Nyugat · / · 1920 · / · 1920. 1-2. szám

Király György: Kaffka Margit [+] - Évfordulóra -

Tanár volt, kis proletár leánykákat oktatott külvárosi iskolákban, tankönyveket, meséket írt és pályája tetőpontján sem átallotta, hogy a gyermekvilágot egy olyan könyvvel ajándékozza meg, mely párját ritkítja a magyar ifjúsági irodalomban. A tanítás nem volt neki csupán kényszerű kenyérkereset, szükségből vállalt lélekölő robot a pályakezdő író első küzdelmes éveiben. Ellenkezőleg, örömmel és lelkesedéssel látta el, mint minden munkát, a nevelést éppúgy, mint az írást, a háztartás asszonyi gondjait éppúgy, mint az írást, a háztartás asszonyi gondjait épúgy, mint az anyaság szent kötelességeit. Munka és anyaság nála valami felsőbb harmóniában olvadt össze. Ha a pszichoanalitikus iskola híve volnék, azt mondanám, hogy írásaiban egy ősi, elfojtott ösztön tör elő a tudattalanság sötét mélységeiből és keres magának utat különös szimbólumokban, melyek szokatlan vegyülésben tárják elénk az asszonyi ragaszkodásnak minden lehetőségét. «Asszony vagyok: mátkád, leányod, asszonyod, anyád!» - kiáltja oda misztikus elragadtatásában Donna Izabel lovagjának, Krisztusnak. (Szent Ildefonzó bálja.) Verseiben a legmelegebb sorok, melyek kis fiához szólnak (Petike jár, Utazás, Emberke), de érett szerelmi lírájában, ebben a dús másodvirágzásban, a hevülés láza hányszor siklik át észrevétlenül gyöngéd, anyai becézgetésbe. Egyik legfinomabb novellájának (Csöndes válságok) tárgya az anya és fiú közötti féltékenység. Vagy gondoljunk a Csonka regény befejező jelenetére, hol a fiatal színésznő első szerelmi csalódása és véres kiábrándulása után babusgatva vigasztalja, csitítja meg nem hallgatott, hűséges lovagját. Egy másik novellájában az asszony urát «a másik gyerek»-nek nevezi, valahol pedig maga az írónő beszél így a férfiakról: «ezek a nagy gyerekek!»

De bármennyire divatos is manapság egy írót, egy húsból és vérből, érzésből és akarásból, múlthoz húzó emlékekből és jövőbe kapaszkodó vágyakból összetett valóságot, egyetlen abstractummá redukálni, kövessük inkább a régi módszert és keressünk egy olyan nézőpontot, amely az előbbinél szélesebb kilátással kecsegtet. Ez Kaffka Margit lírizmusa.

Bár alakja a köztudatban elsősorban mint regényíró él, mégis alapjában véve lírai tehetség és lírai regényei meg novellái éppúgy végig kísérik az élet útján, mint költeményei. És bár költői pályáján egyszer már eljutni vélt arra a pontra, ahol elzengheti dalait «utolszor a lírán», - ki tudta akkor, még mit hozhat az élet, új élményeket, új vágyakat melyekből gazdag, érett másodvirágzás fakadt.

Első költeményein Kiss József és Szabolcska Mihály hatása érződik. Apró, balladás történetkék ezek az ifjúkori kísérletek, frissek, üdék, mégis öregesek, mint minden fiatal író öregesen kezdi, míg rá nem talál önmagára. Ezt a kort maga Kaffka Margit úgy jellemzi, hogy «azokban az években még Ady nem zúgatta szavát és Babits nem tűzte új versei csodás aranyhímét»; ez azonban nem azt jelenti, hogy fejlődése következő korszakában ezek hatása alá került volna. Igaz ugyan, hogy Ady hatalma alól a fiatal költői nemzedékből kevesen tudták kivonni magukat, mégis befolyása itt alig egy-két sajátos jelzőben és stílusbeli modorosságban merül ki. A költő valóban teljesen önmagára talált.

