Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 13-14. szám

Tersánszky J. Jenő: Heródes király babonája

Idegenek voltak, németek. Valóban hasonlóak kissé, afféle illedelmes s érzelmes, regény- s beszélyalakokhoz.

Az öreg, nyugalmazott tiszt, őrnagy, mint mondják hadastyán, ámbár tűz és veszély közelében legfeljebb egyszer volt életében, a katonai szerraktárban keletkezett tűzvész alkalmával, minek egyik hivatalnoka volt. Másként hangjában, tartásában s arcában, annak sárga, s száraz vonásaival, s híjas fogaival, megvolt kissé a kifejezés, amit harapósnak szoktak nevezni. De öreg-öreg volt már, csupa redő, akár bőre abból lett volna fonva, mint a vesszőkosár.

Az asszony nyájas, jóságos néni, ugyanoly szikár, haja ritka s fényesre simítva. Elöl, s halántékán kis csigákban, s színe oly fura, mintha három-négy fésűfognyi szürke, s három-négy már fehér lenne hajából. És sovány, eres kezei oly simogatásra, fájást enyhítésre, adakozásra valóak, már rájukpillantvást.

Hiszen az egész utca áldott s finom embereknek tudta őket, hogy nem is merték belehozni soha őket a maguk kis piszkai, pletykái, civódásai, pártoskodásaiba. Természetes volt, hogy fölül és kívül állnak az utca selejtjén, s mindenkihez csak kegyesek, s leereszkedők.

Nem voltak gazdagok. Nem nélkülöztek, de igen szerényen, s beosztva jöttek ki szerény jövedelmükből. Azért abból mindig jutott szűkölködőbbek számára. Koldus nem jött ki üres kézzel tőlük, s ínség, ha tudtak felőle, nem maradt segélyük nélkül.

Amáresz úrék. Így hívták őket.

Magyarországba nyilván itt maguk megszedett bach-huszár rokonaik révén jöttek, s ugyanígy a városba, nyugalomban tölteni, mi még hátra volt életükből. Így vették az utcában házuk, egy kis kerttel, tépett, rongyos állapotban, s csináltak belőle csinos, meghitt, kényelmes otthont, hogy az utca nagyon tanulhatott e két öreg idegentől, mi a kedély, értelem s műveltség.

Volt náluk egy kis unokájuk, kit mindenki úgy ismert, ahogy ők emlegették: az Irmuskánk. Lehetett már tíz-tizenkét éve körül. Kékszemű szöszkeség, afféle fitos szentecske, kinek szendesége s ildomossága mögött sok más szenvek is bujkálnak. Az egészség csintalansága bizonnyal. Idomzatából pedig kivevődik a korán fejlődő s nagyfélének induló húsos nőstény.

Irmuskánk nem járt iskolába. Otthon tanult, kalimpált a zongorán, sifitelt a kertben, bámészkodott ki az ablakon. A boltba járt ki legfeljebb, meg olykor rokonaihoz. Nem, éppen nem tűnt afféle kis üvegházi hajtásnak. Eleven, vidám bimbócska volt, két korhadó ág között, mik óvták s kényeztették, minden kitelhető szeretettel.

Amáreszék egyik szomszédja egy hentes, a másik egy hajdú volt.

A hajdúék voltak Amáresz úrék bennfentesei, rangtisztelő, függő foglalkozású népség létükre. Egy nőrokonuk volt Amáreszék bejárónője is.

A hentesékkel már sok ellentét akadt a jobb viszony körül, független, s nyers emberek lévén. Hiszen gyűlölködésig, vagy kocodásokig talán nem is juthatott volna egyáltalán emberfia Amáresz úrékkal, mégis, úgy általában e lacikonyhás pereputty volt, kit legkevésbé szívlelt a hadastyán s felesége. Viszont a lacikonyhásék voltak egyedüliek az utcában, kik, ha meglehet csupán dölyfből, olykor érdesebb, vagy bírálóbb szót ejtettek ki a csöndes idegenekről.

Valóban e szomszédság olyan volt, akár két ház jelképében a lét durva harcai, s a lét szelíd békéje, az emberi szívtelenség, s az emberi szívnemesség egymás mellett.

Be kellett csak kandítani olyik reggel mindkettőbe.

Egyikben hajsza s lárma. Késeket fennek, baltát köszörülnek, üstök és lábasok csörömpölnek, kongnak, homokos, csupasz udvaron, s hulladékos, iszamos dolgozószín alatt, mint valami gyilkos-tanyán. Életéért sivalkodó állatot vonszolnak ki óljából, tompán zuhan homlokán a tagló, s tagos férfiak, s faros némberek vetik maguk a kapálózó áldozatra. Halálhörgés, futkosás, csapkodás, vér, vér, fölszabdalt nyershúsok, szőrcafatok, forró víz, gőz, kibontott bendő, s belek émelyítő bűze. Ez a lacikonyhásék háztájéka.

A másik ház kertjéből ciklámenek, rózsák s jázminok illata terjeng ki. Benne piros botokon kék üveggolyók, boruló üde zöld falomb, tarka virágok, szürke, gereblyélt utacskák. Ágyások, fehérre meszelt, lapos patakkövekkel körítve, maguk is hasonlók óriás fehérszirmú, színes kelyhű százszorszépekhez. Árvácskák fintorognak, mint parányi, csúfolódó arcok az oroszlánszájakra s rezedákra, mik körül méhikedöngés.

Egyik sarokban nagy lugas, futóka falazattal. Asztala fehér nyírfalábakon, ugyanabból karosai. Könyvek, újságok, s mindenféle szerszámoktól körülvéve egy aggastyán, olyan, mintha egy lenne a lugassal, mint a vadszőlőtő öreg venyigéi. Otthonkája ásott-föld-barna, piros zsinórindákkal, kerek sapkája, piros bojtjával, akár szirmahullajtotta tobozok. Ott ül egy párnán, egyik karosban, s lassan babrálgat valami kerti szerszámon.

Egyszerre nagy surrogás a lugas fölött. Egy csapat veréb. Berzenkedni s csiripolni kezdenek torkuk szakadtából a lugast borító almafa ágain, majd a futó közt s már a lugas lécváza közt. Hozzájuk egyre újabbak röpülnek a közel toronyból. És amelyek közülük legelsőbb szálltak ide, azok már a lugas székeinek karjain ugrálnak s csipognak. Sőt közülük a legelső három, már az asztal tetején szökdel, fura, összetett lábú verébszökellésekkel. Mi több, egyikük egyenest az aggastyán-javította szerszámon van, s uramfia! onnan az agg kezefején, honnan át egyik válláról a másikra, s aztán fejére. És csip-csiripjében határozottan van valami követelő.

Hát igenis. Hisz ez ő, a Hanzi. Az Amáreszék: unsa liba Hanzikánk-ja.

Az agg a verébhad jöttekor fölnézett az első surrogásra, de aztán megint leütötte fejét munkájába, s úgy tesz, mintha semmit sem venne észre többé. Csak alig-alig vehető észre olykor aszott ajkai szöglete tájt, s szemeiben egy-egy mosoly búvócskája. Végül mégis fölpillant hangos s szemtelen vendégeire.

- Na was is, ti már itt vagytok? Jó reggelt Hanzi. Jó reggelt! Jó reggelt! - üdvözli a többit is, barna apókákat s fakóbb anyókákat, kiket már talán meg is tud különböztetni.

Azzal lassan kihúzza az asztalfiókot, s egy kis háncs kosarat vesz elő abból, miben kenyérmorzsa, s azt az asztalra szórja. De nem ám a puszta deszkára, hanem oda, ahol az meg van terítve a Zeitung tegnapi számával.

A verébsereg menten odaröppen s lakmározásba fog. Míg Hanzi már magán a kosárka peremén egyensúlyozza magát, sőt a fiókot kajtatja már.

- Na, na Hanzi! Ne légy oly falánk. Gyomorterhelést kapsz! - hárítgatja őt el az aggastyán. De Hanzi engedetlen s mindenütt ott torkoskodik.

És a többi is kicsipegeti már agg markából is az étket s az megszólítja őket, beszélget minddel, a szelídebbekkel évődően, a vadócabbakhoz szelíden, s biztatóan. Aztán megint munkájába fog, s hagyja híveit kedvükre lakmározni, legfeljebb a torzsalkodókat intve rendre.

Huss! Egyszerre az egész asztaltársaság fölröppen. Mi lehet? Hisz a lugasba egy bájos lányka lépett. Ettől menekülnek.

Valóban nem sok ízlésük. A kiszáradt tagokra rászállnak s a puha, fehér gyerek lányéitól megriadnak. Igaz, hogy éppúgy a nénikétől is, ki a lányka mögött jelent meg. Nyilván nőgyűlölők, s csupán az agg barátai. Egyetlen, a Hanzi közülük, ki nem osztja bizalmatlanságuk. Viszont annak semmi jellemereje.

Amikor a két nő megjelenik a szomszédból, egyszerre éles hízósivalkodás rian. E hangra az öreg asszonyság befogja füleit és izgatottan, gyorsan vonja magával a kislányt is, vissza a ház legbenső szobájába. Míg a verébcsapatban semmi nyugtalanság a szörnyű hangokra. Mégis, mintha követőleg valamivel szórakozottabban kapkodnák begyükbe a morzsákat. És Hanzi megint a legelső, aki fölröppen, s átszállva a szomszéd házon, egyenesen alácsap. Erre több társa is követi példáját. Az aggastyán szemrehányón csóválja fejét erre a hűtlenségre és szomorúan látja aztán, mint tér vissza ez is, amaz is kis vendégei közül véres csőrrel a szomszédból. De ezek legalább megtérnek, míg Hanzit, a pákosztosak legpákosztosabbját, nem is látja viszont többé aznap.

*

Szóval aki benézett a két szomszéd házhoz, hát ezeket szemlélhette azokban. Így aztán kevésbé csodálkozhatott rajta, hogy ezt a két családot csupán lakóhelyük tekintetében választotta el egymástól két telek egy utcában, másként igen-igen nagy távolban voltak.

No, de a lacikonyháséknak is volt egy fiuk. Az is olyan sihedernek cseperedő, mint Irmuskánk hajadonnak, s az is olyan pöfke, pozsgás kölyök. Balajkó Sanyi.

Vad egy fickó volt. Pofája kiköpött zsiványé, s nagyobb fajta gaztettektől nyilván máris, csupán a sóba áztatott kötél tartotta vissza, amivel aztán otthon eltángálták.

Amily ütlegeket, s rúgásokat kapott az a Sanyi még apróbb csínyekért is, egy jóravaló tulok talán ki is nyúlt volna tőlük. Ő megrázta magát, s egy óra múlva a régi volt. Igaz, hogy olyankor ordítására a falevelek is megremegtek, mint az orkán szelétől.

A haja mindig homlokába lógott, ruhája rendetlen, s bőrén kezdve minden fénylett rajta a zsírtól. Olyan volt az egész fiú, mint egy zsíros bödön.

Nos, képzelheti, hogy ez a fiú nem sokaktól és soktól fért meg, mi közelébe került az utcában. Hogy kővel, s hógolyóval bezúzott ablakok sokadalma, kerítéseken kihajló, vagy a léckerítésen ostornyélnek kiráncigált, s lemetszett nemes gyümölcsfa gallyak, lebomlasztott falpárkányok mind tanúi voltak műveinek, csak természetes.

De ezek csak élettelen tárgyak, vagy félig élő növényfélék voltak, mikkel Sanyi hadilábon állt. Ezeken kívül ott voltak a kétlábú, négy, sőt hatlábúak, csúszómászó, rovar, hidegvérű, madár és az összes emlősfélék.

Sanyinak minden zsebe duzzadt a kínzó, ütő, vágó és szúró eszközöktől, ha véletlen nem mocskolóakkal volt felszerelve.

Azt pedig sejteni, hogy Sanyi igen kevés kímélettel volt akármily uraság, érzékenység, s jósággal szemben. Hogy így Amáresz úrékra is kevés tekintettel.

De Amáresz úrék mégsem panaszkodtak rá soha, semmi gonosztette miatt szüleinél. Csupán azért, mert ha valaha mégis megesett ez, sokkal kínosabb lett számukra aztán akár a lacikonyhásék durva mentegetőzését hallgatni, akár még kiállhatatlanabb a Sanyi bősz üvöltését, ha megfenyítették. Így legfeljebb egymás közt sopánkodtak, vagy legfeljebb bizalmasaiknak, a hajdúéknak. De attól fogva még azt sem, hogy a hajdúék tovább adták zokszavaik és kerülővel jutván a hentesékhez azok, ugyanoly eredményekre, vagyis feleselés, üzengetés, s pufolásra vezettek.

Ámde a Sanyi viselt dolgai közt akadtak olyanok is, miknek sérelme együtt is, külön-külön is tűrhetetlen volt az Amáresz család három tagjának.

Balajkóéknak természetesen mindig tartaniuk kellett bizonyos tartalék sertésállományt, s ezek kondása még természetesebben csak Sanyi lehetett.

Az utca, voltaképp nem is volt utca, csak félutca, legalább is ott, ahol Balajkóék, Amáreszék, meg a hajdúék háza állott, vagyis a másik házsora hiányzott, s mindössze egy pocsétás árok jelezte, mely egy messzibb folyócskába futott, túl rajta szabad, gidres-gödrös gyep terjedt, néhány életerős vackor körtefával s szeder, meg egyéb bokrokkal, meg burjánnal borítva tíl-túl. Lovak, szarvasmarhák, baromfiak, disznók és gyermekek gyűlőhelye. Bár az árokparton álló táblán szigorú tilalom volt közhírré téve a hatóságtól, mindennemű legeltetés s lerakódásra.

