Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 3-4. szám · / · Babits Mihály: Tanulmány Adyról

Babits Mihály: Tanulmány Adyról
IV.

Aki valamely költőt legmélyében megérteni akar, annak elsősorban a nyelvét kell tanulmányoznia. Kétszeresen így van ez a vérbeli szimbolistánál. A szimbolizmus gyökerén a fantázia van; a fantázia pedig voltaképp nem egyéb, mint költői nyelv. A szavak egymásutánja a képzetek egymásutánjának felel meg, s ez mondom, nem egyéb mint az asszociáció: a fantázia. A nyelv tanulmányával meg lehet állapítani az asszociáció alaptermészetét, azt ami benne öröklött és tanult; tetten érni első merészségeit, s fokozatos bátorodását; kinyomozni az érdeklődés és megfigyelés sajátosságait; az olvasmányok és látványok hatását a fantáziára. Titkos összefüggéseket lehet felfedezni, furcsa visszatérését képzeletkapcsolásoknak [*] , melyek a fantázia fejlődését vagy változatlanságát, egyszóval a költői alkotás lélektani kulisszáit illusztrálják. Ez azonban analízis, elemekre bontás lenne: a hatás genezisét kutatni - s ez Földessytől idegen metódus. Ő csak a kész hatást állapítja meg; - s Ady költői nyelve, úgy amint van, készen, rendkívül egyszerűnek látszik. Földessy nem is igen beszél róla, legfeljebb nagy magyar gazdagságát említi; (pedig ez a nyelv egyáltalán nem oly egyszerű mint látszik, s különös titkai vannak - még grammatikában is).

Az igazság az, hogy Földessy egyáltalában nem a tudós szemével, hanem csupán az élvezőével nézi a verseket. Ez okozza művében a genetikus módszer teljes hiányát: csak a versek szépsége és értelme érdekli, s a keletkezésük semmiképp sem. Ez az oka hogy ott ahol, úgy látszik, csak a genetikus módszer vezethetné biztos megértésre: a versformák kérdésénél értetlen marad és érdekes, de helytelen elméletet csinál.

Földessy egyszerűen nem érti az Ady-versformák többségét. Benne is valószínűleg zengenek e versek valahogy: de nem tud magának számot adni arról, hogy' zengenek? Nem a közönséges magyar formák: ezeket Ady csak kuruc verseiben, s a hasonló stílutánzatokban alkalmazza. De nem is egyöntetű "nyugateurópai" sémák; mert legtöbbjében ereszkedő és emelkedő ütemű sorok vegyest vannak egyazon strófában; ez pedig az iskolában tanult verstan szerint lehetetlen. Földessy tehát arra a gondolatra jön, hogy ezek a versek semmiféle ütemekben nincsenek írva, s vers-voltukat tisztán a szótagszám ugyanazonossága teszi a megfelelő sorokban.

Már most azonban: Földessy evvel nem akarja azt állítani, hogy Ady tehát formában hanyag és gyönge és zenétlen; hanem ellenkezőleg, azt állítja, hogy Ady evvel egész új versformát talált ki, az "önkényes meghatározottságú szótagszámon" alapuló verselést, mely "összehasonlíthatatlanul nehezebb és szigorúbb megkötés" a hangsúlynál vagy időmértéknél, "méltó (zeneiségben) a görög formákhoz"; hogy Ady tehát a "legnagyobb formainventor" a magyar verselésben; - sőt tovább megy: azt mondja, hogy Ady tulajdonképpen evvel az ősmagyar verselés igazi titkát találta meg: hogy Adynak egy kijelentése ("mi Balassáéktól, kurucéktól, Csokonaitól ösztönöztetünk") őt rávezette arra, hogy a költő itt a magyar verselés szívébe hatolt bele, s hogy verséhez képest az időmérték idegen, a közönséges magyar "hangsúlyos" méret pedig csak egy-egy egyes esete ennek a legáltalánosabb magyar szótagszámos verselésnek; - és példákkal iparkodik igazolni, hogy Balassánál vagy a kuruc versekben, gyakran semmiféle más versszabály nincsen, mint a strófánként megújuló sorszótagszám, hogy ez egy külön nagy változatosságot megengedő verselési elv, amely Adyban ébredt tudatossá, aki programszerűen ki akarva aknázni a "magyar" verselés összes lehetőségeit, a legváltozatosabb szótagszámú sorokból állítja össze strófáit; - s következik aztán egy oldalakra terjedő összeállítás Ady sémáiról, ahol csak a sorok szótagszámára ügyel az összeállító: háromsoros versszakokban: 4, 9, 4; 5, 7, 9; 5, 8, 8; stb.; - négysorú versszakokban: 4, 4, 8, 3; 4, 4, 8 8; 4, 9, 4, 6; stb. stb. - a versek címeivel, hosszú oszlopokban.