E korszak dús és sokoldalú termelésében feltűnően jellemző a reflexív elem elhatalmasodása. De azért nem elvont, tiszta gondolati líra ez, hanem gondolat és érzés, szemlélődés és töprenkedés azon izzón tör elő benne, ahogy a lélek forró kohójából kikerül nemes érccé ötvözötten. Hangja mégis erősen tudatos, szinte a tetszelgésig, de bármennyire különösnek lássék, sohasem mesterkélt. S ha eleinte van is benne némi modorosság, az lassan teljesen föloldódik abban a közvetlenségben, a mindent magával ragadó lírai hévben, mely fokonként szétveti a költemény formáit és átmegy a «szabad vers» műfajába. Ez a formai fejlődés párhuzamosan halad a gondolati elem állandó térfoglalásával, aminthogy minden reflexív líra nehezen tűri a szabályos vers sokféle nyűgeit, kivált a stereotip rímelésű szakaszokat, és szabadabb szerkezetek felé hajlik. (Ez talán abból az elemi lélektani jelenségből magyarázható, hogy az érzelmek befolyásukban rendesen ellentétekben haladnak keresztül, nagyobb bennök a hullámzás, a periódusokra való törekvés, mint a gondolatoknál, hol az egyenletes haladás, emelkedés a természetesebb.) Irodalmunkban Kaffka Margit lírájában jelenik meg legjellemzőbben a «szabad vers», a modern francia költészetnek ez a különös terméke. Nem akarnám a világért sem Kaffka Margit lírájának ez irányát idegen befolyásra visszavezetni, legfeljebb általános korhatásokról lehetne szó, bizonyos azonos társadalmi és egyéni föltételekről, melyek egy időben egymástól távolálló irodalmakban hasonló formákat hoznak létre. Alább Kaffka Margit regényköltészetének tárgyalásánál megkísértjük e jelenségnek kissé jobban a közelébe férkőzni. Kétségtelen azonban, hogy ez a fejlődés teljesen a költő lelkéből fakadt: a legtisztább, legkötetlenebb gondolati líra, amilyen «csak igazi született lírikusnak van» («a versírónak, még a legjobbnak is, csak versei vannak» - teszi hozzá lírikus öntudattal maga a költő).

Teljesen egyéni ritmusa van, szinte csak azoknak szól, akiknek benseje úgy van hangolva, hogy arra rezonálni képes.

Még fokozottabban, differenciáltabban jelenik meg ez az egyéni ritmus utolsó költeményeiben: mintha csak annak szólnának, akihez íródtak, «Verseimnek ez a legigazibb, legméltóbb hivatása: személyes üzenetként szólni valakihez, aki szereti őket». Innen az érzelem nagyobb feszültsége, a vágyakozás melegebb és élénkebb fölkívánkozása, a teljes odaadás: a harmincéves nő lírája. Igazában ezek Kaffka Margit egyetlen szerelmes versei.

Mik e költészet tárgyai?

Bármilyen változatosak, tartalmukat két szóval meg lehet jelölni: tépelődések és látomások.

Tépelődéseinek állandó tárgya a saját énje, a saját élete:

Én - egy-egy nyillaló perc, mint fénysejtés béna idegre ha rám hat
Tudom, elevenig soha, sohasem ér.
Hol az én életem? Mi az élet nekem? Mit ér?