Erre a térre hajtotta ki persze Sanyi is tartalékdisznóikat reggelenként, úgy a telelendő, mint a hizlalandókat s levágandókat.

Volt ezek közt egyszer, azaz hogy mindig akadt ezek közt három-négy roppant ártány. De az akkoriak valóságos első díjas, világkiállítási példányok méreteivel bírtak. Alig mozogtak, holmi rúgások, s ütlegekre éppen fölhördültek, s szemük már nem is látszott ki hájas homlokukból. Néhány lépés kifullasztotta őket, s majd negyedórába tellett, míg odaérkeztek hazulról a térre, rendes heverő helyükre.

Ezekkel volt legkevesebb baja Sanyinak, s felőlük ugyan nyugodtan űzhette üzelmeit. Nem is vetett ügyet rájuk, útjuk tudva már, s többi fürgébb társaik már rég ott hancúroztak, s hűsöltek a bokrok alatt, mikor még e három szörnyeteg csak cammogott még mindig az utcán, hozzá dörgölgetve sonkáit a házak szögletének, s kerítések oszlopainak, sarokköveknek, s ott hullajtva el természetesen rondaságait is.

Hát hisz legkevésbé azt állíthatni, hogy a félig rohadt alom, vagy vályú s moslékszag kellemes, mit e röfögő uraságok hoztak ruháikon, nem is véve amit szerte hagytak. De ezeknek kivételesen s mindent összevéve oly rettentő átható bűzük volt, hogy az üde reggeli lég láthatatlan nemtője nyilván tüszkölve foghatta be orrocskáját, s menekült közeledtükre.

Most már, e három roppant barom, ott döcögött tova jövet-menet a térről Amáresz úrék háza előtt, minek ablakai nyaranta állandóan, más időszakban pedig legalább is reggelenként nyitva álltak szellőzésre. Azt pedig sejthetni, hogy az ártánybűz korántsem átallotta beférkőzni a tiszta szobák legébe.

Nem! Akár valami arcátlan, mocskos, koldus tolakodott finom s előkelő, levendula, meg kölnivíz illatrokonaihoz. Valóban, akár egy repedtsarkú, sároshátú, ronda szajha, ki lenge, s bájos delnőkhöz törleszkedik.

Pedighát naphosszat ott ólálkodott az ablakok alatt, s ha egyszer besurrant, képtelenség volt naphosszat kihajtani a szobákból, vagy naphosszat csukva tartani azokat tőle.

Amáreszné szívbajban szenvedett. Sokszor kapott merevgörcsöket, elájult, s rohamaikor arca egész kékesre vált. Napokig kellett feküdnie olykor. Idegeit, miknek túlérzékenysége bajával járt, minden csekélység megremegtette.

Érthető tehát, hogy még lélegzetvételét is orvosi tanácsok szabták meg, miknek sarkalatos pontjai a "semmi izgalom, semmi megerőltető, semmi rázkódtatás"-on kívül, "minél kevesebbet szobában, minél többet szabad levegőn" voltak.

De kijárni Amáreszné alig járt ki hazulról. Mindig ott lehetett látni hintaszékében, két kedvenc helyén, mik épp az utca közelében voltak. Ha kedvezőtlenebb volt az idő, szobája ablakánál kötögetve, ezüst berakatú "Tengerek csillagá"-ból imádkozva, vagy rózsafüzért szemelgetve, vagy könyvvel, vagy tűnődésben. Ha enyhébb idő járt, akkor meg a kerítés mellett, egy fényes bőrlevelű bokor ágai alatt, ugyanazokkal a foglalatosságokkal.

Most már elgondolhatni e törékeny, éltes, s beteg asszonyt, s a beáradó ártányszagot. Hogy az csakugyan kész beteggé tette őt.

Tenni azonban ellene, nos, mit is lehetett volna. Talán egyet mindössze, legalább enyhítéséül. Ha Sanyi nem hagyta volna disznóit ott időzni annyit a ház, s a kert közelében, hanem mindjárt a túloldalra, vagy legalább gyorsan elhajtotta volna azokat.

Ha Sanyi kérésre hederített volna! Még röhögött, s csak azért is ott vesztegeltette legtovább kondáját, ahonnan eltávolítani akarták azzal.

Szüleinél sem ment az ügy többre. Amáreszék kérelmét vagy elfeledték Sanyinak továbbítani, vagy az erre sem fittyentett, vagy még zokon is vették lealacsonyíttatni találván magukat foglalkozásukban. Már félig-meddig szomszédviszállyá vált a dolog. Egyszer ugyanis a hadastyán megjegyezte, hogy voltaképp a téren el van tiltva a legeltetés. Na, erre csak hallani kellett, hogy pattog ki aztán Balajkóné kapujából egy-egy ismerősnek, hogy más is értse. Hogy az utca mindenkinek szabad. Hogy akinek nem tetszik a disznószag, költözzék a főtérre az emeletre, oda nem érzi. Hogy tessék csak a legeltetésért följelenteni őket, majd meglátja ő, ha másnak szabad!

Meg több és több. Amáreszné jobban irtózott a villongástól, s inkább legbensőbb szobájában maradt és maga csitította férjét kifakadásaikor.

Egyszer azonban Sanyi fölmászott a házuk tetejére, hogy körtét lopjon az Amáreszék kertjéből házfedelükre hajló fájáról. De véletlen Amáreszné kijött a szobából, s Sanyi gyorsított visszavonulásában lefordult a házfedélről, s belepottyant az Amáreszék kertjébe. Természetesen az Amáreszné ijedelme nagyobb volt, mint Sanyinak baja történt, mégis, hogy fájdalmait enyhítse, még a jó Amáreszné hozott ki számára süteményt, s a kemény téli vajoncok helyébe érett gyümölcsöt, hogy el ne rontsa a gyomrát.

Amáreszné nyájas szavai a várt nemulass helyett, hozzá adománya, szóval ekkora jóság, meg saját ijedelme a kelepcében, annyira megpuhították Sanyit a jó úrnő iránt, hogy kértére szentül megígérte, miképp többé csakis az utca másik oldalán halad el disznóival.

Szavát aztán be is váltotta és attól fogva Amáreszné máskor is adott neki nyalánkságokat az ablakon át, vagy a kertből, mit azonban nem egész ésszerűen cselekedett. Mivel Sanyi aztán már, mint jogos tiszteletdíjra számított a csemegékre, s ha egyszer másszor elmaradtak, hát intelmül következő ízben már megint ott jöttek az ártányok az Amáresz ház előtt.

Hiszen csak azon fordult meg az egész, ha Amáreszné véletlen nem volt kinn a kertben, vagy az ablaknál. Ha Sanyi hajt a sok hívásra, mellyel Amáreszné őt be a házba, meg a kertbe csalogatta, ahelyett, hogy az ablakon s a kertajtón, meg a kerítés lécei közt bonyolódjék le a csereüzlet a körömfaladékokkal, Sanyi bizonyára még egyszer annyi minden jót élvezett volna a jó Amáresznétól.

De Sanyinak már vadóc természetében rejlett, hogyha netán felhúzott fegyverek, neki szögelt nyársak, vagy fenyegető öklök és szidalmak várják valahol, oda talán tízszerte több mersze behatolni, mint ahol szelídség, tisztaság s ildomosság. Elvégre az ördög is a kénkőszagot állja s féli a tömjén jóillatát. Kintről az utcáról tudott olyan urakkal, mint Amáreszék bátor, gúnyos s csúfondáros lenni, de már féllábával ajtajukban érezte, hogy ez idegen emberek jósága s szívélyessége elsikkasztja lába alól a talajt.

Na, de a Sanyi ennyi barátsága is még csak Amáresznének szólott. A hadastyánnal még minden a régiben volt. Pedig annak is voltak sérelmei a Sanyi részéről.

Hát elképzelhetni Balajkó Sanyit parittya nélkül?

Nos, ha Amáresz úr minden gyöngéd fortéllyal édesgette oda háza tájára a torony verebeit, ezzel csak Sanyinak könnyítette meg, hogy annál nagyobb csapat közé süvíttesse parittyája kavicsát, s még ha nem is talál, hát világnak riassza őket.

Ez a lelketlenség kihozta az aggastyánt minden sodrából. Hozzá ez is olyan ügy volt, hogy alig akadt értője panaszának. Ki törődnék holmi ostoba madarakkal. Értök Balajkóék bizonnyal nem fogják megbüntetni fiok'. Sanyinak magának beszélni lelkére? Ezt megtette már nem tízszer a hadastyán, szépen, szigorún, s olyan magyarsággal, hogy Sanyinak majd lepattantak nevettében mellénye gombjai. Nem szábád, nem szábád. Hásznos mádárkák.

De Amáresz úr nem nyugodott, s mindent megkísérelt, hogy rábeszélje, megvesztegesse, s eltántorítsa Sanyit gonosz merényeitől kedvencei ellen. Addig-addig, míg egyszer sikerült becsábítnia a kertbe egy játék pisztollyal, mely valódi töltésre járt.

Akkor aztán bevezette kamrájába. Képeskönyveket mutogatott s ajándékozott neki, vadállatok s vademberekről. Felköttette vele kardját s vágni oktatta vele. Végül a pisztolyba töltést csak hármat adott, azzal, hogyha érte jön Sanyi, mindennap kap ugyanannyit, s másik céltáblát is, ha az, amit a pisztollyal együtt kapott, összelődöződik.

Ennek már embere volt Balajkó Sanyi, s lassan nem csak leszokott a verébvadászatról, hanem még némi illemet is tanult az aggastyántól. Bejáratos lett. Büszke volt az őrnagy barátságára, s mint valami kincsesházat híresztelte el kamráját.

Hanem akivel egymásnak engesztelhetetlen ellenei maradtak, ez az Amáreszék kis unokája, Irmuskánk volt.

Irmuskánknak is volt egy kedvence, mitől Sanyi nem nyugodott. Nyiffogó, mérges, dobszemű, sárga dögöcske: Pufi.

E kis kutya maga is annyira gyűlölte Sanyit, hogyha elhaladt a ház előtt, hát talán szagára - hisz Sanyi valóban terjesztett maga körül némi avas illatot -, talán erre Pufi még a legbelső szobából is kiiramlott, hogy Sanyit megugassa. De az is lehet, hogy ez csak szórakozása volt.

Sanyinak mindenesetre azt nyújtott. Megállani a kertajtónál, s aztán végsőkig ingerelni a kis szörnyeteget. Botot dugdosni be neki az ajtó alatt, nyivogni, herregni neki, leguggolva, míg Pufi berekedt, vagy megunta, vagy volt egy harmadik eset is.

Sanyi kitalálta, hogy addig mesterkedett az ajtónál, alul a réseken, s fölül a rácson át, míg Pufit a sok forgolódás megbódította, s száz okulás után is úgy fordult, hogy vékony farka kidugódott az ajtó alatt. Nosza Sanyi ráhágott, vagy elkapta, s alaposan megcsipegette, akkora vonyítást vitetve véghez Pufival, hogy arra már inalnia kellett, mert Amáreszéktől mindenki fejvesztve szaladt segítségre, hogy az ebecskét valami érte.

Ez volt leginkább az Irmuskánk jogos gyűlöletének indoka Sanyi ellen.

Csakhogy Irmuskánk nem volt ám oly béketűrő, mint nagyszülei.

Ő ugyanoly megvető pillantásokkal mérte végig Sanyit, mint az őt vadakkal. Ha Sanyi csúfolódó fintorokat vágott be az utcáról, ő meg belülről kiöltötte rá a nyelvét. Ha arasz-orrot mutatott, ő meg vissza csacsifület. Ha végig pergette pálcáját a kerítésen, ő meg kihajgálta rá az aprókavicsot a kert útjáról. És a némajátékokon kívül szóval sem maradt adósa. Sőt tettel sem. Pufiért egyszer nyakon is öntötte egy pohár vízzel az ablakból.

Sokszor érték Irmuskánkat ily üzelmeken nagyszülei, s megkorholták értük. De bizony Irmuskánk nem szendéskedett, hanem kijelentette, hogyha nagyszülei tűrnek ennek az utcakölyöknek, hát ő viteti be a rendőrrel.

Ebben Irmuskánk bejárónőjükkel értett egyet, akinél Sanyi neve csak úgy szerepelt: ez az utca ostora. Ennek már nem vessző kellene a hátára, hanem vas a kezére, s a dutyi.

*

Annál csodálatosabb hát, hogy egy reggel, Balajkó Sanyi és Irmuskánk, a legbizalmasabb értekezésben álltak ott a házuk előtt.

Nos, ez nem lehetett, s nem is volt minden előzmény nélkül.

Tartottak akkoriban Balajkóék egy disznót. Miféle fajta volt, isten tudja. Talán valóságos vaddisznó.

Szemei legalábbis oly kegyetlen s félelmesen villogtak, akár a rendőrbiztoséi. Alakja oly mozgékony, s karcsúan ívelt volt, mint egy huszáré. Sörénye oly szabályosan állt, mintha borbély fésülte, s nyírta volna laposra, egy iktatóénál sem különbül. Vagy nem is. Inkább korona alakún ékítette homlokát sörtéje. Hiszen gonoszságán kívül, nyilván erről is keresztelték el Heródes királynak.

