Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 14-15. szám · / · CHOLNOKY LÁSZLÓ: FEHÉR TUBARÓZSA

CHOLNOKY LÁSZLÓ: FEHÉR TUBARÓZSA
- ELBESZÉLÉS -
4.

Tölcséry Ferenc, a hittan és filozófia tanára reggel fél kilenckor kihirdette, hogy ránk nyolcadikosokra nézve megkezdődik az érettségi vakáció. Amikor a diadalüvöltés lecsillapodott, nyájas szavakkal kérlelni kezdett bennünket, hogy használjuk fel az időt okosan, tanuljunk szorgalmasan és járjunk el a templomban, kérni a Szentlelket, hogy világosítsa fel elménket.

Ahogy akkor szétoszoltunk és férfias léptekkel lejöttünk a Várból, először éreztem a magamrahagyottság érzését, de ennek nemsokára fölébekerekedett a minden nagyképtől és fontoskodástól való ősi iszonyatom. Valami praktikus időbeosztáson törtem a fejemet, a templomot illetőleg pedig rövid töprengés után megállapítottam, hogy a Szentlélekkel feltétlenül az angolkisasszonyok templomában fogom megtalálni a legközvetlenebb kapcsolatot.

Tündéri reggelek voltak azok, ahogy kiléptem az udvarra, a közelgő nyár sugárözönébe, gyönyörteljes szorongás fogott el, amiben együtt volt az érettségi nyomasztó gondja és a válás bús félelme a várva várt új élet diadalmas sejtelmeivel. Elszívtam a cigarettámat, azután elsiettem az angolkisasszonyok templomába, hogy hallhassam a lányok énekét és amíg a tündéri kis hangok alászálltak a kórusból, mindig úgy képzeltem, hogy a Simonffy Margit vagy valamelyik másik kis fityfiritty leányzó elejtett ott fenn egy stanicli igazgyöngyöt, a gyöngyszemek aztán most kibújnak a kórus padlójának hasadékain, halk pendüléssel odahullanak elém a kőre, egyik-másik éppen a szívemre és az a szelíd kis ütéstől úgy szorong és táncol, mint Fütyörészi, ha rájön a bolondja.

Egyik este kimerítőbb bortanulmányokba mélyedtünk Körmendynél, másnap reggel elaludtam és amire nagy sebbel-lobbal elsiettem a templomba, a lányok már jöttek kifelé. Végig köszöngettem őket csábmosolyokat lövellve rájuk, amikor egyszer valaki hátulról megérintette a karomat. Hátrakaptam a fejemet: Viola volt. Gúnyosan mosolygott, - ez a fricslik ősi, buta kis érdekessége, - és valamelyik francia regényből elképzelt hanghordozással azt mondta:

- Nos, lovag, megszeppent a saját merészségétől?

Nevettem.

- Kedves Viola, - mondtam elegáns könnyedséggel, - nem tudok kedvesebb dolgot elképzelni, mint ha megengedné, hogy az ellenkezőjét bebizonyítsam.

Kacér pillantást vetett rám, majd mintha csak úgy éppen eszébe ötlött volna, azt mondta:

- Menjünk át a püspöki kertbe, nagyon melegen süt a nap!

Lementünk a hatalmas, árnyas fák alá, mivel még nem érkezett meg az ebéd előtti séta ideje, alig járt ott egy-két ember, a guvernántok a gyerekcsordával a kert felső, porondos részén cserélték ki a pedagógiát és a hadsereget illető eszméiket. Leültünk az egyik padra, ott megfogtam Viola kezét és azt mondtam neki:

- Kedves Viola, maga bizonyára a múltkori kézcsókra gondolt az előbb, amikor lovagi bátorságomat hánytorgatta!...Nos, győződjön meg róla, hogy tévedett!

Ajkamhoz vontam a kezét és háromszor megcsókoltam.

Nem ellenkezett, mosolyogva nézett rám és azt mondta:

- Már többektől hallottam, hogy maga különös ember!...Szeretnék magával néha elbeszélgetni!

- Ez rendkívül egyszerű, kedves Viola!...Engedje meg, hogy holnap is megvárja a templom után!

Fügét mutatott és azt mondta:

- Csak nem gondolja, hogy találkát adok magának!?...Ha beszélni akar velem, otthon mindig megtalál!

Vonakodtam, amikor pedig faggatni kezdett, bevallottam neki mit láttam a múltkor.

Nevetve legyintett.

- Szegény kis Fütyörészi!...Úgy szeretem azt a fiút, nem volt szívem, hogy végig ne hallgassam a mondókáját!

Nem tudom, miket fecsegtünk még össze, csak arra emlékszem, hogy egyszer mintha súgni akartam volna neki valamit, megcsókoltam a füle mellett himbálódzó kis hajtincset. Szigorúan nézett rám, de láttam, hogy szemét elborítja szerelmes hevület kis homálya.

Hazakísértem és amikor elválltunk, megkérdeztem tőle, mikor engedi meg, hogy meglátogassam őket, persze az alatt a szín alatt, mintha az osztálytársaimat keresném.

Pár percig habozott, aztán elpirult és súgva mondta:

- Ejh,...bármikor,...hiszen nem titok!...De mégis legjobb lesz talán, ha csütörtökön este hét óra után jön!

