Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 1-2. szám · / · Tersánszky J. Jenő: A két fivér

Tersánszky J. Jenő: A két fivér
2.

Nos, a menetzászlóalj tényleg beérkezett az ezredtörzshöz, ahol a konyhák, raktárak, irodák voltak, még jókora távolban, magától a tűzvonaltól.

Az öcs, alig tizenkilenc éves, vézna, nyurga fiú volt. Orcái, soványságukhoz képest mintha jobban virítottak volna, semmint a túlegészséget gyaníttatták. Nyílván tízszer is elmehetett volna kórházba még a tűzvonal mögül, ha nem tart benne lelket, hogy bátyával találkozhat. Hát meg is örült az éthordóval küldött üzenetnek s nem késlekedett kihallgatásra jelentkezni.

Csakhogy az öcs századparancsnoka már elment egyik barátjához az ezredtörzsből s a manipulant már megcsinálta a jegyzéket ki hová kerül a legénységből. Azért hát ráförmedt az öcsre, menjen a pokolba, nem fog újra irkálni érte. Aztán meg úgy esett, hogy az öcs százada a tartalék század lett a zászlóaljból, mely lenn maradt az ezredtörzsnél, csak munkára kellett járnia ki a tűzvonalba. Így még társai közül is neki estek az öcsnek, mit siet úgy kifelé, ráér még találkozni bátyával jobb helyen is! És az öcs, bátortalan fiú lévén, nem mert tovább menni kérencsélni.

Hanem jó délután felé, egy parancs jött a századnak, hogy két szakasznak estére drótot kell majd szállítania a tűzvonalba az ezred 13-ik századához s az öcs mindjárt meg is tudta, hogy ez a bátya századának a 12-iknek tőszomszédja odakünn. De mintha a sors is ellenezte volna kimenetelét, épp a másik két szakaszt küldték ki, nem az öcsét. Na, ezen már könnyebb volt segíteni. A másik két szakaszból szívesen cserélt akárki az öccsel, maradni a menetel helyett, úgy gondolván, hogy a tűzhöz közeledni mindig jobb holnap mint ma. Így hát az öcs mégis odajutott még aznap, hogy alkonyat felé ott sorakozott a tűzvonalba tartók között, nyakában egy súlyos karika dróttal s szívében a repeső reménnyel, hogy mégis összecsókolózhat nemsokára bátyával.

Alig indultak el azonban a szakaszok, mikor az öcsnek egyszerre eszébe jutott valami, s kétségbeesés cikázott át rajta. A munkára menők, a szerelvényt lenn hagyták s a hátizsákban az öcs ott feledte az órát. Az órát, melyért a bátyja annyit írt, sopánkodott, rimánkodott, zúgolódott már leveleiben. Az órát, mit az öcs ki sem mert venni tokjából, ahogy az órástól kihozták, használnia addig is, míg a bátyhoz jut. A tokból, mi selyempapír csomagocskákba volt kötve s betéve egy dobozba s az keszkenőbe bugyolálva a hátizsák mélyén. A hátizsákban, mely most őrizetlen maradt a századnál s könnyen kilophatták belőle az órát.

Hogyne cikázott volna át a kétségbeesés az öcsön! És hogyne fordult volna meg a következő percben, otthagyva társait a sorban, hogy visszaloholjon a súlyos drótkarikával nyakában, az otthagyott hátizsákhoz az óráért. Aztán magához véve azt, lihegve, sebten, usgyé vissza a szakaszok után.

Ám lihegni, sietni könnyebb volt, mint megint utolérni a társakat. Nem is utolérni, hanem rájok találni az úton. Hiszen ottan akkor nagy úton, kis úton, ösvényen, törésen, réten át hemzsegett kifelé az ember, állat, alkonyattájt a tűzvonal felé, élelem, lőszer, anyaggal s út annyi volt taposva, mint ág-bog a bokron.

Az öcs azon vette észre magát, hogy már két drótvivő menetet is beért s még mindig nem az ő századbeli. Kérdi őket, hát más nyelveken vartyognak. Tótok: kiröhögik, németek: végigmérik, bosnyákok: rámordulnak, isten tudja mifélék, de a két szakasz nincsen.

Végre talált egy magyar társaságot, kiktől aztán megtudta, hogy épp ellenkező irányban jár, mint az ezred fekszik a vonalban s erre, meg erre menjen.

Az öcs ment tehát amerre mutatták.