Mert ez a disznó hírhedetté, valóságos fogalommá vált lassan utca-, s környékszerte, akár kondása, Sanyi. Vagyis ellensége mindennek és mindenkinek. Nekiment magánál háromszorta termetesebb baromnak, neki kisebbnek, kutyának, macskának, baromfiakat falt föl, megtámadta a gyerekeket, sőt fölnőttekre is rárontott. Sanyi maga is csak egy jókora fütykössel merte kihajtani, s annak is boldogabb végivel oktatta rendre.

Hát aznap egy deres, késő őszi reggel, Irmuskánk kiszaladt valamiért a ház elé, az utca közepére, s figyelme elvontan, nem vigyázott, hogy háta mögött Sanyi röfögő gyámoltjai közelgetnek, köztük Heródes is.

Mire észrevette, már későn volt. Szaladt volna vissza kertjükbe, de akkorra már Heródes is odaért a kertajtó s közéje, s mindjárt neki is tartott egyenest a lánykának, nagy röfögve.

Irmuskánk amúgy bátor kislány volt, ám Heródes királytól, a gyermekek rémétől ő is szepegett mindig és most úgy megrémült, elzárva látván menekülése útját, hogy fakón s jótehetetlen várta a szörnyű vadállatot.

Nem is tudni mi történik, ha Sanyi nincs a közvetlen közelben, s még idejekorán Heródes elé nem iramodik fütykösével, s a könyörtelen gyermekgyilkos névutódjának nem sóz oda számolatlan s irgalmatlan nehányat ormányára, mitől visogva s dohogva térüljön alattvalói társaságába.

- Ahá, megijedtél német ugye? Hát mit keresel az utcán? - mondta aztán elhaladóban fütykösével hadarászva s kárörvendőn röhögve Irmuskánknak.

De Irmuskánk, mihelyt túl volt a veszedelmen, azonnal visszanyerte merszét és megvetőleg pittyesztette el még mindig remegő ajkait.

- Azt hiszed nem tudtam volna elfutni, ha akarok? De hogy mersz tegezni? Mikor ettünk cseresznyét egy tálból? Tudod mit kapsz, ha megmondalak Balajkó néninek! Majd csinálsz megint: ehe, ehe! jaj ne tessék ütni! jaj behasadt a fejem! jaj, ehe, ehe! Ne félj! Mint tegnap délután.

A kölcsön nem volt visszaadva rosszul. Irmuskánkat újabban többször lehetett eszmecserében látni Balajkónéval tényleg, s a fenyegetés nem volt a legbeválthatatlanabb. Aztán jajszavai, s nyögései sikeres utánzata is gyönge pontján találta Sanyit, s kissé hunyászított kötekedhetnékjén. Alább mégsem adhatta egy lánnyal szemben, hát megállva, csak annál jobban kezdett hahotázni, legfeljebb a tegezést cserélte magázásra.

- Nem félt? Hihihi! Nem! Csak most is sárga, látom. Hát maga minek mer tegezni engem? Mert úri kisasszony? Hühühü! Tokos német kisasszony! No, lássam, ha nem félt, jöjjön oda most is Heródeshez. Hadd lássam. Na! Ugyebár nincs mersz. Hehehe! Német, német, német, német, cinegelábú német,... eredt útjának Sanyi a kedvelt gúnydalt énekelve.

- Eeeeee! - öltötte ki rá nyelvét Irmuskánk válaszul, s indult befelé.

Mivel abban is maradt volna az ügy, ha Sanyi, véletlen, meg nem pillantja, amit Irmuskánk kézimunka kosárkájával együtt kezében tartott.

Ez nem volt más, mint egy barna, vékony, kivarrott, bőr dohányzacskó, mit a lányka nagyapjának javítgatott ki.

Rá, eszébe jutott Sanyinak, hogy tegnaptól ott van már zsebében egy pipa, mit a forgács közt lelt, a gerendák alatt, az ácsoknál. Lelt! hát istenem! mialatt gazdája mellette csappingatta bárdjával a fakérget. Mindegy, de még ki sem próbálta, legfeljebb afelől, hogy szelel.

Erre tusakvás támadt Sanyiban vágyával, hátha csalhatna egy kis dohányt Irmuskánktól, mint tudomása szerint favágójuk, a részeges Gubinszki szokta, a hadastyánéból persze. Tusakvás támadt benne, fordítson a hangon s megalázkodjék a német előtt? És vágya győzvén, egyszerre arcátlan vigyorgással visszafordult, s felmutatta Irmuskánknak a pipát.

- Hallja, Irmuska! Nem kiabálok többet, ha ad egy kis dohányt. Kusti héj Heródes, az anyád tejit! - kiáltozott közben hivatása felé is. - Na hoz? Hozzon egy kicsit! Nye! te Heródes! Húj te! Húj! Hát hoz?

- Mit? - fordult vissza Irmuskánk is erre, s hangja már nem ellenséges, legfeljebb gyanakvó volt a kérelemre.

Sanyi már közeledett is.

- Ad?

Irmuskánk életében sem látott egyebet maga körül, mint kéréstelen is adni-adni, nem hogy megtagadni kérést. Azért arcocskája menten enyhére vált a gyanakvóból.

- Én csak úgy hozhatok, ha ad nagyapu - szólt - én akkor hozhatok - ismételte, s bizonytalan a ház felé nézett.

- Hát várjak? - kérdezte Sanyi.

- Várjon, jó! - egyezett bele Irmuskánk és azzal beszaladt.

És Sanyi tényleg nem soká, s nem hiába várakozott. Irmuskánk kisvártatva egy papírcsomaggal tért vissza, mely már méreteivel meghaladta Sanyi minden várakozását, s az öröm vérét kergette arcába.

Ám azonkívül még valamiét, mi szorongás, elfogultság, vagy ilyesféle volt, miközben keze a csomag után nyúlt. Emiatt állt és valamelyest ostobán bámult Irmuskánkra. Hogy végül hirtelen megkönnyebbülésre eszébe jusson a "köszönöm szépen".

Hanem úgy tetszett, hogy eközben a jóltévő sem egészen zavarmentes. Irmuskánk is bizonyos feszélyben mondja a "szívesen"-t.

Azzal állnak és hol egymásra, hol egymás mellé tekintenek.

- Na, ez sok is, hát köszönöm, - nyílt meg végül Sanyi szája.

- Ó nagyapunak van egy ládával a műhelyben, - szabadkozott Irmuskánk a hála elől. - De azt kérdezte: kinek viszi? Én azt mondtam, nem tudom. Mert azt mondja nagyapu: gyereknek nem való a dohány.

- Hüj! egy ládával! szörnyűködött hallatlanul hagyva a nagyapu véleményét, s kissé túlzott fintort vágva a "hüj"-höz. Mert ami nyivasztotta, hasonlóval nemigen volt sok baja még. Talán olyas: hogy mégis jobb talán afféle kicsúfolt, lesajnált s nyavicka ficsúroknak, kiket olykor oly könnyedén lát forogni, s csevegni holmi delnőcskék körül, s mégis undok a piszkos kéz, fekete köröm, zsíros gúnya, s fajankó vadócság. Ím! mit szóljon most még a kislányhoz? Vagy mehet már a disznókhoz? Aci Irma, nesze Sanyi, s azzal isten áldjon. Valahogy igen parasztul jött ez neki mostan. Hát felszörnyűködött újra. - Egy láda? hüj-hüj-hüjj! - és előbb kettőt is tátogott, míg így kezdte.

- Na, hiszen láttam én is ottan az izé, a maga nagyapja, az Améresz bácsi, az őrnagy úrnak mennyi minden van ott. Haj te! A pisztolyok megvannak még?

- Meg, persze, hogyne! De melyik? Én azt nem tudom, - válaszolt jóakarólag Irmuskánk.

- Azok a nagy-nagyok. Hát ott vannak a falon. Hát maga nem is izéli... látta... hogy... izé...

Sanyi, bárha dadogva, de már kezdett belejönni a társalgás elemeibe. A szerszámosműhely kirántotta a tárgytalanság csapdájából. Már több kérdés is fölcikázott fejében a műhely holmijai felől. Már elemébe talált volna. De Irmuskánk, mintha ő is meglelte volna egyszerre nyelvét, félbeszakította.

- Mondja, holnap ölnek maguknál, vagy holnapután? - kérdezte. - Mert Balajkó néni azt mondta, hogy most kettőt vágnak le kedden, vagy szerdán és akkor segítek neki. Azt mondta megüzeni. Hát maga tudni fogja. És szól nekem? De este, hogy tudjam reggelre. Mert, nem tudom, nagyanyu áteresztene magukhoz ha kérem. Mit! nem is kell neki azt tudni. Nem igaz? Reggel korán ő még fekszik, mert most megint azt rendelte neki az orvos, s én átmegyek akkor. Csak szóljon. De szól?

Ezek már egészen a rendes, szeles Irmuskánk határozott kis mivoltában lettek Sanyival közölve, s rá Sanyi is már minden sutaság nélkül adott választ.

Már két kis szomszéd állt ott, a maguk kis tilos, s bizalmas ügyeiről tereferézve, mi görgött tovább, akár a guriga.

Sanyit a hadastyán rejtelmes lomtára érdekelte, különösképp az eszközök harcias fele, Irmuska viszont a disznóvágás felől tudakozott, kopasztás, perzselés, kolbász, hurka, sajt előállításáról.

Közben a sertések megint összemarakodtak, s Sanyi odafutott szétkustizni őket, hogy Heródes újfent kiérdemelje a fütykösből osztályrészét. De ez nem vetett véget a beszélgetésnek, s most már Irmuska várt Sanyira.

A továbbiakat ugyanis ott hagyták félbe, hogy Sanyi a kézimunkált dohányzacskót szemlélgetve Irmuska kezeiben, egyszerre eszébe ötlött: hopp! hisz sertéshólyagból is szokták azt készíteni! S ha netán elcsenhet egyet a mostani öléseknél, Irmuskánk talán vállalkoznék pirossal beszegni, sőt így kivarrni, s szalagkorcra húzni, mint a nagyapjáét.

Hát Irmuska készséggel ment a megbízásba, s ő viszont Sanyit fekete sörte, s egy nagy, meg egy kisebb agyar szerzésére kérte, mik már rég kellettek a kinyeszlett vadkanbunda ágyelő pótlására nagyapja szobájában.

Végül is úgy búcsúztak egymástól, akár soha más, mint legjobb, s meghittebb kebelbarátságban lettek volna.

*

Irmuskánknak ugyanis, komolytalan kifejezéssel élve, a konyhásdi volt szenvedélye akkoriban.

Hogy ejtette őt ez hatalmába. Talán nevelése babuska s finnya módszere kergette a másik végletekhez pozsgás erőktől zsendülő énecskéjét. Bizonyos, hogy jobban, mint ahogy unt nem unhatott zongorát, könyvet, divatmintát, hímzőcskét, ildomos csevetelést, s nem vonzhatta őt jobban minden gazdasszonyi. De nem ám azt hinni, hogy ennek holmi finomabb fajai, hanem egyenest a vaskosabbja. Nem nagyanyja művészi nyalánkságai, konyhamérleges, szakácskönyves habcsók, s pite világa, nem holmi csipke öblítgetés, s pepecse törülgetés, hanem becsületes húsok, csuszák metélése s rotyogása, nagymosás émelygető lúggőze, derekas nagytakarítás bútortologatása, dézsa, mész, ahol markold meg, ne sajnáld gyöngyöm, két kézzel! Egy fűszer, s páraszagos disznóölés lett volna vágya, s morcosan látta deres hajnalokon a ház előtti téren magasra lobogni a szalmalángot a perzselendő hízók körül, vagy térdig hóban körüle, férfiakat, nőket, lányokat, fiúkat anyányi nyársakat s villákat forgatva, míg az ő házuk számára ugyanott legfeljebb a lekvárfőzés hitvány ünnepét tartották.

Nagyanyja készen vett mindent az üzletből, sonkát, aprólékot, sőt még a szárnyast is, hidegen s pucéron. Nagyanyja iszonyodott, s görcsök fenyegették eleven állat, egy csirke legyilkolásának említésére is, nemhogy látványára, vagy hallatára, s reszketett azoktól a percektől, mikor a szomszéd henteséknél visítottak s hörögtek a hízók, a torkukba szúrt kés kínjai közepett. Füleit bedugva menekült be ilyenkor a legbelsőbb szobába, rendesen Irmuskánkat is magával vonva.

- Gyere, gyere, jaj, már hallom, máma ölnek, mindjárt visítani fog a szegény állat.

Szegény állat ide, szegény állat oda, Irmuskánk bár engedelmeskedett, sőt esetleg egy kis műszánalmat is mutatott a boldogtalan áldozat iránt, voltaképp teljes megértője nem volt nagyanyja iszonyatának, inkább titkon füleit hegyezte a szörnyű hangokra.

Egyáltalán nem is volt bizalmasa Irmuskánknak sem nagyanyja, sem valamelyik kis nyafka barátnője, hanem bejárónőjük. Éppígy férfibarátok közül is talán inkább favágójuk, mint nagyapja, vagy házuk korosabb, vagy ifjabb látogatói. Furcsa, vagy nem, így volt.

