Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 19-20. szám

Nagy Lajos: Tornázók

Két fiatal diák ült a tornaegylet karzatán, gyönyörködve bámulták a nagy terem mozgalmas panorámáját. Már megtörténtek a szabadgyakorlatok és már csapatokra oszolva a szerekhez vonultak a tornászok. Az egyik csapat a korláton, másik a póznákon, harmadik a gyűrűhintán, a lovon, a rohamdeszkán, lebegőfán gyakorlatozott. Volt gyengék csapata, öregek csapata, egy szűkebb baráti kör csapata, tíz-tizenkét csapatot formáltak a tornászok. Egy-egy csapat körülbelül tizenöt emberből állott, s előtornászok vezetése, felügyelete és segítsége mellett gyakorlatozott. Tarka dresszbe öltözve dolgoztak valamennyien, ugráltak, forogtak, lengtek, hintáztak, vagy sorba állva várták, hogy a szerhez jussanak. Fehér, fekete egyszínű, vagy piros és fehér, kék és fehér, kék és sárga sávos trikók feszültek a melleken, a nyak és az izmos karok meztelenül villogtak. Zörgés, dobbanás, a szerek nyikorgása hallatszott mindenfelől, az emberi beszéd zúgó morajjá ömlött egybe, melyből kiszakadtak a hangos nevetések, s egy-egy kemény kiáltás. Az öregek közt néhány formátlanul kövér és ügyetlen figura küszködött valami nehéz feladattal, a fiatalabbak úgy pattantak itt-ott, mint a labda. Mindez a barna cser puha és illatos szőnyegén, számtalan gázláng sárga fényében folyt-kavargott a két diák feszülő szeme előtt, s ők irigyelték a boldog felnőtteket, akik itt egyleti tagok lehettek, s ebben a gyönyörűségben tobzódhattak, szerették volna, ha már ők is közéjük állhatnak és tornázhatnak, szerették volna átugrani a magasra állított ugrómércét, szerettek volna ollózni a korlát támfáin, merész lengéssel magasba szállni a gyűrűhinta karikáiba fogózva.

Mindent megnéztek, mindent megláttak. Észrevettek egy tömzsi, erősen pocakos urat, akinek a fejeteteje már egészen kopasz volt, s mégis meg tudta csinálni a szabadkelepet a nyújtón, az pedig nem könnyű gyakorlat. Jót mulattak egy hosszú és vézna alakon, aki számtalanszor nekibátorodott az ugródeszkának, de mindannyiszor megállt újra, valósággal megtorpant, vagy ha tovább is szaladt, ugrani nem volt képes és a mércét, még ha húsz-harminc centiméterre volt is állítva, lesodorta. Figyelmük azonban mégis csaknem állandóan az első csapaton függött, ebbe az egylet legjobb tornászai tartoztak, fiatal férfiak, üdék, erősek és ügyesek. Ez érdekelte a két diákot igazán, azért is jöttek el, hogy lássák a szép testű, leányos arcú, de vasizmú Wallensteint, a kissé hajlott hátú, csupasz és merev arcú Horváthot, aki oly szabályos testtartással gyakorlatozik, mintha fából faragottak lennének a tagjai, hogy csodálják a Kovács duzzadó muszkliját, hogy élvezzék és irigyeljék a kis Kempelen bámulatos fürgeségét és vakmerőségét.

Az első csapat közvetlenül a karzat alatt, a terem elején felállított magas nyújtón gyakorlatozott. A csapatot maga az egylet művezetője, az ország leghíresebb tornatanítója, az öreg Maurer vezette. Ő maga nem tornázott, csupán szóval diktálta a gyakorlatokat, hisz a nehezebbeket már valószínűleg nem is tudta volna megcsinálni. Elsőnek mindig Wallenstein oldotta meg a szakszerű szavakkal, pontosan előírt feladatot, utána következtek a többiek, körülbelül a képességeik szerint. A gyakorlatok először egyszerűek és könnyűek voltak: függésbe ugrás, lengés és előre kilendülve leugrás, támaszba lendülés és nyílugrással leugrás, térdfordulat, billenés és effélék, de valamennyit ütemes tempóban, feszes tartással, könnyedén és szépen kellett csinálni. Ha valami nem tetszett a művezetőnek, éles kritikát mondott. Mint egy suszter! - hallatszott egyszer. Másszor meg: Megint pipál a lábával! Vagy: Egy invalidus is különben megcsinálja.

A diákok megelégedéssel állapították meg, hogy ezeket a gyakorlatokat ők is meg tudnák csinálni, s mindkettő titokban azt hitte magáról, hogy ugyanolyan szabályos testtartással és szép formákkal, szinte művésziesen, mint Wallenstein, de mind a kettő titkon tudta a másikról, hogy az azért mégsem tud olyan könnyed és friss támaszbalendülést, olyan repülő nyílugrást, mint a legjobbak azok közt, akik odalent brillíroznak.

Később következtek a nehezebb, összetett gyakorlatok, amelyek láttára a két diák gyönyörűségébe fájdalomként sajdult bele a sóvárgás, hogy bárha ők is tudnák már azokat, ha olyan erősek és ügyesek lennének, ha még többet tudnának, ha őket bámulnák úgy, mint ahogyan most ők bámulják azokat a boldogokat, ha értük rajonganának és irigyelnék őket. A karzaton rajtuk kívül még néhány vendéglátó ült, köztük két fiatal leány, akik suttogtak és nevetgéltek, ezekről feltételezték, hogy szintén az ő ideáljaikat bámulják és szerelmesen epednek értük.

Fél kilenckor meghúzta a szolga a kis harangot, az jelezte, hogy a rendszeres gyakorlatozás véget ért. Következett még félórai szabad csatangolás a szereken, amit a tornászok bumlizásnak neveznek. A csapatok feloszlottak, egyesek indultak a mosdóba, mások a jó tornászok köré csoportosultak és nézték őket. Horváth könnyed ugrással megkapta a magas nyújtót és néhány óriásforgást csinált, csak úgy hajlott a vasrúd és nyikorgott a két erős faoszlop. A kis Kempelen fél karral húzódott vagy ötször, ami igen nehéz, a felső kar izmainak nagy ereje kell hozzá.

- Kempelen, tudja az óriásforgást? - kérdezte az egyik diák, Pál, a másikat, Kalmárt.

- De még hogyan! - felelte Kalmár. Ő volt a tájékozottabb, ő már többször ült a karzaton, a bátyja tagja is volt az egyletnek, ő vezette most fel a barátját, hogy megmutassa neki a jeles tornászokat, s az erős embereket, hadd lássa a barátja is azt, ami őneki tetszik.

