Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 13-14. szám · / · Figyelő

Paizs Ödön: A magyar kultúra irredentizmusa Észak-Magyarországon

A megcsonkított törzsben zsong a fájdalom. Az érzések kavarognak, a kín mintha pillanatnyilag minden komoly akció élét elvenné, de valamennyi akarat egy irányban halad. Az irredentizmus lángol fel minden oldalról, minden magyar ember érzi, hogy ebbe az országmészárlásba belenyugodni sohasem lehet. Egyesületek alakulnak, amelyek az irredentizmus igéit írják a lobogójukra, tervek szállingóznak a levegőben, amelyek közül mindegyik magának arrogálja azt a feltevést, hogy a megváltást ő fogja meghozni. Szép szónoklatok csendültek már el, gyönyörű szólamok verődtek jelszavakká, a higgadt ész azonban türelmet parancsolt és a gyászos égre rápingálta a megváltozott orientálódás szivárványát.

Ha az ember átsurran az úgynevezett új határokon és azt a földterületet tapossa, amelyet elszakítottak tőlünk, egy kissé megdöbben. Az irredentizmus fegyvertárából elfelejtették elővenni a leghálásabb eszközt, magát - a nyelvet. Senki se gondol arra, hogy pusztán a magyar szó milyen eredményt tud elérni és nem számol azzal, hogy ezt a teljesítményt képtelen megdönteni az ellenség minden igyekezete. Lehet, hogy a mesterségbeli érzés egyszínű szemüveget tol a szemem elé, de erős a hitem Észak-Magyarországon szerzett tapasztalataim alapján, hogy egy jó könyv többet tud elérni, mint a leggyilkosabb fegyver.

A magyar kultúrát belevinni a harcba, ez a feladat! Ha kulturális téren nyerjük meg a háborút, győzelmünk sohasem fog elhomályosodni. A nyers erőviszonyok megváltozhatnak, ki vannak téve a leghihetetlenebb ingadozásnak, de ha a műveltség hajtja igába az embereket, az alól menekülni igazán nem lehet és ez a járom nem elviselhetetlen. Az emberek lelkét kell a magyarság bilincseibe verni, hogy mindenki elszakíthatatlan lánccal legyen hozzánk kötve, hogy senki se tudjon, sohase tudjon szabadulni tőle. Ez az igazi irredentizmus, minden egészséges törekvés csak azt az utat vájhatja.

Észak-Magyarországon, az úgynevezett Szlovenszkón - ahol mint újságíró futottam keresztül - mint hivatalos támogatástól mentesen önmagából kiindulva megkezdte küzdelmét a magyar nyelv. A cseh kultúrnép rögtön felismerte a veszedelmet, felhasznált minden eszközt, hogy a magyar szó irredentizmusát elnyomja. Erőszakkal csendesítette meg a szláv szót, amely zúgott is egy kevéssé, de aztán visszhang híján hamar elhalt. A városok pályaudvaraira, a cégtáblákra odarajzolták az új szláv elnevezéseket, amelyek azonban idegenül kongottak az odavalósiaknak és a régi név, a hagyományokhoz való ragaszkodás diadalmaskodott. Az új helységneveket elfelejtik megtanulni, még a hivatalos írásokban is zárójelben odafüggesztik a régi megszokott szót, mintha hangsúlyozni akarnák, hogy az igazi megértés csak így lehetséges. S minden ember száját nem lehet megcenzúrázni, mint a cégtáblákat: magyar szó harsog mindenfelé, a magyar kultusz erősebb, mint valaha volt.