A bejáróné, egy tenyeres-talpas, tepsi arcú asszonyság, nagyon természetesen éppen nem ejtett könnyeket holmi vergődő kappan lenyakazása közben. Ha pedig ily ritka alkalom előfordult a háznál, s annál Irmuskánk is jelen lehetett, maga is szintén egész nyugodtan végignézte, mint nyiszeréli a bejáróné a madár kiforduló nyakát, s peregnek vére csöppjei tollaira, meg mázolódnak el az asszony kézfején, s fröccsennek tócsába a földön. Mi több, el nem mulasztotta volna semmiért ilyenkor a segédkezést. Tartani a csapkodó szárnyakat, s fogni a karmolászó lábakat, meg a leforrázott tollakat tépdesni. Sohasem undorította Irmuskánkat e gőz rossz bűze, sem a beleké, sem a begyeké, sem a nyers húscafatok és a meleg vér. Egyáltalán nem. Még inkább különös csillanást nyertek ilyenkor szemei.

Volt ennek bizonyos kis története is.

Tartottak egy kendermagos jércét, mely mint minden teremtett lény az Amáresz háztájék körül, oly szelíddé vált, hogyha ölbe akarták venni, maga sunyt le a földre. De a jércéből öreg tyúk lett, s nyugdíjba mégsem küldhették, hát el kellett jönnie illő végzetének.

Ez egy rokonnő ottvendégeskedésekor történt, s Amáreszné persze vigasztalhatlan volt. Át is ment a hajdúékhoz addig, míg a gyilkolódást végrehajtják, hogy közelében se legyen.

A vendégnő a városba ment ki, s csak ebédre várták. Mellesleg egy száraz, s csípős asszony volt, s különösen Irmuskával nem nagyon rokonszenveztek. Személyi okokból is, de nyilván azért, hogy e nőnek is volt két lánya, kik közül egyet szívesen elhelyezett volna Amáreszéknél Irmuskánk helyébe, ki különben egyetlen gyerek volt, de igen szomorú és csúnya szülői bűnök, s gyalázatok juttatták nagyszülőihez. De ez más történet.

Hát, a szakácsné megfeni a kést, megfogja a tyúkot, s viszi a konyhába. Irmuskánk mindenütt sarkában.

Közben azonban a vendégnő valamiért hamarabb hazajön. Fordul-térül, csak a hadastyánt találja a lugasban. Kérdi Amáresznét. A hadastyán tájékoztatja őt a helyzetről.

- Hát Irmuska hol?

- Itt valahol, nézd meg csak.

A nő megint benéz a szobákba. Nincs. A kertben sincs. Végül a konyhából hall hangokat, benéz oda is. Hát csak elámul, amit lát. Szemléli egy darabig, aztán nem is szól be oda. Jön kissé kikelve, talán kissé örülve is, hogy túlozhatja. Jön az aggastyánhoz.

- Na hallod pápi, egész paffá vagyok.

- Mi van? mi van?

- Tudod mit láttam a konyhában? Hát az Irmuskátok, ki is gondolná, ez a kis szendeség! Ott áll a szakácsnétokkal. Az vágja éppen le azt a tyúkot. Ő segít neki. Hát helyes, ha így szoktatjátok. De kérlek, a kis haszontalan, amint fogja a jércét, az verdes szárnyaival, s a vére ráfröccsen a gyerek kezére. Nézi-nézi és egyszer csak, mikor a szakácsné nem látja, kérlek, megízleli a meleg vért a kezén. És kérlek beszopja az egész ujját. Szinte látom, hogy ízlett neki. Soha még én úgy gyermek szemét nem láttam. Jó, hát gyermek-gyermek. Már nem is olyan nagyon gyermek. Semmi! A szakácsné megint elfordul. Erre ő, - ott van a vér összegyűlve az asztalon, már aludva félig, - hát nem bemártja megint az ujját, kétszer is, gyorsan és lenyalja. Szent isten! Ez betegség kérlek. Kitől örökölt ez a gyermek ilyen hajlamokat. Hiszen igaz, volt kitől. Hát az anyja kicsoda. Szegény apjától bizonyára nem, az egész a tiétek, egész a nani fajtája. Ő is rémül mindentől. De az istenért! Vigyázzatok és inkább ne engedjétek ott lenni a konyhában ezt a kislányt, ha ilyenekre képes.

A hadastyán is keményen meghökkent, s indult intézkedni tüstént. Csak arra kérte a rokont, hogy hallgasson felesége előtt az ügyről, mert az képes belehalni, ha ilyet tud meg, ahogy imádja ezt a kis gonoszt. Hm, hm! kühüm, hm! - dohogott az agg.

Mire a vendégnő is kérte, hogy ő se árulja el Irmuskánknak, hogy tőle hallotta. Így is tudhat valamit a kicsi az ellene való csúf áskálódásokról, sokszor igazán úgy viselkedik. Óh, oh! ohjaj! Oh! - sápítozott a nő.

Nos, akkor történt meg legelőször a hallatlanság, hogy az agg annyira indulatba gurult, hogy megütötte Irmuskánkat. Aztán szigorú büntetést adott neki a franciából és egyszer és mindenkorra kitiltotta a konyha körletéből is.

*

Nem sokkal volt utóbb aztán, hogy Irmuskánk és Balajkó Sanyi összebarátkoztak. Következményül pedig, hogy Sanyi este tudósította Irmuskánkat a vágásról és reggel érte jött szintén.

Ahová jött, az a megbeszélés szerint egyik, utcára szolgáló ablak volt, mi alatt Sanyi megállott és füttyentett.

Erre kisvártatva az ablak kinyílt, s megjelent benne Irmuskánk feje, csakhogy még azon borzason, ahogy az ágyból ugrott ki. Vagyis Sanyinak egy kicsikét várnia kellett, míg rendbehozza magát.

Korábban is volt még, mint megbeszélték. Ám Sanyit bizonyos türelmetlenség hozta korábban.

Sanyi nagy hírrel jött. Olyannal, mitől úgy tetszett neki, hogy az egész utcát izgalom leli ki. A tér, a házak is borzonganak vékony dér hálóingükben, melyre a kelő nap bágyadt, vöröses sugarait bocsátja, mint egy roppant hálóterem rőt papírossal burkolt óriás villanygömbje.

Sanyi nem kisebb hírt hozott, mint magának Heródes őfelségének, házuk tanácsában váratlan elvégzett kivégeztetését.

Heródes király ugyanis, nem volt még akkor megérve halálára. Nem bűnei, hanem hája elégtelensége miatt. Valóban e gonoszon nem fogott semmi. Nem átok, püfölés, döfölés, s nem tengeri, dara, moslék, miből szintén háromannyit habzsolt magába, mint társai, hogy negyedrészt se hízzon attól. Hogy egyáltalán ne is hízzék. Úgy, ahogy a vásárról hazahajtották. Rossz vétel volt. Ezért is határozták el kivégeztetését.

Hát Irmuskánk, megjelenve az ablakban, csak annyit szólt ki Sanyinak, hogy jobb, ha bejön az udvarra, megvárni, míg felöltözik. Egy pillanat ugyan, mégis, az udvar felől nem fogja őt meglátni a bejárónő. Nagyszülei, kiknek odaszolgál hálószobája, még alusznak, s az utcaajtó kulcsát ott találja a csengőlyukban. Csak túlságos zajt ne üssön, majd, a belső ablakok alatt.

Ezzel Irmuskánk eltűnt, s Sanyi utasításai szerint cselekedett, átkerülve egy másik ablak alá, s türelmesen piszkálgatva orrát, s dörzsölgetve szemeit.

Merészségnek még így is elég merészség volt ott vesztegelnie. Ha az ablak nincs lefüggönyözve, hát Sanyi épp Amáresznéra láthatott volna át rajta, lélegzethallatnyiról.

Amáresznére, amint csipkefőkötős feje békén nyugszik a vánkoson, beteg szíve lassan pihegteti fonnyadt keblét, s egyik jóságos, aszott keze a paplanra nyújtva.

Dehát a gyerekek gondtalanok merészségükben és Sanyi, meg Irmuskánk éppen nem volt a leggyávábbjuk.

A jó Amáresznének hajnali álmában bizonnyal valami régi, lánykori fürdőzése képzeteit osanthatta fel a körüle kelő motoszkálás a csöndben. Talán boszorkánybérces szülőhazája egyik sürgő, tarkálló tavainak egyikénél üdült és homokseppegést és kavicshersegést közvetítettek érzékeivel a Sanyi sűrű lábváltogatásai és súrolgatásai az ablakon kívülről. Azon belülről pedig, a kedves hullámcsobbanásokat Irmuskánk pancsolása a mosdótálban, a másik szoba szögletében, hol a vizet aránylag elég átabotában löttyintgette magára. Majd ahogy haját cibálta ki fürtszám a fésűvel, még ennek neszei is lophattak a nagymama szenderébe holmi távoli fenyves susogást. A jó Amáresznének mindenesetre mosolyok enyhe suhant át néha vonásain.

De már végzett Irmuskánk, s szaladt már kifelé lábujjhegyen a szobák szőnyegén.

Mégsem annyira vigyázatosan szeleburdiságában, hogy meg ne lökjön egy poharas állványkát.

Nem ébredt fel a jó Amáreszné erre sem. Nyilván szunnyadása a tavon ringó csónakok csengőinek, vagy a szállók uzsonna harangjai nyelvére fordította le az üvegcsengés zaját, mit Irmuskánk ütött.

Nem, ez mind tévedés volt. A jó Amáreszné nemsokára elmesélte álmát férjének s a bejárónénak, mikor az a reggelivel bejött.

- Ily furcsa álmot Pápika és hallja Rózsa. A fiam lakodalmán voltam, az Irmuskánk apjáén és úgy nevettem, úgy nevettem!

- Ez nem jó, tekintetes asszony, - jegyezte meg a bejáróné.

- Tudom, tudom Rózsa, - bólintott Amáreszné. - Lagzi álomban és nevetni, nem jó bizony.

- Ugyan menjetek ezekkel a badarságokkal, - zsörtölődött a hadastyán.

- No-no, mi tudjuk, amit tudunk, ugye Rózsa? De várjanak, ez még nem minden. Mert tudják min kellett olyan nagyon nevetnem. Hát az asztalnál, amint ülünk, ránézek ennek az Irmuskánknak az anyjára. Ó be rossz teremtés is volt. Szegény fiam! Na, ránézek, hát képzeljék, az arca nem övé, hanem éppen mint egy disznóé. Tudjátok, éppen, mint az a Heródes király néz ki, innen a szomszédéktól. És oly furcsán csinált vissza rám. Hogy nevetnem kellett. Majdnem... De hol az Irmuskánk?

- Tényleg hol van az? - kérdezte az aggastyán is.

- Ó, biztosan átfutott már a szomszédba. Most fiadzottak meg a nyulai, s azokat csereberéli a hajdúékkal. Itt lesz mindjárt, - mondta Amáreszné, s ebben mind megnyugodtak, tovább hüvelyezgetve a fura álmot.

*

Sanyi és Irmuskánk usgyé! iramodtak az utcán, nagy értekezve a történendők felől.

Odaát a szomszédban, a pirkadatkor kezdődött készületek már túl voltak javarészükön. Készen állt balta, kések, forrázó teknő, daraboló és vagdaló deszka, forrtak az üstök vizei, mind Heródes király tetemére várva.

Balajkóné éppen akkor mondta testvérének, hogy ő nem is meri fogni azt az állatot, ő fél tőle, még ha le is ütik, s ott várja meg a konyhában, míg az utolsót rúgja.

- De hol van az a gazember Sanyi? Már nem látom itt sehol. Segítenie kellene itt.

Na, épp erre állított be Sanyi, még egy másik önkéntes segítséget is hozva Irmuskánkban, kit Balajkóné igen kitüntetőleg s teljes szívélyességgel fogadott.

A Balajkó-udvar hosszúkás, puszta négyszög volt. Egyik oldala hosszán elhanyagolt, hulladékos kert, nehány fával, miknek még törzseiken is zsír fénylett, s alsóbb ágaikon szintén holmi fűrészkenő fodorhájak, csökök, cafatok, meg rongyok díszelegtek. Másik oldala hosszant a ház széles tornáca húzódott, faragása, s cikornyái töredezett oszlopsorral, s alacsony lécajtóval, mely kampós akasztóra járt, s a konyhába vitt a ház közepetáján. A tornác téglás szintje több arasszal magasabban állt az udvarénál.

A nőnép most, ott akarta bevárni Heródes király végét s Balajkóné, meg asszony húga, az oláh cseléd ott lepeteltek egy csoportban. Azonképp Irmuskánk is, élénken forogva és érdeklődve minden iránt, ami szeme ügyébe került. Boldog volt, ez látszott minden kis moccanatán.

Sanyi eközben a férfiakkal ment. Apja és sógorukkal, ki, az udvar fenekébe.

Azt egy magas, zsindelyes, nyitott szín foglalta el keresztben. Abból nyíltak a sertés lakosztályok. Vályúk rajtok elöl, sorjában s oldalt is voltak. Alattuk egy csuszamos, deszkázott árkocska, hátra vezetni a kicsurgó nedveket. Az ólak tömege, vagy magányos lakások voltak, s nyilvánvaló, hogy Heródes királynak magának volt külön lakása, nem annyira felsége, mint gyalázatos, s örökös marakodnékja miatt. Ez akkora volt benne, hogy ha nem volt mit mást, a deszkáknak esett, s általán minden héten megevett egy vályúoldalt.