A léleknek ez a különös küszködő kettőssége, az átöröklés kínzó kérdése, mely magában rejti az egyéniség és a sors kulcsát, szintén gyakrabban bukkan föl költeményeiben (Morvamezőtől Uráig, Apám). A dacos, magyar úri fölény és a szlávos visszahúzódó érzékenység: mily ellentétes jellemvonások, és mégis az átöröklés szellemi vegyrokonságában éppen az ellentétek, a szélsőségek kötik le egymást s ami fölszabadul, a legnemesebb emberi tulajdonságok összhangja, a fölényes intelligencia és a szubjektív átérzőképesség. E tépelődések között különös képek jelentkeznek, melyek szimbólumoknak látszanak, de valójában tiszta realitások. Kaffka Margit kifejező tehetsége teljesen vizuális, sőt vizionárius. Nemcsak a szemével lát, hanem minden idegével, a valóság ezerféle benyomásait egyszerre tudja magába zsúfolni és ugyanolyan telítetten kifejezni. A képei túl vannak terhelve részletekkel, de azért mégsem leírások, mert valami szimultán módon tudja egyes elemeiket megjeleníteni. Színek és fénysugarak, hangok, mozdulatok, arcok, szavak, emlékek tarka össze-visszaságban torlódnak össze anélkül, hogy szétesnének, annyira össze tudja fogni őket egy-egy hangulati egységbe. Mennyivel művészibbek ezek a költemények, mint futuristáink széthulló vagy inkább lehetetlenül összetákolt képei. Itt érezzük lépten-nyomon, hogy a kép ezernyi össze nem illő elemből van verítékesen összeácsolva, míg Kaffka Margitnál egy egységes összbenyomásból robban ki minden, mint egy sziporkázó, sistergő, káprázatos tűzijáték.

Hogy mennyire a hangulat szerint árnyalódnak a kép elemei, íme két jellemző példa. Az egyiken az álmatag szemlélődés csöndje uralkodik.

Szikrázó virág-színfoltok, nagy tűzpelargónia-ágyak,
Szökő-kút - szivárvány íve - márványpad, nyirott bokor, -
Szempillám úgy esik le. Halk szél jár, zsongító, bágyadt,
Rózsaszín délután. Már felhőkbe vet a fény sávot.
Nagy csend a hegyoldali kertben. Távolból zümmögő nyüzsgés,
Lenn, messze alattam a város, a város -
Top, top! A kőlépcsőn valaki lassan felcsoszog.
Kövérke, öreg nő jön, feketeternós, csipkefejékes.
Léptenként görcsösen előrefeszíti a botot.
Megáll. Felemeli arcát kis sóhajjal - s elnéz az egen -
Megint vár, - liheg. Most a virágokat szemléli, - s mosolyog,
A kút nimfáin is tűnődik soká, - mert eközben pihen.
Kedves, mint egy gyerek! - Virágai közt így ment át nagyanyám.
- Mi jár eszébe! - Reszketeg feje bólogat. Min nevet? -
Hálisten elhaladt, - nem látott. Megmentve néki e magány!

De íme hogy torzul el egy másik kép; egy fájó, ideges hangulattól tépetten:

Az utcában, valahol messze
Egy kintorna hangja tör be a sulyos csendgomolyba,
- Jön gyötrődve, közeledve, -
Mintha az émelygő percek dúlt érlűktetése volna.
- És nyögve, recsegve, zihálva,
Mint szegény, meghajszolt, kimerült, vak állat
Kiadja - házrul-házra
A kopott valcereket, kifacsart, bús áriákat,
Elkínzott, útszéli dalok
Jajongva verődnek kis házak napfénytől izzó falához;
- Most agyvelőmbe hasít, mind tép, kínoz, üldöz, átkoz,
Vinnyog, üvölt, csikorog, -
Megfulladok!

Annyi bizonyos, hogy mind a szabad versnek, mint a lírai szimultánizmusnak irodalmunkban Kaffka Margit a legkiválóbb képviselője. Amit azóta utódai, futuristáink produkáltak, az ő lírájához képest többnyire torzkép.