A magyar könyvekre nagyon haragudtak a csehek. A Prevrátkor, amikor minden összeomlott, egész Szlovenszkón összeszedték a magyar könyveket, lakat alá tették őket, mint veszedelmes izgatókat. Az izgatók a határokon lassan mégiscsak beszivárogtak egy-egy utazó titkos zsebében, később pedig - mivel jó üzlet lett - a csempészek ládafiában. Hamarosan merészségre kapott a könyv és már oda bátorkodott a könyvkereskedő polcaira. Erre megjött a parancs, hogy minden könyvkereskedés kirakatának háromnegyed részében cseh könyvnek kell kínáltatni magát. Az erőszaknak az üzletemberek kénytelenek voltak engedelmeskedni, de csak egyszer kellett kitenniük a szláv könyveket, azok még ma is ott pihennek. Az egynegyedrész, amely a magyar írásnak maradt, folyton változik. Nagy harc folyik a jó olvasmányért és a kereskedők bizony alaposan megvámolják a keresett árut. (Azóta úgy hallom egy nagy nyomdai vállalat igazgatójától, hogy már megváltozott a helyzet. A csehek szocialista nyomásra kénytelenek voltak a magyar könyv előtt megnyitni a határokat és legutóbb két és fél millió korona értékű könyv került ki Felsőmagyarországra.)

Az igazi kultúrmérkőzést az újságok fűtik. Rengeteg hírlap és folyóirat jelenik meg magyar, tót, cseh és német nyelven. A felsőmagyarországi magyar lapokról sok jót mondani nem lehet. Élvezhetetlen magyarsággal írják a legtöbbjét és a megváltozott viszonyok ellenére csak egyik-másik tudott felemelkedni a vidéki hírlapírás nem valami magas nívójáról. Csak Pozsonyban és Kassán pezseg erősebben az irodalmi élet, egyéb helyütt inkább az irodalmi importnak volna nagy keletje.

Budapest, mint a mágnes, mindig magához húzta valamennyi irodalmi értékünket és ez a vidék szellemi elszegényedésére vezetett, amit most nagyon megérzünk: az elszakított területeken új tehetségek még nem bontakoztak ki, még késik, még várat magára egy új egyéniség, még nincs, aki magához kapcsolja az irredentizmus irodalmát. Egyetlen hang Erdélyből hallatszik, ahol feltétlenül legnagyobb az elnyomás és így legerősebb az ellenszegülés. A csehek, különösen a választások óta, az egyéni szabadságot nem kötözik meg annyira, mint a többi megszállók és így az elkeseredés, az indulatkitörések más irányban levezetődhetnek, nem szükséges, hogy a vers szimbólumaiban gyűljenek fel. Bármennyire csodálkozzanak egyesek: az irredentizmus egyetlen költője ezen a vidéken: Ady Endre. Az ő korai reneszánsza csillog a felvidéken. A kutató a jelenség okát hamar megtalálhatja. Ady sokat tépett, megkínzott, bibliás magyar nyelve mégiscsak a legigazibb magyar szó és a magyarság fájdalma az ő lantján keresztül búg legművésziesebben. Vele agitál a nacionalista sajtó. Kuruc panaszai mintha most fakadnának: a most megindult soha nem pihenő küzdelemnek nótáznak. A szocialisták is elővették az ő Adyjukat: verseket, amelyek egyrészt telítettek a munkáskéz imádatától, másrészt örök ellenzékek minden elnyomással szemben. Ady tüneményes magyarsága harsog a szavalók ajkán, az ő szavai hozzák közel az elhagyott Alföldet, ő hallatja a meggyötört Erdély jajait, ő leng a Tátra tetején, ő morajlik a Vág haragos hullám-játékában.