Ezen felül még más, fontosabb céllal is jöttek. Kalmár már kitapasztalta, hogy kilenc órakor, amikor a tornászásnak vége van, s a szolga eloltja a lámpákat, azzal az ürüggyel, hogy a bátyját várja, be lehet menni a tornaterembe, s a sötétben tornázni lehet a szereken. Az volt a szándékuk, hogy ketten belopóznak és próbálgatják a korláton a kézállást. Legfőbb vágyuk volt mindenekelőtt a kézállást tudni, valamit, ami nehéz és imponáló, ami már közel jár az artisták mutatványaihoz, ami miatt majd megcsodálja őket az egész osztály. Ez nehéz és veszélyes gyakorlat, eleinte kettőnek kell együtt tanulni, úgy, hogy az egyik segít a másiknak, nehogy baja történjék. A kísérletező a korlát végén támaszkodik és egy lendüléssel felhajítja az egész testét annyira, hogy a lábai ég felé merednek, persze szépen egymás mellé szorítva, s akkor, miközben a fejét emeli, s a derekát homorítja, izmainak megfeszítésével rögzíti magát ebben a tartásban. Ha a kísérlet nem sikerül, szépen oldalt fordulva kell lekanyarodni és talpra esni, miközben a bal kézzel nem szabad elereszteni a korlátot. A tornász társa, aki segít neki, vagy ahogyan a tornászok mondják: asszisztál, erősen fogja a kísérletező bal csuklóját, így a baleset elkerülhető. Különben, ha nem sikerül a kísérlet, különösen hirtelen elbátortalanodás esetén, az ember a fejére eshetik. Ezt a gyakorlatot készültek közös erővel mind a ketten megtanulni.

- Nézd! Látod?! A Kovács felemelte a nyolcvankilós súlyt!

Kalmár kiáltotta ezt, s barátja tekintetét a túlsó sarokba irányította, ahol a különböző formájú és nehézségű súlyzók hevertek. A nyolcvankilós volt a legnehezebb súly a tornateremben, egy hosszú vasrúd, a végén két hatalmas gömbbel, a tornászok bivalynak hívták.

- Hányszor tudja kitolni?

- Ötször.

- Óriási. A Wallenstein is tudja?

- Hogyne.

- Ki erősebb? Wallenstein, vagy Kovács?

- Ú-úgy... körülbelül egyformák.

Pál elhallgatott. Jobban szerette volna azt hallani, hogy Wallenstein az erősebb. Pedig Kalmár úgyis alighanem megkorrigálta már a valóságot, Wallensteinre áradt a szimpátiájuk, benne gyönyörködtek legjobban, szinte erotikusan hatott rájuk ennek a tornásznak szoborszépségű teste, nőiesen fehér bőre, finom, fiatalos arca, a rövid, fekete tornanadrágban feszülő lábszára, hosszú selyem harisnyájában olyan idomot mutattak a lábikrái, mint egy római gyalogosé, amilyennek ábráját a régiségtani könyvükben látták. Sőt titkon mind a ketten észrevették a fiatal férfi karja alatt - némely gyakorlatnál - a feketéllő szőr bársonyát is, mivel hogy kamaszkorú diákok voltak, mindig egymással és egymás közt, szinte teljesen elszigetelve a leányoktól... De türelmetlenül lestek a terem nagy faliórájára. Már csak egy-két perc hiányzott a kilencből. Pál volt az izgatottabb, mert ő még járatlan volt itt, vállalkozásuk kellemetlen következményeitől is tartott.

- És mondd, nem fognak szólni? - kérdezte aggodalmasan.

- Áh. A bátyám már beszélt is a szolgával. Adott neki cigarettát.

- És más nem vesz észre bennünket?

- Nem törődik azzal senki. Ha látnak is a sötétben, nem tudják, hogy kik vagyunk, nem vagyunk-e tagok.

- És a művezető?

- Kilenc előtt el szokott menni. Biztos, hogy már nincs is itt.

Kilenckor újra megszólalt a kis harang. A tornászok nagy része már nem is volt a teremben, akik egészen eddig bumliztak, azok is indultak most a mosdóba, öltözőbe, s a szolga egy-kettőre eloltotta a lámpákat. A két diák kiment a karzatról, annak ajtaján közvetlenül a lépcsőházba jutottak, lementek a földszintre, besurrantak a terembe, s a korlátokhoz futottak. Levették a kabátjukat, s az egyik korlátra dobták. A kabátjuk alatt tornatrikót viseltek, ha valaki e percben látta volna őket az öltöző és a mosdó felől gyengén feléjük szűrődő világosság félhomályában, meglepődött volna domború mellkasuktól, amint a feszülő fehér trikókban dagadtak az izmaik, s még a bimbóik is kiütköztek, amint gömbölyű, telt karjuk ragyogott és ha az arcuk kissé izgatott és sápadt is volt, s talán valamennyire megviselt a sok tréningtől, mégis a testük fiatal erőben, keménységben, frissességben virult. Mohón, éhesen vetették magukat a korlátra, s előbb azokat a gyakorlatokat próbálták végig, amelyeket már tudtak, a billenést, a mérleget, körözést, más szereken is tornásztak, a súlyzókat emelgették, az ötven kilóst mind a ketten fel is tudták emelni, s a magasba tolni, a nyolcvanast azonban alig tudták megmozdítani.

Újra a korláthoz mentek és próbálták a kézállást. Nem sikerült. Föl-föllendültek kézállásba, de a pózt nem tudták még rögzíteni, s egyensúlyukat vesztve újra és újra lefordultak a korlátról. Tanakodtak, keresték a gyakorlat csínját, magyaráztak egymásnak, egyik a másiknak buzgón segített és feszült idegekkel figyelt, nehogy baja essék. Most már pirosak voltak és forrók, a testük párázott, az arcuk égett, ereikben duzzasztóan rohant a lobogó vér, a szemük lázban ragyogott, a homlokukon verejtékcsöppek gyöngyöztek. De fáradtságot nem éreztek, szünet nélkül, fújva, zihálva, versengve próbálkoztak. Végre Kalmárnak, aki valamivel ügyesebb és merészebb is volt, sikerült egy parányi ideig, jóformán csak egy-két pillanatig a kezén állania, Pál egy kicsit zavart lett, egy kicsit szégyellte, hogy a pajtása elhagyta őt, de csakhamar diadalmaskodott benne az öröm, mert most már érezte, hogy a feladat nem lehetetlen, hogy nemsokára fogják tudni a kunsztot, ő is fogja tudni. Kalmár végtelenül boldog volt, nevetett, beszélt, s rögtön, mintegy az önzetlenségét feltárva és élvezve magyarázni kezdte, hogy ő már rájött a dolog nyitjára, már tudja hogyan kell csinálni, s a gyakorlat lényegét igyekezett a pajtása idegzetébe is átvinni.

Féltízkor jött a szolga, s barátságosan szólt, hogy tessék már abbahagyni, megyünk mindnyájan, s bezárjuk az ajtókat. A diákok felvették kabátjaikat, lesimították homlokukról az izzadságot, csak egyszerűen a kezükkel, a kezüket a nadrághoz, kabátjukhoz törölték és meleg testtel, szinte még izzón mentek ki a májusi est hűsébe, nem is gondolva arra, hogy meghűlhetnek, talán akkor még nem is hűlhettek ők meg.

Mentek az esti utcán hazafelé, lelkes örömben, jól végzett munka után, tele gyermekes reménnyel, szünet nélkül a tornáról, nehéz gyakorlatokról és a jeles tornászokról beszélve, mindent meghánytak-vetettek, a legaprólékosabb részleteket is, beszéltek arról, hogy mi a Wallenstein foglalkozása, mi a Horváthé, hány esztendősek, hány centiméter átméretű egyiknek és másiknak a karja, hogy ők is lesznek olyan erősek, ha felnőttek lesznek, s teljesen kifejlődnek, s ők is tornásznak majd olyan jól, legalábbis olyan jól.

