Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 5-6. szám · / · Réti István: Képzőművészeti nevelés

Réti István: Képzőművészeti nevelés [+]
I.

Megbeszélésünk kezdetén úgy látszott, hogy a Bizottság tagjai megegyeznek a rajztanár hivatását illetőleg abban, hogy a rajztanár a művészeti kultúra talajművelő munkása, utászkatonája, misszionárusa legyen elsősorban és főleg. Azt is elismerték mindnyájan, hogy általános nevelési szempontból is fontos és praktice is hasznos az öntudatos látás és az ennek megfelelő grafikai kifejezőképesség fejlesztése. Itt kezdtek elválni útjaink, egyre tátongó szakadékkal egymás közt.

Eleinte ugyanis általánosságban a rajztanárképzés művészeti jellemén volt a hangsúly, később azonban a konkrétebb részleteknél (sub titulo: praktikus követelmények) mindinkább a műszaki rajz szempontjai tolódtak előtérbe, elfedve a fákkal az erdőt. Eleinte a magasabb esztétikai képzés szükségét hangoztattuk, azt kívánva, hogy a rajztanár, mint a látási művészetek hivatott hirdetője, magyarázója, szellemi munkájával a humanisztikus műveltségbe kapcsolódjék, ezt kiegészítse és általános kultúránk egyoldalú verbalizmusát enyhítse. A gyakorlatban azonban mégis úgy akarná a Bizottság beállítani, mint az ipari és technikai műveltség egyik segédmunkását, túlterhelve őt az ilyen irányú melléktudnivalók sokféleségével, megölve a hivatásához szükséges lelkesedést, szeretetet, frissességet benne. Négy év alatt praktikusnak látszó érveléssel, de nem praktikusan, a művészeti és műszaki rajzi vonatkozású ismeretek univerzális doktorává akarják őt tenni, megillusztrálandó a közmondást: aki sokat markol, keveset fog. Az enciklopédikus sokféleségnek a felületességre kell vezetnie.

Hiszen ez volt a hibája az eddigi képzésnek is. A bizottságban minden oldalról éles, sokszor talán túl kedvezőtlen kritikák hangzottak el a mai rajztanárt illetően. Elismerték, hogy rajzolni, festeni nem tanul itt meg eléggé, művészeti ítélete, ízlése fejletlen, bizonytalan, sőt többnyire egészen rossz nyomon járó műtörténelmi képzése is hiányos és négy év után, diplomájával kezében lagymatagul, tétován, érdeklődés nélkül lát hivatása gyakorlásához. Akiből e négy évnek nem sikerült egészen kiszárítani a kedvet, a tehetséget és a tanítás mellett a festészetnek is próbál élni, az a megoszlott hivatásnak áldozata, a félművésznek szomorú típusa lesz. Akik pedig egészen a művészetre adják magukat, azoknak nagy bajaik vannak a továbbtanulással. Külföldi iskolákban, de saját vezetésem alatt is gyakran volt alkalmam megfigyelni mennyi időbe, küzdelembe kerül, hogy szemükbe idegzett látási előítéleteiket levetkőzzék és elfogulatlanul, melegen látni, az elevent megérezni, felfogni megtanulják. Ezenkívül hallottam itt kritikát a rajztanárok geometriai és matematikai tudását illetőleg is, ami szerint megokolt, hogy e tárgyakat a középiskolákban tőlük elvették.

Mindezekhez záradékul konstatálták, hogy a rajztanárnak többi tanártársa közt nincs elég szellemi tekintélye, pozíciója, - aminek okát amennyiben ez nem túlzás - éppen abban keresem, hogy az itteni képzés hibrid ambíciója másodrendű, felemás matematikatanárt csinált belőle és az a lélektelen ornamentika és gipszmásolás, ami a középiskolában a művészetet képviselné, valóban nem jelent szellemi értéket. De ezt igazságtalanság csak a rajztanár rovására írni, ez középiskolai rendszerünkkel, ennek nevelési szellemével függ össze, - amire még visszatérni szándékozom később.

Folytatva a kissé megszakított gondolatrendet: az eddigi tanácskozások szerint úgy látszik, hogy a Bizottság többségének a képzés egyetemessége felé hajlik a véleménye. A rajztanár tudjon mindent. Tessék csak elképzelni: tudjon aktot rajzolni, és fejet, szénnel, krétával, tollal, ceruzával, egy, két vagy több színben, tudjon festeni olajjal, akvarellel, érzéssel vagy érzés nélkül, tudjon elméletileg és gyakorlatilag komponálni két vagy több alakkal, földön és égben, tudjon szerkeszteni parabolát és ellipszist, látszati képet és projekciókat, ismerje a klinogonális és ortogonális axonometria kabaláit, tudjon tervezni épületet, meghívót, tapétát, plakátot, sík- és térformákban iparművészeti objektumokat, ismerje az emberi és állati anatómiát, a mértani testek, kúpok, kockák, hengerek képleteit, aztán a műtörténelmet, esztétikát, az iparos tanoncok tananyagát, az összes középiskola-típusok szervezetét, szerkezetét, követelményeit. Ezenkívül a történelmet is tudja majd tanítani (a mértan és matematika helyett), műveltségét elengedhetetlenül egészítse ki az irodalomtörténet, az írott és nyomtatott betűk stíltana, az iparművészeti stílusok ismerete, szépírás és pedagógia s a grafika eljárási módjai és még sok egyéb. Mindez elméletileg és gyakorlatilag, mert hiszen vizsgáznia kell belőlük. Szóval a rajztanár feje - bocsánat a triviális hasonlatért - olyan legyen, mint a "Kincses kalendárium", lehetőleg sokfélét tartalmazzon írásban és képben.

