Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 1-2. szám · / · Figyelő

Király György: Benito Perez Galdós (1845-1919.)

- Misericordia. Fordította Hegedűs Arthur. Klasszikus Regénytár. Új sorozat. 1919. Révai. -

Realisztikus regény és koldusokról szól, - kétszeresen spanyol tehát, mert amióta spanyol regény van, a realizmust szolgálja és főhőse a koldus, a csavargó. A Miericordia azonban par excellence a koldusok regénye és hogy Zola kifejezését használjam, a koldusok egész skálája vonul föl benne, kezdve a templom előtt hőben-fagyban kéregető, minden időjárással dacoló, vastestű ember-roncstól egészen a lezüllött, nagyúri gavallérig, akit egy szegény koldusasszony tart ki a maga verejtékkel szerzett alamizsnájával.

De nemcsak jellegzetesen spanyol ez a regény, hanem szerzőjének is legreprezentatívabb alkotása, ennek az igazán epikus termékenységű írónak, akinek halálhíréről a napokban értesültünk. Hazájában szeretik Balzachoz hasonlítani, és valóban a negyven kötetre terjedő Episodios nacionales, a Napoleon-kori Spanyolországnak ez a prózai eposza, a Comédie humaine koncepcióját juttatja az eszünkbe. Megbocsátható túlzás minden esetre, mert nem tekintve a történeti és a társadalmi regény rögtön szembeszökő különbségét, ami Balzacnál örök és kíméletlenül emberi, az Perez Galdósnál tendenciózus és nemzeti, ami ez előbbinél minden romantikus külsősége mellett mélyen és eredendően realisztikus, az utóbbinál minden dokumentumgyűjtő realizmusa mellett elfojthatatlanul romantikus. Az élesebb szemű franciák inkább Erckmann-Chatriant említik Perez Galdós-szal egysorban, ami viszont lebecsülés, bár tagadhatatlanul mindkettőben feltűnik ugyanaz az enyhe pacifizmus és negyvennyolc utáni lecsitult liberalizmus, mely még szociális problémákkal nem vesződik, hanem egyetlen bálványa a szabad gondolat, egyetlen ellenfele a klerikalizmus, amely náluk - ó boldog ország - a nacionalizmussal szemben a destruktív nemzetköziséget képviseli. El kell azonban ismerni, hogy e külső és korszerű hasonlóságon kívüli, melyet még a közvetlen stílus és a szinte joviális humor is fokoz, a két elzászinál a spanyol regényíró sokkal különb, nemcsak óriási készültségénél fogva, hanem igazibb emberábrázolásával és művészibb technikájával, bár a célzatossága folyton kihajlítja a retorika felé, még drámáiban is, amint az a nálunk is előadott, jezsuitaellenes Elektrá-ból jellemzően kiviláglik.

Sokkal értékesebbek történeti ciklusainál későbbi társadalmi regényei, melyek közül a ma éppen aktuális keresztény-zsidó ellentétet feszegető Gloria magyarra is le van fordítva. Bármennyire rátalált ezekben író és irodalom önmagára, jellemző, hogy Perez Galdós a nyolcvanas évektől kezdve mindjobban átterelődik a naturalizmus felé, mindjobban hangsúlyozza regényeiben a patologikus elemet, pedig ez tőle épp olyan idegen, amint idegen lett volna például Jókaitól. Tessék elképzelni egy Jókait, aki az átöröklés kérdéseivel bajlódik!

De ha már a kilengés változhatatlan törvénye arra kényszeríti az embert, hogy örökké egyik végletből a másikba lendüljön, az az elégtétele mindig megvan, hogy egy pillanatra legalább megtalálja az igazi súlypontját, amint átröpül rajta és csak az a kérdés, hogy ilyenkor magára eszmél-e. Ezek a művész termékeny pillanatai és ezeket jelzik a legharmonikusabb alkotásai. Egy ilyen perc szüleménye Perez Galdósnál a Misericordia, mely túl a divatos koráramlaton, túl a társadalmi és nemzeti tendencián, egy mélyen emberi igazságot ragad meg: az örök háládatlanságét. Látszólag a legkönnyebb és a legtöbbször kiuzsorázott regénytárgyak egyike, mégis a legkényesebbek közé tartozik, mert aki megpróbálkozik vele, az könnyen beletéved az olcsó szentimentalizmusba, ami még Dickens-szel, sőt Thackerayvel is megesett. Nem mernék az egész világirodalomból a Misericordián kívül csupán két regényt említeni, amely meg nem alkuvó kegyetlenséggel és iróniával tudta ezt az igazságot az emberiség elé tárni: a Pére Goriot és a Boule de Suif. Csakhogy ami abban lázító tragédia, ebben fölényes szarkazmus, az Perez Galdósnál könnyes-mosolyos szánalommá enyhül. Evvel a derült életfölfogásával, mely egész költészetén végigvonul és emberileg annyira közelünkbe hozza az írót, föl tudja oldani minden fölös szenvedély és fölháborodás salakját, evvel éri el, hogy megnyugvással tesszük le ezt a regényt, mikor a szegény, szíve-véréig kiszipolyozott és aztán félrerúgott koldus cseléd is megtalálja a maga vigasztaló filozófiáját abban, hogy tovább szövi fantasztikus álmait: "Az ember kigondol valamit s íme ez később valósággá válik, vagy pedig a valóságok, mielőtt valósággá lesznek, nem egyebek óriási hazugságoknál."