Immár szürkült jól, borús, szeles, csepergős november lévén. És már szállt fel egy-egy rakéta is az árkok irányából az égre, a dombok fölött, mi úgy tűnt, mintha óriás, barna sisakokra, egyszerre piros, zöld, fehér, roppant tollforgó lenne föltűzve. Ágyúlövések villantak, dördültek, vagy morajlottak, olykor pattogás vegyült közibük. Ó mindez olyan volt az öcsnek, mint elvarázsolt, rémletes világokról hallotta mesékben. Igen, olybá tűnt lankadatlanságán s kábulatán át és a bátya, valahol elöl a távolban, mint e nyomasztó s furcsa mesevalóság hétszer-járatos s őt szorongattatásaiból megszabadító hőse.

Ment, mendegélt tehát egyre roskadóbb inakkal s csüggedtebben s nehezebb szívvel, a drótkarikával nyakában, mígnem egy dombon fölkanyarodó árokhoz ért, minek szájában hozzá hasonló terüt cipelők pihentek. Megkérdezte egyikök, mint már annyit, merre az ezrede s annak is 13-ik százada, a 12-ik mellett s hogy még milyen messze tőle? Egyik azt mondta még félóra, a másik hogy még kettő, de valamennyi azt, hogy az árok épp odavezet az első vonalba, ott pedig kinn állnak az őrök s azok tovább igazítják.

Az öcs ment tehát az árkon. Inkább botorkált már. De végtére csakugyan odaérkezett az első őrhöz. És újra megkérdezte az ezredet, a századot. És az őr továbbküldte a másik őrhöz. És az a harmadikhoz. Az a negyedikhez.

Az öcs már alig támolygott a súlyos drótkarikával a nyakában. Ám, hogy egészen beteljék nyomorúsága, váratlan, rettentő zápor kezdett szakadni, mely eget, földet egyetlen, fekete özönbe borított. Az öcsöt szemközt jövők fellökték a sötétben a szűk árokban s keresztül hágtak rajta, tetejébe még meg is szidalmazva őt. De magától is már csak nyaklott s bukdácsolt az árok szikláin. Kínjában s elhagyatottságában sírás csuklasztotta. Satnya tagjai itt-ott felmondták a szolgálatuk.

Egyszer aztán bűzös, meleg pára csapta meg az öcsöt egy fordulónál az árok oldalából s egyidejűleg pisla sugárocska villant szemeibe.

Egy caverna bejárata elé ért. Egy celt volt ráfeszítve, minek résén beláthatott az üreg mélyébe, hol egy gyertyavég világánál, mint valami elátkozottak szorongtak az ároklakók.

Az öcs be akart kérdezni, de még előbb beleütközött egy alakba a caverna szájában. Az alak, a zászlóalj egyik küldönce volt, ki ott keresett útjában menedéket a zivatar elől a caverna szájában. Hisz benn úgy sem lett volna hely egy macskának sem.

A küldönc unatkozott, vagy derék s szíves fiú volt. Helyet szorított az öcsnek maga mellett s mindjárt meg is szólította, ki és mi járatban? És erre az öcs megint elmondta az ezredet, századot s most már azt is, hogy bátyát keresi, kivel nem tud együvé kerülni.

Ekkor a küldönc, az öcs fölremegő örömére tudatta, hogy hisz a bátya százada nincs több onnan már néhány száz lépésnél. Csak menjen tovább az öcs az árkon egyenest. És el is számlálta az őrhelyeket: egy, kettő, három, gépfegyveresek, négy öt, az ötödik őrnél, melyik már a domb alatt áll, legjobb kimászni az árokból, mert benne sokkal nagyobb kerülőt tenni s akkor a domboldalon át, taposott úton, épp a század parancsnoksághoz jutni, hol aztán az öcsöt hamarosan bátyához igazítják.

Közben a küldönc kétszer is valami fura szót emlegetett: dolina, dolina, mitől óvakodni kell. De tudta is az öcs mi csudabogár az. Csak azt tudta, hogy most már valahogy mégis bátyáig vergődik.

Nem is vesztegelt egy percet sem az öcs, kissé lélekre kapva, hanem indult is. Csúszott, bukott, de evickélt előre a síkos sziklákon, sárban, kátyúkban.

Csakhogy a néhány száz lépés végtelennek tetszett már s mikor nagyvégtére az ötödik őrhöz ért, úgy érezte, jártányi ereje alig. Félig nyöszörögve kérdezte: ott van-e a kimászó az árokból? S egy darabig ott állt még az őr mögött, lélegzetért küszködve. És az őr röviden mordult igent. És az öcs tovább vánszorgott a zuhatagban.