Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 7-8. szám

Zsadányi Henrik: Gazdasági jóslások

A háború előtt néhány évvel jelent meg Londonban Norman Angel könyve, a Great Illusion. Sokat írtak és sokat beszéltek akkor erről a munkáról. Hiszen nem többet és nem kevesebbet akart szerzője bizonyítani, mint azt, hogy rossz üzlet a háború (ilyen címen jelent meg később a könyv magyar nyelven), nem érdemes megindítani és folytatni, mert bizonyos, hogy győzőnek és legyőzöttnek egyformán rá kell fizetnie.

Nézete szerint ugyanis a népek között olyan gazdasági szervezet épült ki, amelynek szétzilálása - a háború ezt tenné meg - valamennyinek ártalmára lenne. Mese az, mintha a győző valamilyen hasznot húzhatna diadalából. Azáltal, hogy szomszédját, vagy valamelyik más államot, a csatatéren leverte - más szóval, a produktív javak termelésében huzamosabb időre erősen akadályozza - ő éppen úgy szenved, mint a levert nép, minthogy a megbontott termelés következtében az áruk egész sora neki is fog hiányozni, a maga termelését pedig a megbénított segítőkéz hiányában nem képes a régi színvonalon fenntartani. A tőkés világgazdaságban, összeszövődöttsége folytán, mindegyik nép munkájára egyaránt szükség van. Ha egyet közülük munkaképtelenné tesznek, a többinek automatikusan meg kell azt éreznie. Semmiféle hadisarc, vagy zsákmányolt jószág nem képes a nap-nap után megújuló produktív munka hatalmas gazdaságát pótolni.

Példákon mutatta ki, mennyire össze vannak nőve a francia, német, angol, amerikai, orosz, magyar, osztrák és a többi gazdasági szervezetek, s mennyire megérzi az angol, ha az orosz muzsik rosszul vagy egyáltalán nem műveli meg földjét, vagy milyen hatással van az egész földtekére az angol bányász munkateljesítménye. A háború erőszakkal szétdarabolja mindezeket az összefüggéseket, megakasztja a termelést és ezért csapást mér kivétel nélkül mindegyik államra. Nagy illúzió tehát az a hit, hogy a háború hasznot hajthat a győzőnek. A háború rossz üzlet - ennek következtében nem is lehet háború.

Mikor 1914-ben egymás ellen felvonultak a népek, az angol és francia sajtóban nem egyszer mosolyogva emlegették Norman Angel-t és könyvét. Mennyi papirost, szakértői idézetet, statisztikát és számoszlopot mozgatott meg ez a szegény ember tételének bizonyítására, s íme itt a háború, még pedig igazi nagy háború, amelybe a nemzetek kibontott zászlókkal, tágranyitott bugyellárisokkal és daloló szájjal mentek bele. Mily jó, hogy ez a pacifista könyv nem hagyott mélyebb nyomot az emberekben! Ha hittek volna neki, talán elpuhulnak, nem készülnek fel a nagy próbára s meglepetésképpen éri őket a hadüzenetek villámló ostora. Szerencsére felülkerekedett a józan ész; Angel úrnak néhány idealistán kívül más híve nem akadt.

Nos, ezeknek a gúnyolódóknak annyiban igazuk volt, hogy az angol író logikája egy helyen megbotlott. Úgy gondolkodott, azért, mert rossz üzlet a háború, nem is lesz háború, holott ezt így felállítani valóban nem lehetett. A népek, ugyanis, nem mindig a nekik helyes utat választják, hanem azt, melyet ők helyesnek gondolnak. Tehát ha belementek is a háborúba, ebből még nem lehet azt a következtetést levonni, hogy a háború számukra jó üzlet. Azt pedig, hogy Angelnek a háború gazdasági hatásáról írt megállapításai fedik vagy nem fedik-e a valóságot, ma már akárki láthatja és tapasztalhatja. Bizonyosan nem akad olyan együgyű, aki azt merné állítani, hogy a háború áldást árasztott az emberiségre. De hogy ez a gazdasági hatás olyan lesz, mint amilyennek mi most azt valóban látjuk és bőrünkön érezzük, azt talán még Norman Angel sem merte gondolni.

Egy másik angol John Meynard Keynes könyvbe [*] foglalta össze ezt a hatást. Persze az ő munkája könnyebb volt. Mikor ő ült le az íróasztalához, a nagy világháború első fejezete már lezárult és következményei apránként kiütköztek.

