Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 14-15. szám

LACZKÓ GÉZA: A LESZERELT
ELBESZÉLÉS

Csak tisztek laktak a három emeletes házban, egy szobában egy, földszinttől a hullámos cseréppel födött lusta lejtőjű tetőig amely fölött az olasz ég izgató, ámult kékje harangosodott. A háború szennyes áradata seperte oda a fiúkat, mint a lép-cellákba a vihar a méheket. Minden cella közepén egy fonálról csüggő meztelen villanykörte lógott, a sarokban egy vaságy állt barna haptákot s a falakról idegen nagybácsik, nagynénik bámultak le halottas közönnyel az idegen fiúra, aki fölfüttyentette az ágyra farkas-kutyáját s valami bányakönyvet nyújtott maga elé. Így tanulta át az éjszaka egy részét. Reggel belépdelt az irodájába s polenta- és zsír-számlákat irogatott a kincstár számlára. Galíciában rokkant bele valahol a véres táncba. Most itt él, irogat, eszik, alszik és tanul. Sok fizetését nagyrészt haza küldi anyjának, Selmecre, de neki egyre csak a dritte-sorte-val van tele tárcája, fiókja. Jól él. Miért ne? S főképp nyugodtan.

Oly nyugalmas a nap aranyköddé terjedt lángolása az össze-vissza-szórt házkockák fölött, amelyek között kókadt ágyuk, a halál új ruhájában bújtatott fiúk kerekeznek, döngnek inogva a front felé s emberek, dolgok szennyes, véres törmeléke döcög el róla visszafelé. Sok pénzt küld haza, az állomáson vacsorál s csak dritte-sortet szív. Selmecen otthon evett, kocsmában csak ivott s cigarettáit tizenhetesből töltötte a húga. "Balek" volt a főiskolán, szükséges szolga az urak között, a "valetáló" utolsó évesek között s most hadnagy úr, kutyáját puccer viszi le sétára.

Ronda egy élet, körülötte döglik az ember, de ő, beteg szívével él, él. Mit akartok többet?

De egyszerre megbomlott a nagyszerű gépezet, amely szabályosan váltakozó időközönként tömte meg zsebét pénzzel és dritte-sortéval. A bakák szemében idegen tűz villant s szájukat ha kinyitották, nagyra tátották. A háború kormos, vérmaszatos szemetje előtt, után, között a halál új ruhájába bújtatott kun fiúk visszafelé kezdtek özönleni a frontról. Jó pár napig csak elnézte őket állomásról, irodából, sétán. De most már ő is megkérdezi! - ezzel a gondolattal ébredt föl egy reggel. Elindult. Mi ez? Hova lettek innen az emberek? - kérdezte magától az egyik kommandónál, a másiknál szintúgy. Mindenki elment? Mit lóg hát ő még itt arbeiter-apteilungjával? Kitől kérjen parancsot? Kér az Istentől! Az istenit neki, gyerünk. Föl mindent a szekerekre s előre az a kétszázötven ember, olasz hadifogoly, gyerünk.

Fene, kutya egy gyaloglás volt, de futotta a pénz s a dritte-sorte.

Itthon? Őszirózsás forradalom a sapkákon, mámor és bolondság és szervezkedés.

A foglyok még Laibach előtt elmaradtak, a pénz elég volt Pestig s a dritte-sorte hazáig.

Otthon először is kialudta magát. Egyhuzamban tíz, tizenkét órás táv-alvások következtek, nagy evések, kábult fej, tenyész-hízás, kényelem és gondtalanság.

Aztán egy világos percében följött Pestre, leszerelt, a líra-bankó helyett kapott idevalósi pénzt, amelyen elegáns, kávéházi, orfeumi, igazi békebeli mámort lehetett vásárolni. Mert különbség van a kétféle ivás között. A fronton azért iszik az ember, hogy villogó, ragyogó, forgó, mozgalmas értelmet hazudjék a vériszamos, mocskos kalamajkába, itthon meg azért, hogy testet öltsön, színt kapjon az alaktalan vágy.

No és egész mulatságos az élet. Köztársaság, szocializálás, bolsevizmus, mindenféle tanács. Minden hova bekukkant az ember, körülnéz, ámul, jólesően mosolyog, aztán megy haza.