A csehek megpróbálták felvenni a kultúrharcot a magyarsággal. A történelemhamisítás régi bevált módszer, ők is vele akartak eredményt elérni. Érdekes ütközet volt a lőcsei oroszlános címer kérdése is: egy pozsonyi lap, amely közel áll a csehekhez, volt a támadó. Arról írt, hogy Lőcsén a vármegyeház melletti várkapun nagy történeti fontossággal bíró címer látható, amelynek belsejében a hármas halmon kettős kereszt van, amelyet két oroszlán tart magasra. Dr. Rumann János zsupán ebben feltűnő hasonlatosságot látott a mostani cseh-szlovák címerrel és a címer eredetét a vármegyei levéltárban kutatni kezdte. Megállapította, hogy Lőcsén már a tizenkettedik század elején, tehát még a németek bevándorlása előtt, szlovákok laktak és hogy Lőcse a két fiatal címert tartó oroszlánról neveztetett el Lőcsének. Lőcse ugyanis szlovákul Levocsa, ami fiatal oroszlánt jelent. Ez volt az alap, amelyet hosszú tiráda követett, hogy Szlovákia alapjában véve sohasem volt magyar, a szlovák bennszülött kultúrnép, amely már a városok alapításával is maradandó munkát végzett. A támadás nem maradt sokáig kivédetlenül. Lőcsei történész aláírással egy cikk jelent meg, amely Rumann érveléseit megsemmisítette. Megmagyarázta, hogy nem is vármegyeházi várkapuról van szó, hanem az úgynevezett kassai kapuról, amelyet 1840-ben átalakítottak és tisztán láthatóan akkor falazták be a homlokzatba a vitás címert, amelyet éppen ezért történelmi támasztéknak nem lehet felhasználni. De ettől függetlenül a címer egyáltalában nem hasonlít a cseh-szlovák köztársaság mai csoport címeréhez, amelyben a hármas halmon, oroszlánok nélkül, egymagában álló kettős keresztű címerpajzs, az egyoroszlánú cseh címer fölé van helyezve. Maga a levéltár nem régi, oklevelei csak a tizenharmadik évszázad második feléig nyúlnak vissza. Arról, hogy Lőcsén, a tizenkettedik század előtt laktak-e szlovákok, nincsen semmi bizonyíték. A szóban forgó címer semmi esetre sem az akkori cseh-szlovák település emléke, hanem Lőcse város címere, amelyet az Anzsu királyok idejében nyert és amelynek hármas halma hegyes vidékét, két oroszlántól tartott kettős keresztje pedig bátor hitvédelmét jelképezte. Különben ez a címer legszebb alakjában a városháza külső homlokzatán még ma is tisztán látható, továbbá: Lőcse elnevezése Leutschau (Lutsch-Au-Lutschbachs-Au) német névből ered, locsogó patak ligete betű szerint, még ma is ráillik Lőcse közvetlen környékére, különben Levocsa szlovák szó nem is fiatal oroszlánt, hanem kocsilőcsöt jelent. A magyar történész fejtegetései megsemmisítették a zsupán történelemhamisítási kísérletét és ma már nem mérgelődnek, inkább csak mosolyognak a különös próbálkozáson.

Ha a kultúrviszonyokat figyeljük, nem szabad elfelejtkeznünk a német nyelv nagy fellendüléséről sem és ez az emelkedés nemcsak a Szepességre, a kizárólag német vidékre szorítkozik, hanem Felsőmagyarország majdnem minden vidékére vonatkozik. Könnyen érthető. Az első időben, amikor a tótok még reméltek valamit a csehektől, terrorisztikus eszközökkel igyekeztek elnyomni a magyar szót. Akkoriban aki nem akart se csehül, se magyarul beszélni, a közömbös német nyelvet választotta. Felsőmagyarországon a német kultúra azonban nem jelent elzárkózottságot velünk szemben, hanem a nevelés következtében egyvonalban haladt a magyar kultúrával és ott e kettőt elválasztani nem is lehet.

A csehek nem tudták befészkelni magukat Szlovenszkón. Ők az előkelő idegenek, akiknek semmi talajuk sincs Felsőmagyarországon. A magyarság és a németség magától értetődően nem sietett feléjük, a tótok pedig tele vannak csalódással. Azt hitték, hogy nagy tót felemelkedés lesz, hatalmas tót kultusz, ehelyett a cseh igazán csak a tót intézményekre feküdt rá és azokat igyekezett elnyomni az egység érdekében. Igen természetesen ez az elnyomó szándék nemcsak kulturális ügyekben érvényesült, hanem így volt ipari, kereskedelmi és más gazdasági téren is. Ezért érzi a tót magát idegennek Cseh-Szlovákiában és a magyar nyelv akadálytalanul harcolhat Felsőmagyarországon, minden ellenállás nélkül teljes sikerrel küzdhet a magyarság érdekében.