Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 17-18. szám · / · Király György: Babits Dantéja

Király György: Babits Dantéja
(Dante komédiája. Második rész. A purgatórium.
Fordította Babits Mihály, Révai-kiadás, 1920.)
I.

Babits Mihály egyik bírálója, aki maga is műfordító, sőt behatóan foglalkozott a műfordítás elméletével, elsősorban a filológusi vénát és a gondos verselést emeli ki a fordításban, szerinte ezek a tulajdonságai ajánlják előre mint jó Dante-fordítót. Pedig mily óriási félreismerése ez mind a költő igazi tehetségének, mind az előtte álló feladat természetének. Babits sem filológus, sem gondos verselő, legalább a szó iskolai értelmében nem az. És szomorú volna, ha egy Dante-fordításnak ezek lennének a legfontosabb kellékei.

Babits nem filológus, sőt annak éppen az ellentéte. A filológus előtt a mű tartalma a lényeges, a formája, a nyelv csak azért érdekli, mert ezekből kell kihámoznia mindenáron az értelmet. A filológus kommentál és a költő interpretátorának vallja magát. Babits ellenben irtózik a túlságos kommentálásoktól és a költőt nem tolmácsolni akarja, hanem más nyelven, de ugyanazokkal a művészi eszközökkel megszólaltatni. Nála a forma a fő és éppen a tartalomra rögzített erőszakolt figyelemnek tudja be azt a hibát, hogy a Divina Commediá-ban a kommentár úrrá lett a mű fölött és annyira eltávolította tőlünk ezt a hatalmas alkotást. Neki nem homályos és bonyolult szövésű a költemény, hanem «tiszta, egyszerű, átlátszó», hiszen a skolasztika gondolatformái szerint épül fel a legapróbb részletekbe menő szimmetriával. Éppen azért Babits a maga fordításában kerül minden felesleges magyarázatot és csak a legszükségesebbekre szorítkozik, mintha Fra Jacopone sokszor idézett mondását akarná valóra váltani: «Dov'č piana la lettera, non fare oscura glossa!» Szász Károly fordításának is azt rója fel legnagyobb hibául, hogy kommentáló kedvét nem korlátozza az amúgy is túlságosan hosszú bevezetésekre és jegyzetekre, hanem beleviszi magába a fordításba és világos akar lenni ott, ahol Dante csak sejtetni kíván. «Ahol Dante kétes, kétesnek kell maradnia a fordításnak is. A fordítás épp annyiféleképp legyen magyarázható, mint az eredeti!» Íme egy olyan elv, amelybe vérbeli filológus sohasem nyugodna bele, hiszen neki lelki kényszere mindent maradék nélkül az értelem alaptételeire redukálni. Babits fordítási elve szerint nem a tartalom pontos visszaadása a fontos, hanem a hangulati hűség, aminthogy ez a modern költészet lírizmusának is fő sajátsága az elmúlt korszak epikai túltengésével szemben. Az értelem logikája helyett itt egy új összefüggés, az érzelmek, a hangulatok logikája válik lényegessé, amely a költemény egyes részleteit összefűzi és az első pillanatra talán laza asszociációkat rejtett szálaival egybekapcsolja. Itt feleslegessé válik minden analízis, amint egy költeménynek megvan ez a hangulati egysége, a megértésnek más, finomabb eszközeivel kell közelednünk feléje és a fordításban is ennek kell érvényesülnie, kivált olyan költőnél, mint Dante, kinek mélységei fölött

az értelem mérónja,
mint könnyű pehelyszál, fönnakad, föllebben,
de a lélek érzi, hogy az örvény vonja,
s a gondolat elvész csodás sejtelemben.

Ezért vet olyan nagy súlyt Babits ritmusra, rímre, ezért követeli, hogy Dante fordítójának megalkuvás nélkül kell követnie az eredeti formát, a terzinák egymásba fonódó, végtelen szövedékét épp úgy, mint a hatodfeles jambust a maga csengő rímeivel. Babitsnak nem az értelem kihüvelyezése a talány Dantéban, hanem a terzinák megoldása, amit csak ihlettel lehet. Ami másoknak nyűg volt és leküzdhetetlen nehézség - az nála igazi megkönnyebbülés, a rím «röpítő szárnya» a képzeletének és gondolatának «legsajátosabb színét éppen a ritmus adja meg.»