Különben lakása ajtajának rossz volt a retesze, s mindig baj vele. Sokszor megesett, hogy kinyomták a király bősz forgolódásai, ő kiszabadult, s dolog volt visszahajtani mindig. Mindig is a kirontáson mesterkedett, azért is závárára egy jókora göböt alkalmaztak, kötélből.

Hanem ezúttal szabad, sőt kellő volt kisétálnia fogdájából. Balajkó most rendezkedett éppen efelől, taglóját hurcolva maga után a földön, a marha-ütőt.

- Te csak eredj Sanyi, s nyisd ki az ajtaját. De ügyelj, mert tudod, hogy menten künn van. Sógor, te állj erre az oldalra, te meg majd Sanyi a másikra ugorj vissza. Én innen elölről aztán odasuhintok neki. Nem hiszem, a nyavalya álljon belé, hogy egyre leüssem, s még izzadhatunk ezzel a döggel itten. De ti csak próbáljatok ráugrani rögtön, s lerántani. Te rántsd sógor magad felé. Te vagy a nehezebb. És csak a hegyibe, ahogy bírtok. Hát gyerünk!

Ezzel a harci állás felvevődött és Sanyi az utasítás szerint kioldotta a göböt, félrerántotta a reteszt, s azzal helyére szökött: most neki, aki istene van!

Neki ám! De mi ez? Állnak, várnak már percek óta, s Heródes király fülét sem billegteti a kijövetelre. Máskor a göbmotozásra maga lökte ki orrával az ajtót. Most Sanyi már ki is nyitja azt előzékenyen is, meg türelmetlen főleg. A király nem mutatkozik.

- Na mi lehet ezzel? - ámulnak s egymásra tekintenek.

- Nem jön ez most. Lássa, szinte sejtettem. Akartam is mondani, - szól a sógor.

Sanyi elröhögte magát, s vele a másik kettő is.

- Te vagy a papja. Hát szólj neki, vagy iszkitéld, az anyjába! - mondta apja Sanyinak.

- Nem jön ez ki, hiába várjuk. Ördöge van ennek a dögnek, vagy mi. Mindjárt elmondok valamit, - mondta a sógor.

- Eh! zárd be hát az ajtót Sanyi, s eredj a fogóér. Majd kihúzzuk, ha nem jön, - szólt türelmevesztve Balajkó.

Azalatt aztán míg Sanyi a fogóért ment, a sógor így kezdte:

- Hallod-e, már kezdem gondolni, igaza volt minap a tudós asszonynak, mint az asszonyok pötyögték. Az azt mondta nekik: ez a disznó, tudják-e? ez táltos. Higgyék neki. Ő látott már gyerekkorában egy szamarat a borkutaséknál, amelyik tudta, hogy hány korsót fog eladni asszonya aznap. Ezé a csonka Becsi Pali nagyanyjáéké volt. Mikor rakták, állott csendesen. Mikor elég volt, akkor egyet kirúgott és megrázta hámját a fején, hogy indulhatnak. De ha még akkor csak egy fia korsót raktak a kis szekerére, akkor az istennek sem indították ki az udvarról. Megölhették ottan. És tény való, hogy éppen mindig annyit adott el asszonya, amennyit vinni akart. De ne hidd! Éppeg úgy, ha kevesebbet tettek a szekérre, akkor sem mozdult. Kipróbálták azt, azt mondja. Hirtelen ráhánytak egyet a többi korsóra az úton. Topp! Nem tovább! Megint, ha levettek egyet, akkor is. Ő tudta milyen lesz a vásár. Sokszor csúf idő, semmi gyűlés sem volt a piacon és megrakatta a kiskocsit magának. És szentül, a vénasszony eladta utolsóig. Sokszor meg nyáron, tikkadásig, nagyvásárra nem akart vinni és a borvíz nem kelt. Amúgy, ha megterhelték, ahogy kívánta, hajtani se kellett. Elment magátúl, és megállott a fazekassornál, ahol kellett neki. Hát sok bolondot beszélnek ezek a régi öregek, kivált asszonya. De látod. Hát mi lelte itt most na, ezt a disznót. Tán ez is hallotta és értette mit beszéltünk.

Kacagtak.

- Áh! érzi a szagot. Ez úgy van a puskásoknál is. Hát a varjú, megismeri ha botot veszel rá, vagy fegyvert. Bolond beszéd! - mondta Balajkó.

Ő vérbeli hentes volt. A sógor eredetileg bányász s csak műkedvelő. A hentesek a legkevésbé hajlamosak holmi babonákra, az összes iparágak közül. Meghallgatni azért meghallgatta sógorát, ki még tovább beszélt.

- Igen-igen ezt is mondta az a vén boszorkány, kérdezd meg a feleséged. Hogy azt mondja nekik. Ne panaszkodjanak lelkem, hogy az az állat nem hízik. Az nem is fog maguknak soha, mint a többi. Mert már ezek az ilyen állatok, akikben hatalom van, olyanok. De ezt nem most, már rég mondta, egyszer. És még hogy: tartsák csak úgy, ameddig csak tudják. Ne törődjenek semmivel. Mert ez az állat a maguk szerencséjük. Rájönnek meglássa, amit mondok. Ha levágják, vagy eladják, vele megy a szerencséjük. És aki magukat erre készteti, csak rosszat akar maguknak és őrizkedjenek attól, akárki. Persze az is meglakol azért. Vagy ő, vagy a családjában valaki. De rosszul jár. Mert ebben az állatban lélek van. Azért olyan. Na, jusson eszökbe.

Heródes király abban a pillanatban egy mély röfögést hallatott az ólból. Akár valami helyeslést, s kitolta sörtekoronás fejét egy kissé az ajtón. Azzal megint visszavonult.

- Na, hát nézzed! - kacagott a sógor. - Ha nem ördöngösség. Tán ezt is értette. Na!

Balajkó azonban a kacagás helyett valahogy kelletlen vonta össze szemöldökét, kemény, szögletes képén, s felelet helyett azt mondta:

- Na itt a fogó.

Pedig Sanyi már jó ideje tartotta ott mellettük, hallgatva a beszédet.

A fogó egy rúd végére illesztett vasollószerű szerszám volt. Csakhogy két ága karomként kapott egymásba, s egyikre madzag kötve, hogy mikor a disznó hátsó lábához értetik, megrántására egymásba csapódjék körüle a karom.

Hanem ugyanakkor, mikor Balajkó a fogóért nyúlt, hogy elvegye Sanyitól, az asszonyok, már nem győzvén várakozással a konyhában, előjöttek, mi van, hogy vesztegelnek? Egyre utána kell már tölteniük az üstben elfövő kopasztó vizet. Lejöttek már az udvarra. És legelejükön Irmuskánk, legtürelmetlenebb a következendőkre.

- Menjen vissza kisasszony! - intett neki Balajkó. - Mert ki van nyitva Heródesnek az ól. Várjatok egy kicsit, mindjárt! Nem tudjuk, mi töri ezt a dögöt. Nem akar kijőni, - fordult aztán Balajkó az asszonyokhoz. - Máskor nem bírtad benntartani. Éppen beszéli itt a sógor, mit mesélt nektek a tudósasszonyotok, hogy ez táltos, vagy mi a fene. Mintha értené az ember szavát. Na, ha érti, akkor azt is tudja, hogy mindjárt kihúzom, ha hét lélek is lakik benne. Na! halljátok! - nézett Balajkó és vele mind az ól felé, honnan Heródes megint ádáz kurrogásokat hallatott.

Balajkónén erre meglehetős megütődés látszott, mielőtt így szólt volna.

- Táltos, táltos, vagy ördög-pokol, nem az! Hanem látod azért, mintha ez is az én szavam pártolná, hogy hagyjuk még ezt a dögöt és próbáljunk vele. Én most is amellett tartok, hogy vágjuk inkább a két kisebbet.

- Hogy? - pillantott feleségére Balajkó, kissé tényleg tétovázva már, ne hajtson-e a javaslatra. - Mit? Te mit mondasz sógor?

- Nekem nyolc! - vont az vállat és Sanyi vihogott, s rá megint mind kacagtak.

Azzal még állottak tétlen, s az asszonyok közelebb jöttek.

Ekkor egész váratlan, Irmuskánk kottyant közbe, nyafka negéddel.

- Ó, minek? Tessék inkább Heródest. Úgy haragszom én is arra a szemtelen gonoszra. Engem is majd megharapott az utcán tegnapelőtt. Tessék őtet levágni Balajkó bácsi. Tessék hagyni Balajkó néni, kérem szépen! Tessék, tessék!

Balajkó is, Balajkóné is, s a sógor is egyszerre egymásra néztek. Majd egyszerre Irmuskánkra mindhárman.

Furcsán bogozódtak az ügyek itten mégis egymásba. A vajákos vénasszony jövendöli, hogy Heródes sohasem hízik meg. Bekövetkezik. Aztán szerencséjük felől. Tényleg, abban a pillanatban úgy tetszett, hogy Heródes birtoka óta mind jobb vásárokat csináltak, s nem győzik az ölést. Hát hisz ősz jött azóta, s nyáron nem fogy úgy a zsiradék, mint a hidegekkel. Mégis! És erre a disznó viselkedése. Most meg ez a gyermek unszolja őket. Önkéntelen, mindnyájuknak eszébe jutott a vajákos intés: az is, aki magukat készteti, rosszat akar, és vagy ő, vagy valaki a családjában meglakol!

Mi a rossz került körülük egyszerre a levegőbe, hogy a köznap értelmes vonatkozásai közé, holmi eszelősek keverednek? Valóban, mint ahogy mesék hallgatása után a botlás egyszerre kincset, a távol pislogó tűz boszorkatanyát, a kakasszó kísértetet, a felleg garaboncást jelenít meg. A tárgyaknak lelke s nyelve terem...

- Ej azt a hét szentségét! Gyerünk csak!

Balajkó nyilván ezért csapott egyszerre jobbjával a levegőbe, mintha holmi badar bal-huhogó lidércsereg közt ütne szét.

- Levágod? Ahogy gondolod! - vonta vállát szinte leverten Balajkóné.

- Hászen nem is fogom örökvilág csak a drága pénzt tömni bele, hogy semmi láttatja sem legyen rajta! Aci csak azt a fogót! - fakadt ki Balajkó, s azzal a férfiak újra kifelé, s a nők befelé indultak.

Azok közt Irmuskánk, most már fordítva, leghátul. Tapsolt, s ficánkolt és feje szüntelen az ólak felé forgott, varkocsát táncoltatva, hogy egy-egy boldog pillantást cseréljen a harciasan lépő Sanyival: most kezdődik igazándin végre, a hadd-el-hadd! Még Balajkóné másodszori hívása is az udvaron találta őt. Nem is ment egyáltalán csak a tornác ajtóig, s azt készen nyitva tartva hátul kezeivel, ha menekvésre kerülne, várt ottan.

- Na nézd már meg ezt a gyereket. Hogy nevelik ottan azok egy szentnek és nézd oda! - szólt Balajkóné húgának, de mintha e közönséges szavak egész más mondandónak indultak volna bensőjéből, csak aztán ajkain alakultak volna a józan mindennap mintái szerint és ezeknek is jogosabb zengzetük lett volna, azoké, miket hozzátett.

- De bizonyisten, nekem nem tetszik az uram erőszakoskodása és ez az egész. Nem babona, de... nem jól van na!

Hiszen úgy volt, nem babona, hanem aztán Balajkónénak kellett a lacikonyhán eladni a húsokat, s aprólékokat, s ha az olyannak ígérkezett, mint Heródes agyonfőzetlen ösztövéréből lehetett várni, csak neki csinált bajt. Mégis az ő kézlegyintésében is volt valami a férjééből, mondani lidérchajtó, amint ezután mérgesen kiáltott a szolgálóra.

- Önts hát még ahhoz a vízhez, ne tátogj itt a szóra!

*

Ezalatt kinn a férfiak megint fölvették az ól előtt lesállásuk. De most már nem csak kireteszelve, hanem tágra is nyitva Heródesnek, Balajkó bedugta a fogórudat.

Heródes erre, csak egy fenyegető hördülést eresztett neki, azzal behúzta magát a legbelső sarokba, úgy, hogy fejjel előre vigyázott.

Balajkó hiába döfölte, kerülgette a rúddal, nem mozdult, legfeljebb föl-föl nyikkant, meg ördögin röfögött és sátánin kaffogott. Balajkó már dühben volt. Káromkodott. Verejtékezett. Nem ment semmire.

- Én mindjárt rágyújtom ezt a viskót, az anyja teremtésit, aki csinálta!

A másik kettő szintén bosszankodott, vagy nevettek. De akár ingerült, akár mulató tekintetük mögött, kénytelen-kelletlen ott settenkedtek holmi ostoba sejtelmek. Valami csinálmány környezné hát valósággal ezt a disznókirályt? Nem volna-e okosabb tényleg nem erőltetni levágását. Nem hívni ki, ami ellen a véletlenek összefognak, ha még oly zagyva, s rejtelmes bolondságok is.

Lehet, hogy hasonló a Balajkó fejében is motoszkált, minek mérgében már majd levakarta füle mögött a bőrét. De hajtani ilyesmire? Akkor rosszul ismerte volna a Balajkókat tejtestvérük is. Most már nem ha Heródessel az ól, hanem az ég, világ, mennyestől, poklostól összeszakad, akkor is dacuk növeli csupán.

