Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 1-2. szám · / · Szini Gyula: A kifeszített íj

Szini Gyula: A kifeszített íj
5.

Reggel három óra felé a födélzet meglehetősen kiürült, a vendégek legnagyobb része aludni tér. Engem az éjszaka rejtelmes, mély csöndje ébren tartott, kiültem a hajó orrára egyedül és néztem, mint megyünk az ismeretlen sötétség felé, amelynek nincs határa.

Fáradt voltam és mégsem tudtam elaludni. Ha az ember órák hosszat közvetlen közelségben ül egy szép és megkívánni való asszony mellett, aki egyáltalán nem közömbös előtte, akkor az idegeiben visszamarad az a vágy, amely csak szavakig merészkedhetett el. Fájó, szeges ostor, amely bele-belevág a kimerültségünkbe.

Okkal vagy ok nélkül elátkoztam magamban minden tisztességes asszonyt, aki kikezd a férfiakkal, aztán ott hagyja őket egyedül a szerelmes tenger közepett.

- Túl finom vagy a nőkkel szemben - mondtam magamban. - Hiányzik belőled az a briganti-vér, az a condottiere-gondolkodás, amely brutálisan megragadja az alkalmat... Hányszor lett volna alkalmad azelőtt, hogy ezt a kis Viola nevű fenevadat magadévá tedd... de gyáva voltál... gyáva... gyáva.

Elkeseredetten és egyedül mentem a kajütömbe. Ez tökéletes berendezésű hálófülke volt egészen addig a világító üvegcsőig, amely szelíd, enyhe fénnyel töltötte meg a helyiséget, mint valami bágyadt örökégő. Fölös óvatosságból bereteszeltem az ajtómat és az ágyamhoz léptem, fölemeltem a takarót... és... hirtelen egy nő ült föl az ágyban és nagy, különös szemmel nézett rám.

Viola volt.

- Maga az? A magáé ez a fülke? - szólt halkan. - Ó, akkor tévedtem... én azt hittem, hogy ez a fülke nincs lefoglalva és ledőltem benne ruhástul... amint látja.

A következő pillanatban talpra ugrott és előttem állt abban a könnyed, kényelmes, de díszes pongyolaruhában, amelyben vendégeit fogadta.

Ámulva néztem rá és kerestem a szemében az áruló fényt, amely leleplezte volna, hogy hazudik és hogy azt a találkozást ő maga akarta, készítette elő... ravasz, asszonyi módon.

Válságos pillanat volt ez rám nézve.

Nem hittem Viola őszinteségében. Úgy éreztem, hogy most megint a halállal játszik, azzal a fölajzott nyíllal, amelyet most már a végsőkig akar feszíteni...

És ez óvatossá tett engem a játékban.

Ha briganti-vér vagy condottiere-erkölcs van bennem, megragadtam volna a kedvező pillanatot, amely itt volt a közelemben, az ujjaim végén... és nem törődtem volna a következményekkel. De a habozó, tépelődő, vergődő, okoskodó lélek megszólalt bennem:

Eh, ez a nő nem szeret téged... ez a nő a halált szereti, amellyel játszik... hisztérikusan vágyik arra, hogy Vendramin megölje... vagy, hogy Vendramin téged öljön meg...

Félig elmentem a cselekvés, a szerencse útja felé... átöleltem az asszony leányosan finom derekát, amely a fölbujtón vékony selyemszövet alatt ezerszeresen élt... és félúton megálltam... Egymás szemébe néztünk okáig... ez a néma beszéd csak kettőnk számára volt érthető.

...És Viola mindent kiolvasott a szememből... minden gyávaságomat, ostobaságomat...

Megcsókoltam... de már késő volt. Mint valami fenevad tépte ki magát a karomból, az ajtóhoz ugrott, a szeme rejtelmesen szikrázott:

- Hozzám ne nyúljon - sziszegte. - Hozzám ne nyúljon.

Kireteszelte az ajtót és kinn termett a folyosón...