Ami verseiben csak tépelődés, sóhaj, alaktalan árny, az regényeiben kap igazi életet, a lélek itt nyer testet. Kaffka Margitnak négy regénye van s egy csomó novellája. Ez utóbbiak azonban nagyrészt nem igazi novellák, hanem vagy «csonka regény»-ek, mint maga a Csonka regény és a Két nyár c. naturalisztikus külvárosi történet a háború kitörése idejéből, - vagy előtanulmányok regényeihez, arckép-vázlatok, jelenet-tervek, mint egy festő kartonjai egy nagyobb kompozícióhoz. Egyetlen igazi, önmagában lezárt és tökéletes novellája a Csöndes válságok, a maga gazdag és mélytüzű benső vívódásaival.

Első két regénye, a Színek és évek és Mária évei, szorosabban összetartoznak. Igazi lírai regények s mint ilyenek egyszersmind társadalmi korrajzok. Tárgyuk az egyén küzdelme az érvényesülésért a társadalom százféle kötelékei és korlátai között s ez a harc annál súlyosabb, mert a hőse a gyöngébb nemből való: asszony.

A Színek és évek kerete: a birtokos magyar középosztály pusztulása, nem új irodalmunkban, kivált Mikszáth Kálmán fordult szeretettel többször feléje. De teljesen új ennek a tárgynak egy asszony egyéni élményein keresztül való bemutatása. Ez a szubjektív, szinte önéletrajzi beállítás mindennél nyomasztóbban érezteti «az asszonyi kiszolgáltatottság» nagy tragikumát s ezt még fokozza, hogy az író a maga asszony-őseinek, egy teljes asszonygenerációnak egész sorát tudja elénk tárni: kezdve a fővárosba bujdosott, évdíjas hivatalnok-asszonytól, aki itt rejtőzik el a világ elől tisztességes, kopott egyszerűségével, egészen a falusi postáskisasszonyig, aki a tenyeres-talpas parasztlegény oldalán keres magának oltalmat az élet ellen és vigasztalást. És ha ennek az asszonyi-ivadéknak még nem sikerült a nő erkölcsi fölszabadítása a társadalmi konvenciók alól, melyek között tehetetlenül vergődik, kivált mikor a nagy jólétből védetlenül és vértezetlenül a semmibe csöppen, a regény mégis megnyugtató és fölemelő akkorddal végződik. Ez az asszony, aki szomorú életében hiában küszködött a maga homályosan sejtett igaza érdekében, leányaiban már bizton látja a jövő kiútját, a fölszabadító munkát: «Ti csak készüljetek szebb, diadalmaskodó, független életre, magatok ura lenni, férfi előtt meg nem alázkodni, kiszolgáltatott mosogató-cselédje, rugdosott kutyája egynek se lenni. Csak tanuljatok, mindent, ha az utolsó párnám is adom érte!» Keserű és nyers szavak, de egy életre szóló megalázkodás, úri cselédsors minden fájdalma zokog föl benne.

Pedig ez az új asszony-típus, melyet közvetlen őseitől már egy óriási szakadék választ el, még nem érte el ezt a várva-várt jobb sorsot. Az új asszony, a Mária évei hősnője, nagyon is sietve szakította el magától a múltnak összes szálait, hogy biztosan, szédülés nélkül meg tudná állani a helyét. Az élet viharai ellen föl van ugyan vértezve, jobban mint ősei, nyugodt céltudatossággal halad pályáján, de mintha elvesztette volna tájékozását önmagával szemben. Oly hirtelen ébredt öntudatra, kiket csak egy cél érdekében neveltek: jól férjhez menni, játszi művészettel tudtak bánni a férfiúval, akihez pedig sorsukkal oda voltak láncolva, addig ez az új asszony úgy bukdácsol a férfiak között, annyira nem ura érzelmeinek, hogy végül eldobja magától az életet. Igazi női Werther. Az ő alakjában kristályosodik ki legtisztábban Kaffka Margit regényírói szubjektivitása. Nemcsak saját sorsát példázza hőse életében, hanem újra át is éli. Önéletrajz és élmény ez a regény egyszerre. Azzal, hogy megírta, mintha egy nagy vallomást tett volna, érezzük, hogy lelkileg fölszabadult, hogy egy súlyos, régi láncot tépett le magáról. Mint Goethe a Werther-ben a saját múltjának minden terhét ledobta magáról, Kaffka Margit regénye nemcsak a művészetben jelentett haladást, hanem az életében is. «Vidékből, családból, előítéletekből, kapcsolatokból, robotos munkából, anyagi nyűgökből, önmagammal való súlyos konfliktusokból - egy állandó és folytonos kimenés az életem, s ezen a kivándorló úton tán csak fényképfelvételek az írásaim. Vagy beléjük kötözve dobom ki a hajómból a fölös életballasztot és lesz minden egyre könnyebb!» (Önéletrajz.)