J. M. Keynes a cambridge-i egyetem gazdasági tanára. Több gazdasági munkája jelent már meg, de nevét e könyvének megjelenéséig szélesebb körökben nem ismerték. A háború alatt az angol pénzügyminisztériumban szakértőként működött. Mikor a párisi békekonferencia megkezdődött, őt is a francia fővárosba rendelték, ahol Lloyd George oldalán részt vett az értekezleteken és gazdasági kérdésekről adta elő nézeteit. Mindamellett, a béke aláírását nem várta meg. Amikor látta, hogy teljesíthetetlen feltételeket diktálnak a középponti hatalmakra, lemondott tisztéről, hazament Cambridge-be és - körülbelül egy esztendeje ennek - megírta ezt a kis művet. Nyugodtan, őszintén; mint ahogy az ősi főiskola méltóságteljes professzorához illik, mondja el benne felfogását, emberekről, dolgokról, szakkérdésekről. Valószínű, hogy nem valamennyi sora üti meg az ideális tárgyilagosság mértékét. Hogy csak egy példát említsek, a háborút megelőző korszakról írván, azt mondja, hogy "a népesség nagyobb része igen sokat dolgozik és alacsony életigényekkel éri be, de minden azt mutatja, hogy meg van elégedve sorsával". Akik a háborút megelőző korszakban mindsűrűbben megismétlődő szociális mozgalmakra visszaemlékezni tudnak, aligha állíthatják ily határozottan, hogy abban az időben a népesség többsége sorsával meg volt elégedve. Ez és ehhez hasonló elírások azonban semmit sem vonnak le a könyvben felhalmozott gondolatok és érvek reális értékéből.

A cambridge-i tanár a fennálló rend törhetetlen híve. Hisz a kapitalizmus igazságában és küldetésében, s éppen azért fogott tollat, mert a békefeltételektől, más szóval a háború következményeitől magát a fennálló társadalmi rendet kell féltenie. Szerinte, ez a társadalmi rend végtelenül bonyolult és igen érzékeny szerkezeten nyugodott. Csak úgy alakulhatott ki és tarthatta fenn magát, hogy a tőke roppant nagy mértékben halmozódott fel. "A kötött tőkének az az óriási felhalmozódása, - írja - mely az emberiség nagy hasznára a háborút megelőző félszáz év alatt jött létre, sohasem történhetett volna meg olyan társadalomban, melyben a vagyon méltányosan van megosztva... Így ennek a nagyszerű rendszernek terjeszkedése kettős csaláson, vagy csalódáson épült fel. Egyrészt, a dolgozó osztályok tudatlanságuk, vagy erőtlenségük következtében elfogadták, vagy a szokás, hagyomány, tekintély, jól megalapozott társadalmi rend kényszerítette, meggyőzte, rávette őket, hogy elfogadjanak egy helyzetet, melyben csak nagyon keveset mondhattak magukénak a süteményből, melyet ők a természet és a tőkések együttes munkájával készítettek. Másrészt, a kapitalista osztályok a magukénak mondhatták a sütemény legjobb részét és teóriában el is fogyaszthatták, azzal a hallgatólagos feltétellel, hogy a valóságban csak nagyon keveset fogyasztanak el belőle. A takarékosság kötelessége a legfőbb erény, a sütemény pedig valósággal imádás tárgya lett..."

Ilyen volt a dolgozó- és tőkéstársadalom lélektana. Ez tette a háború előtt lehetővé, hogy a kapitalista társadalom törvényei szerint a kontinens népei egymás mellett élhettek, több száz millió ember dolgozott és élvezte a békét (J. M. Keynes - ezt nem szabad szem elől téveszteni - Anglia legfeudálisabb főiskoláján tanította a maga közgazdaság tanát, amelynek veleje abban foglalható össze, hogy úgy van jól minden, ahogy van). Ennek a gazdasági rendszernek Németország volt a magva. "Németország körül, mint támasz körül csoportosult az európai gazdasági szervezet és Németország gazdaságától és vállalkozó szellemétől függött nagy részben a kontinens többi részének jóléte. Németország növekvő irama piacot teremtett a szomszédok terményeinek, melyekért cserébe a német kereskedői élelmesség olcsón szállította neki a fő szükségleti cikkeket... Németország volt a legjobb vevője Oroszországnak, Norvégiának, Hollandiának, Belgiumnak, Schweiznak, Itáliának és Ausztria-Magyarországnak. Ő volt a második legjobb vevője Angliának, Svédországnak és Dániának. Harmadik legjobb vevője Franciaországnak. Ő volt a legnagyobb beszerzési forrása Oroszországnak, Norvégiának, Svédországnak, Dániának, Hollandiának, Schweiznak, Itáliának, Ausztria-Magyarországnak, Romániának és Bulgáriának. Második legnagyobb beszerzési forrása Nagy-Británniának, Belgiumnak és Franciaországnak. Anglia több árut küldött Németországba, mint, Indiát kivéve, a föld bármely másik országába és többet vásárolt tőle, mint az amerikai Unió kivételével, bármely más államtól."

E gazdasági rendszer virágzása többek között még azon a tényen is nyugodott, hogy Amerika gabonafölöslege Európa rendelkezésére állott, még pedig olcsón. De abban az arányban, amelyikben Amerika népessége növekedett, abban az arányban csökkent - és drágult - az élelmiszer feleslege, úgy hogy Európának lassanként magamagát kellett kielégítenie, Oroszország és Románia termelési lehetőségeit a legszélsőbb határokig kellett feszíteni.