A külső formák ilyen eredendő megbecsülésével talán ellentétben áll az, amit az előbb állítottunk, t. i. hogy Babits nem gondos verselő. Valóban nem az, hanem bravúros költő. Boszorkányos ügyességgel tudja legyőzni a legnagyobb formai nehézségeket és éppen ez kelti benne azt a látszatot, mintha gondos verselő volna. [* ] Pedig annyira nem törődik az egyes versformák iskolás szabályaival, hogy egyenesen forradalmárnak lehet nevezni a magyar verselés terén. Nemcsak azért, mert teljesen új formákkal is kísérletezett és költészetében olyan változatosságot és sokoldalúságot tudott felmutatni, amilyet előtte még egy magyar költő sem, hanem főképpen azért, mert szembe mert szállani már végleg elfogadott hagyományokkal és a régi, elcsépelt formákba új életet tudott hozni. Bizonyításul elegendő lesz egy példa. A jambikus sor leglényegesebb kelléke ugyebár az emelkedő lejtés, és mégis Babits fordításából számtalan olyan sort lehetne idézni, melyek a régi prozódia szerint tisztára ereszkedők. Íme egy teljesen szabályos (tehát trochaeo-dactylikus) Sapphói sor (II. ének, 102.):

végre ň nyájas ň san foga ň dá a ň csónak

''
- Č ˝ - - ˝- Č Č ˝ - Č ˝ - Č

Első pillanatra a legnagyobb merészségnek látszik, hiszen ez teljes felborítása a jambusnak. Mégis, ha a természetes magyar hangsúlyt engedjük érvényesülni és aszerint helyezzük el az ictust, akkor a sor egészen másképpen alakul és a végén tisztán kicsendül a jambus!

végre nyájassan ň ň fogadá a csónak

''
- Č ˝ - Č ˝ - ˝ ˝Č Č - ˝Č -˝Č

Íme Babits művészetének a titka: a természetes hangsúly érvényesülése rendkívül megeleveníti a sort és friss ritmust hoz a régi, zenétlenül kattogó formákba. Az egész soron egyetlen kétcsúcsú hullám fut keresztül, amely mélypontját a cezúránál éri el és onnan lendül ismét a magasba. Ez Babits jambusaiban egy olyan trouvaille, amely méltán vetekedhetik Arany híres chorijambusaival, amikkel a már elaggott magyar alexandrinusba igyekezett új lüktetést hozni. Ez természetesen nem azt jelenti, mintha Babits jambusai között csupa ilyen szabályos sapphói sor volna elszórva, hiszen akkor csak egy újabb modorossággal gazdagodnék, hanem ellenkezőleg, olyan változatosságot tud ebben is teremteni (egy-egy spondaeus közbeiktatásával, a dactylusnak vagy a helyzet szerint az anapaestusnak előbbre, vagy hátrább való helyezésével a természetes hangsúly és a lábmetszetek különös egyensúlyozásával), hogy egy rendkívül szabad és újszerű ritmust kapunk, amilyen a Dantéé is, aki maga tudatosan szembeállítja az ő új dolce stilóját a régi iskolák mesterkélt formáival.

Mindezekből eléggé kiviláglik, hogy egy modern Dante-fordításnak egészen más elvek és más feltételek szerint kell felépülnie, és Babits fordításának sikerét éppen az tette lehetővé, hogy ezek a feltételek mind irodalmunk újabb fejlődésével, mind a fordító saját írói egyéniségével szoros benső kapcsolatban állnak.

 

[* ] * Meg kell nézni például a szonettjeit. Bármilyen tökéletesek máskülönben, távol állanak attól, hogy a szonett külső felépítésének, rím elhelyezéseinek aprólékos és pedáns szabályait betartsák. Gautier, a poéte impeccable, megrótta Baudelairet, amiért szonettjeiben eltért a hagyományos szabályoktól és költeményeit «Sonnets libertins»-nek nevezi. Babits szonettjei még ezeknél is szabadabbak.