Selmecről lejjebb kell költözni a csehek miatt Salgótarjánba. Ez már nem mulatságos. Dolgozni is kell, hogy megéljen. S boldog lehet, hogy állást kapott, hány ezren ődöngenek állás, kenyér, lakás nélkül. Dolgozni? Milyen furcsa szó. Itt már semmi sem megy babra, mint a háborúba. Ott az élet is babra ment, s míg meg nem döglött, nekigyürkőzve szorongatta a szajha Élet duzzadt bájait. És hogy megéljen? Mennyivel furcsább az az embergépezet, amely az élet fenntartásáért zakatol szürkén, szürke emberek között, mint az a másik, amely kipitykézve, nekizsinórozva, fölmedáliázva ágáll lakkcsizmában a szennybe rohadt életértékek fölött!!

Hol a hadnagy úr és hol van a puccer? A hadnagy úron gyönge szabású zsakett lóg s a puccer biztosan földműves tanács tagja, tán elnöke, Szárazbeő-n.

Hjaj, a világ forog! S milyen különösen forog.

Ki volt ő az előtt? A halál vőlegénye. S ma?

Lássuk csak!

Ma? Valami nincsen rendben. Vagy ő benne, vagy a világban.

Vacsora után, amikor az egyik cigaretta a másik után sistereg hamuvá két vékony, sárga ujja között, elkezd beszélni anyjának a háborúról:

- A folyón túl repülőtér volt. Majdnem minden éjjel bombázták az olaszok. Kiálltunk este a parti töltés tetejére s onnan néztük a világító rakéták fellövellő tüzét...

- Nem hallottál valamit, Ervin? - vágott szavába az anyja és figyelt.

Csönd.

- Nem - felelt a fiú vontatottan.

Csönd.

Aztán újra belekezdett:

- Különösen sipít a leeső bomba. Ha hallottuk csak le szaporán hasra, úgy gurultunk alá a töltés lejtőjén. Túl esett le s szétvágott egy repülő-csűrt...

De elment magának is a kedve a mesétől. Minek beszéljen? Anyja az utca neszét figyeli, nem zendül-e kint fáklyás fosztogatás, húga a Col de Laná-n keselyűk táplálékává rohadt kedvesét siratja s ő maga már nem a halál vőlegénye, hanem csak egy főiskolás, nem hadnagyúr már, veszendő élet, csak anyjának sörivó, méla kék szemű fia.

Sörivó. A többivel egy sorban. De kik ezek a többiek? A java kiokádta az életet a halicsi répaföldeken magából, üszökké fagyott a Kárpátok havában, gördülő kővel zuhant az olasz Alpokon, az albán láz sárga takarója kanyarult didergő vállaira, szerb iszapba fulladt, Przemysl páncél-erődeinek domború hasán szedte darabokra a gránát, Rawuska síkján döfte vesén kozák bika...no és kisorolja végig őket? Eh! - egyet legyintett s keserű nyál futott össze szájában, amint végignézett a sok "felmentett"-en és "alkalmatlan"-on.

- Emlékeztek Dezsőre? - csattan végig szava a sörfoltos asztal fölött.

- Dezső már alulról szagolja az ibolyát! - bölcselkedte rá keserű bambasággal egy vörös képű fiú a haditudósítói borzalmasan üres és cinikus ostobaságot.

Egy pillanatra megtolult a zaj e szavakon, mint hullám az ártörőn és ő elkezdett beszélni:

- 1917 nyarán találkoztam vele utoljára a keleti-pályaudvaron én jöttem, ő ment. Akkor már ott lógott a mellén a nagy ezüst kétszer, az arany, a signum mesélte, hogy föl van terjesztve a koronás arany érdemkeresztre. Hallatlanul stramm fiú volt. Egymaga szerelte át egy bombázott házról az ezred telefonját egy másikra, amelyik már kívül esett a lővonalon.

Az asztal vége felé valaki megszólalt, a szóló szomszédja hangosan felelt. A figyelem a megbolyduló, arra tekintgető fejektől egyszerre megoszlott. Ervint már csak közvetlen szomszédjai hallgatták és ő csak beszélt árkokról, "spanyol lovasok"-ról, kézigránátról és lángszóróról, mikor egyszer csak a mellette ülő finoman megfogta karját:

- Pardon, Ervinkém! - s lekiáltott az asztal végére:

- Már hogy beszélhetsz ilyeneket? Ha a gyárat átveszik a munkások, akik elkergették az eddigi igazgatókat, az még nem szocializálás, magántulajdon az, csak több részvényessel.