A háború ezt az egész gazdasági rendszert összeomlasztotta. A harcokba hajszolt embermilliók és a harci eszközök gyártására kényszerített embermilliók szükséges munkája parlagon hevert, a széntermelés csökkent, a kenyérmagvak termelése tetemesen megszűkült, az állatállomány lefogyott, s ami talán mindennél lényegesebb, a szállítási eszközök ijesztő mértékben mentek tönkre. Európában a háború előtt még lehetett élni, de amint az évtizedeken kiépített gazdasági szervezet beomlott, a népek megélhetésének fizikai ténye kétségessé vált. Ezt az Európát ilyennek nézi Keynes: "Látjuk a falu népét, mely meg tud élni saját mezőgazdasági termelésének hozadékából, de nincs meg a szokásos feleslege a városok számára és nincs meg a rugó sem (a behozott anyagokban és így a városban árusítható iparcikkekben való hiány következményeképp), amely a falu népét ösztönözni szokta arra, hogy élelmiszert vigyen vásárra egyéb árukért cserébe. Látjuk az iparos lakosságot, amely élelemhiány miatt elerőtlenedik, anyaghiány miatt nem tudja megkeresni kenyerét és így nem pótolhatja kívülről való behozatal útján a hazai termelés hiányát... A bankjegyinflatio folyamatának állandósításával a kormányok polgáraik vagyonának jelentős részét titokban és észrevétlenül elkobozhatják, de ezzel a módszerrel nemcsak elkoboznak, hanem önkényesen koboznak, s miután ez a folyamat sok embert elszegényít, egyeseket okvetlen gazdagít. A vagyonok ilyen önkényes átcsoportosításának látványa, nemcsak a biztonságérzetet, hanem a vagyonelosztás fennálló rendjének pártatlanságába vetett hitet is megingatja. Míg az inflatio előre halad és a papírpénz valódi értéke hónapról-hónapra vadul hullámzik, addig minden állandó viszony adós és hitelező között, ami pedig a kapitalizmus végső alapja, annyira összekuszálódik, hogy elveszti minden jelentőségét. A vagyonszerzés folyamata pedig vakmerő játékká és lutrivá fajul. Leninnek kétségkívül igaza volt, nincs ravaszabb és biztosabb eszköz a társadalom mai alapjainak felforgatására, mint a valuta lerontása. Ez a folyamat a gazdasági törvények minden rejtett erejét a destrukció szolgálatába állítja és ezt oly módon teszi, hogy millió ember közt egy sem akad, aki képes lenne diagnosztizálni..." Fokozzák a destrukciót az európai kormányok azzal, hogy a hadigazdagok ellen, a kapitalistáknak egyetlen cselekvő vállalkozó és konstruktív rétege ellen, hangulatot vernek, holott ezek nem tehetnek arról, hogy meggazdagodnak. Kénytelenek meggazdagodni, mert az árak gyorsan emelkednek. "A hadigazdagok következményei és nem előidézői az árak emelkedésének. A mai kormányok a XIX-ik század társadalmi és gazdasági rendjének fenntartását gyors ütemben lehetetlenné teszik azzal, hogy a vállalkozóosztály elleni általános gyűlölettel kombinálják azt a csapást, melyet már a társadalom biztonságára mértek akkor, midőn a szerződést és a fennálló vagyonegyensúlyt erőszakosan és önkényesen feldöntötték". Ezek az állapotok bizonyos lélektani elváltozásokat idéztek elő. "A háború megmutatta, hogy mindenki fogyaszthat és hogy a mérséklet hiábavaló. A dolgozó osztályok nem hajlandók tovább nélkülözni olyan nagy mértékben, a kapitalista osztályok pedig nem bízva többé a jövőben, ki akarják élvezni fogyasztólehetőségeiket, amíg lehet..."

Ilyen viszonyok között kezdtek Párizsban a békéről tárgyalni. Misem látszanék természetesebbnek, minthogy az értekezlet minden figyelme odairányul, hogy az összeroppantott gazdasági szervezetet ismét felállítsa valahogy s így a tőkéstársadalom gépezetének további működését lehetővé tegye.

A párisi értekezleten többen jelentek meg, de irányt voltaképpen csak három ember mutatott. Wilson, Clemenceau és Lloyd George. Wilson valóban a legjobb szándékokkal szívében lépte át Párizs küszöbét. Békét, életet, boldogságot akart adni győzőnek és legyőzöttnek egyaránt. Miért kellett hát benne a világnak oly rettenetesen csalódni? "Az elnök nem volt hős, nem volt próféta, sőt még filozófus sem. Csak ember volt, tele nemes szándékkal, de emberi gyengeségekkel is és hiányzott belőle a fölényes szellemi felkészültség, melyre szüksége lett volna, hogy megmérkőzhessen azokkal a ravasz és veszedelmes bűvészekkel, akik az erők és egyéniségek hatalmas összecsapása folyamán diadalmas mestereknek bizonyultak a béketárgyalás színe előtt lefolyó adok-veszek játékban, amely játékhoz ő egyáltalán nem értett". Amikor a gyakorlati megvalósításokról volt szó, elméje a legtökéletesebben csődöt mondott. "Nem voltak tervei, nem volt semmiféle alkotó eszméje, amellyel életre hívhatta volna a parancsolatokat, amelyeket a Fehérház magasságáról dörgött a világba. Szép prédikációt tudott volna tartani bármelyikről, gyönyörű imában tudta volna kérni a Mindenhatót, hogy teljesítse azokat, de fogalma sem volt róla, hogyan lehetne azokat Európa jelenlegi helyzetére alkalmazni."

