwinizmusa. Gundolf kíméletlen, de találó megjegyzése szerint a művész élményei között való turkálás alkotásai megértése céljából, épp olyan naivitásra vall, mint a majom ismert gesztusa, mikor a képe után a tükör mögé kapkod. Viszont téved Gundolf abban, hogy szerinte a művész csak annyiban létezik ránk nézve, amennyiben művében magát kifejezi, elfelejti, hogy a művész nemcsak mint művész, hanem mint ember is érdekel bennünket, ha az életrajzok nem is tartoznak éppen a műtörténet vagy irodalomtörténet körébe, hanem mondjuk például a hősök kultuszába. Mert a művészet itt a vallással egy mesgyén halad és nemcsak az isteneknek van panteonjuk.

Ennek a XIX. századi pszichologizmusnak egyik legkiválóbb képviselője összes fény és árnyoldalaival együtt, Wilhelm Wundt. Pályáját mint orvos kezdte és széleskörű természettudományos készültségének köszönhette, hogy pszichológiai kutatásai olyan biztos alapon nyugszanak, amit két korszakos alkotása dokumentál, az egyik a Grundzüge der physiologischen Psychologie három vaskos kötete, a másik pedig a lipcsei kísérleti pszichológiai laboratórium felállítása, amely az első ilyennemű intézet volt a világon. Viszont Wundt sohasem esett abba a hibába, amibe annyi természettudós, mint Haeckel és Ostwald is, hogy filozófiátlan, naiv metafizikai konstrukciókra ragadtatta volna magát. Ő maga a pszichológiáját Experimental- und Völkerpsychologie-nak nevezte és ezzel meghatározta a természettudományokhoz és szellemi tudományokhoz való viszonyát. A lélektannak szerinte nincs más, a természettudományokétól különböző kutatási tárgya, amint ezt a tiszta benső megfigyelés hívei vallják; Wundt nem a tapasztalat tárgyában, hanem csupán a szempontjaiban tesz különbéget és a lélektant a közvetlen tapasztalat tudományának nevezi, amely nem vonatkoztatja el a tapasztalat alanyát a tárgyától, míg a természettudomány, mely az alanytól absztrahál, a közvetett tapasztalás szempontjaiból vizsgálódik. Másrészt a lélektan, mint közvetlen emberi tapasztalat és törvényszerű kapcsolatai általános érvényű formáinak tudománya, egyszersmind alapja a szellemi tudományoknak és maga a legáltalánosabb szellemi tudomány. Ez utóbbiban is igazat kell adnunk Wundtnak, amennyiben a legáltalánosabb szellemi termékek, amelyek az emberi közösséghez vannak kötve, tehát tipikusak és nem egyéniek, mint a nyelv, a mítosz és a népszokások, még sem értéket, sem határozottabb jelentést nem tartalmaznak, ennél fogva vizsgálhatók a fejlődés szempontjából és természettudományi módszerekkel. Amint azonban a magasabbrendű szellemi termékekben az egyén szerepe élesebben kiválik, a törvényszerűség megszűnik s az egész természettudományos módszer csődöt mond. Wundt tévedése ott kezdődik, hogy a pszichológia módszereit a logikára, esztétikára és etikára is ki akarta terjeszteni, s a fejlődés elvével járó relativizmust a normákra is ráhúzni. Annál termékenyebb volt azonban nála a fejlődés elvének alkalmazása magára a pszichológiájára, amiről már első munkája, a népszerű Vorlesungen über die Menschen- und Tierseele, tanúskodik. A fejlődés elve két szempontból is jellemző nála. Nemcsak abban, hogy a pszichikus fejlődéseknek, továbbá az állati és gyermeki lélek, a szellemi közösségek kialakulásának külön fejezeteket szentel lélektanában, hanem tulajdonképpen egész analitikus munkája és az összetett lelki jelenségek boncolgatása nem más, mint egy fordított fejlődési processzus megkonstruálása, amit legjobban mutat az asszociáció tana, amelyet ő a legelemibb lelki jelenségekre is kiterjesztett. Leghatalmasabb alkotása kétségtelenül a néplélektana, amelyet nem haboz a legsajátosabb értelemben vett Entwicklungspsychologie-nek nevezni. A tudomány megalapozásában ugyan megelőzték Steinthal és Lazarus, akik 1860-ban egy folyóiratot is alapítottak ilyen irányú kutatások elősegítésére, de viszont Wundté az érdem, hogy megalapította e tudomány módszerét és kifejtette részletekbe menő alapossággal egész rendszerét. S e tekintetben nemcsak a 8 kötetes óriási munka, hanem az összefoglaló kis Elemente der Völkerphsychologie is figyelmet érdemel; az utóbbiban markáns vonásokban rajzolja meg az emberiség lelki fejlődésének korszakait és jellemzi a közösségből fakadt szellemi alkotásait. Nálunk kivált a nyelvészeti részével keltett nagy hatást, fiatal nyelvtudósaink egész gárdája vetette rá magát eredményeire és igyekeztek azokat a magyar nyelv szempontjából kiaknázni. Termékeny befolyással volt a stilisztikai kutatásokra, hogy csak Zlinszky Aladár egészen új alapokon felépített Stilisztikáját és Zolnai Béla nyelvesztétikai tanulmányait említsem. Ha az óriási anyagot tekintjük, amelyet a néplélektanban feldolgozott, nem kell csodálkoznunk azon, hogy apró-cseprő botlások és tévedések is előfordulnak benne, kivált a mítoszról szóló kötetekről hangzott el több élesebb kritika, bár el kell ismerni, hogy éppen ezekben a kötetekben olvashatjuk a legszellemesebb fejtegetéseket, amilyenek például a totemizmus magyarázata, vagy a perszonális istenség kialakulásának megrajzolása a démon és a hős fogalmából. Kétségtelen, hogy Wundt munkásságának ez a része volt nemcsak a legtermékenyebb, hanem lesz ezentúl is a legmaradandóbb. Míg logikája, etikája és szisztematikus filozófiája (mert ilyen is van) ma már teljesen elavult és csupán egy alapjában véve filozófiátlan kor emlékének tekintendő.