Azonnal látható, hogy ez az egész szép elmélet a rajongás túlzásán alapul, s jobban megnézve összeomlik. Ha igaz volna hogy Ady "minden időmértéket elvet," s kizárólag szótagszámra alapítja verselését: ez nem annyit jelentene, hogy Ady egy új verselést talált meg, hanem annyit, hogy egyáltalában nem versel: mert a szótagszám nem verselés. Zenétlen sorok egymás mellé írásából sohasem lesz zene, (akárhogy egyezik is bizonyos távolságokban a szótagszám) - ezek mindig zenétlen sorok maradnak. Igaz, hogy a szótagszámok különböző csoportosítása végtelen sokféle variációt adhat; de ez csak gépies variálása lesz a számoknak, amelyre akármely iskolásfiú képes lenne; - s ha Adyt ezért formainventornak lehetne nevezni, akkor nagyon könnyű volna formainventornak lenni. (Swinburne formainventora volt az angol verselésnek, mert új zenéket talált: nem mert új számokat.) Hozzáteszem még, hogy Ady, Földessy bevallása szerint is, nagyon gyakran "elhibázza" a szótagszámokat; - micsoda verselés lenne az, amelynek legfőbb egyetlen szabályát csak úgy egyszerűen "el lehet hibázni" - szórakozásból vagy "neuraszténiából," mint Földessy mondja, - aminek a szabályát csak úgy ésszel lehet kimérni és nem füllel azonnal érezni, hogy lehetetlen legyen elhibázni? Földessy elméletének csak az adhatna némi támot, ha ebben - a szótagszámban - legalább halálos pontossággal dolgozna a költő; - s e helyett külön táblázatot lehetne összeállítani, legalább oly hosszút, mint a Földessy táblázata), az eltérésekből, melyet mégsem lehet ily tömegben tollhibának, vagy sajtóhibának tudni be. Csak néhány példát jegyzek ide, annak illusztrálására, hogy bárhol lapozzuk föl a könyveket, mindenütt (egymás után jövő lapokon is), találunk eltérést a Földessy törvényétől; és főleg, az utolsó kötetekben is, ahol pedig már e törvény egészen kialakult és tudatos kellene hogy legyen. (A Vér és arany-ban meg pl. Lázár a palota előtt c. vers I. részében a megfelelő sorok körülbelül egyforma hosszúak - nem pontosan!)

Példák az eltérésre:


 
Illés Szekerén. (III. kiadás.)

24. l. Az éjszakai Isten 3. str. 1. sor

25. l. Az Isten harsonája 1. str. 4. sor

160. l. Galamb és Seregély 1. str. 5. sor

u.o. 3. str. 5. sor


 
Szeretném ha szeretnének (III. kiadás.)

77. l. Küldöm a Frigyládát 4. str. 3. sor

Minden titkok versei (II. kiadás.)

9. l. Hiszek hitetlenül Istenben 1. str. 3. sor

12. l. A kimérák Istenéhez 3. str. 1 sor

u.o. 4. str. 1. sor.


 
Menekülő Élet (I. kiadás.)

7. l. Köszönet az életért 5. str. 1. sor. (Földessy is idézi így, tehát nem tekinti sajtóhibának)


 
Magunk Szerelme (I. kiadás.)