Lassú, nehézkes volt az eszejárása, nem tudott alkalmazkodni a felbukkanó helyzetekhez s azután végtelenül elfogult. Makacsul ragaszkodott az ő tizennégy pontjához és ünnepélyes nyilatkozataihoz. Ellenfelei nem is bántották azokat, de olyan értelmet és magyarázatot húztak reájuk, hogy csupa antiwilsonizmus hullott ki belőlük. Ez nem is csoda. Clemenceau-val ő meg nem mérkőzhetett. Ennek a francia államférfinak volt esze és akarata s egészen bizonyosan tudta, hova, merre akar menni. Célja az volt, hogy Németországot mindenképpen meggyengítse s ebből a meggyengítésből a háborútól halálos sebet kapott Franciaországot megerősítse. (Ez a szempont terelte melléje az olasz Orlandot.) Az a meggyőződés vezette, hogy Németország bizonyosan revansra fog készülődni, ennélfogva ezt a készülődést minél nehezebbé, ütőképességét minél gyengébbé kell tenni, Franciaországot pedig minél hatalmasabbá kell felvértezni. "Amennyire lehetett, Franciaország volt az, mely visszafelé igazította az órát és megsemmisítette mindazt, amit Németország fejlődése 1870 óta eredményezett. Területveszteség és más intézkedések által csökkentették lakóinak számát, de különösen a gazdasági rendszert, melyből új erőit meríthetné, a vas, szén és közlekedésre épített hatalmas iparát kellett tönkrerombolni. Ha Franciaország csak részben is felveheti mindazt, amit Németország elejteni kénytelen, akkor az európai hegemóniáért versengő felek között hosszú időre megszűnik az erők egyenetlensége. Ez az eredete azoknak az egymásra halmozott rendelkezéseknek, melyek minden nagyszerűen szervezett gazdasági rendszer tönkretételét célozzák".

A felhőkben és szólamai között élő Wilsont, akármennyire húzódozott is ettől, Clemenceau erős keze (amely mindig szürke kesztyűbe volt bujtatva) lassanként ez elé a francia politika elé fogta. Lloyd George, aki esetleg ezt meg tudta volna akadályozni, nem törődött túl sokat a dologgal. Ő sem hitte, hogy Németország tönkretétele Angliát közelebbről érinthetné, ő, meg a többi angol szakértő, Vilmos császár birodalmában csak versenytársat, de nem egyúttal munkában segítő társat láttak. Ezért soha komolyan Clemenceau-val szembe nem szállottak.

Az angol miniszterelnök magatartását kortes szempontok is befolyásolták. Különböző helyeken elmondott beszédeiből ki lehet mutatni, hogy a fegyverszünet megkötése után sem a császár felakasztását, sem óriási hadisarcok fizetését nem kívánta. A felkorbácsolt angol sovinizmus azonban olyan követelésekkel állott elő, hogy Lloyd George nem mert velük szembeszállani. Amikor pedig főkortesei arról értesítették, hogy az általános választásokon a kormánypárt sikere veszedelemben van, ha a túlzott óhajokat magáévá nem teszi - végképpen beadta derekát. A választások előestéjén utolsó kiáltványában már ő is az ordítókkal ordított, s így a békekonferencián - még ha Angliára nézve valóban veszedelmet látott volna is Németország tönkretételében - erősen meg volt kötve a keze. De nem látott. Azt hitte - s bizonyos mértékig a szóban forgó munka szerzője is hitte könyvének megírásakor -, hogy Angliát a csatorna jól elválasztotta Európától. "Ha az európai polgárháború úgy végződik, hogy Franciaország és Itália pillanatnyi győzelmes hatalmukkal visszaélve, tönkreteszik a jelenleg térdrekényszerített Németországot és Ausztria-Magyarországot, ezzel saját romlásukat is megpecsételik, mert rejtett lelki és gazdasági kötelékek mélyen és felbonthatatlanul kötik őket össze áldozataikkal".

Lloyd George aligha gondolt erre, s ha lelke előtt mégis elvonult ez a kép, bekeretezte azt az a tudat, hogy Angliát a dolog nem érintheti. Ma már alkalmasint más véleményen van - a font sterling árfolyamát vizsgálgatva -, de másfél évvel ezelőtt az angolok még nem hittek Norman Angelnek, nem hitték, hogy a szent font glóriáját megtépázhatják. Ilyen körülmények között Clemenceau egymásután szerezte meg a "garanciákat", melyek biztosítják, hogy Németország térdre kényszerített helyzetéből belátható időn belül nem fog tudni feltápászkodni.