- Már inkább a munkásoké legyen - csattan vissza az asztal végi nagy hang - mint azé az egyetlen zsidóé.

- A szocializmus nem ismeri az antiszemitizmust.

- Fogalomzavar, uraim! - bőgte bele rekedten valaki.

S a megtolult zaj megkerülte Ervint, a háború-mesés zsilipet és zúgva, bugyborékolva ömlött tovább.

- Ezek most belebolondultak az új ideológiákba! - mondta magában és elhallgatott.

Ült és bókolt a neki sok idegen szó: marxizmus, kommunista kiáltvány, Kautsky, ilyenek förgetegében, mint almafa a szélben s finom kis megjegyzések, észrevevések, emlékek, tréfák, mind-mind a háborúra vonatkozók, úgy hullottak róla az elhallgatásba, mint almafa virágszirmok alá az avarba. Négy évig lakta a háború gépezetét, mint egykedvű bogár az óriás mángorlót no és hogyan? nem ez a mángorló a legfontosabb valami? most, hogy megszűnt dübörögni, szédítőn előre-hátra zökögni, a kutya se törődik vele? mért áldozta ő fel e négy év annyi keserves huszonnégy óráját a köznek, ha most Lenin levele fontosabb, mint a magyar vértől dagadó Piave, amelybe az ő vére is hullott? Rendben van, elkergették a csúcsfejű Habsburgokat, de fel kell e ezért mindent forgatni? Vagy én lennék az értéktelen, az elmaradt, a bolond háború német mérgével örökre megfertőzött, aki sehogy sem tudja beletalálni magát az új időkbe? Megromlott a gondolkozásom is, nemcsak a szívem? Senki vagyok, a nagy-sok szürke nulla közül s mi mindnyájan úgy lettünk csak jelentős szám, hogy egy nagy 1-es elénkbe állt? Ezek bolondultak-e meg vagy csak nekem fáj fölbontani eljegyzésemet a Halállal? Nem adott más értéket nekem, csak a bricsesz, a térdcsavar, a pengő mell-medáliák s a kantinos rumjából kifakadt nagyzó, hősi mániák?

Az biztos, hogy nem találom helyem.

Fölkelt, kiment, a söntésben fizetett és bandukolt haza.

Az ég lyukas köpenyegén átsütött ezer apró pontban a ragyogó földöntúli mindenség. Mélyen-lágy béka-szó dallamos gyöngysora pergett az éjszakában, szórakozott kakas kukorékolta el magát valahol s dühös komondorok feleselgettek egymással csahosan. Egy kapualjból szoknyasuhogás fejlett ki s szaladt bele a távolodó sötétbe.

- Így fut előttem az élet! - morogta kabátja gallérjába.

Ha jó barát gondolata nem vágott egybe az övével, ha édesanyja jobban figyelte a zavargó jelent, mint a zavaros múltat, ha húga arca elszomorodott sarokba vetett kardjára felejtett pillantásától, ha újra meg újra megállapította, hogy a világ messze elfejlődött a gondolatjárása módjától, leszegte fejét, összeharapta ajkát s maga elé betűzte emlékezetében:

- Így fut előttem az élet!

S ő csak bandukol a nagy Szajha után és mikor már-már elérné, elfordul egy sarkon s a szomszéd utcából hangzik fel csilingelő kacagása.

S ő csak bandukolt. Sokat. Cél nélkül. A nap minden szakában. Otthonról húga ijedt hervadása, anyja jelenhez tapadt ijedelme kergették el, kocsmából az a zavaros józanság, amely az italból szállt fejébe, barátai közül kihullott, mint láncból a tört szem. Gondolatainak keselyűje egyre csak tépte, marcangolta prometheusi lelkét.