A Kerepesi úton átvágva sötét mellékutcákon jártak, éjjeli leányok hívogatták őket, de ők nem is hallották a suttogó szavakat. Csak egyen akadt meg a figyelmük, ez szép volt és elegáns, színes ruhájában szinte tündéri jelenségként hatott, mint egy színésznő - s ekkor egymásra néztek, megdobbant a szívük, s új vágyak ömlöttek bele érzéseik, fantáziáik gáttalanul hullámzó árjába.

Pál, amikor elérkeztek arra a pontra, ahol útjaik elválnak, nyugtalan lett arra a gondolatra, hogy most magányosan marad, tehetetlenül, mintegy bezárva a mindennapi kényszer börtönébe: hazamenni, lefeküdni, új szürke napra kelni, amely még nem hoz semmit a várva-várt dicsőségből, a győzelemből, a bámultatás mámorából, a teljes erőből. Néhány percig álltak, Pál ezt mondta:

- Kicsit kísérlek.

És elkísérte a barátját egész hazáig. A kapu előtt újra megálltak, itt ömlött még a beszédük, alig bírta egyik a másikat meghallgatni, hogy szünettelenül ontsa, árassza önmagát.

- Az Erősfi sárgul majd az irigységtől.

- Le fogjuk őt pipálni.

Szákhról, a tornatanárról pedig:

- Hogy fog majd csodálkozni!

- A nyomorult mindig rendgyakorlatoztat.

- Butaságokat beszél, hogy: a fegyelem a fő és az összeműködés.

- Hogy lehet ilyen példátlan baromságokat kitalálni: a jó tornászt a rendszeretet jellemzi!?

- A gazember nem enged a szeren tornászni, s ha látja, hogy mi tudunk, akkor meg dicsekszik velünk.

Hirtelen új motívum szólalt fel az emlékeikben:

- Emlékszel, tavaly a tornavizsgán milyen szép lányok voltak?

- Nekem tapsoltak is, - mondta Kalmár, s az emlékezés boldogságától meg a vetélytársa fölött való váratlan diadala miatt, nevetett.

- Csak nagyon meglátszott rajtad, hogy drukkolsz. Olyan fehér voltál, mint a fal.

Kalmár öröme zavarrá torzult.

- Kicsit visszakísérlek.

Elindultak visszafelé. Sokáig jártak még, amíg lecsitultak, s a magukkal magukban maradásra, a lefekvés elszánására, s az álomra képeseknek érezték magukat. Végre Kalmár szólt, ő volt a nyugodtabb:

- Szervusz. Most már megyek haza.

- Szervusz. Tehát holnap délután eljössz hozzám.

Arról beszéltek utoljára, hogy Pál megmutatja barátjának a gyönyörű nőt, aki vele szemközt lakik, s ablakában naponta látható. Azt is tervezték már hetek óta, hogy a latint, a görögöt és a németet együtt tanulják, holnap ezt is elkezdik végre, emiatt is feljár majd Kalmár a Pál lakására, de ez úgyszólván csak mellékes, főügy: a szép nő. Egyelőre talán csak a Pál könnyen dobogó szívének ügye, hiszen Kalmár még csak az ő elbeszéléséből tud róla, de ha az övé, akkor a Kalmáré is, ez előre is szent bizonyos.

Másnap az iskolában találkoztak, az első tízperces szünetben, kilenc órakor. Az osztálytársak beszélgettek, némelyek kimentek a folyosóra sétálni, vagy szükségre mentek, mások a következő tantárgy leckéjét futották át, ők most is tornáztak, két padra támaszkodva támaszból leereszkedtek és újra támaszba tolódtak. Sajnos, ezt a gyakorlatot Erősfi tudta legtöbbször, harmincszor, megcsinálni, de a két barát azzal vigasztalta magát, hogy Erősfi csal, mert túlságosan gyors tempóban csinálja a gyakorlatot, s egy kicsit leng is hozzá, ami által a tolódás hasonlatossá válik a saslengéshez és könnyebb lesz. A nap meglehetősen unalmas volt, görög óra is volt, ezt az ostobaságot józan érzékkel unták, fizika is volt, ezt unalmas tanár adta elő, aki csaknem szó szerint mondta el nekik azt, ami a tankönyvben állott, mégis úgy, hogy megérteni nem lehetett, torna pedig nem volt.

Egy órakor együtt mentek hazafelé, s amikor elváltak, Pál emlékeztette a barátját, hogy délután el kell hozzá mennie, menjen minél előbb, lehetőleg már három órakor legyen nála, előbb tanulnak, később majd láthatják a nőt, öt óra tájban szokott kinézni az ablakon.

Pál az Almássy téren lakott, a szüleinél. Kétszobás, második emeleti lakásuk volt, az udvari szobát az öregek foglalták el, az utcait, egy nagy kétablakosat kiadták albérletbe két egyetemi hallgatónak, de úgy, hogy harmadiknak, lakótársul, velük lakott a fiú is. Ennek a szobának az ablakai egy kis utcára nyíltak, a szép nő a szemközti házban, az első emeleten lakott, egy kis egyablakos szobában.

Amikor hazaérkezett Pál, először is a nyitott ablakhoz sietett és áttekintett a szép nő ablakára. Az is nyitva volt, a szoba egyik felét is lehetett látni a széttárt csipkefüggönyök között, az asztal egy szögletét, a falhoz simuló díványt, s a szoba szögletében az ágyat. A nő talán otthon sem volt. Pál állt egy darabig, friss emlékfoszlányok lebegtek meg a lelkében, várt, vágyakozott néhány percig, hátha mégis otthon van a nő és megjelenik az ablakban, azután elhagyta az ablakot, letette könyveit az asztalra, levetette s az ágyra dobta kabátját, a szoba egyik szögletéből nehéz súlyzókat emelt fel, s gyakorlatozni kezdett. Magasra emelte a súlyzókat, gépies szabályossággal, kemény, komoly arccal, sokszor, előre meghatározott szám szerint, majd oldalt lökte azokat, később egy kezébe összefogva emelte, lendítette, előbb jobb, majd bal karral, végül a súlyzókat a melléhez feszítve mélyguggolást végzett, számtalanszor, fáradhatatlanul, összeszorított szájjal, az orrán át fújva a levegőt.

Hosszú gyakorlatozás után fel-alá sétált a szobában, újra kitekintett az ablakon, de most már csaknem lélektelenül, elült vágyakkal, szinte csak a megszokás miatt. Képzeletében már nem jelent meg a szép arc, fekete sűrű hajzat rámájában, fehéren, a meztelen nyak, az izmos női karok, s a párkányon heverő dús mell, a bűvös, vonzó és nyugtalanító erő, csábító és fenyegető, a homorúan hajló hát, s a hátra domborodó izmok, s tovább égi gyönyörűség ígérete az elfedett vonalakon, s a vágy megtörésének, hiába feszülésének, az elbukásnak fenyegető irtózata. Csupán kitekintett most, testileg hevülten és zihálva, de rögtön el is fordult, járt tovább fel-alá, érezte a vére rohanását, izmai kéjes duzzanását, az erőt, a folytonos gyarapodást, a mások, a pajtásai, az ellenségei, a mindenki fölé emelkedés biztos reményét, valami nagy cél elérésének lehetőségét, a felszabadulás elkövetkezését ismeretlen gonosz erők bilincsei alól, az abszolút boldogságot.