Itt a magyarázata az író korszerűségének. Vannak idők, mikor az embereken erőt vesz a vallomás, a nyilvános gyónás láza. Emlékiratok, önéletrajzok, valódi és fiktív levelek, lírai regények áradata lepi el az irodalmat. A nagy fölfordulások előtti vajúdások ideje ez, a Rousseauk, Jung Stillingek, Wetherek kora, a közelmúltban a nagy háború előtti évek. A régi bilincsek, kötelékek, korlátok egyszerre tűrhetetleneknek látszanak, mindenki szabadság után áhítozik, s az író önmagán és művészetén kezdi a fölszabadítást. Ennek a koráramlatnak legtipikusabb képviselője nálunk Kaffka Margit, nála a fölszabadulás mindig önvallomást jelent és hangban, formában is a legközvetlenebb utat keresi. Minden megkötöttség, sablon, mesterkélés még stílusban is, gyűlöletes előtte s így érthető, hogy a «szabad vers» és a stílus naturalizmusa áll hozzá legközelebb.

A fölszabadulás eszméje teljes társadalmi perspektívában jelentkezik következő regényében, az Állomásokban. Ez Kaffka Margit legnagyobbszabású munkája, mely már széles epikai mederben folyik. A munka, amelyre vállalkozott, egy modern nagyváros bonyolult művészi és irodalmi életének rajza, a legnagyobb föladatok közé tartozik, mely a regényíró minden képességét próbára teszi. Kaffka Margitnak összes erényeit és hibáit ez a műve tükrözteti vissza leghívebben.

A regény hőse itt is asszony, kinek életében, főképp gondolataiban és szavaiban az író hangjára ismerhetünk, bár ezúttal a művészi fölénynek olyan magaslatára tudott emelkedni, mely gyakran, kivált emberábrázolásaiban szinte az impasszibilitás határait éri el. Mégis ennek a regénynek tulajdonképpen nincsen főalakja, hanem hőse maga a folyton változó új meg új meglepetéseket tartogató élet. Ahogyan a mindennapi életnek nincsen hőse, vagy mondjuk inkább a hőse napról-napra más, amint időnként egy-egy akarat vagy a véletlen játéka fölemel egyet, hogy pár pillanat múlva újra elejtse. Az életnek e különös hullámjátéka, a sors kaleidoszkópjának e szeszélyesen változó képei: ezek az «állomások», melyekben egy csomó egyén életútjai hirtelen keresztezik egymást, összefutnak, összebogozódnak, de aztán hamar széjjelválnak, szerteszaladnak, hogy más viszonyok között, más és új emberekével ismét összekerüljenek. Fűzzük e különös találkozásokat egy ember sorsához s akkor itt áll előttünk egy ember életének története: négy-öt állomás, négy-öt nagy erőfeszítés, magasba lendülés és azzal vége a pályának.