A "garanciák" majdnem mindegyikéről kimutatja J. M. Keynes, hogy kétélű fegyverek, amelyekkel a győzők magukon legalább is olyan mély sebet ejtenek, mint a legyőzöttön. Még Elzász-Lotharingiának Németországtól való elszakítása is kárral jár a termelésre. A két tartomány vas- és érckészletének túlnyomó részét Németország belső területén dolgozták fel. Mit fog Franciaország most ezzel a készlettel csinálni? Feldolgozni nem tudja, mert nincsenek gyárai - gazdasági szempontból tehát az lenne a legcélszerűbb, ha ismét Németország belső területére vinnék. Igen ám, de ott van, vagy ott lesz a vámvonal, amelyen keresztül talán még sokáig nem lehet olyan könnyedén az árukat kicserélni. De még ha teljesen szabad volna is a forgalom, Németország akkor sem tudná az érceket feldolgozni, mert elveszik tőle a - szenét.

Németország mostani leszállított évi széntermelése körülbelül száz millió tonnára rúg. Ebből a békeszerződés negyven milliót az ententenak juttat, úgy hogy Németország mindössze hatvan millióról rendelkezne szabadon. A háború előtt majdnem háromszor annyit emésztett fel ipari, vasúti, házi és mezőgazdasági célokra. Világos tehát, hogy Németország öngyilkosságfélét követ el, ha szenéből csak lapátnyit is szomszédos területre hány. "Minden tonna, melyet ki kell szállítania, egy-egy ipari vállalat halálát jelenti. De egészen bizonyos, hogy Németország nem tudja és nem is akarja az évi negyven millió tonnát az ententenak szállítani. Azok az ententebeli miniszterek, akik népükkel ennek az ellenkezőjét hitték el, okvetlenül megcsalták őket, hogy lecsillapítsák az európai népek aggodalmát, amely akkor ébredt fel, amikor látni kezdték, hogy vezetőjük jóvoltából, milyen ösvényekre jutottak". Ennél a pontnál szembeszökően látható, mit művelt a háború, amikor a régi termelési szervezetet megzavarta, s mit művelt a békekonferencia, amikor a szervezet kijavítása helyett a széthányt részeket egymás hegyibe dobálta. "A tönkretett francia bányák, az Egyesült-Államok és más országok megcsökkent termelése, valamint másodlagos okok - mint a szállítás és szervezet hanyatlása, új kormányok tehetetlensége következtében Európa helyzete szénellátás dolgában szinte kétségbeejtő. Lehetséges, hogy a szén kiszolgáltatása tönkreteszi a német ipart, de éppen úgy igaz, hogy ki nem szolgáltatása veszélyezteti a francia és olasz ipart".

Más szóval bénulás és pusztulás. A szállítási és tarifa rendszerre vonatkozó intézkedések, a vámvonalakra vonatkozó határozatok, a vasutakat illető klauzulák, a viziutak ellenőrzésére megszabott módozatok, - mind-mind abba a gondolatkörbe futnak össze, hogy Németországot úgy meg kell kötözni, hogy moccanni ne tudjon.

A jóvátétel köntösébe bujtatott hadisarc - sok száz milliárd arany márka - szintén abból a téves feltevésből indul ki, hogy Németországot a nagy érvágás elerőtleníti, s ugyanakkor a sok pénztől a győzők felfrissülnek. Mind a két feltevés hamis. Ha Németország - itt, természetesen, nem csupán Németországra kell gondolni, hanem az összes legyőzött államokra - valóban meg akarná fizetni azt a tömérdek pénzt, akkor nem elgyengülés, hanem igazi halál vár reá, népe elpusztul, még mielőtt eleget tett volna kötelezettségének. Hiszen annak a kifizetéséhez csak hozzáfogni is annyit jelent, hogy a németek lemondanak minden emberi igényükről, s csak a győzőnek dolgoznak. Élő szervezet ilyen lemondásba nem nyugszik bele, de ha belenyugszik, bizonyos, hogy életképességét elveszítette. Mi haszna lehet tehát ebből a győzőnek? Hiszen már maga a meggyengített közép-európai gazdasági szervezet rettenetesen visszahat az ő gazdasági szervezetére is, hát még annak tökéletes felbomlása? Lám, mialatt Párizsban Közép-Európa vérvételéről csak tárgyaltak, ezalatt a győzők országában a bomlásnak és oszlásnak ugyanazok a jelei tűntek fel, mint Közép-Európában! A drágaság, óriási deficit az állami költségvetésben, valutaromlás, munkátlanság, nagy behozatal, csekély kivitel, fokozott fogyasztás, sorvadó termelés! "Meg vagyok győződve, - állítja nyomatékosan a szerző - hogy a háborús költségeknek Németországtól való követelése egyike a legoktalanabb politikai cselekedeteknek, melyekért államférfiú valaha is felelős volt. Milyen más jövőnek nézett volna elébe Európa, ha akár Lloyd George, akár Wilson belátták volna, hogy a legkomolyabb problémák, melyekre figyelmüket fordítaniuk kellene, nem politikai vagy területi, hanem pénzügyi és gazdasági kérdések és hogy a jövő veszélyei nem a határok és a hatalom, hanem az élelmiszer, a szén és a szállítás kérdésében rejlenek".