Újra felkapta a súlyzókat és újra gyakorlatozott, hévvel, elszántan, akaratának a pattanásig való megfeszülésével, kedvének mind lázasabb lobogásával, csüggedés nélkül. Amikor végre abbahagyta a tornázást, s letette a súlyzókat, megállt a szoba közepén, tágult szembogarakkal, beesett képpel, ködbeborult lélekkel, boldog mámorban, mély lélegzetet vett, a melle kidomborult, a válla szélesen ívelt, csaknem ronggyá pattant róla az inge, olyan volt, mint óriások gyermeke, duzzadó izmokkal és lüktető erekkel, kemény és nehéz, szívós és elszánt, rajongó, mindent összeroppantó. Csak ezután ment a szülei szobájába, hogy ebédeljen.

Délután megjött Kalmár, frissen, vidáman, egy könyvvel és néhány zöldtáblás füzettel a kezében, arcán még a tegnapi eredmény boldogságával.

Pál újra az ablakhoz lépett, ebéd óta már vagy tizedszer tekintett ki és könnyedén mondta:

- Még nem látható. De biztosan kinéz majd, később.

Kalmár is vele sétált:

- Melyik az ablaka?

Pál megmutatta.

- No és jutottál már valamire?

Pál elbeszélt már a barátjának mindent, ami eddig történt. Ez mindössze annyi volt, hogy egyszer meglátott az ablakban egy szép feketahajú, fehérarcú nőt, nagyon megnézte, a nő többször feltekintett rá, egyszer elmosolyodott, de rögtön elsietett az ablaktól, magányosan lakó nő lehet, albérletes szobában, néha pongyolában is látható, sőt esténként a csipkefüggönyön keresztül látni a vetkőzését, ami izgalmas szép látvány. Most ezt felelte Pál:

- Mire jutottam volna? Azóta nem mosolygott rám, de... talán érdeklődik irántam. Egyszer trikóban kikönyököltem az ablakon, de ő elment.

- Tudod, hogy a nőknek nem tetszenek az erős izmok? Nekem ezt egy leány mondta, aki a tornaversenykor nézte a felvonulást. Azt mondta, jaj, de csúnyák voltak azok a muszklik.

- Tudom, - mondta Pál, neki is volt már efféle tapasztalata, de nem hitt benne, meg is jegyezte:

- A nők nem őszinték.

- De - e... én azt hiszem, hogy ez csakugyan így van. Tudod, milyenek tetszenek nekik?... Magas, karcsú, barna férfi, kis nyírott bajusszal.

Pál hallgatott.

Ismét eszébe jutott, amire már többször gondolt, hogy szerencsésebb helyzet lenne, ha ő lakna az első emeleten, s a nő a másodikon, így a nő látná, amikor ő a nehéz vassúlyzókkal, meztelen karokkal tornázik. De erről a képzelődéséről nem szólt a barátjának.

- Gyere tanulni! - indítványozta Kalmár, aki bár gyengébb, de szorgalmasabb tanuló volt.

Az asztalhoz ültek, Kalmár a díványra, Pál egy karosszékbe, fellapozták a könyvet, s néhány pillanatig tartó zavar után amiatt, hogy hol kezdjék, az egyik megszólalt:

- Mit szólsz Schmidthez?

Ez a latin tanár volt. Valami esetről, ami aznap délelőtt történt, beszéltek nevetve, a tanárt gúnyolva, egy társuk balsikerén örülve. Majd felállt Pál, az ablakhoz ment s kitekintett:

- Még nincs ott.

- Pedig már nagyon kíváncsi vagyok rá. Miféle nő lehet?

- Még nem is mondtam? Megtudtam, hogy táncosnő a... színháznál.

- Igazán? Hisz az nagyszerű! Barátom, azzal ki lehet kezdeni.

Pál nem szólt, nem merte biztosan hinni, hogy így van, mert nagyon szerette volna, hogy így legyen. A jövő eshetőségeinek latolgatásában elernyedt, de aztán összeszedte magát és kijelentette:

- Meg is fogom próbálni.

- Miért nem szólsz át hozzá?

- Az nem megy oly egyszerűen.

- Miért nem? Na hallod! Én már átbeszéltem volna hozzá.

- Szégyellne visszafelelni. Mások is hallhatják.

- Hát olyankor, amikor más nem hallja.

- Az nem megy oly egyszerűen.

- De hát miért nem megy?

- Mert erre ő még nem adott... bátorítást.

- Ugyan! Hát mire vársz?

- Semmi esetre sem akarom elhamarkodni az ügyet.

- Írjál neki egy levelet.

- Erre már gondoltam.

- Írd neki azt, hogy érdeklődsz iránta és szeretnél vele megismerkedni, s ha lehetséges, nyújtson rá alkalmat.

- Áh, ez nem ér semmit. Ilyesmire nem is válaszolna. Ha írok, nem írok frázisokat, hanem egész őszintét írok.

- Azt ne, semmi esetre se! Őszintét nem szabad írni!... Mihelyt az ember őszinte, vége van.

- Az nem biztos. Minden férfi henceg és ha ír, mégis mindegyik őszintét ír.

- Meg akarod talán írni, hogy szerelmes vagy bele.

- Elvégre én nem vagyok szerelmes.

- Hát akkor mire gondolsz? Mit akarsz neki írni?

- Ha tetszeném neki, akkor biztosan válaszolna a levelemre. De ezzel nem vagyok még tisztában. Attól függ minden, hogy milyen véleménnyel van ő rólam.

És most Pál várt, csaknem szívdobogva, szerette volna, ha a barátja egy biztató szót mond. De a barátja azt nem tette, a világért sem tette, s a konok hallgatásba csaknem belepirult.

- Tanuljunk! - indítványozta Pál megkeményedve.

Belenéztek a könyvekbe, s a füzetekbe, de megint csak beszélgetni kezdtek, most iskolai dolgokról, Cserépiről, a görög tanárról, annak furcsa, komikus modorosságáról, s mikor ezen rajta kapták magukat, egyikük azt indítványozta, hogy hagyják el a tanulást, halasszák az együtt dolgozás elkezdését holnapra, ma nincsenek diszponálva, holnapra úgyis ismétlés van feladva, vizsgáig hat hét van még hátra, van idő bőven. Igen, helyes, ma nem tanulnak, kimennek a ligetbe. No de mi van a szép nővel? Ma talán bliccel... Egy kicsit még várnak, s ha nem mutatkozik azalatt, akkor bizony elmennek. Holnapra halasztják őt is... A ligetet Kalmár javasolta, hogy hallgassák meg a Kolegerszky-kioszknál a katonazenét, a bosnyák ezred zenekara játszik, nagyszerűen, csupa operát, ha szerencséjük lesz, hallhatják a Carment is, legkedvesebb operájukat.