Megperdült a sarkán és eltűnt a kapu alatt.

Akkor már imádtam Violát.

*

A következő délutánokon Fütyörészi jött el hozzám és akkor egészen komolyan neki is láttunk a tanulásnak. De esti hét óránál soha sem bírtuk tovább, akkor aztán tréfáltunk, énekeltünk, a lányokról beszéltünk, de Violával kis kalandomról hallgattam. Fütyörészi fantasztikus, szerelmes strófákat énekelt a fehér tubarózsa dallamára, kezével is, lábával is kopogva hozzá a taktust. Csodálatos tökélyre vitte ezt a kopogást, pár próba után úgyis ki tudtam venni, melyik dallamról van szó, ha nem énekelt is a taktushoz. A tréfáit is fel-felújította néha, leráspolyozta az ujjamat, kisrófolta a fülemet, de láttam jól, hogy mindez nem a régi már. Megkérdeztem tőle, miért olyan szomorú és ő be is vallotta jóságos, gyermeteg őszinteségével:

- Nagyon szomorú élet az enyém!...Látom, hogy Viola nem tud szeretni és nekem még hozzá végig kell néznem, hogyan kacérkodik másokkal!...Hogyan bírok majd elválni tőle?!

- Ugyan kikkel kacérkodna? - kérdeztem nevetve, mintegy fölényes vigasztalással, pedig akkor már engem is a féltékenység emésztett és még esztelenebbül szerettem a leányt.

Amikor elérkezett a csütörtök este, felöltöttem pompás galambszínű ruhámat, amelyet akkor Európa legtökéletesebb öltözetének tartottam, azután dobogó szívvel megindultam Violáékhoz.

A fiúk szobájának ajtaja a kapubolt alá nyílt, benyitottam, de a szoba üres volt. A nyitott ablakon keresztül kitekintettem a kertbe, ott sem volt senki. Nagyot dobbant a szívem, most már tudtam miért kellett éppen csütörtökön jönnöm.

Visszaléptem ismét és benyitottam a szomszéd szobába.

Viola egyedül volt, olvasgatott. Csodálkozva nézett rám, mint aki mindent elfelejtett, de aztán leültetett maga mellé a pamlagra és beszélgetés közben ügyesen tudtomra adta, hogy senki sincs otthon, de a szülei nyolc órára hazajönnek.

Tudtam, hogy mindez nekem szól, el is határoztam, hogy felhasználom az időt, de ha izzó szerelmes szó jött az ajkamra, a hangom elcsuklott. Fejem zúgott, mint a lázasé, hallottam valami ajtónyitást, de azt képzeltem: a vérem dobol a fülemben. A leány látta szerelmes gyötrelmeimet, kihívóan mosolygott a szememre és fel akart állni, hogy faképnél hagyjon. Akkor elbódított a mámor, hátulról átöleltem a derekát, odavontam az ölembe és csókolni kezdtem a kezét, a haját és az arcát. Ellenkezett, tenyerét az ajkamra tapasztotta, de elkaptam a fejemet és az ajkamat odanyomtam kemény, hegyes kis mellére. Érhetetlen szavakat suttogott, kezét gyengéden a hajamba merítette, én pedig magamhoz ragadtam őt, fejét lenyomtam a pamlag karjára és mivel ez izzó pillanatban eszembe jutott a tavalyi verés, kezem végigsiklott a lányka testén és remegve illette annak titkos hajlásait. Pár pillanatig mozdulatlanul voltunk, akkor Viola hirtelen ellökött magától és felugrott. Ott térdeltem előtte, gyámoltalanul esengve bocsánatért, de fölém a tudás diadalmas verőfénye borult: ismerni véltem a titkok titkát, ami isteni szomorúságba máskor hajnalszínű örömbe borítja az emberi lelket.

A szomszédos diákszobából ekkor halk motoszkálást hallottunk. Dermedten néztünk egymásra, de mindez csak pár pillanatig tartott, mert aztán különös, félelmes hangok keltek odaát: Fütyörészi verte lábával az ajtón a trillári dalát, veszett sebességgel, össze-vissza, mint az őrültek karmestere. Tétova rémülettel nézdeltem szerte és véletlenül megláttam a kis japán vázában Fütyörészi tubarózsáját, de az most a lebukó nap fényében fakó vörös volt, mint a halottak ajka.

Viola halkan a fülembe súgta:

- Osonjon ki csendesen, aztán menjen be hozzá, mintha most jött volna!...Nemsokára én is átmegyek!

Odalopództam a fiúk ajtajához és benyitottam.

De a szobában nem találtam senkit.

Megdöbbenve néztem körül és akkor a szívverésem elállt egy pillanatra, a homlokomra pedig kiült a halálos riadalom verítéke.

Fütyörészi ott függött a kampósszögön, nyakában a fehérselyem nyakkendővel, amelyet Viola hímzett ki a neve napjára.

Akkor már a leány is ott állt mellettem, félve hozzám simult és a fülembe súgta:

- Trillári,... szegény kis Fütyörészi,...bizonyára bekandikált a kulcslyukon!

Az almafa ága meglendült az ablak előtt, a huszonnégy táltos szárnycsapása volt az, most indult útra Fütyörészi, megkeresni a valódi titkok titkát, ami örökre elszállt a tubarózsa kelyhéből.