Ezekkel egyáltalán nem törődtek. Franciaország és Olaszország államcsőd előtt áll, ezt a politikusok rövidlátása úgy akarta elhárítani, hogy deficitjüket Németország zsebéből szedik ki. Keynes statisztikai adatokkal bizonyítja e cél esztelenségét. Soha Németországból és a többi legyőzött államoktól akkora összegeket kipréselni nem lehet, de ha lehet, annál rosszabb a győzőkre nézve, mert annál bizonyosabb, hogy a német nép munkateljesítménye a minimumra fog leszállani.

E meggondolások szomorú világot vetnek a háború utáni Európára. Ha jól meggondoljuk, ennek a háborúnak voltaképpen az a summázata, hogy az embergyilkosságok idejében elegendő produktív munkát nem végezhetvén, adósságot adósságra halmoztak a népek. "Mindenki óriási összegekkel tartozik mindenkinek. Németország nagy összegekkel tartozik a szövetségeseknek (az ententenak), a szövetségesek nagy összeggel tartoznak Angliának és Anglia nagy összeggel tartozik az Egyesült-Államoknak. Az államok mindenütt nagy összeggel tartoznak a hadikölcsönkötvények tulajdonosainak és viszont ezek és a többi adófizetők nagy összeggel tartoznak az államnak. A helyzet végesvégig mesterkélt, megtévesztő és bosszantó. Sohasem leszünk képesek mozogni, ha tagjainkról le nem rázzuk ezeket a papírbilincseket. Hatalmas máglya kell ide, amely azonban, ha nem tudunk tiszta munkát végezni, melyben senki sem szenved komolyabb méltánytalanságot, akkor olyan világégéssé fajulhat, hogy mindent elpusztít."

Sokan Amerikában bíznak. Az erős, gazdag, háborútól alig érintett Amerika majd annak a nyomorult Európának a hóna alá fog nyúlni. Hogy lehet ilyen balgaságot gondolni! Amerika majd azért fog a saját tőkéjének gyarapításáról lemondani, s azért fog a maga lakossága életkörülményeinek megdrágításához hozzájárulni - mert hiszen kölcsönök és árukivitelek azt jelentik - hogy Európa népei tovább folytathassák soviniszta politikájukat! "Klotznak (az akkori francia pénzügyminiszternek) arra kell majd a pénz, hogy az adójavaslatokat még egy kis időre elhalassza, Itália és Jugoszlávia folytatni fogják civódásukat, Lengyelország ebből a pénzből fogja megvalósítani a szomszédjaival szemben Franciaország által neki szánt szerepet (Németország és Oroszország között állig felfegyverkezett csendőrként állni), Románia uralkodó osztályai pedig maguk között fogják felosztani a zsákmányt." S a többi új és régi államok szintén tovább fegyverkeznének és agyarkodnának egymásra, úgy, hogy két-három év múlva a kölcsönök és segítségek ellenére Európa ismét ott lenne, ahol ma van. "Ezekre nem lehet bízni vagyont, mert olyan politikára fordítanák azt, mellyel szemben bár Wilsonnak nem sikerült az Egyesült-Államok népének hatalmát vagy meggyőződését érvényre juttatnia, a köztársaság és demokrata-pártok valószínűleg osztatlan ellenszenvvel viseltetnek... Könnyen érthető az ellenszenv, mely most annyira elterjedt odaát. Elég volt az európai problémák nyugtalanságából, zűrzavaraiból, indulataiból, költségeiből és főleg esztelenségéből. Nagyon is érthető, hogy az esztelen és tehetetlen európai államférfiaknak Amerika odakiáltja: vesszetek hát a magatok gonoszságában, mi pedig megyünk a magunk útján."

Amerikára tehát ugyan hiába számítanak. Alamizsnát esetleg kaphatnak tőle, de komoly segítséget soha.

Nincs hát ebből a zsákutcából kivezető út? A szerzőnek az a meggyőződése, hogy talán van. Revidiálni kell a békeszerződést, olyan feltételeket kell szabni Németországra, amelyeket teljesíthet, Ausztriától, vagy Magyarországtól semmiféle kártérítést követelni nem szabad. De az entente hatalmaknak az egymás között fennálló tartozásaikat is el kell engedniök. Az amerikai Egyesült-Államoknak hét milliárd fontról, Angliának kilencszáz millió fontról kellene lemondania. Franciaország ezzel szemben hétszáz milliót, Itália pedig nyolcszáz milliót nyerne - a kisebb államokról nem szólva. Ezek a tartozások ugyanis nagy gondot okoznak az entente államoknak. Mindig az jár eszükben, mi lesz, ha a legyőzöttek nem fognak tudni fizetni, honnan fogják ők akkor előteremteni tudni ezeket az óriási összegeket. Ha tehát megszüntetnék az ententeközi tartozásokat, nyomban enyhülne a helyzet a volt ellenségekkel szemben is. Azt mondhatná valaki, ha Itália, Franciaország és a többi ententeadós, előbb-utóbb meg tudná fizetni tartozását - s bizonyos, hogy meg tudná - miért ne fizesse akkor hát meg? Ez igaz, csakhogy a tartozás megfizetése igen kemény teher lenne rájuk nézve. "A folytonos igyekvés, amellyel a terhektől szabadulni akarnának, állandó forrása volna a nemzetközi súrlódásoknak és a rosszhiszeműségnek hosszú éveken keresztül. Az adós nemzet nem szereti hitelezőjét és teljesen kilátástalan volna, ha Franciaországtól, Itáliától és Oroszországtól jó érzéseket várnánk, akár a hitelező ország, akár Amerika irányában, mikor jövő fejlődésünket hosszú időre lehetetlenné teszi az évenként fizetendő súlyos adó. Minden áron azon lesznek, hogy másutt keressenek barátokat és a békés viszonynak minden elkövetkezhető megszakítása azzal a nagy előnnyel fog járni, hogy megszabadulnak az adósságterhek egy részétől. Ha ellenben e súlyos adósságokat elengedik, az ententenemzetek szolidaritása és őszintén barátságos viszonya nagyon nagy mértékben fog megerősödni."