Kóborolt, mint az ereiben dübörgő nőszés-vágytól riadt koslató kutya. Tekintete kapcsosan vájódott a mellette elhaladó leányok, asszonyok szemébe, de a nők pillantása, mint elhessenő veréb a koporsós nagykocsi elől, elröppent róla...miért? Lemberg égő vörös hajú, telt mellű zsidólánya, lomhán léha bécsi fehércseléd, nagy csontos arcú kun leány, puha oláh fáta, égő olasz vörösszegfű-lány, ringó csípejű bunyevác dajna, asszony, buja gács, vonagló székely, harapós talján némber, sok, sok nő, a Nő mind megfordult, feléje pillantott, elfogadta, várta, hívta, kérte, nem tizenhárompróbás mindenki kancája, asszony és leány, mind csak neki hajladozott, érte merevült kéjbe, utána sírt, őelébe lelkendezett...s most?...

Lássuk csak! Nulla vagyok? Az voltam-e mindig, azelőtt is, a nagy Az előtt? a nagy Az tett valakivé, hogy hátam hajlását, duzzadó lábam a csavaros szárvédő tette csak hősi delivé? vagy csak a háború veszette szerteszét sziporkázó vágyú villamos telepekké a nőket?

Igen, ez nem lehetetlen, sőt valószínű.

S egyszerre a rettentő Vágy ostora vágott végig a gerincén. Eszébe jutott egy asszony, az egyetlen, akin elomolva, megnyugodva pihent meg gondolata. Az Asszony! Margit, akit lágy, telt, meleg asszonyisága, keleti kéj-szomjúsága, szétfeslett, érett rózsa-ajkai miatt Fatimé-nek nevezett el tavaly nyáron azon a bolond, boros napon, a "kötés-napjá"-n.

Tárcájáért nyúlt s elővett belőle egy névjegyet. Egyik oldaláról nyomtatva feketéllett: dr. Sarbó Bertalan. A másikon ahány sor, annyiféle írás, tintával: gróf Tolsztoj (Berci) - Fatime (Margit) - Tokeramo (Sanyi) - Musette (Vilma) - Tatjana (Alice): e sok bolondos álnév s mögötte mindegyiknek igazi nevük. Fölül cirádák közé foglalva: A kötés napja 1918. aug. 3.

Átivott, áténekelt, átölelgetődzött nyári éj! A kocsma a hegytetőn állt, éjbe taposódott kis falai körül tenger-zúgású nagy vörös-fenyők bókoltak fátyoltáncot a hold halottra sápadt fénye elé. A nagy teremben egyetlen asztal volt eleven, az övék, középen, mint kiterjesztett szárnyú sas a magasban, nagy fekete, lapos ernyőjű lámpa függesztette alá ködös-vörös világát, előttük buta sörös korsók, együgyű boros poharak teltek-ürültek, bolond, nyulongós magyar nóták bújtak elő szíveik pincéjéből, összefogóztak könnyű gráciáként s a körültáncolták őket lassan, bánatosan, mámorosan s az örök egyedülségre zárt lelkek remegő kezet nyújtottak egymás felé s zokogva született meg egybekapcsolódásukból a félig testi vágy, félig lelki átolvadás: nők és nők, féri és férfi, ember és asszony között a Barátság.

Akkor szerelmes volt Margit asszonyba, a Berci feleségébe. S most?

- Le kell utaznom Pestre, le kell utaznom - kalapált szívén a fojtogató vágy.

Otthon majd azt mondja, hogy líra-bankói beváltásáért kell a hadügyminisztérium leszámolási irodáját fölkeresnie, vagy, hogy a gondjaira bízott kincstári értékekről kell számot adnia. Mindegy, mit mond, de le kell utaznia!

- Egy szál petrezselymet sem lehet kapni a piacon, nincs semmi főzelék s a hús teljesen eltűnt - szólalt meg anyja a szegényes ebéd fölött.

- Holnap leutazom Pestre, anyuskám! - kezdte elfogódva s lassan emelte föl arcát tányérjáról, anyja tekintetét keresve.

- Jól van, fiam - bólogatta egykedvűen az özvegy.

- A kincstári értékek miatt...

- Jó, jó! Csak menj! Van pénzed?

- Van, anyuskám, köszönöm.

- Nem azért kérdem, mintha kínálni akarnék - mosolyogta bágyadtan az anyja. - Borzasztó drágaság van, egy tojás hetven krajcár.

- Én most megadhatnám anyuskáéknak azt a kétszáz koronát, a nyárit. Nekem még marad elég az útra, Pesten meg be fogom váltani a líráimat.