16. l. Visszahozott zászló 2. str. 7. sor

23. l. Hajh, Élet, hajh 2. str. 6. sor

43. l. Kérdés kék szemekhöz 2. str. 2. sor

u.o. 5. str. 2. sor

46. l. A kiürített ágyasház 5. str. 2. sor

u.o. 5. str. 4. sor

48. l. Imádság a csalásért 2. str. 2. sor

91. l. Azután vége volna 1. str. 5. sor

102. l. Bolyongás az országban 5. str. 3. sor. (Egy tökéletes jambikus versben egy anapaestikusan megtört sor. Földessy (73) kijavítva idézi; ha ez a javítás szövegén nem alapul, akkor önkényes és semmi szükség rá a teórián kívül: a sor így ahogy van, még szebb zenét ad. Az ilyen "simításokról" ugyanazt mondanám, amit Swinburne mond a Shelley szövegének "kijavítóiról" aki hasonlóan törte meg itt-ott jambusait. - A versben van ezenkívül egy sajtóhiba 1. str. 6. sor s helyett és.)


 
Ki látott engem? (I. kiadás.)

15. l. Föl, föl, Uram 4. str. 2. sor és

u.o. minden strófa 3. és 4. sora (Földessy is így idézi)

131. l. Kis kék dereglye 4. str. 2. sor

132. l. Aki magának él. (Az első 2 strófa sorának szótagszáma csak körülbelül, a harmadiké egyáltalán nem egyezik.)


 
Halottak élén

21. l. 3. str. 3. sor

89. l. minden strófa 4. sora

126. l. 1. str. 4. és 5. sor

191. l. 3 str. 3. sor

És végre, a kötetbe még nem gyűjtött versek közt mindjárt a legfontosabban, a Mindent Hurcolva címűben, a 3. str. 1. sora, melyet Földessy is így idéz. - Mondhatta Ady, hogy "én a szótagszámra nagyon vigyázok," de tényleg nem vigyázott olyan nagyon - és okosan tette. [*]

Mindezekből látható, hogy Ady verselése távol van attól a gépies pedantériától, melyet Földessy neki tulajdonít. [**] De távol van attól a régi magyar verselés is. Ha Balassánál vagy a kurucoknál csakugyan vannak versek, ahol a szótagszám az egyetlen látható szabály: ezeket nyilván - mint Földessy is megengedi - a dallam magyarázza, amelyre készültek, s amely kényszerített a szótagszámot betartani, míg a külföldi eredetinek (valószínűleg időmértékes) ütemeit akkor még nem tudván a magyar verselés utánozni, a sorok ütem nélkül maradtak. ezeknek a verseknek tehát csak a dallam ismerete adhat tulajdonképpeni zenei értelmet - és ez nyilván nem magyar lejtés lesz. Jó régi költőink verseinek legnagyobb része azonban nem ilyen, s nem ilyenek a Földessy által idézettek sem. Ezekben a versekben annyira nem a szótagszám az egyetlen fontosságú, hogy gyakran rendkívül erős magyar ritmus lüktet bennük, amely lassulásaiban és frissüléseiben sokszor változtatja a szótagszámokat, és Földessy is kényszerül sémáiban egy-egy előforduló változatot zárójelbe tenni, bár itt sokat rá lehet fogni a másolókra és téves olvasásra. De ahol meg is van tartva a szótagszám: senki se mondhatja, hogy az olyan pompásan lüktető magyar sorokban, mint a

Vénus fattya
Lelkem hatja
Ha szózatát hallhatja

vagy a: '"T vagy a 'legény' 'Tyukodi' pajtás" - amely versekből idéz Földessy - a szótagszám lenne a fődolog. Ha Földessynek lenne igaza, akkor Amade lenne a legjobb magyar ritmizáló, mert ő (különböző dallamok kényszere alatt) a legváltozatosabb szótagszámú strófákat követtel el; persze azért Amade is minden jó versében, erős magyar, hangsúlyos ritmust vitt az egyes sorokba. De Csokonai elméletére vagy gyakorlatára hivatkozni itt - aki már egészen szakított a régi verseléssel s kétrímű alexandrinokat, vagy időmértékes verseket írt - egészen téves dolog; (még inkább lehetne Berzsenyi elméletére hivatkozni, melyet verstani értekezésében fejtett ki. - A szótagszámos verselés a magyarban idegen volna, legalább annyira mint az időmértékes (mely nem is annyira idegen mint ahogy gondolják); s ha valahol szó lehetne róla, inkább a franciában lehetne. Arról a képtelen állításról, hogy ez nehezebb vagy szigorúbb megkötés volna, mint az időmérték vagy a hangsúly, nem is beszélek: hisz az időmértékes vagy a hangsúlyos verselés a szótagszámú megkötöttséget magában foglalja.