Mennyivel inkább megáll ez a feltevés a legyőzöttekkel szemben! Nyilvánvaló ebből, J. M. Keynes nincs egy véleményen Bismarckkal, aki nem hitt a népek hálájában, az volt a nézete, hogy a legyőzött népnek csak a szemét kell meghagyni, hogy sírni tudjon. Ezt a bismarcki felfogást azonban éppen a mostani idők mintegy óráról-órára tarthatatlannak bizonyítják, ennélfogva nem elfecsérelt idő, ha nem Bismarckot, hanem a cambridge-i professzort hallgatjuk. Nem egyszerű rajongó vagy hívő ő, aki hisz az emberi jóságban, vagy a csodákban. Igen jól tudja, hogy ha az államférfiak elfogadnák az ő javaslatát, - holott mily kevés valószínűség van erre! - még akkor is töméntelen nehézség és szinte áthághatatlan akadály zárná el a normális élet felé vezető utat, oly emberfölötti munka e széttört gazdasági szervezet cserepeit ismét a régi helyükre visszatenni.

Mindenekelőtt itt van a kapitalistaosztály, amely vezetésre és kezdeményezésre lenne hivatott. "Ennek az osztálynak az egyénein most oly nagy rémület és személyes gyávaság vett erőt, bizalmuk a helyben, mely őket a társadalomban megilleti, a hitük, hogy rájuk a társadalom szervezetének szüksége van, annyira megingott, hogy könnyű megfélemlítés áldozataivá lettek. Huszonöt évvel ezelőtt nem így volt ez Angliában, mint ahogy ma sincs így az Egyesült Államokban. Akkor a kapitalisták hittek önmagukban, társadalmi értékükben, bíztak abban, hogy népük állandó biztonsága, vagyonuk teljes élvezete, hatalmuk korlátlan gyakorlása, biztosítva van számukra. Ma reszketnek minden támadástól... Eltűrik, hogy saját eszközeikkel tönkretegyék és mindenestül romlásba döntsék őket azok a kormányok, melyeket ők maguk támogatnak, és annak a sajtónak segítségével, melynek ők a tulajdonosaik." Mit lehet ilyen gyáva osztállyal kezdeni? Ezzel szemben áll a munkások osztálya. A háború elszoktatta az embereket a serény, produktív munkától, a mostani nélkülözések pedig bizonyára nem fokozzák a munkakedvet. E két tényezőhöz harmadikul a rossz valuta szegődik, amely a forgalom lebonyolítását nehezíti meg. Nem elég, hogy nincs személyi hitel, s így sem nyersanyagot, sem dolgozó tőkét előteremteni nem lehet, a rossz valuta minden vállalkozást kockázatossá tesz. "Az árszabályozás és a hadigazdagokra indított hajtóvadászat, mint az inflatio gyógyszerei, még ennél rosszabb hatást gyakorolnak a külkereskedelemre. Bárhogy álljanak is a dolgok odahaza, a külföldön a valuta csakhamar el kell hogy érje a való helyzetnek megfelelő színvonalat, aminek azután az lesz az eredménye, hogy az országon belül és kívül az árak nem lesznek többé normális összhangban egymással. Külföldről behozott cikkek vételára, ha átszámítjuk a napi váltási árfolyamon, messze meghaladja a helyi piaci árat, úgy hogy sok fontos cikket e miatt a magánkereskedelem nem is fog importálni, hanem a kormánynak kell beszerezni azokat. Ez utóbbi pedig, midőn az árucikkeket beszerzési áron adja tovább, ezáltal egy kicsit jobban alámerül a fizetésképtelenségbe."

Mindezek a tények hozzájuk hasonló tényeket szülnek. A nagy bankjegyforgalom ösztönző hatással van az államok óriási deficitjére, viszont a folyton növekvő deficit újabb bankjegyek nyomására kényszeríti az államot. "Mindezen befolyások, összehatásukban megakadályozzák, hogy Európa rögtönösen elég bőséges export folyamatot tudjon táplálni ahhoz, hogy kifizethesse azokat az árukat, melyek importjára szüksége van. Ezenkívül Európa hitelét annyira elerőtlenítik, hogy nem tudja előteremteni a csere körforgalmának újra megindításához szükséges dolgozó tőkét sem. A gazdasági törvényszerűségek erejét az egyensúlytól inkább eltérítik, mint ráirányítják és így kedveznek a jelen állapotok fenntartásának, ahelyett, hogy a belőlük való kigyógyulást mozdítanák elő."