Balajkó nyakán már megdagadtak az inak, s szeme fehérje kissé véresest játszott.

Nos, a fejlemények következőkben alakultak:

Balajkó lecsapta a fogót, s maga ment dühöngve egy darab kenyérért, vagy tengeris szakajtóért, hogy e csalétkekkel csalja tán el helyéről Heródest. Ha nem! akkor hozza a puskát az erdővédtől.

Ekkor Sanyi, addig is fölvette a fogót, hátha neki jobb sikerülne. És csodálatos, abban a szent percben Heródes már félre is farolt odabenn zugából. Nosza! Sanyi már el is kapta hátsó lábát, s az állat éktelen üvöltése harsant föl. Akkorát, hogy még hentes füleknek is riadalom volt. Maga Balajkó is megrezzent rá odabenn, s az asszonyok elnémultak. Csupán Irmuskánk tört ki ideges kacajba.

- Meg van, meg van fogva! - kiabálta be Sanyi hangját adva tovább. - Tessék szaladni Balajkó bácsi.

Heródes már nem mukkant. Ha táltos volt, hát nyilván Sanyi volt bűvoldója, s talán megérezte, hogy ellene nincs ereje. A rudat a sógor is megragadta, s vonszolni kezdték kifelé az ólból. Hamar ide öreg Balajkó a taglóval.

Ám a pillanatban, mikor már Heródes teste künn volt az ólajtón, csak épp még feje a keresztfa alatt, Heródes megrugaszkodva ugrott lábaira, s villámgyorsan fordult volna kifelé elejével. A tettetője! Ha az öreg Balajkó nem lett volna résen, s a tagló is le nem sújt ugyanakkor koponyájára. Mind össze-vissza nem kellően, homloka közepére, hanem egyik szemetáján érte őt a csapás. Olyan, hogy a hús menten véres cafatban fordult le onnan csontjáról.

Heródes kétségkívül elkábult. Még sem annyira, hogy még így is Balajkón, sógoron, Sanyin, s rúdon át ki ne rontson támolyogva az udvarra, akár valamely robogó mozdony ide-oda görbülő síneken. Meg Irmuskánkat ijedten ugrassza föl a tornácra. De nem tovább.

Na, most még egy becsületes hajsza vette kezdetét. Heródes neki-neki iramodott, s nyomában három hóhéra, rá-rávetve maguk s újabb, hibázott csapásokat mérve bezúzott, megroncsolt kobakjára. Lerázta magáról őket, megint rákaptak, vitte őket, túrta a földet maga körül, szerte szét az udvaron, mit vére tarkára fröcskölt.

Végre térdeik alatt volt. Leteperve, s rajt nehezedett mind a három pribékje.

Gonosz volt Heródes, de a hősök fajtájából, el kell ismerni. Nem adta meg magát, míg egy rúgással, s szusszantással bírta.

*

Irmuskánk kávéja már egész megbarnult, s bebőrözött az asztalon, sőt kinn a lugasban a Hanzi vezérlette verébhad is fölszedte már az utolsó morzsákat a hírlapterítékjéről, s Irmuskánk még mindig odavolt.

- Szóljon már át érte Rózsa, a kis haszontalanért. Nem kell reggelije sem azokért a hitvány nyulakért, - küldte át Amáreszné bejárónéjuk a hajdúékhoz.

A cseléd átment, de azzal jött vissza, hogy Irmuskánk nem is volt még ma ottan. Na, ez a jó Amáresznét máris megijesztette.

- Istenem! hát hol lehet akkor? Talán csak nem az utcán kószál! Ó, ó, a rossz gyermek, még meghűti magát. Nézze meg Rózsa kedves. Nézzen utána!

A cseléd erre összejárta az utcát is a közelben, de visszajött ugyanazzal: Irmuskánk ott sincs.

Amáreszné beteg szíve ekkor már igazán zsibbadni kezdett, s érzékeny idegei, s képzelgések termő agya, mindjárt holmi veszélyt gyanítottak szemefénye felől. Most már a favágót is útnak indította. Sőt maga sem maradt volna szobában, ha benn nem tartják ugyanakkor a szomszédból, a Heródes királlyal való küzdelem át-átharsanó vészhangjai. Így aztán szegény Amáreszné kettős szorongattatás közepette váltogatta a tartózkodását szobáiban, s azokban is külön, helyét.

Váltig korholta a hadastyán rémledezéseiért, mind nem használt.

Na, visszajött a favágó is, visszajött a bejáróné is, Irmuskánknak nyoma veszett. Már tényleg nyugtalan volt az egész ház. Az aggastyán is ide-oda topogott, dohogott. Ámbár ő jobban féltette feleségét az izgalomtól, mint Irmuskánkat, hogy baj érte. Bizton számítva, hogy egyszer csak sunyin előtoppan valahonnan.

Hanem Amáreszné aggodalma mind mértéken túlibb kezdett lenni. Már telepityergett egy zsebkendőt. Már imádkozott a boldogasszonykép előtt is. Már rózsafüzért is. Már imakönyvéből is elmondta az eltévedettek fohászát. De Irmuskánk minderre sem került meg.

- Ugyan legyen eszed! Beteggé teszed magad azért az átkozott kölyökért! - jött ki sodrából a hadastyán. - Na igazán írok apjának és ráverek isten az atyám, mihelyt itt lesz. Na! tán már jön is. Nem, nem ő.

- Hisz éppen az, hogy ránk bízta apja és így vigyázunk rá. Ó jó istenem, távoztasd el felőlünk haragodat. Inkább minket öregeket sújts. Inkább engem, mint egy ártatlan gyermeket, - tördelte kezeit Amáreszné.

- Na ez szép, hogy még magad átkozod el érte. De ha nem is fújnád fel úgy az egészet, jobban tennéd. De ez az eredmény. Ha meg akarom fenyíteni, nem hagyod. Ölödbe veszed és a szemedbe nevet. Most is úgy lesz. Maradj már nyugton.

- De hogy legyen nyugtom. Ó úgy mennék ki én is keresni legalább. Ha nem kínoznák azok ott azt a szegény állatot. Azt nem bírom hallani. Talán már nem visít. Megyek, hagyd, hogy menjek ki.

Azzal Amáreszné egy nagy kendőt borítva vállaira, maga is kiment az utcára és a bejárónéval együtt kiáltozott és kérdezősködött minden lélektől, félig már holtra váltan, Irmuskánk után: nem látták-e?

*

Hisz az éppen, hogy Irmuskánkat látnia kellett volna a jó Amáresznének, s másnak is. Csak látni kellett őt a Balajkóék tornácajtójánál.

Hogy sikkangat, szökdécsel, forog, hogy ejti meg valóságos kívület a durva küzdelem látványán, mi az életét védő vad s gyilkosai közt tartott. Hogy kiáltoz izgultan szemvillogva be a konyha felé, s ki az udvarra. Hogy lelkendezik.

- Aha! most! tessék jönni nézni, Balajkó néni. Aha! Vigyázzon Sanyi! Ó megint kiszabadult.

Igen, Irmuskánk így riogatott, toporzékolt, toppantgatott ott, olykor le-leugorva az udvarra, s újra vissza ijedten. Mialatt a másik három nő kíváncsiságtalan sürgölődött a készületekkel.

Most egyszerre Balajkó kiáltott.

- Hej te a kést! A másikat, a fanyelűt. Kiesett a csizmaszáramból.

- A kést, a kést, néni! - rohant Irmuskánk a konyhaajtónak. - Balajkó bácsi kéri a kést. A fanyelűt. Tessék adni, viszem én.

Azzal kikapva Balajkóné kezéből a hosszú gyilkot, lelkesülten szaladt a viaskodók közé.

Heródes még mindig hánykódott. De már nem volt tovább, hova. Odaszorultak egy csomóba a kapu, s a kerítés sarkába.

Ott nyújtotta aztán által Irmuskánk Balajkónak a kést, s az kimérve a szúrás helyét, már szúrt is.

Irmuskánk pedig meg-megpörögve rövid szoknyájában, nem tudta hirtelenében, mit merhet most? Szabad-e odaheppennie neki is, sarkaló vágyával, segédkezni a kivégzésnél?

Ekkor futott ki Balajkóné húga a vérnek való tállal, s ez aztán bátorságot adott Irmuskánknak is szándékához és mint egy kis lecsapó keselyű guggolt oda, megragadva fehér kacsóival Heródes sörtecsomóját, s pillantásával szinte jobban odaragadva a kiszökkenő vérsugárra. Majd ő is segített Balajkóné húgának tologatni a tálat, ahogy a hörgő, s vonagló Heródes torkának vérpatakja ide-oda fröccsent.

Kezei egész csuklóig bevéreződtek, sőt köténye is. Térdein fölszakadt harisnyája. Nem látott, nem hallott buzgalmában.

Pedig hát legalábbis hallania kellett volna, hogy az utcán annyiszor kiáltják előbb is nevét, s most egyszerre két hang is. Egy inkább bosszús, s közönyös, a másik erőtlen, s kétségbeesett.

Nos, ha Irmuskánk nem hallott, hát Balajkóékról kevésbé csodálhatni elfoglaltságukban. Mégis Balajkóné lett most figyelmessé a két hangra, s mindjárt erre Irmuskánkra pillantva kissé meghökkent külsején. Mit szólnak majd, hogy hagyta ezt az úrigyermeket a disznót fogni.

- Irmuska kedves! nem hallja? - kiáltják! Keresik az utcán. De menjen előbb, mossa meg a kezét. Ejnye, a kötényét is bevérezte. És fűzze hajába vissza a szalagot, mert kiesik. Lássa, lássa, ki fog kapni. És engem is okolni fognak, hogy ide engedtem. Valóban Irmuskánk is csak ekkor szeppent meg jobban gondatlanságán. Talán jobban is azon, hogy nem jutott eszébe, miképp otthon észreveszik távollétét, s azzal elrontott mindent. Most aztán megtudják hol járt, s a disznóölésdi folytatásának vége. Pedig mi minden ígérkezett még. Úgyszólva java. A kolbásztöltés s hájvagdosás, miben már kikérte Balajkóné engedélyét, hogy kést kap és segíthet. Hogy így volt, abból látszott, hogy szemei még e pillanat szorongattatásaiban is inkább Heródes tetemén, mint az utcafelé jártak.

- Hol kiáltottak? - ugrott föl. - Jaj istenem! Nagyanyu? Nem? Ő is? Az asszony csak? Az utcán? - kapkodta fejét, mely bele lévén még bódulva mulatságába, elvesztette különben meglehetős eszélyességét s határozottságát.

- Mosdjon meg előbb, - ismételte tanácsát Balajkóné. - Ott a víz a konyhában, a csöbörben. És igazítsa meg a szalagot.

- Hol, a konyhában? - fordult körbe Irmuskánk. - Nem! előbb megnézem!

Ezzel azon mód véresen szaladt az utcaajtónak, hogy kinézzen az utcára. Sőt szaladtában vigyázatlan lökte vissza kezefejével szalagjából elszabadult, s arcába bukó tincseit, észre sem véve, hogy ezzel még homlokára is mázol egy jókora vérpecsétet. Mire már ki is ugrott az utcaajtón, de még úgy, hogy az első lendület kivitte, majd az utca közepére.

Ott érte aztán az igazi ijedelem.

Nehány lépésnyiről éppen nagyanyjával találta szemközt magát. A kétségbeesett Amáresznével, ki ott sopánkodott róla a bejárónéval az utcán.

Már késő volt visszaugrani. Látta, hogy nagyanyja már megpillantotta. Mégis megfordult, s vissza az ajtóba. Majd onnan hanyatt-homlok keresztül az udvaron, be a konyhába és neki a vödörnek.

Meg volt rettenve Irmuskánk alaposan. Ha más nem, főként a vérlemosakodás emlékeztethette a nemrég hasonló esetre. Az első ütésre, mi életében érte, nem szólva az első keményebb szavakról s büntetésről. Egy pillanatra nagyanyja is fölsuhant előtte. Mintha megingott volna ott az utcán lábain. De ez, hát, nem volt oly tépődni való, s ő hát, nem volt oly félő. Inkább kifogás, hazugság. Mit mond? Inkább annak fájlalása, hogy most már elpuskázta a további részleteit a szórakozásnak.

Így Irmuskánk.

Hanem Amáreszné! Az aggodalmaktól amúgy is végletekig gyötört szegény öregasszony, ott az utcán. Amint megjelenik előtte a keresett kis unoka. Valóban mint önnön rossz képzelődései eleven jelenése. Dúlt arca, fölbomlott varkocskája, véres homloka, ruhája, kezei s rémület mereve vonásain.

*

A hadastyán ingerülten, s éppúgy füstölögve járt a szobában, mint hosszú törökmeggyfaszárú csibukja. Beste lelke! Ha most nem ver rá megint, soha!

Egyszerre csak balzengzettel hallik kívülről.

- Őrnagy úr, őrnagy úr. Gubicki, jöjjön! Jaj! az sem hallja a fűrésztől! Őrnagy úr! A tekintetes asszony oda van!

Nos, Amáresznét úgy hozták be élettelen, s tették le ágyára.

Így még sosem látták. Arca nem is kék, már fekete volt egészen. Görcs sem rángatta tagjait, s az álla előre feszülve. Szemei nyitva.

