Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 5-6. szám

Elek Artúr: Adolphe Paupe
(1854-1917)

Egy félig ismeretlen, csöndes és szorgalmas élet elejét és végét jelzi ez a két szám. Adolphe Paupe egy párizsi biztosító-társulatnak volt főtisztviselője, s nevét 1903 tájékáig bizonyára csak kartársai és barátai ismerték. Abban az esztendőben jelent meg első könyve: Stendhal műveinek története ("Histoire des Oeuvres de Stendhal"), s neve attól fogva népszerű lett a stendhali irodalom kutatói és olvasói körében. Furcsa és szokatlan mű a könyve, tudósember és egyben játékos gyermek alkotása, fáradhatatlan szorgalomnak és naiv lelkesedésnek eredménye. Külön-külön elbeszéli benne Stendhal minden művének keletkezését úgy, ahogyan azt írójuk levelezéséből vagy kortársainak adataiból megállapíthatta, majd leírja minden kiadásukat, végül pedig köréjük sűríti a kortársak és az utókor kritikáját. A könyvnek különösen ez az utóbb említett része bámulatra méltó. Olyan ember állította össze, ki nyilvánvalóan minden Stendhalra vonatkozó sort elolvasott. Könyvének nagyobbik fele a belőlük vett idézetekkel telt meg. S aki az idézeteknek gazdagságába belemélyed, nehezen talál ki belőlük. Könyvének ez a része valóságos antológiája a Stendhalra vonatkozó kritikai irodalomnak. S milyen rengeteg az! Nem volt a tizenkilencedik század második felének francia kritikusa, ki egy vagy más alkalommal, de leginkább a grenoblei városi könyvtár Stendhal-hagyatékából életre keltett új stendhali írások megjelenésekor, valami módon állást ne foglalt volna az író mellett vagy ellen. És hogy mekkora önmegtagadásába kerülhetett Paupenak némely kemény és igaztalan ítélet idézése, csak az képzelheti el, ki ennek a lelkes férfiúnak alázatos tiszteletét és holtáig hű ragaszkodását ismerte, mellyel bizonyára szürke életének minden színes óráját írói ideáljának szentelte. Eckermanni hűséggel követte Stendhal árnyékának árnyékát.

Stendhalra vonatkozó erudiciójának azután élete legfontosabb művében, Stendhal levelezésének kritikai kiadásában vette nagy hasznát. Stendhal addig megjelent leveleskönyveinek anyagát végigvizsgálta, amikor csak lehetséges volt, az eredeti kézirattal egybevetette, ferdítéseit, kihagyott helyeit kiegészítette. 1908-ig, mikor Stendhal leveleinek ez a három kötetes monumentális kiadása megjelent, sok ismeretlen levél került felszínre kisebb-nagyobb folyóiratokban. Paupe figyelmét egyetlenegyük sem kerülte el, valamennyit összegyűjtötte leveles corpusába. Gyűjteményének legértékesebb része az a kétszázhárom ismeretlen levél volt, amelyet Chéramy gyűjtéséből sorozott be három kötetébe. Sok régi mulasztást, könnyelműséget és meggondolatlanságot tett jóvá kiadásával Paupe. A három kötet bámulatos commentára egy tömérdek ellentmondásból összebonyolódott emberi léleknek. Stendhal élete történetének, művei keletkezésének és a bennük előforduló motívumoknak levelei a leghitelesebb magyarázói. Különösen azok, melyeket ifjú-, majd férfikorában húgának írt kalandos csavargó-életének állomásairól. A stendhali levelek élvezésének azonban bizonyos nehézségei vannak: a misztifikációra mindig hajló írónak az a szokása, hogy anagrammákká ferdítette bennük a szereplők nevét, vagy teljesen más nevet tett helyükbe. A Bourbonok és a Habsburgok rendőrkémeitől féltében Stendhal még a keltezés helyét, sőt napját is el-elváltoztatta leveleiben. Paupe fáradhatatlan gondossággal járt végére írója minden misztifikációjának és állapította meg jegyzeteiben a levelek helyes szövegét. Ez a munkája mindenesetre megőrzi majd nevét a stendhali irodalomban.

1913-ban indult meg Párizsban Stendhal összegyűjtött munkáinak nagy kritikai kiadása. A háború kitöréséig öt kötete jelent meg, köztük mint az egész vállalathoz tervezett függeléknek a "Bibliotheque Stendhalienne"-nek első kötete, Paupenek Stendhallal és a vele összefüggő kérdésekkel foglalkozó apró írásai. "La Vie littéraire de Stendhal" a kötet címe. Paupe-ot, az embert, belőle ismerjük meg. Már-már fetisizmus az, ahogyan minden, de minden megállítja és foglalkoztatja, ami bármi vékony szállal összefügg Stendhallal. De nem fontoskodva teszi, mint tennék bizonyos német bogarászók, nem is patetikus áhítattal, hanem valami gyermeki szeretnivalósággal, amely örömét leli a színes kavicsban is. Megható gyöngédséggel pepecsel el kicsiny jelentőségű kérdésekkel és keresi bennük a kikövetkeztetni valót, vagy mint a szerzetes másolók jegyez és másol angyali türelemmel. Jellemző egész lényére, szerény és derűs egyéniségére az a néhány mondat, amelyben beszámol róla, hogyan másolta le az öreg Albert Collignon Stendhallal foglalkozó művének ("L'Art et la Vie de St.") kéziratban maradt második kötetét. Rossz szemével nem sajnálta végig leírni a maga számára a nyomtatásban meg nem jelent csaknem négyszáz lapos kötetet. Tudja, hogy buzgóságát megmosolyogják az emberek. Visszamosolyog reájuk, mint aki azt gondolja magában: Tudom én, hogy nevetséges vagyok az emberek szemében, de csak olyanformán, mint a remegő ajakkal imádságot morzsoló anyókák. Mit tudják a hitetlen emberek, hogy szegény öregek az Úr angyalaival társalkodnak!

És ezt az kedves, ezt a bájos öreg embert megölte a nagy háború. 1917-ben elesett egyik fia, s a bánat elemésztette apját. 1917 februárjában hunyta le a sok kéziratolvasásban félig világtalanná vált szemét Paupe. 1914 júliusában kaptam meg utolsó kártyáját, öreges írással köszönte meg rajta a magyar Stendhal-irodalomról küldött bibliográfiai adataimat. És csaknem hat évvel utóbb föléledt reménységgel írott levelemre már özvegye írta meg a gyászkeretű választ. 1917 február 23-án temették el Paupe-ot. Sírja fölött a búcsúztatót Stendhal nagy kritikai kiadásának szerkesztője, a "Comité Stendhal" elnöke, Édouard Champion mondta, hadnagyi egyenruhában. Finom és ízléses kis füzetben - zsenge plaquetteben - örökítették meg szavait az elhunyt barátja számára. A füzet élén Adolphe Paupe arcképe, bizonyára az utolsó, amely róla készült. Kertben, lomb és virágok között ül kis asztal előtt szikár és elegáns alakja. Kezében valami folyóirat, pápaszemes szeme magáról elfeledkezve néz az időbe. Írásai is ilyennek mutatják: álmodónak. Amíg élt, álmodva szeretett egy embert, egy költőt, kiben talán lelke szerint való rokonát érezte meg.