Egymáshoz szorulva kinéztek az ablakon. Egy ideig szótlanul feszítették tekintetüket a szemközti házra, a nevezetes ablakra. Az ablak nyitva volt, látszott az üres kis szoba egy része, mint kalitka, melyből hiányzik a madár... Pál hirtelen elnevette magát és egy tragikomikus felsülésének az elbeszélésébe kezdett. Egy este kinézett az ablakon. A nő szobája mellett lévő kétablakos szobában égett a lámpa, a rolók nem voltak leeresztve, az ablakok tárva, a függönyök széthúzva, s a szoba közepén álló ágy mellett, éppen háttal őfeléje egy fehér pongyolás kövér alakot látott, húsos nőies idomokkal. Lélegzetét visszafojtva leste, az alak állt, mozgott, mélyen előre hajolva, szörnyen pikáns pózban babrált valamivel, a feje nem volt látható. Pál szíve szorongott, s félt attól, hogy az alak, ha őt valahogyan hátra tekintve észreveszi, elfújja a lámpát. Elfújta tehát ő a maga lámpáját, s az ablakfélfához lapulva, rejtőzve figyelte, hogy mi történik ott lenn. Egyszer csak megfordult a fehér alak, hát egy nagy bajuszú otromba, kövér férfi volt, rettenetes! - és nyugodtan felmászott az ágyára. Szörnyű volt a csalódás és az undor érzete a bőrét borzolta. Zavaros kínjában nevetnie kellett, s most is, hogy eszébe jutott a történet, csak a nevetés menti annak riasztó hatásától. És nevetett hosszan, görcsösen, s Kalmár is, aki a történet beállításából s hangjából már előre sejtette, hogy miféle kudarc lesz a vége, könnyezésig kacagott. Fel-alá járt a szobában, dőlt és hajlongott a nevetéstől, s hosszú ideig nem tudtak szabadulni az eset hatásától, s a durva kényszertől, hogy rút tréfákkal, mintegy önmaguk gyötrelmére, újra és újra megbolygassák. Végre Kalmár szeme megakadt a szögletben heverő súlyzókon. És máris elkomolyodott, beszélni kezdett róluk, megkérdezte, hogy hány kilósak, s megemelve azokat, tornázni kezdett velük. Mind a ketten tornáztak, közben rövid szünetet tartva, levetették az ingüket is, amely alatt most is - tornára mindig készen - fehér, ujjatlan tornatrikó feszült. Így, félig meztelenül, eleven testük megvillanása után, mintha egyszerre megnőttek volna, mintha jelentőségükben emelkedtek volna, ragyogtak, lelkesedtek és lelkesítettek, ők voltak a vér, a testi egészség, az élet színe, az épség pompája, a bizalom, a mélyben zajló viharok s a fenyegető rejtelmek felett is, messze, de mégsem a végtelen messzeségben a minden dolgok végétől: a gyásztól és a megsemmisülés fekete tragédiájától, valami megfeledkező és feledtető optimizmus. Két csinos, szép testű fiatalember, már-már férfiak, csak a jövőbe tekintők, bűnök nélkül, reménnyel tele... Tornáztak, súlyzókkal és egy nádszékkel, hogy melyik tudja a földről egy lábánál fogva lendítés nélkül felemelni, vagy a szék támláját megragadva és erősen szorítva azt vízszintesen kitartani, a széket egy lábbal átugrani, azután más gyakorlatokkal versenyeztek, kézállásba vetették magukat a fal mellett - így tudták már - lábukat a falhoz támasztva testüket leeresztették mélyen, annyira, hogy homlokkal a padlót érintették, s újra kifeszítették a karjaikat.

Tornásztak, újra a tornáról beszéltek, Pál elővett egy mérőszalagot és megmérték egymás izmait, a felső karjukat nyújtva és behajlítva, az alsókart is, a mellbőségüket és összehasonlították az új méreteket a régebbiekkel.

Számítgatták, hogy egy év múlva, két év múlva milyen erősek lesznek, hogy lehetnek-e olyan erősek, mint a világ legerősebb emberei, akikről olvastak, vagy akiket cirkuszokban láttak, mint Hackenschmidt, aki jobb karral százhuszonöt kilót emel, vagy Steinbach, aki két karral százötvenhat kilót emel. Ez adatoktól ugyan visszarettentek, s akárhogy számítgatták, hogyha egy hónap alatt annyit és annyit erősödtek, akkor egy év alatt mennyire fejlődnek, s végül négy esztendő múlva, ha huszonegy évesek lesznek, mire lehet reményük, a józan eszük már-már megállapította a lesújtó tényt, de égett bennük a hit, valami vak hit, a rettenetes, az elérhetetlenség tudatába belenyugodni nem képes kívánás. És latolgatták: igaz ugyan, hogy a csontrendszer a fontos és nagytestű, nagy súlyú embernek kell lenni, de hisz Lurich maga megírta, hogy ő vézna diák volt, s a folytonos tréning fejlesztette világhíres atlétává.

Pál a tükör elé állt, karjait a mellén keresztbefonta és gyönyörködött a testében, összehasonlította magát egy képpel, amelyet egy műkedvelő birkózó-klubban látott, a kép valamely német sportlapból volt kivágva, s rajzszeggel a falra erősítve, ez volt a felirata: Georg Lurich - alul pedig: das Ideal des männlichen Körpers... Nézte magát, szívta magába az önbizalmat és szinte önkívületben gépiesen elmondta többször egymásután: das Ideal des männlichen Körpers. Ütemesen, tagolva mondta, mint egy verssort, a szavak is tetszettek neki, még a német nyelv is, amely most ezekben a szavakban érces erővel zengett és a szavak külön-külön is, a das Ideal des männlichen Körper valami elbűvölőt, fenségeset jelentettek.

- Holnap tornaóra!

- Igen.

- Megpróbáljuk a kézállást.

- Igen... Különben nem! Majd csak ha már tudjuk. Különben nem fognak bámulni. Holnap este elmegyünk az egyletbe és gyakoroljuk.

- A bátyám azt mondta, hogy szeptemberben már be is iratkozhatunk, kivételesen, mivel jó tornászok vagyunk, felvesznek bennünket.

- Igazán? Nagyszerű lesz!

Felvették az ingüket és a kabátjukat, s elindultak. Kalmárnak még idején eszébe jutott a szép nő:

- Egészen elfelejtkeztünk róla.

Pál közönyösen mondta:

- Na eridj, nézz ki, ott van-e.