- Hát bizony, nem bánom.

Ervin szép csendesen elővette a tárcáját s kétszáz koronát letette az asztalra.

Az anyja ránézett a bankókra, elgondolkozott s azt mondta:

- Akkor már megadhatnád azt a négy koronát is, amelyet a cipőjavításért fizettem.

- Igen is, anyuskám - mondta Ervin s kitette még két darab piszkos piros bankót az asztalra, s valahogy keserű nyál futott össz a szájában, mintha alattomos bántást kellett volna elszenvednie.

Anyja azonban nekiderült s apró kis piaci történeteket sorakoztatott egymás után csöndes szava, mint ahogy csöndes keze szoktak késsel-villával a fiókban. Ervin egész nap nem szólt öt szónál többet.

Másnap ebéd után egy kis csomagot kötött két zsebkendőből, fogkeféjéből, fogporos skatulyából, hajkeféből, magára öltötte fekete bőrbekecsét, kezébe vette csöpp ezüst markolatú pálcikáját, megcsókolta a két nőt:

- Kezeteket csókolom. Péntekre itthon leszek - s kiment a szennyes állomásra.

Ahogy az utcára lépett s a tavaszias szél puha, láthatatlan csomókban ütközött arcának, szorosabbra rántotta szívén a nyeregterhelőt a vágy és az otthonhagyottak képe halk osonással igyekezett kifelé emlékezetéből. Mire elért a koromtól mocskos vörös téglás, berregő, csilingelő, emberektől rajzó épülethez, édes anyjának sarlós holdként lenyugvó képével szemközt bíbor, buja, követelő fénnyel bukott fel szívének keletén a nap: az Asszony.

...ott ismerkedett meg vele a tóban, fürdés, csónak-fölborogató tréfa, vízi bolondoskodások között...s milyen büszke volt! hogy csillogott a szeme, gőgösen, incselkedőn, megvetően s önfeledt jókedvben!...kurta, puha nyakán kerek, kemény tatárfej, gömbölyű, telt arcában két szélesen vágott, kereken kiülő tengerszínű nagy szeme - boópisz Athéné - amelyen a szenvedély fekete villámai hasítottak át néha-néha, gömbölyű karjai, gyermeknyi csuklója, kis, kerek, párnás gyámoltalan keze, a kéj két kemény oszlopa: két combja, bő-emlős mellének domború boltozata...

Az állomás falán egy kis fekete kalapács elpeccent a harangsipkáról, egy pillanatig tétovázott s kimért nagyképűséggel vágott rá vissza, mély, izgató, messze guruló kondulásban, Ervin ment jegyet váltani.

...aztán egyszer a hegytetőről, ahol lakott, lejött a városba cukrászsüteményért. Áttört hímzésű, bő, lebegő, nyakban-csuklóban szűkre fogott oláh ingváll volt rajta s durvaszövésű fehér vászon szoknya, feje vörös fátyolkendővel átkötve, kezében szeges végű bot s hosszúkás kézi tárca. A délutáni nap fáradt tüzét ásította le rájuk s az Asszony tapadón meleg hangjában, piros vérrel festett arcán, örömért kacagó teste-hajlásában az Élet gordonkázott, tüzelt, vonaglott. Ment mellette, mint egy tövéről megindult húsos, szín-orgiás, követelő nagy tropikus virág. Milyen szép is volt s milyen veszejtő, mérges, ájult, szerelmes aranypárába fulladtan pihegett a mező s a hegyoldal....

Az állomáson mozgás támadt, a mozdony merev zakatolással közeledő fekete vas-melle robogva nőtt feléje s mint durva homokban meghempergőzött kígyó, csúszott az állomás elé a lépcsőin, ütközőin, tetején is embereket hurcoló vonat. Ervin egy fülkés folyosó sarkában állított faládán ülőhelyre is lelt.