Ha a regény Zola meghatározása szerint a természetnek egy zuga az egyén szemén keresztül nézve, akkor Kaffka Margit szemüvege a legtisztább kristálylencse, mely hideg, éles, érzéktelen és torzít. E torzítás azonban nem olyan mint, mint a kezdő fényképész ügyetlensége, hanem a tapasztalt mester tudatos játéka. «De a karikatúrái, - amint egyik művész hőséről megjegyzi, önmagára célozva itt is - nem táplálkoztak a véréből, nem tették modorossá és nem rontották el a gondolkozása tisztaságát, hogy mindent ferdén és torzképen lásson.» (Nyár.) Tegyük hozzá, hogy önmagával szemben sem kíméletes s gondoljunk a Mária évei befejezésére. És éppen ez sejteti, hogy e látszólagos kegyetlenség mögött egy rendkívül érzékeny lélek lakozik, aki talán éppen e túlzásban keres menedéket az elérzékenyülés, a szentimentalizmus ellen. Az Állomások jeleneteiben bármennyire tudja a fölényes szemlélő látszatát kelteni abban a nagy életküzdelemben, amelyet oly érdekfeszítően tár elénk, lépten-nyomon érezzük, hogy neki is nagy része volt benne és a kacagásában ott remeg a kudarc minden keserűsége és a mosolya nem egyéb, mint egy hirtelen megfékezett fájdalmas vonaglás.

Sokan kulcsregénynek mondották ezt a munkát. Valóban alig van egyetlen alakja, melyre rá ne ismernénk. És mégsem puszta másolás ez a regény. Bár arcképei a valóságból vannak lekapva, a szavak a mozdulatok az életből ellesve, mégis oly boszorkányos ügyességgel tudja az emberi sorsok szálait összebogozni, hogy kulcs ide, kulcs oda, mire benyitunk az ajtón, egészen új és váratlan jelenetnek vagyunk tanúi, akármennyire ismerősök az arcok, akárhogy hisszük, hogy a szavakat «már hallottuk valahol». Az író a maga fölényével itt van igazán elemében, ezeket a felnőtt embereket úgy játszatja, mint egy anya a gyermekeit.

De ebben a játékban, ebben a sorskeverő művészetben merül ki minden technikája. Ha ugyan technikának lehet nevezni ezt a szuverén megvetését minden hagyományos regényíró eljárásnak. Bonyolult cselekvényt és érdekfeszítő jeleneteket, szerkesztési művészkedést és színpadi helyzeteket hiában keresünk, aminthogy mindenütt túlteszi magát mindenen, ami mesterkélt, egészen a stílusáig, amelyet gyakran ért a pongyolaság vádja. Ha az első két regényében, mint első verseiben, több a művészi gond, ha rajtakapjuk hébe-korba a stilizálás megbocsátható hiúságán, e munkájában már stendhali fensőbbséggel dob el magától mindent, ami a közvetlenségnek, a természetességnek útját állná. Ha néha modorosnak látszik, ez csak onnan ered, hogy alig van ideje a szavak között válogatni. Valóban nincs érkezése, mert a technika minden hiányát éppen ezzel pótolja: az elbeszélés friss, lankadatlan erejével, a soha nem apadó, minden akadályon keresztültörő előadás rohanó tempójával. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen hosszú lélegzetű regényben minden műfogás nélkül állandóan ébren tudja tartani az olvasó érdeklődését. De hozzá kell még tennünk két tulajdonságát, amelyekről már szó volt. Az egyik az elbeszélés élményszerűsége: amit elmond, azon érezzük a közvetlen szemlélet egész melegét, a másik a részletek rendkívül gazdagsága és változatossága. Vannak tömegjelenetei (egy nagy vacsora, egy farsangi mulatság leírása), melyek mozgalmasságukkal és zsúfoltságukkal Zola legmesteribb leírásaival vetekednek. Ahogy apró, tarka-barka elemekből, ellesett mozdulatokból, szavakból, néhány vonással odavetett silhouettekből, színek, vonalak, hangok tömkelegéből meg tud komponálni egy összhangzó képet, ahhoz külön tehetség kell, az érzékek szimultán együttműködése és ennek megfelelő különös kifejező készség, melyre már lírájánál rámutattunk.