A nőt nem látták, mentek tehát el, kimentek a ligetbe... A Kolegerszky-kioszk körül sétáltak, néha állva, figyelve hallgatták a zenét. A tömeg, a nők, a színek szinte nem is léteztek az ő szemük számára, nem látták a kocsikorzón egymás nyomában vágtató fogatokat. Egy feltűnően elegáns férfin mégis megakadt a szemük, akin divatos, ragyogó és frissen vasalt volt a ruha, az ő nadrágjuk kitérdezedett, s a cipőjüket már kitaposták. A férfi kezén a fehér kesztyű szinte villogott... A Carment is játszották a zenészek, a szemük felragyogott, a gyújtó ütemekre, s a kellemes izgalom járni, mozogni, sietni, élni űzte őket, áttörtek a Stefánia úton, a kis erdős részleten kalandoztak cél nélkül, de mégis, mintha tudva keresték volna mindazt, ami véletlenül elibük tárult. Kanyarodó fehér utak szélén padokon férfiak és nők ültek, minden padon férfi és nő, némelyek ravaszkodó, de mégis mámoros arccal, némelyek kezüket a párjuk térdén pihentették, s félig egymás felé fordultak, érkeztükre felütötték a fejüket, csöndes suttogásukat abbahagyták, s figyeltek, vártak, amíg ők tovább mennek, voltak, akik erősen megzavarodtak, egy rút nő nevetett és eltakarta az arcát, egy sápadt ember senkivel és semmivel nem törődve, csókolt egy nőt, a diákok nevettek ezen, s vissza-visszanézve beszéltek a furcsa látványról és újra nevettek, egy szép leány megtetszett nekik, a leánynak egy boldog ifjú udvarolt gőgös öntudattal, a leány tekintetéből meleg érzés áradt, a két diák nevetése elállt, nagyon megkomolyodtak egyszerre és jó ideig szótlanul, gyors tempóban jártak, szinte vágtattak. Messze elkalandoztak, jártak a Közlekedési Múzeum táján, rákanyarodtak a Hermina útra, látták a táncoló cselédeket és bakákat, lenézték azokat, akik a sváb zenészek trombitáinak idomtalan harsogásában is gyönyörködni tudtak. Eljutottak a hinták, varieték közé, mosolyogva nézték a pofozógép hetyke hőseit, Kalmár biztatta az erősebb Pált, hogy vágjon oda ő is egyet, hadd tátsák a szájukat a körülállók, s a kísérletezők egyaránt, de Pál fölényesen legyintett, s mentek tovább. Amikor alkonyodni kezdett, elindultak hazafelé. Magukba merülten bandukoltak, szinte nem is érezték a külső világot, nem vették észre a fasori fák, a kerti akácok gyönyörű illatát, mindössze ennyit mondott Kalmár:

- Ebben a villában szeretnék lakni.

Később, már benn a városban, néhány szót váltottak:

- Ma nem tanultunk semmit.

- Nem baj, én holnap nem felelek.

- Én sem.

- Schmidt az utóbbi időben okoskodik velem.

- Csakugyan. Ezt én is észrevettem.

- Mit csinálsz ma este?

- Vacsora után még sétálok.

- Még nincs későn, gyere fel hozzám sakkozni.

Keskeny mellékutcába kanyarodtak a körútról, amerre kerülővel mentek. Lassan jártak, a testük fáradhatatlan volt ugyan, de a kedvük már elbágyadt. Két oldalt a házak ablakai nyitva, öregasszonyok könyököltek ki, a járdán, a nagy szürke házak tövében, az élettelen kővilágban szürke férfiak és nők ődöngtek, fedetlen fővel, egy kis pihenésül lefekvés előtt. Lassan jártak, a cipőjüket és nadrágjukat szürkén fedte a por, egyik a másiknak vállára tette a kezét, nem beszéltek, Kalmár egy operaáriát dúdolt. Mikor az Almássy térre kanyarodtak, Pál szívdobbanva pillantotta meg a gyönyörű nőt, az ő vizavíját. Velük szembe jött, sietve, büszkén és elegánsan.

- Ez az! - tört ki Pálból félig kiáltva, félig suttogón, valami áhítattal is.

Kalmár már nézte is a nőt, gyerekes hetykeséggel, mégis szinte érett férfira valló megdöbbenéssel. A nő kissé sápadt volt, ajkai pirosra, a szemealja kéjes feketére festve, tekintete a járda kövein futott előtte, a két diákra rá sem nézett. A fiúk megálltak, zavarukban is, de meg szándékkal, hogy valamit cselekedjenek. E pillanatban a nő parfőmillata lepte el őket, s valami mindkettőjük ösztöne számára elárulta a nőt, valami, amit Pál messziről eddig nem vehetett észre, de ami most a nő arcán és egész lényén lebegett, amit szavakkal semmiképpen nem tudtak volna kifejezni, ami talán szavakban fel sem bontható, de csalhatatlanul beszél, hogy ez a leány egy a szerelem könnyűszívű hölgyei közül, buja szépség, de vásár tárgya, az ifjúi vágyak ördögi meggyalázója, vagy talán kegyes szívű jutalmazója. Kalmár vigyorgott, meglökte és biztatta Pált.

Pál már beszélt is, hangosan, hogy a nő meghallja:

- Ugye gyönyörű? Kár, hogy olyan komoly.

A nő sietett, ők utána fordultak, néztek utána, egymásra is vetették tekintetüket, s egyértelműen utána indultak. Pál előre tört, a nő mellett lépdelt, erősen dobogott a szíve, de izgalmát legyőzte, mint mikor valami kockázatos gyakorlatba kezd a szeren:

- Jó estét.

Ennyit mondott, az ajka mosolygott, a hangja nem remegett, de halkan sírt a tekintetéből a kudarctól való félelem. Ment a nő mellett, pár lépést vele együtt sietve, nézett rá, hideg és komoly volt annak az arca, remek szép, mozdulatlan, öröm és harag nélkül való, mindig szebb és szebb és egy perc alatt végtelenül, elérhetetlenül, szívettépően szép lett, vége, nem felelt, meg sem állt, rosszat sem mondott, szörnyűséges volt. Pál elmaradt. A barátja melléje ért és bamba vigyorgással kutatta a tekintetét.

- Nem is felelt - suttogta Pál magának.

Kalmár már zavaros részvétet érzett, de semmi jót nem tudott mondani. Szótlanul, az előre elhatározás gépies erejének engedve, mentek fel a Pál lakására. Pál az ablakhoz sietett, s kitekintett rajta, át a szemközti házra, a nő ablakára, mintha csodát várna. Nézett, nézett eszével a lehetőségét kereste valaminek, ami mindent jóvátenne még, várt, hiába. Csüggedten visszafordult.

- Nem kell vele törődni, - mondta Kalmár félénken.

- Nem is törődöm. De azért bosszant az eset. Mert mégis... mert tulajdonképpen szemtelenség.

- Most már írnod kell neki. Az utcán, tudod, nem akart felelni. Nem is kellett volna megszólítani. A beszéd, tudod, olyannak való, mint Bochkor, aki nem jön zavarba.

- Én egész bátran léptem fel.

- Igen... igen... De... tudja Isten, azt azért mégis meg lehet érezni, hogy az ember nem egészen szemtelen. Szemtelennek kell lenni.

- Ostobaság! Vagy imponál az ember neki, vagy nem.

- Azért mégis kíváncsi vagyok, mi lenne, ha írnál. Veszíteni nem veszíthetsz vele semmit. Legfeljebb nem válaszol, s akkor fütyülsz rá.

- Majd meglátom.