Keynes egyáltalán nem becsüli sokra a mostani államférfiak intelligenciáját s ezért nem tartja lehetetlennek, hogy azok a megkezdett úton tovább fognak haladni, s utolsó leheletükig kapaszkodnak majd a bismarcki elvekbe. "Egy erőtlen munkanélküli züllött Európa áll előttünk, melyet belső civódás és nemzetközi gyűlölség marcangol, mely küzd, sorvad, fosztogat és hazudozik. Ugyan mi van ami feljogosíthatna arra, hogy kevésbé sötét színekkel fessem meg a képet?" Ezek a színek valóban sötétek. "Meg merem jósolni, ha Közép-Európa megnyomorítására törünk, a bosszú nem fog késni. Itt lesz hamar és semmi sem fogja megállíthatni a végső összecsapást a reakció erői és a kétségbeesetten vonagló forradalom között. Ennek a háborúnak a rémségei mellett eltörpülnek majd a német háború borzalmai. Bárki lesz a győző, el fogja tiporni a mi nemzedékünk civilizációját és haladását". Az angol tudós e pesszimizmusa csak könyve végén enyhül meg némileg, ahol e forradalom elkövetkezését mégsem látja egészen bizonyosnak, még pedig azért nem, mert az embereknek rá kell jönniük, hogy már a forradalom sem segíthet rajtuk. "Tehát mi áll előttünk? A tetszhalál lassú csendes folyamata, az életigények, a kényelem állandó fokozatos süllyedése. Európa csődje és lezüllése, ha engedjük, hogy tovább tartson, nem fog kímélni senkit. Egyikre előbb, a másikra valamivel később, de mindenkire rákerül a sor".

Mint a halálharang úgy konganak ezek a szavak. Valóban szóról-szóra be fognak-e teljesedni? Amint majdnem szóról-szóra beteljesedtek Norman Angel szavai, hogy "rossz üzlet a háború!" Nem lehetetlen, hogy J. M. Keynes könyvét éppen olyan kételkedő mosollyal fogják fogadni, mint annakidején Norman Angel művét fogadták. Ezt a mosolyt, a mostani tudással determinált emberi természet küldi az ajakra. A tűzhányóhegyek lankáin szőlőgerezdek pirulnak, a gyümölcsfák ágai megrakottan hajladoznak, a házak körül gyermekek játszadoznak, a férfiak ekével, kapával művelik a hegy oldalát, az asszonyok mosnak, fonnak, főznek, a leányok táncolnak, udvaroltatnak maguknak - mindez a kicsattanó élet nem akarja elhinni, hiába figyelmeztetik rá, hogy ez a hegy holnap, vagy egy hét múlva meg fog rázkódni és tüzes poklával elborít mindent. E háború előkészítői és megindítói szintén nem akarták elhinni, hogy nem lehet a vulkánra tartósat építeni, hogy az nem fizeti ki magát, szóval, hogy "rossz üzlet a háború". Ők csak a pillanatnyi hasznot és örömet nézték, a háború tovább is felszínen tartja őket, hatalmat és gazdagságot biztosít nekik (mert hiszen nyilvánvaló, nemde, hogyha a nagy tömegeknek rossz üzlet is volt a háború, egy maroknyi csoport számára nagyszerű üzlet volt.) S amikor a háborút már nem lehetett tovább folytatni, - a hegy füstölögni és morogni kezdett - még mindig nem hitték, hogy az ő gyümölcsük, az ő gazdaságuk is veszedelemben foroghat, ha a háború után a háborúhoz hasonló békepolitikát követnek. "Talán történelmi igazság - sóhajt föl a cambridge-i tanár -, hogy semmiféle társadalmi rend másképp el nem pusztulhat, mint a saját kezétől."

Mily ismerősen cseng ez a mondat! Csakhogy eddig nem Cambridge ősi, feudalizmustól és kapitalizmustól átitatott falai között volt otthonos. On the contrary.

 

[*] * J. M. Keynes: A béke gazdasági következményei, (The Economic Consequences of the Peace) angolból Bíró Sándor és Sárkány Ferenc fordították, a magyar kiadáshoz Révai Mór írt előszót. A munka tavaly októberben jelent meg Londonban s roppant feltűnést keltett. Azt mondják, az úgynevezett revizionista mozgalmat ő indította meg. Argumentumai oly ellenállhatatlanul hatottak, hogy a politikai pártok nem tudtak előlük elzárkózni. Az Asquits-párt és a munkáspárt közülük szedi a párisi béke ellen a legélesebb fegyvereket. Ez a körülmény talán megmagyarázza, miért foglalkozunk kissé hosszasabban egy alig 200 lapot kitevő könyvvel.