Lótottak-futottak körüle. Élesztgették, dörzsölték. Úgy tűnt, vége van.

Az aggastyán csaknem sírt.

Soká-soká tartott, míg végül szaggatott lélegzések után, valamelyes mozgékonyságot észleltek tagjaiban.

Akkor már Irmuskánk is ott volt, de nem mert közelebb somfordálni a szoba ajtajából.

Ott vette őt észre nagyapja. Dehogy rontott rá. Még rászólni sem kapott lelket, csak hosszan, s mereven rávetődő pillantása fejezte ki: látod? na látod, mit tettél?

Ugyanakkor Amáreszné aléltsága is valamelyes gyönge eszmélet jelét adta.

- Lotti, Lotti, - hajolt föléje a hadastyán. - Engem sem ismersz?

Amáreszné már alig észrevehetőn, igenlés-félére mozdított fején, s susogott is hozzá nem hallhatóan.

- Na! lásd! Mit csinálsz magadnak. Hisz itt az Irmuska! Semmi baja. Itt-itt - beszélt hozzáhajolva arcához az agg, szinte gyermekies gügyögéssel, s olyassal, még mozdulataiban is, csak mintegy akkor egyenesedett megint férfivé, mikor utána Irmuskánkhoz fordult. - Gyere! - szólt rá röviden, s fogai közül suttogta hozzá gyűlölettel.

- Te átkozott komisz!

Ám az áldott Amáreszné, még mondani félig a túlvilágban is észre tudta venni ezt a haragot szerette iránt, hogy gyönge "nem, nem, nem"-re lengesse fejét a párnán és szeméből a "bocsásd meg" esenkedjék férjére.

Mialatt Irmuskánk fejecskéjében körülbelül olyas fordult meg némi megkönnyebbedésül: hisz akkor már valamelyest rendben van a válság egyik része. Mert kétségtelen, hogy szíve megesett nagyanyján, de azért inkább önösebb félelmeken kívül nem tudta olyannyira végzetesnek venni az esetet.

Ott ültek aztán együtt a nagyapa és unoka, a nagyanya ágya mellett jó ideig, mintegy csak a betegben találva valami engesztelékenyebb érzést egymáshoz.

Amáresznének állapota aztán már úgy tűnt, csupán jótékonyabb fajta bágyadtságba fordult, mi elaltatja, s az is lesz a legjobb.

A hadastyán végül ki is ment kamrájába, a kert fenekébe, Irmuskánk őrizetére hagyva a beteget. Másként csak annyival biztatva őt:

- Majd számolunk még! Ez így nem megy többé!

A bejáróné is elment elkésett vásárlására. Így maradhatott Irmuskánk kissé gondolataival. És hogy ezek a gondolatok minők voltak, az némileg meglátszott arcocskáján, mely felváltva lett unott és morcos, meg élénkülő és bánatos, aszerint, hogy az ágy körül járt, vagy egyik ablak körül.

Amáreszné aludt, mélyen, szinte pihegéstelen. Vonásai kisimultak. Arca sötét színéből fehéres vált, csupán szemei alatt egész üszkösen szürke.

*

Persze, akik mind e történtekről mit sem tudtak, azok Balajkóék voltak, s hamaros értesülésükhöz nem is volt sok remény, tekintve, hogy az Amáreszék összes belső embereivel haragot tartottak.

Voltak azonban, mint a hadviselő államok közt is, afféle semleges személyek. Ilyenek voltak a Balajkóékon túli hivatalszolgáék. Kik éppúgy, mint minden semleges szokta, igyekeztek kihasználni a helyzetük adta előnyt.

Ezek a hivatalszolgáék voltak az utca élősdijei. Igen-igen ínséges pereputty, a gyermekáldásnak egész maszatos hordájával. A szolga csekély éhbéréből kellett annyi szájnak élni, s amellett a szolgáné rendetlen, henye, s tékozló asszony volt, ki többet szomszédolt, s utcázott, mint házával törődött. Örökösen kérencséltek, s a csipet són kezdve, piculákon át a viselt topánkáig, minden háznak adósai, hálásai és tányérnyalói voltak az utcában.

Aznap is, már jó délelőtt, a takarításnak halasztásával vagy mellőzésével, a hivatalszolgáné künn állt háza előtt, tanakodóan, kiktől s miként kunyorálja össze a nem mindennapi ebédre valókat.

Ekkor jött ki Amáreszék bejárónéja, bevásárolni tartva. Elkésett, sietett, de annyira mégsem, hogy méltányló szívbe botolva a hivatalszolgánéba, tovább bírja vinni begyében a házbeli, reggeli nagy esetet.

Azért tehát jónapot! jónapot! hogy van? megvagyunk! el is kezdte asszonya furcsa álmán, s a saját, mindjárt kifejezett balsugallatain, majd azok hamaros bekövetkezésén, Irmuskánk keresésén, s megtaláltakor asszonya rémes ájulása jelenetén. Karjait és szemeit kiforgatva híven szemléltette a görcsöket és összeesést, hogy annál több részvétet gerjesszen a szenvedő iránt. Hogy csak aztán vegye elő igazi ékesszólását, megfelelő fölháborodás szítására a szenvedés okozói ellen.

- Mire nem is képesek már. Felhasználni egy úrilány tudatlanságát, hogy szolgálójuknak használhassák, s sírba vigyék ezáltal nagyanyját, ezt a szegény, öreg, áldott úriasszonyt. Ez a Balajkó had!

Most már a bejáróné sietett és tovasuhogott, két tárgyat is hagyva a hivatalszolgáné további töprengésének. Balajkóékhoz menjen-e át, leadni a bejáróné rágalmait, s kérni a vágott hízó vesevelőjét, hitelbe a többihez? Vagy Amáreszéknél kopogjon, tüntetni megbotránkozásával a lacikonyhásékra, s kérni egy kis főzőlisztet, míg együtt hozza meg a múltkorival? Választása Balajkóékra esett.

Balajkóné azonban nem valami barátságosan fogadta a hivatalszolgánét. Épp eléglette már rovását, s már megpillantásakor készen volt számára felelete. A vesevelőt elígérték, kocsonyának valót sem adhat, mást sem mostan, mert még ők is tartoznak ennek a disznónak árával, s sürgetik őket.

Csakhogy a hivatalszolgáné sem a vesevelőn, sem kocsonyán, sem máson nem kezdte, hanem az imént, a bejárónőtől értesülteken.

És ő is előadta sorjában Amáreszné álmát, a balsugallatokkal, s a bekövetkezett szerencsétlenséggel, ugyanoly híven szemléltetve a görcsöket és összerogyást, ahogy maga látta, s hallotta. Hogy csak aztán térjen a vesevelőre, végezetül.

Csodálatosképp, ezalatt, Balajkónénak is megváltozott szándéka, sőt úgy tetszett elváltozott kissé arca is, s maga egészen. Ez már túlon-túl sok volt. Ily kísértetiesen összetaláljanak események, átok-foganásszerű bonyolulatban! Balajkónét valóságos gyöngület környékezte. Közöljön-e ezzel a lecsperdi szolgánéval valamit? Nem közli! - gondolta. Nem is lett volna képes nyugodtan beszélni. Ellenben valami aggodalmas kíváncsisága jött, vajon mi van odaát Amáreszéknél? És szívét csaknem könnyes szánalom ejtette meg Amáreszné, ez iránt az utolsó féreghez is csak jóságos úrnő iránt. Vajon mi gonosz végzet üzelmei bűnhődtetik meg, s miért? Épp ezt a szelíd szenvedőt, kit csak tán a könyörület éltet beteg szívében.

Szó nélkül odaadta a szolgánénak a vesevelőt, s csak annyit kérdett tőle.

- Átmegy máma az őrnagyékhoz? Na, ha átnéz, szóljon be hozzánk is: hogy van az asszony? talán jobban lett.

*

Ennél a beszélgetésnél Balajkó Sanyi is ott tátotta száját. Amáreszékről hallván említést, ez őt is érdekelte valamelyest, noha nem annyira a jó Amáreszné, mint Irmuskánk. Ott volt már zsebében a Heródes király hólyagja, a leendő dohányzacskó.

Előzetes megbeszélésük Irmuskánkkal az volt. Irmuskánk ott lesz reggel a vágásnál, aztán visszaoson haza, hogy a reggelinél észre ne vegyék távollétét, s majd később szökik megint át, mikor már otthon tisztább a levegő. Nagyapja, nagyanyja foglalatosságaival, a bejáróné is, vagy pedig oda vásárláson. Akkorra kiveszik a hólyagot is, s azt biztonság kedvéért Irmuskánk viszi át magukhoz, hogy száradni akassza padlásukon. Másnap aztán bele is fognak dohányzacskóvá készítésébe.

Ilyen volt a terv. Csakhogy a szolgáné végighallgatására Sanyit szintén érthető aggodalmak kezdték bántani a szomszéd állapotok felől.

Babonák? Na, épp Sanyi volt ilyen csudabogarak embere. De Irmuskánk tényleg nem jelentkezett, s az eset Sanyit fölötte nyugtalanította, s kedvetlenítette. Azért neki is egy kémszemlére volt szándéka a szomszéd körül, mint a szolgánénak, kivéve, hogy később kissé más megbízatással anyjától.

Még ott volt a szolgáné is, mikor anyja, miközben kissé félrébb, maguk álltak, így szólt neki:

- Hallod, az a fruska veled jött ide. Hallottad elébb, mi történt miatta a nagyanyjával? Hát nekem ide ne hozd többet! Legjobb, ha meg is mondod neki te, hogy Balajkó néni nem engedheti többet segíteni, mert megharagusznak rá náluk. Csináljak bajt magamnak egy kölyökért: Értetted!

Sanyi értette. De nem legnagyobb kedvére. Most már ez végleg bebonyolítja a zacskó ügyét. Beváltja-e aztán szavát neki Irmuskánk, ha ilyen üzeneteket visz tőlük? Hát ravaszul kigondolta. Nem szól ő neki egy igét sem. Csak átviszi neki, s valahogy átadja a hólyagot. Azzal meglép tőle, s hagyja, hogyha még átjön, majd anyja adjon tudtul neki, amit akar. Maga részéről fönntartja vele az összeköttetést, legalábbis, amíg kész a zacskó.

Így somfordált ki Sanyi egy észrevétlen percben udvarukról, s fújta fel a hólyagot a pipaszárral az utcán. Aztán odakerült az Irmuskánkék hátsó ablakához és hallatta a szokott füttyszót.

Nem is telt most sem bele egy perc sem, Irmuskánk már ott is volt az ablaknál. És mint a reggeli esetnél, most is azt mondta hirtelen Sanyinak, jobb ha átkerül az udvar felőli ablakhoz. Sőt mint akkor, bár haja most rendesen volt megfésülve, arca mintha ugyanoly kuszáltságfélét mutatott volna, akár közvetlen ágyból való kikelés után.

- Várjon, kimegyek azonnal! - húzta be máris az ablakot.

Pedig ez volt, ami nem felelt meg Sanyi szándékainak. Jobb szerette volna egyszerűen mindjárt ottan átadni a hólyagot, s azzal odább állni. Kivált ezúttal, mikor itt a ház körül, holmi kényes fordulatok adódtak elő. De mit volt mit tennie a zacskó érdekében?

Mire körül kerülte a házat, Irmuskánk már ott is állt az udvaron.

- Nem mehettem, ne haragudjon, még át magukhoz, mert olyan bajban voltam. Mit gondol? Meglátott nagyanya, mikor maguktól kijöttem. Na, képzelje aztán! Most már úgy kell ügyelnem, mert mindig vigyázni fognak rám. De nem baj azért!

Sanyi ezeket a sietős szavakat valahogy egy kis idegenítő meglepődéssel hallgatta végig Irmuskánktól. Akár így értekezett volna magával: hát semmi sem történt ennek a nagyanyjával miatta, csak a szolgáné sápog bolondokat? Vagy ez az úrileányka ily semmibe veszi, ha történt?

No, a Sanyi feje keveset fájt az erkölcsi talányokon. Inkább nyomta volna már a hólyagot oda Irmuskánknak, s szedni magát. Egyáltalán nem volt kíváncsi másra.

De Irmuskánk következő kijelentése már valóban megmozgatott benne bizonyos botránkozásszerűt, eltekintve tervéhez való kedvezőtlenségétől.

- Most átmehetek magával, egy kicsi időre! - tette hozzá ugyanis végezetül Irmuskánk, s azzal már az indulás mozdulatát is tette. Sőt egyszerre karon fogta Sanyit.

Ám Sanyi a készséges megfordulás helyett inkább ellenkezőt művelt, mintegy visszatartólag: csak ne oly neki még fejjel! És így szólt:

- Hát nem betegedett meg a nagymamája? Nem volt igaz?

Irmuskánk e kérdésre jócskán elvörösödött. És kis időre, mintha elkallódott volna hangja, hogy aztán annál buzgóbban hadrálja.

- Igen! Csak rosszul lett. Ez máskor is van. De már egészen jobban van. És most alszik. Ilyenkor nem ébred fel sokáig. És nagyapu a kert fenekében van a műhelyben. A bejáróné a piacon. Mostan én bátran mehetek. De most menjünk, mert később nem. Mindjárt dél lesz.