Minden azon fordul meg: igaz-e, hogy Ady soraiban nincsen ütemzene, és egész zeneiségüket csak más sorokkal való azonos szótagszámaik adják meg?

Két szóval felelek: nem igaz.

Annyira nem igaz, hogy éppen oly versek, melyek Földessy elméletének legtipikusabban megfelelnek (mint a Fekete virágot láttál, vagy a Be szépre-nőttél bennem) egyes soraikban is a legmélyebben, legkülönösebben ritmikusak. Lehetetlen ezt észre nem venni Földessynek is, és koncedálja, hogy azonos szótagszámú soroknak sokszor egészen különböző ritmusuk van; s azonos szótagszámú sorokból álló strófákat egymástól megkülönböztethet nemcsak a "rímkapcsolat másminősége", hanem a rímek trochaikus vagy jambikus kicsengése is. (Szépen mutatja ezt meg a Vér: ős áldozat c. versről.)

Teljesen rájött volna az igazságra, ha a genetikus módszert alkalmazta volna s nem elégedett volna meg annyival, hogy Ady egyszer, véletlenül, "alighanem csak költői sugallatra" feltalált egy egész új verselést. Nem mondaná akkor, hogy "a Vér és arany-ban már nincs időmértékes vers", hanem csak "szinte megzavaróan különböző szótagszámú sorokból felépített strófák", és nem idézne erre olyan példát, ami éppen ellene bizonyít:

Valahol Erdély ősi szögében
Titkos nagy kőház. Ósdi, mállott.
Alatta mélyen
Bús boltok alatt süket falak
Őriznek egy diákot.

Annyira rossz példa ez, hogy még Ady fejlődő korszakából való, s majdnem egészen ortodox, időmértékes vers. Aki nem veti meg a genetikus módszert, azonnal észreveszi, hogy az utolsó sorok pontos, Aranyszerű balladaformát mutatnak (amire a ballada-műfaj is rávezet) anapaestizált jambusokkal és középrímekkel:

Bús bol ' tok alatt ' ' süket ' falak... (V. ö. Vadat és halat s mi jó falat...)

Az első két sor a modernség: de még egészen félénk s Ady közvetlen elődeinél is ismert modernség ez, pl. Kiss Józsefnél

Valahol ' Erdély ' ' ősi szö ' gében...

Valahol ' messze ' ' valaha ' régen...

Ezek kissé elomló, de pontosan ütemezett versek; sőt, ha akarom, jambus. Ady tehát itt még annyira nem "szakított teljesen az időmértékkel", hogy egész pontos időmértékben ír; amint hogy egész élete végéig nem "szakított teljesen", s még az utolsó kötetben is vannak végig jambizált vagy trochaizált versek.

Igaz azonban, hogy ezek mindig ritkábbak és ritkábbak lesznek. S itt lett volna helyén a fejlődés meglesése. Az Új Versek tisztán jambikus vagy trochaikus verseiben - a Heine, Reviczky, Makai verselésében - Ady még nem tudja eléggé érvényre juttatni egyéni hangulatait; ezek a versek nagyon is simán, megszokottan gördülnek; pacsirták zenéjéhez illettek az ilyen ütemek, de a "pacsirta-álcás sirály" számára legfeljebb álcának jók. A zord próféta zord és szokatlan hangjait nem tudta kiadni ezen a hangszeren. Ha tudós, vagy külföldi műveltségű poéta lett volna: talán keleti vagy ókori formák közt nézett volna szét, vagy a külföldön divatba jött szabad verset alkalmazta volna. De neki igazában csak magyar mintái voltak; s ezek is csak újak; a régi magyar verset még ekkor nem fedezte fel (s később is mindig csak stilizáló szándékokkal alkalmazta).