Most hirtelen mély fájdalom lepte meg Pált, s a barátjára nézett - első tekintettel a kudarc óta - ránézett, mintha a szemével akarná neki elpanaszolni azt, amit a szívében érez. De csak a ködös figuráját látta a fiúnak, amint a karosszékbe süppedve ült, a körvonalai belefolytak a fekete környezetbe, csak most vették észre mind a ketten, hogy sötét van, mintha az enyhe alkonyodásból egyszerre rájuk zuhant volna az este. Pál megint kitekintett az ablakon, mintegy világosság után epedve. Az utcán már égtek a lámpák, a szemközti ház kapujában egy asszony állt, némely ablak sárga világosságban fénylett, az imádott nő ablaka fekete négyszög volt. Semmi, de semmi. Elment, nem felelt, még csak nem is botránkozott meg. Olyannak tekintette őt, mint egy szemtelenkedő gyereket. Pál kétségbeesve fordult befelé, hogy szóljon a barátjához, hogy kérdezze, van-e vigasztaló gondolata, szava, hogy nincs minden elveszve, de annak árnya mozdulatlan volt, a homály leplébe rejtőzött a pajtása elől, elhagyta őt idegen emlékek társaságában, egy leányarcot látott, kimondhatatlanul édes gyötrelmet érzett egész lelkében. Pálban elszánt dac támadt fel, torkon ragadta bánatát, hogy végez vele. Hangosan, kegyetlenül szólt:

- Lámpát gyújtok. Sakkozzunk.

Kalmár felijedt:

- Ne gyújts. Olyan jó a homály. Nem akarok sakkozni. Nem akarok semmit se csinálni.

Pál megdöbbent, mintha a barátja most cserbenhagyta volna. Pál kétségbeesetten küzdött:

- Tanuljunk.

- Nem, ne tanuljunk. Nem tudok. És minek?

Azután megérezve a barátja vergődését, gyengéd lett.

- Ülj le... Ülj le egy kicsit.

Pálnak jólesett engedelmeskedni. Hátrább húzott egy karosszéket az asztaltól és leült. Kalmár a pajtása szívét érezte a maga mellében, mintha vele is ugyanaz a tragédia történne most, igen, ugyanaz a tragédia már meg is történt vele, nem emlékszik már rá, hogy mikor, de megtörtént vele, számtalanszor is megtörtént, egy szép arc, egy gyönyörűséges és egyetlenegy, amely hideg és közönyös, amelyre időnként rábukkannak kis életükben, amely mindig hideg és közönyös, amely mindig, örökre az is marad, soha sem fogja az ő epedésüket egy meleg tekintettel viszonozni, soha, ezt ő nagyon jól tudja... A Pál szíve mintha lassan vérzett volna... Pál megszólalt:

- Szákh azt mondja, hogy mi túlzásba visszük a tornát.

- Szákh egy szamár.

- Azt mondja, hogy a túlságos tréning megviseli a szívet. Szívtágulást fogunk kapni.

Kalmár ezt nem tudta, nem akarta hinni:

- Szákh rosszindulatú ember, féltékeny ránk, a saját tanítványaira.

- Igaz. Egy dicsérő szava nem volt, amikor látta, hogy mennyire haladtunk.

- Én azt hiszem, nekem már van is szívtágulásom... Itt a mellemben tompa fájást érzek.

Kalmárt gyerekes zavartság fogta el arra a gondolatra, hogy a barátjának már komoly baja lenne, nem is tudta, hogy néhány elhessegető szóval kellene megtámadni annak komor gondolatait.

- Kérlek, sakkozzunk! Ne komédiázz. Miért nem akarsz játszani, ha kérlek.

- Jó, nem bánom.

Pál lámpát gyújtott, elővette a sakktáblát, felrakták a figurákat, a tábla fölé hajoltak, s lassan átadták magukat a játéknak. Egy partit játszottak, mely teljes figyelmüket felszívta, s jótékonyan lekötötte, Pál nyert, s mosolyogva, nekividámulva heccelte a pajtását.

- Jól van, csak ne hencegj, - zsörtölődött Kalmár. - A Mussongot nem tudnád megmattolni.

- A Mussong folyton gyakorol, az más. Ő sakkmester akar lenni.

- Igen, még az iskolába is magával hoz egy kis sakktáblát a zsebében.

- Folyton treníroz.

- Jó alak! Én nem értem, hogy lehet annyit sakkozni.

- Sakk-könyvből tanul. Meg van neki a Rozsnyai-Akantisz... Egymás mellett ülnek a Páldival, a Páldi mindig regényeket olvas a pad alatt, ő meg sakkot tanul.

- A Páldi is jó alak. Én nem értem, hogy lehet ennyit olvasni.

És csodálkoztak a Páldin, aki regényeket olvas, a Mussongon, aki sakkozik, beszéltek a Kohnról, aki bélyegeket gyűjt, Szirtesről, aki zongorázik és naponként három órát gyakorol. Csodálkoztak a furcsa ízlésükön, a türelmükön, az ambíciójukon, egy kicsit irigyelték őket, egy kicsit le is nézték őket s furcsának, érthetetlennek tűnt fel nekik minden, az övékétől idegen szenvedély, melyről nem is sejtették, hogy miből, mely kényszeréből ered a léleknek..

Igen a Páldi regényeket olvasott, tízpercekben, órák alatt is a pad alá rejtve. Amikor hittanórájuk volt a katolikusoknak és az izraelitáknak, neki, mivel protestáns volt, lukas órája volt, ezalatt a folyosón járt fel-alá, kezében könyvet tartott és olvasott. Amikor reggel jött az iskolába, az utcán is olvasott, mikor délben a villamoson utazott haza a tisztviselő-telepre, olvasott, mindig olvasott, ha felszólította a tanár, nem tudta miről van szó, egy más világban élt, a tekintete révedezőn csüngött képzeletbeli életen, alakokon. Tornaórán elrejtőzött az öltözőbe és olvasott... a Kohn pedig levélbélyegeket gyűjtött. Pirostáblás albumba ragasztgatta a vörös Bayern 3-at, a Columbus partraszállását ábrázoló hosszúkás lila United States of Americant, a Borneót a tigrisfejjel, a szép fiatal leányt, a királynőt ábrázoló hollandit, fakult régi magyar bélyegeket, Ferenc József szakállas ábrázatával, egzotikus kis államok, gyarmatok jegyeit, gyűjtötte őket, s gondosan vigyázott, hogy csak lebélyegzettek kerüljenek a gyűjteményébe, irtózott a hamisítványoktól. Az uzsonnapénzén vásárolta a bélyegeket, tízórait sem evett soha, vásárolt és csereberélt, tanulmányozta a bélyegkereskedések kirakatait. Mindig pontosan tudta, hogy hány bélyege van, most ötszáznegyvenegy van, most ezerkilencvenkettő van, most ezerszáznégy van. A zsebében kis borítékot hordott, tele frissen vásárolt, vagy cserére szánt bélyegekkel, ezeket vizsgálta, mutogatta, beszélt róluk, talán titkon simogatta is őket. Otthon a szobájában feltárta az albumát, órákon át merengve nézte a kis színes papirosokat, mialatt odakinn sütött a nap és kék volt az ég és más fiúk futómétát játszottak. A gyűjteménye volt az élete célja, meg akarta alkotni a világ legkülönb bélyeggyűjteményét, mintha emlékműnek szánta volna, miként a fáraók a piramisokat, hogy hosszú idők múltán is őrizzék a nevét, hogy általa legyen naggyá és híressé, hogy az ő gyűjteménye is egy temetkezési hely legyen, s miként a piramis a bebalzsamozott testet, úgy őrizzen az ő gyűjteménye egy ifjú lelket örökké, annak minden képzelgését, örömét és vágyát, mindenét... A Páldi regényeket olvasott, a Kohn bélyegeket gyűjtött, a Mussong sakkozott, kivágta az újságokból a mesterversenyekről szóló tudósításokat, lejátszotta a híres játszmákat, könyv nélkül tudta a megnyitásokat, a Földes kávémérésekbe járt és karambolozott, mindig karambolozott, ha hiányzott az iskolából, akkor bliccelt és valahol idegenekkel karambolozott, a Strausz egyedül barangolt, kinn járkált a kültelkeken és a város határán, kapuzárásig járkált és nagy kirándulásokat csinált, mindig egyedül, Schmidt, a latin tanár, óriási könyveket cipelt haza a tanári könyvtárból és otthon valamin dolgozott, mindig dolgozott, amikor nála jártak a lakásán, hogy átadják neki a névnapjára vett ajándékot, akkor is otthon dolgozott, s akkor látták, hogy csúnya, beteges felesége van. Ezt sem értették. Rejtély volt nekik sok-sok ember, rejtély maga az élet, különös és idegen és bántó, a figuráit szánalmasaknak érezték, de komikusoknak is látták és csodálták is, de meg nevettek rajtuk, gúnyos és becsmérlő szavakkal illették, s már-már jókedvük kerekedett. Pál hangosan nevetett, felállt, közelebb lépett a barátjához és rácsapott a vállára. Azután, a megszokás újult erejével, gondolatok nélkül, az ablakhoz ment, hogy kitekintsen rajta. Hirtelen indulattal, de a hangját fékezve, mintha attól tartott volna, hogy avatatlan fül meghallja, kiáltott:

- Gyere csak ide!

Kalmár felugrott, s hozzá sietett. A nő ablaka világos volt.

- Itthon van, láttam is egy pillanatra.

A függöny szét volt húzva, mint rendesen, látható volt a megvetett fehér ágy.

- Vetkőzik talán?

- Nem. Most jöhetett, még a kalap is a fején van.

Szótlan les következett, kamaszos izgalommal, gonoszkodó indulatokkal, ahogy úgy ketten együtt az indulataik mélyről eredését önmaguk előtt is titkolták. Talán valami komisz tréfára is képesek lettek volna. Türelmetlenül vártak. Pál, mintha izgalma mögött valami homályos aggodalmat érzett volna. Egyszer csak kocsizörgés hallatszott, lovak patáinak csattogása, egy kétfogatú fordult be a sarkon a kis utcába. Észrevették a feszült csöndben, de figyelmükre nem méltatták, csupán akkor ütközött érzékeikbe a kocsi és utasa, amikor a szemközti kapu előtt megállt. Ragyogó fiakker, dúsizmú lovak, egy szürke felöltős férfi szállt ki a kocsiból, amikor a járdára lépett, látható lett magas karcsú alakja, a kocsis felé fordulva valamit mondott neki, a gomblyukába parányi piros rózsabimbó volt tűzve, kis fekete, angolosan nyírott volt a bajusza.

A diákok nem szóltak, feszült figyelemmel lesték a kis szobát. Annak ablakán egyhangúan ömlött a sárga fény, senkit nem láttak. Pár perc telt el aggodalmas kíváncsiságban. Egyszerre, egy pillanat alatt sötét lett, az ablak sárga négyszöge feketére vált. Talán még kihajol az ablakon a nő. Semmi. Úgy látszik, hogy most fekszik le. Jobb is így, hogy nem látták - ezt nem tudták tisztán, de úgy érezték. Kalmár már csaknem megszólalt, megnyugodva, hazatérésre készen, hogy ő már megy. De hirtelen kilépett a kapun a nő - szándéktalanul is a kaput figyelték - s mögötte a férfi. A férfi kezén fehér kesztyű villogott. A nő éppen szólt és utána mosolygott, az arca mintha ismeretlen lett volna, így messziről is pontosan látható, vagy a fantázia konstruálta meg tisztán, kevésbé szép, mint máskor, de mindegy, bűvös és finom hatású, rettenetes vágyakat lobbant fel, a járása, a termete pompás, az egész jelenség bódító és elegáns és kérlelhetetlen... Felszállt a kocsiba, jobbról ült, melléje ült a férfi, a kocsi megindult, keményen vágták a lovak patkói a követ, a nő jobb kezével a kalapja szélét fogta, a kocsi gördült, s az utca végén befordult a Szövetség utcába és eltűnt szemük elől... Ha visszanézett volna! De bizonyos, hogy rájuk sem gondolt, egyszerű vizavík voltak ők, szomszédok, azaz ő és Pál, akit ha egyszer-kétszer látott is, mégsem tud róla.

Kalmár gúnyosan mosolygott. Pál közönyösséget erőltetve ezt mondta:

- Úgy látszik, ez a barátja.

- Legalábbis egy a sok közül.

- Az is lehet.

Csend. Lassan elsompolyogtak az ablaktól, előbb Pál, utána Kalmár. Kalmár búcsúzott:

- Szervusz, megyek... Holnap tornaóra.

- Igen.

- Este elmegyünk az egyletbe.

- Helyes.

- Szervusz.

- Szervusz.

Pál az ajtóig kísérte a barátját. Aztán hirtelen izgalommal az ablakhoz sietett, még egyszer áttekintett a nő szobája felé, mély lélegzetet vett, a melle kifeszült, a karjait kinyújtotta, hogy roppantak az izmai, olyan volt e percben, mint egy atléta szobra, nehéz és kemény ércből öntve. És döngő lépésekkel a szoba szögletébe ment, felemelte a súlyzóit, s elkezdett gyakorolni. Emelte a nehéz és hideg vasgolyókat, fel-le, gyors tempóban, mintha sietett volna, úgy, mint mikor az ember fut valahonnan, mint mikor az ember fut valahova, emelte fel, fel-le, egy, kettő, egy, kettő, friss erővel, ruganyosan, lelkesen, a nagy célra törve, emberi, balga, szörnyű célra törve, küzdve, valamiért, a dicsőségért, a nőért, a felszabadulásért, átkos erők fölé kerekedésért, a megnyugvásért, a megmenekülés boldogságáért, azért, hogy a jó Isten tudja, hogy miért, de emelte, mert muszáj volt, mert nincs más... Emelte a súlyzókat, vízszintesen tartotta, lendítette, félkézre fogta és újra emelte, az izmai dagadtak, a vére száguldott, a szíve dobogott, minden mozdulatára rengett a teste, rezdült a képe, a szemében sötét láng lobogott, a súlyzó oly könnyű volt neki, mint a pehely, soha, soha nem fog elfáradni, gyönyör az izmok játéka, a vér munkája, a munka, a fáradság, az akarat feszülése olyan, mint a flagellánsok boldog kínja, s égő sebeik, a tűrés olyan, mint az oszlopon álló szentek gigászi elszántsága... Tornázott a végtelenségig. A kabátját levetette, az ingét és a trikóját is, a lavórba hideg vizet öntött, párolgó karját, mellét megmosta, hűtötte, a teste rózsaszínben égett, újra tornázott, gyötrelmesen, arcán a pokol kínjának szenvedéseivel, rettegve, szívszakadásig, az élettől, Isten egész világától halálos félelemmel megriadva.