Hogy, hogy nem, Sanyinak erre, igaz, előbb anyja rábízott üzenete, de aztán inkább a hivatalszolgáné beszédéből jutott eszébe egy részlet. Mikor az a bejáróné szavait ismételte. "Most már kissé, - azt mondja, - magához tért, s talán majd jobban lesz. Eddig nem is mert elmenni vásárolni, pedig sült sincs még az ebédhez. Nem meri ott hagyni, mert ő tudja beadni neki a cseppeket. És sokszor nem is tudja, mi történnék, ha nem volna mellette. Az őrnagy úr nem tud mit csinálni. De rábízta addig a kis rosszaságra. Ő marad ágyánál, míg ő visszajön. Ő tudja a cseppeket."

- De nem szabad magának jőni. Hát kimarad a nagymamájával? Hátha felébred és kell neki az orvosság. Maradjon inkább itthon. A hólyagot, nézze, elhoztam. Csak ügyeljen rá. Kész lesz szombatra? Itt egy agyar is, ez meg fekete sörte. Elég lesz?

- Jó, köszönöm, - vette át Irmuska a holmikat. - De azért átmehetek. Mondom, hogy nagyanyu alszik és még estig sem lesz fönn. Ha nem hiszi, jöjjön. Akarja látni. Innen látja.

Az ablak felé húzta Sanyit. És az tényleg fölágaskodott az ablakra. De mindez, szó, mozdulat, az Irmuskánk részéről sürgető lőn, a Sanyi részéről vontatottan ment.

Sanyi megfogózott az ablak akasztójába is, hogy jobban belásson és jó sok ideig szemlélte Amáresznét, körül a szobát, megint Amáresznét. Közben kissé hátra is mozdította nyakát, mintha meg akart volna jegyezni valamit Irmuskánknak. De mellőzve, még egyszer Amáresznét vizsgálta az ágyon. Aztán lassan visszaereszkedett.

- Na, látta? Hát most mehetünk. Na! - idegeskedett Irmuskánk.

- Nem, - szólt Sanyi. - Ne jöjjön most, én azt mondom. Majd máskor. Ölünk mi még. Mit fél.

- De minek? Ilyet hallani! Hiszen mehetek. Mit csináljak itt? Alszik, látja.

- Maradjon itthon, ha mondom, - szólt most már bizonyos eréllyel a hangban Sanyi.

Szeme előtt volt még mindig, sőt egyre jobban az Amáreszné viszalakszerű arca. Részvétet, meghatódást, vagy mit értett. Valahogy Amáreszné kezei közvetítették ezt. Egyik, amelyikkel olykor korábban megsimogatta őt homlokán és a másik, amelyikkel gyümölcsöt és ízes süteményeket adott neki. Meg hangja, "á"-s kiejtésével: "Sányiká, Sányiká"! ákkor Ámáresz néni máskor is ád süteményt és szeretni fogja mágát, ha nem jön erre a nágy ártányokkál. "Hiszen mágá jó gyerek." Efféléket foglalt magában érzése, mint valami képkeret, de magának a képnek, mintha holmi homályos, s kivehetetlen helyei is lettek volna. Ösztöne súgott megmagyarázhatatlant talán, pótlásául gyarlóbb értelme és érzékeinek, hogy körüle valami több és rosszabb készült, mint számba veszi. Hasonló volt valamiképp övéinek furcsa zagyvaságokról való beszédéhez, mikre keveset vetett, de füle mellé szedett. Babona, lélek, hatalom, - idéződtek vissza szavaik.

Effélét foglalt magában érzése, mikor Irmuskánk újabb unszolására, akár apjának kisebb kiadása, egy hárító legyintést tett és inkább szemei kifejezésében, mint hangjában, ingerülten ez érzéketlen, s mihaszna fruska okvetetlenkedésére, így válaszolt:

- Ne jöjjön na! ha egyszer nem jöhet mostan!

De Irmuskánkat is bosszússá tette türelmetlensége, s ő is hangot váltott.

- Nahát, maga fogja ezt nekem megengedni! Megyek magam, ha akarok! Igazán nagyszerű!

- Oda hozzánk pedig nem jön, tudja meg!

- Haha! - kacagott epésen Irmuskánk. - Maga fog parancsolni.

Azzal Irmuskánk, pulykaszerű daccal indult volna. De Sanyi elég váratlan eléje állt.

- Menjen vissza! Isten áldja! - és megfordult, hogy otthagyja. Ám mikor erre Irmuskánk egy ajakpittyesztéssel vele együtt eredt kifelé, meg is fogta vállán és visszataszította, úgy, hogy mire maga már az utcaajtóhoz ért, Irmuskánk csak akkor teremhetett újra mellette.

- Szemtelen! lökdösni mer? Megálljon, mit kap ezért maga Balajkó nénitől. Engedjen! - ragadta meg Sanyi karját, mivel az az ajtónyílás előtt útjában állt, de az engedély helyett maga fordult ki az ajtónyíláson.

Erre Irmuska az ajtót kapta meg.

- Hiába ugrál! - szólt Sanyi baljóslatúan. - Magának itt kell maradni nagyanyja mellett. És ha akarja tudni, anyám azt mondta, hogy mondjam meg magának, hogy többet hozzánk ne jöjjön!

- Mit?! - Hazudjon a kutyának! Majd meglássuk!

- Hazudik maga!

Itt Irmuskánk mindenre kész, megint Sanyi karjának kapott, hogy egyszerűen eltolja útjából, s mikor az nem ment, rántott rajta egyet.

- Vigyázzon büdös német! - állt vészjósló tartásba Sanyi, - mert ha én kapom elő, akkor...

De Irmuskánk eközben nem hogy a cibálásnál maradt volna, hanem egyenest dühösen, egész testével rontott rá az útját állóra, hogy mellette kitörjön. Na! ekkor már Sanyi is félretette a kíméletet és két kézzel taszított egyet Irmuskánkon, hogy az a fal hosszában kalimpálva lódult jókorát. Azzal becsapva az ajtót, megfogta kívülről a kilincset.

Hiszen meglehet, hogy nem egészen az erkölcsi fölháborodás munkált már Sanyiban, hanem némi félsz is, hogyha most áthagyja Irmuskát, az képes bosszúból anyjának a hólyagcsenést a tudtára hozni, s akkor ez valóban nemulass lesz számára. Hát be is kiáltott.

- Adja vissza azt a hólyagot!

- Piszkos, gazember! Várjon csak! Itt van, fogja! - lökte ki Irmuskánk a hólyagot az utcára, már síráscsuklasztva a goromba bántás, s a tehetetlen gyűlölettől. - Várjon! Nyohohomorult! Rongyos! Várjon ezért!

Nos, e kis páros jelenet eddig tartott. Itt még egy személy jelent meg hozzá a színen. A hivatalszolgáné, ki jött látogatását tenni Amáreszékhez.

Sanyi ekkor otthagyta az ajtót. De már Irmuskánk nem ment ki azon. Ott panaszolta el baját berzenkedve, s bizonyos elhallgatással oka felől a hivatalszolgánénak udvarukon.

Az aztán alaposan lepocskolta a távozó Sanyit, s a távozó Sanyi vissza őt. - Te cégéres tolvaj te! - Fizesse meg inkább amivel tartozik! Pihes Mári! - kiáltozták egymásnak kölcsönbe.

*

Jó, hogy a jó Amáreszné nem hallotta ezt a csúf civakodást maga körül, mifélétől mindig annyira irtózott életében.

Nem hallotta a jó Amáreszné, sőt úgy tetszett álmába sem avatkoznak a közelében neszező hangok. Arcán nem volt mosoly, sem más. Egészen kifejezéstelen volt az, mint az álom nélkül alvóké.

Igaz, odakünn is fölhagyott a lárma. A hivatalszolgáné, már rendes terefere hangján súpogta Irmuskánknak.

- Már átjöttem megtudni, mi van drága nagymamájával. Hallottam, hogy rosszú lett. Ó istenem, istenem! - gondoltam. - Megyek már, megnézem.

- Nem, már jobban van, - felelte Irmuskánk, majdnem mentegetőző hangsúllyal. - Tessék bejönni. Alszik.

- Sietnék kedves. Még otthon nem is csináltam tüzet. Na egy percre! Csakhogy lássam legalább, - selypegett a szolgáné, s azzal Irmuskánkkal betessékeltette magát a házba.

Már az ajtóból láthatták Amáresznének vánkosán hanyatt, behunyt szemekkel heverő fejét, miközben a szolgáné annyira túlozta a nesztelen közeledést, mintha nem a lábujjhegyet, de padló fölött való lebegést sem tartaná elégnek, nem háborítni a beteget. Ezért féllépéssel el is maradt Irmuskánktól, ki az ajtóban szólt még.

- Alszik, tessék nézni.

- Alszik, alszik, látom. Óh drága lelkem! - susogta oly susogva a szolgáné, mintha szája mozgásától is félne, hogy zajt okoz. - Ne is menjünk oda, hogy felébresszük.

- Tessék leülni, - kínálta őt hellyel, kissé oldalvást az ágytól, egy karosra utalva Irmuskánk, míg maga a kályha felé ment, hogy a tüze ki ne hunyjon.

- Nem, nem ülök, - szabadkozott a szolgáné, - csak egy pillanatig. Köszönöm kedves!

Ezzel tényleg állva maradt, a porcelánokat véve szemügyre egy üvegszekrényben, míg Irmuskánk a tűzzel bajmolódott. Aztán így gügyögött.

- Hála isten, hogy alszik. Így lesz jobban, ha kipiheni magát.

- Igen, - mondta visszajőve Irmuskánk. - Ilyenkor mindig soká alszik, sokszor estig. És akkor mindig jobban lesz. Ó, már nincs is mit félni.

- Éppen kérdezték a szomszédban is, Balajkóné tőlem, hogy mi van a lelkemmel? Hogy menjek majd át és tudassam őket, ha eljövök megnézni. Át is megyek persze.

Irmuskánknak Balajkóék említésére, mintha egyszerre valami rejtett, s kissé fancsal élénkülés vált volna ki arcán, mikor kérdezte.

- Oda tetszik menni?

- Benézek, hát hogyne, hogy megmondjam.

- Igen? - szólt Irmuskánk, s mintegy keveset tusakodva magával, hozzáérdeklődte mégis. - Most is onnan tetszik jőni?

- Most is kedves. Miért?

- Mert, tessék mondani, felvagdosták már a hájat?

- A hájat kedves? - ámult kissé a kérdésen a szolgáné. - Nem is néztem. De nem hiszem még...

- Akkor átfutok én is, csak egy picikét, a nénivel, - fordult körül kendője után Irmuskánk, mintegy ezzel mehetünkre utalva a vendéget is. És már nyakán volt a kendő.

De a szolgáné kevéssé véve értesül ezt, előbb befejezte megszakított mondandóját.

- Nem hiszem még, mert most egy nagy disznót vágtak, azzal soká bajlódnak. Azt az izé, nahát, ni! nem jut eszembe... hogy is?...

- Heródes király! - segítette ki Irmuskánk a szolgánét, nyilván, hogy kevesebb időt vesztegessenek. Azzal már hátra, az ajtóra is fordította fejét, ideges indulhatnékját fejezve ki.

Ám abban a pillantásban, amint a Heródes király neve kiejtetett a szobában, az ágy felől egy sóhaj szakadt föl. Az alvó Amáresznének paplanát egy rándulás mozgatta végig. És a hátra fordult Irmuskánk és szemközt álló szolgáné egyszerre vették észre, hogy Amáreszné szemei kinyíltak.

- Fönn van.

- Fölébredt.

Így szóltak egyszerre. És közeledtek az ágyhoz.

Ám a fölnyílt szemeknek, valahogy nagy-nagy távolba irányult tekintetén, mindjárt észleltek mindketten valami furcsát. Akár nem is volna tekintetük. Üresek, s fénytelenek, s merevek.

Megrettenve néztek össze, mielőtt odahajoltak mindketten, s akkor egyszerre kiáltottak fel.

- Istenem!

- Teremtőm!

Mindketten a paplanon heverő aszott kéz után nyúltak, mely élettelen súllyal engedett emelésükre.

Így volt. Vége volt. Mintha Heródes király megidézett gonosz szelleme vitte volna magával a jóságos asszony lelkét. Amáreszné már nem élt.

Így mesélte el legalábbis mindenkinek, saját két szeme tanúsága mellett a szolgáné.

Aztán így fecsegtek még sokat és sokáig az utcában, s a környéken erről a különös halálesetről.

Nyilván nem kevesebbet, s nem zagyvábbakat a torony verebeinél, kik nem soká aztán hiába keresték agg barátjuk kerti lugasában.

Ő is utána ment nemsoká jóságos élettársának.

Irmuskánkról majd talán még mesélek egyszer.

Most már érdemes-e még gondolni és szólni valamit e történethez?

Hiszen tudod te is, úgy mint én, hogy az élet komoly, vagy komolytalan, érdekes, vagy érdektelen.

Csupán ezt adhatja neked is, nekem is magából.

Élői jók és rosszak. Ennyi minden megnyilatkozása és példázata számodra.

Eseményeit az idő, szereplőit a tér, tűnőbben gomolygatja tova, mint a szél a füstöt, s árnyékát.

Legfeljebb koromra lelsz lényegéül és értelméül, ha firtatod.

Mondtam neked egy mesét. Örülnék, ha mulatságodra szolgáltam volna. Vedd így az egészet.