Ez a zsúfoltság jellemzi utolsó regényét is, a Hangyabolyt. Ez is az élet közepéből kifaragott kép, de egy rendkívül zárt és túlfűtött élet képe: egy apácazárda benső életének a rajza. Kicsinyített képe ez minden nagy társadalmi harcnak. Érdekek összeütközése, maradi és haladó törekvések vetélkedése, korteskedés, a véletlen meglepő fordulatai, végül a megalkuvás, a kiegyezkedés, minden emberi küzdelemnek végső sorsa. Mindez azonban annál fojtottabb, zsúfoltabb, forróbb, minél szűkebb korlátok közé van szorítva. Ezt a regényt sokan félreértették és az apácanevelés elleni tendenciát véltek benne fölismerni, pedig itt is csak az író emberábrázoló fölénye ejtette kritikusait tévedésbe; támadás egy intézmény ellen éppoly kevéssé van benne, mint ahogy előbbi regényében sem akarta kigúnyolni a modern irodalmi törekvéseket, melyeknek maga is harcos katonája volt. Pedig ott a szatíra sokkal élesebb, mint a Hangyabolyban, hol a hang csöndes iróniává és szánalommá enyhül. Valami enyhe nihilizmus árad szét az egész munkán, valami megnyugtató szkepticizmus, mintha ez a hangyaboly csak szimbóluma volna minden emberi társas együttélésnek. Merném mondani: Anatole France hangja csendül föl helyenként benne. S valóban ki ne ismerne rá a derék Coignard abbé derűs filozófiával telített mosolyára a jó Szelényi papa arcán, amint örökös szivarjával a szájában és zsírfoltos reverendájával ott sétál a veteményes kert ágyai között s fölényes tudása kételkedő epigrammáit elszórja csodálkozó leányhallgatói között. Kétségtelenül ez a kis regény, mely szerkezetében is a legegységesebb, Kaffka Margit írói művészetének a legtisztultabb fokát mutatja, bár mélységben és erőben soha nem tudta elérni első regényének a magaslatát.

Zolát és Anatole Franceot említettem, mint akik Kaffka Margitra hatással lehettek. Ez a befolyás azonban, ha valóban megvolt, nem lehetett jelentősebb, aminthogy modern íróink között egyike a legeredetibbeknek ez az asszony. Eredetiségében nagy hibák gyökereznek, de összes erényei ebből fakadnak. Mindent, amit írt, önmagából merített, műveit szinte a saját vérével írta. Munkássága mint egy nyitott könyv elénk tárja egész életét, és élete egyetlen tárgya műveinek. Ennek az életnek pedig egyetlen célja a munka, az eszméért, az ember belső, szellemi fölszabadulásáért vívott becsületes és meg nem alkuvó küzdelem. A látóhatár néha el-elborul, a haladás elé elháríthatatlannak látszó akadályok tornyosulnak, a múlt néha rettenetes erővel húzza vissza az embert, az élet viharai rútul megviselnek testet-lelket, de mégis marad valami, «ahová mindenből visszatérhet, ahová mindent elvihet és odaadhat; félbetörött regények és kusza életévek öntudatlan tanulságait, lezuhogó fejszecsapások edzettségét, szenvedélyek mélyét és tartalmát, bánatok reszketeg és finom hangulatait, mindebből ott új mozdulatok lesznek, hangárnyalatok elevenülnek új, teljesebb életérzés; tán nagy, döbbenetes, gyönyörű művészet!»

 

[+] * Ez a megemlékezés még tavaly januárban készült az Irodalomtörténet c. folyóirat számára, ki is volt már szedve és márciusban kellett volna jönnie, de a papiroshiány megakadályozta a folyóirat megjelenését. Azóta nagyot fordult az idő, papirosa már volna az Irodalomtörténet-nek, ellenben kurzusképtelenné vált a cikknek mind tárgya, mind írója. Visszaadták.
K. Gy.