Egy útja maradt: a disszonancia. Már Kiss József beleejt jambikus versbe olykor egy-egy trochaikus kihangzású sort, ami nála kétségtelenül zökkenő (Földessy szerint a formaérzék hiánya). Ez adta-e Adynak a gondolatot, nem tudjuk; hogy egy-egy tisztán jambikus, Reviczkys verselésű, versbe, egy-egy trochaikus sort csöppent bele, minden strófába egyet, megfelelő helyen. Később mind merészebben és szabadabban komplikálja ezeket a zökkenéseket; a jambikus és trochaikus sorokat a legváltozatosabb módokon cseréli, és a sima pacsirtahangokat a sirály visításával válogatja. De azért végig fölteszi olykor a pacsirta-álcát, s van úgy, hogy az ellentétes ütemű sorokat művészi harmóniába tudja összesimítani. Ahol azonban nincs meg ez a harmónia, ott Ady tudatos disszonanciával dolgozik.

Ady verselése tehát időmértékes; s eredetisége abban áll, hogy az ereszkedő és emelkedő ütemű sorokat (az orthodox verstan szabálya ellen) egy és ugyanazon versben változatosan elegyíti. Nincs igaza Földessynek, aki ha meg is engedi, hogy egyes sorokban van időmérték is, komplikált és szabad mértékeket keres bennük, s pl. ezt a sort: "Vörös haja messze kilángolt", anapaestikusan skandálja. Ez jambusi sor, amit az egész vers (a többi strófák megfelelő soraival) mutat. Általában Ady sorai majdnem kivétel nélkül jambusok vagy trocheusok; persze nagyon gyakran elég gyenge jambusok és trocheusok. Ezeknek semmi közük a régi magyar verseléshez.

Hogy vajon hatásuk lesz-e a jövőre, s Ady velük egy új magyar verselést alapított-e meg? Ki tudhatná ma még? Én, részemről, hajlandóbb volnék azt hinni, hogy e verselés Ady egyéniségéhez van nőve; s ha az új magyar költészetnek szüksége is van új, zordabb, simává nem koptatott zenére (amely szükségét ma talán minden költő érez): vagy a külföldről hozott szabad versben fogja azt találni, mint Kassák és társai; vagy a hangsúlyos magyar ütemhez tér vissza.

Ady versét pedig - mint a Toldi buzogányát - csak bámulják, de forgatni nem tudják többé a törpe utódok.

 

[*] * Csak egy példát hozok. A Vizió a Lápon c. versben (Új Versek) előfordul ez a sor: «A veszteglő bús akaratból Lesz diadalmas akarat;» - majd ugyane versben: «Vérvörös büszke lobogóval A torlaszok fölött süvöltök.» Három évvel később a Magyar jakobinusok Dalában felhangzanak a híres sorok: «Ezer zsibbadt vágyból mért nem lesz Végül egy erős akarat? - ugyane versben: «Mért nem találkozunk süvöltve Az eszme-barrikádokon?» - A két vers egyébként semmi másban sem hasonlít.

[*] * Hozzá kell ehhez venni, hogy Adynál gyakoriak a strófátlan versek is, mint a Hiába hideg a Hold, a Feltámadás szomorúsága, vagy utolsó kötetében, sok közt, Az öreg Árvaság.

[**] ** A legnagyobb bűn volna tehát e pedantériának felvetése alapján sajtóhibákat gyanítani, és Ady szövegén változtatásokat eszközölni. Óva intjük Földessyt, mint a hátrahagyott Ady-versek kiadóját: ezt el ne kövesse! félünk, hajlamos rá. Semmi sem jogosíthatja föl a kritikust, hogy saját elméleteit, vagy ízlését, még ha maga meg is van győződve helyességükről, fiológiai bizonyosság nélkül a költő szövegére alkalmazza.