Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 11-12. szám · / · Figyelő

Király György: Kárpáti Aurél: A búsképű lovag

Irodalmi noteszlevelek 1911-1919. Táltos kiadása, 1920.

A caballero de la triste figura ezúttal nem a Don Quijote nevet viseli ugyan, hanem egyszerűen Kárpáti Aurélnak hívják, mégis mint hidalgó ősének, a manchai lovag álarca mögött rejtőzködő nagy spanyol írónak, neki is az a sors jutott részül, hogy magánosan és társtalanul az eszmék meddő szélmalomharcát vívja. Magánosan és társtalanul - és hiába, mint minden magyar kritikus, akár Kölcseynek hívták legyen, akár Péterfy Jenőnek, mert ebben az országban a Don Quijoték mindig komikus figurák lesznek, legföljebb ha nagyon megharagusznak rájuk, megtisztelik őket a «destruktív» jelzővel. Mintha anélkül sem volna szomorú mesterség kritikusnak lenni: írni mindig és mindenről, akár tetszik, akár nem, akár föltámad a lélekben a hozzászólás spontán vágya, akár az olvasott mű egy elveszett órának unott emléke marad. Mily irigylésre méltó emberek, akik naiv örömmel belevethetik magukat olvasmányaik árjába, nem kell játszaniuk a fölényest, nem muszáj hibákat kutatni, mindent jobban tudni, dicsérni és korholni és magyarázni és belemagyarázni. A rárótt föladatnak ez a melankolikus tudata teszi éppen Kárpáti kritikáit értékessé és emeli ki a hétköznapi cikkek megszokott színvonala fölé. S ami még föltűnőbb, nincs meg benne semmi az átlag újságíró kellemetlen modorából, aki egyforma tiszteletlenséggel interjúvolja meg a legnagyobbakat és a közönséges botrányok apró hőseit. Kárpáti Aurélban megvan a jó kritikus legszebb vonása, a tisztelet, mellyel a nagy szellemeknek tartozunk, viszont sohasem téved az együgyű rajongásba vagy ízléstelen megalázkodásba, nem feledkezik meg soha az emberi méltóságáról, amely mindnyájukat - nagyokat és kicsinyeket - egyformává tesz. Egy könnyed bók - és rögtön megkezdődik a legtermészetesebb társalgás, a könnyű, vidám és szellemes csevegés, amely órák hosszat hallgatva sem fáraszt. Kárpáti Aurél annyira fél attól, hogy unalmassá ne váljék, hogy inkább magára vállalja a fölületesség vádját. Mert a szigorú filológus talán összeráncolja a szemöldökét egy-két vakmerőbb állítása fölött, talán tévedéseket is kipécéz belőle, pedig meg kell vallani, hogy ez a fölületesség a legrokonszenvesebb tulajdonságai közé tartozik az írónak, mert nem a tehetségtelen ember fölületessége, hanem inkább szándékos és akart: egy-egy odavetett célzással vagy elejtett szóval mindig tudja sejtetni, hogy vannak eszméi, amikből egy szorgalmas tanárjelölt egész doktori disszertációt kerekíthetne ki. Amit a regény fejlődéséről, a magyar drámáról, a meséről, a korszellemről és irodalomról mond, azt ajánlhatnók az illetékes körök figyelmébe.

Sokat és sokféléről olvashatunk a kötetében, legtöbbet a regényírás érdekli, nemcsak egyes reprezentatív egyének, mint Dosztojevszkij vagy Kemény, Cervantes vagy Boccaccio, hanem esztétikai problémák, technikai kérdések is. Ehhez képest a stílusa is változatos, nem egy hangszeren játszik, hanem tárgyához tudja a melódiáit alkalmazni. Igaz, hogy vannak benne disszonáns hangok. Nem értem például, hogy egy ilyen kollektív fejezet élére, mint a Régi és új könyvek margójára, miért kerül vezető alaknak éppen Tormay Cécile (két cikkel is!), egyenesen Mereskovszkij, Anatole France, Ambrus és Móricz Zsigmond elé? Hiszen értem, hogy a mai magyar közönség átlagos színvonalának jobban megfelel egy Marlittá hígított, vagy ha úgy tetszik, átszűrt Thomas Mann (A rég ház), mint maga a Buddenbrooks, de ha már egy Kárpáti-stílusú kritikus mindenáron Tormay Cécileről akar írni, miért nem foglalkozik inkább első regényével (Emberek a kövek között), mely értékben határozottan fölötte áll mindennek, amit ez az írónő azóta produkált s van föltétlen abszolút becse is.

De nem akarok házsártos lenni. Kárpáti Aurél könyve megérdemelné, hogy hosszabban és részletesebben foglalkozzunk vele, mindenesetre megérdemli, hogy olvassák és élvezzék. Nem azok közé a hivatásos kritikusok közé tartozik, akiknek írásaiból a mesterséggel járó blazírtság és a szellemességgé erőltetett unalom árad felénk, ellenkezőleg, mindig van mondanivalója és ezt választékos és nemes formákban tudja velünk közölni. Néha csak egy gesztus, amit tudtunkra ad, de ez a gesztus mindig előkelő és plasztikus.