Hát ez, kérem, túlterhelés. Mégpedig nem annyira mennyiségileg, mint minőségileg. A fentebbi felsorolás összevisszasága ugyanis nem olcsó elméskedés akart lenni, de ama tényre akart utalni, hogy a valóságban, az eleven agyban, különösen az elcsigázott állapotúban, így keveredik ám ez a sok minden, annál is inkább, mert a tanórák szerint s ily összevisszaságban következnek egymásra. Azt méltóztatott felhozni, hogy más tanárok két, három tudományszakot is elvégeznek ugyanannyi idő alatt. Ez tény, de tessék figyelembe venni azt is, hogy akármily sok és nehéz az elvégzendő anyaguk azoknak, agymunkájukat nagyon megkönnyíti, hogy egyneműbb, hasonlóbb jellegű szellemi erőkifejtést kívánó tanulmányokkal foglalkoznak, mint a rajztanárnövendékek. Vagyis: egymáshoz közelebb fekvő eszméletsíkokon történik a szellemi munkájuk. Minél több és egymástól minél távolabb eső eszméletsíkon kell mozognia az értelemnek, annál nagyobb erőkifejtést kell végeznie. És ha ez így van az alsóbbrendű: a perceptív s a felidéző, felújító működésnél, mennyivel inkább így kell lennie az újító, a feltaláló, az alkotó munkánál, mert hiszen a rajztanár értelmi munkájának a dolog természeténél fogva részben alkotónak, produkálónak is kell lennie és nem tisztára csak perceptív jellegűnek. Vonatkozik ez éppen a természetutáni rajzolásra és festésre, amiben már nem csak az értelem, de egy ettől merőben különböző lelkiképesség lép fejlődőleg működésbe: az intuíció.

Az elmondottakból tehát világos, hogy a rajztanárnövendék agyát túl sok, egymástól távol álló szellemi területen vesszük igénybe. És ezt a sokfélét mind négy év alatt kell bevennie, mert ötödik évre mint X. úr felvilágosított - "gondolnunk se lehet", a még fakultatív ötödikre se, amelyet én úgy képzeltem el, hogy az a növendék tudását mélyítve és specializálva valamely irányban, az alkalmazásnál, illetve kinevezésnél előnyt biztosítson neki. A főérv ez ellen az volt, hogy akkor nem keresnék fel elegen ezt a pályát, de én nem tudom, hogy a tények, illetve a tapasztalatok támogatják-e eléggé ezt a feltevést? Orvos, ügyvéd se lehet valaki négy év alatt. Hogy miért maradnának el egészen éppen a rajztanári pályáról e miatt, pláne ha sikerülne ezt nekünk hajlam szerinti pályává finomítani, erről igazat megvallva, nem győztek meg teljesen az itt elhangzott kijelentések. Hiszen eddig is külső kényszer és haszon nélkül maradtak itt sokan ötödik évre, tovább tanulni.

Elég az hozzá tehát, hogy négy év kevés a fokozott igényű és mennyiségű tudásanyag beraktározására, mert abban megegyeztünk, hogy a növendék nagyobb megterhelése időben (vagyis: nagyobb óraszámmal) nem lehetséges. Ez okból a bizottság is úgy véli a kérdést megoldhatónak, ha a "kevésbé fontos tárgyak tanítási terjedelmét csökkentik". Igen ám, de mit tartsunk kevésbé fontosnak, vagy feleslegesnek? Ez a rostálás milyen elvek alapján oldható meg? Próbáljunk a kérdésnek szemébe nézni.

 

[+] Az Orsz. M. Képzőművészeti Főiskolán 1916 végén enquęte volt az intézet tanításmódjának reformja kérdésében. A vita során felmerült érvekre Réti István - akkor az intézet tanára - írásba foglalva tette meg észrevételeit. Tanulmányát, melyet mostanában különösen időszerűvé tesz a főiskola sürgős megreformálásának szüksége és mely a művészeti pedagógia kérdésein túl jóval mélyebb régiókat megvilágít, a kiváló művész és tanító szíves volt a Nyugat-nak közlésre átengedni.
A szerk.