...az délután lett szerelmes belé. Margit, aki egyedül nyaralt fönn a hegyen barátnőjével, vacsorára hívta. Ő beszélt főiskoláról, Piavéról, anyjáról, a vizsgákról, nagy sörös kneip-estélyekről, egy-két kalandjáról, a két nő nevetett, a szemük csillogott s mindenki őket nézte. Vacsora után sétára indultak a hegy csúcsa alatt körülfutó erdei úton. Ő a két nő között lépdelt s egy kiálló gyökerekkel botlató helyen védően beléjük karolt és el sem eresztette aztán őket többé. Balról az Alice hosszan lógó, formás hideg felsőkarja hegyes könyökbe csuklottan nyomta az oldalát, jobbról, hol Margit asszonyba karolt, csak egy egész pici-pici helye volt a meleg, puha karhajlásba furakodó kezének. Alice hideg kirakat-asszony, de itt, jobbról, az éhes élet egy kisértő darabja gömbölyödik, süt kezére, karjára, oldalára. Az éjszaka kelletlenül tágított neki látásnyi utat a fekete, puha, babonás sötétben s akaratosan tolult átláthatatlan barna-kék lebegő fallá messzebb, köröskörül. Minden szó, amit kiejtettek, új értelmet kapva gördült szét az éjben s nem, nem a sötétség , de testükből kiszökött lelkeik jártak fekete lidérc-táncot előttük szemkáprázásig, a vér zengő zendüléséig. Gyöngéden magához húzta s az Asszony nevetett.

A vonat ablakán túl az elmaradó vidék egyre csak rángatta, rángatta hátra a kopasz fákat, fakó mezőket, a falvak fehér-fekete foltjait, fenyegetően fölébük emelkedő s csökkenve lealázkodó telegráf-póznákat, lejtve süllyedő-emelkedő kotta-vonalzását a telegráf-huzaloknak.

...akkor este meg holdfény volt. Nagykendőket terítettek ki a ház előtt a gyepre, azokra heveredtek, pár főiskolás, a lányok, ő meg az Asszony. Oldalt könyökölve feküdtek egymással szemben, cigarettáztak s ő valami bolond, félig álom, félig ébrenlét ábrándozásba süllyedt. Ez a szerelem? - emlékszik - kérdezte magától. Odább gyerek-szerelmek viháncoltak hangos szóval, hangos kacagással. Aztán csönd lett. A Halálos szerelem vesszeje megsuhant fejük felett: az Asszony szeme fekete napként ragyogott fel szemközt, a kis szűzikék ijedten bámultak maguk elé, magukba. - Gyerünk sétálni - szakadt ki egyikükből a nagy dolgok elől visszarettenő női gyávaság. Már indultak is mind, talpon állt a többje, ki zsebkendőjét, ki cigarettatárcáját, gyufáját kereste. Utolsónak indultak el ők ketten. A hegycsúcsot kanyarító erdei úton elől egy pár hars népdallal bőgte el magától az éhes, nagy Érzést, más kettő, csöppnyi agyvelejét az örök Hullámtól szárazon tartva, okosan társalgott: "de kérem, ha vesszük..." hangzott hátra hozzájuk a férfi szava, léhán, öntudatlanul, alattomosan csókalkalmakat böngészett az előttük menő kettő. Ő tárnákról, aknákról beszélve ment az Asszony mellett, aki egyszerre csak megállt. Alig látta a körvonalakat, amelyek után makacsul nyúlt ki a karja, a sötét fej szeme elé nőtt és sovány, elepedt ajkai két meleg, telt, nedves húspárnácskára tapadtak s az életre, ki tudja, holnapután már talán lövészárok iszapjában taposott egyetlen, édes, nyomorult élete rácsimpaszkodott a csókra, a Csókra, ó, bárcsak veszne belé...! Egy perc és ismét egymás mellett mentek s ő aknákról, tárnákról beszélt... de az imént hozzá volt tapadva az Asszony, aki nem félt az élettől. Nem fél az élettől... Mért nem azt mondom, hogy szeret? Vagy csak az Élet küldöttje volt, aki megcsókolt, hogy ne ajándéktalanul hulljak a hősi halál fertőjébe, ki tudja? Majd megtudom.

A vonat meg-megtorpanva, elkeseredett zihálással omlott be a pályaudvarra, mint a maratoni futó a célhoz. Szennyes oldala végig fölfakadt s az iszamos aszfaltra szétgördült belőle az elnyűtt, ványadt ember-töltelék.

A felszabadulásnak s a megalázottságnak valami különös keveréke fogta el Ervin lelkét, mint valahányszor megindult keleti pályaudvar nagy óralapja alól befelé a Baross-szobornak. Szám-tenyerüket magasan maguk fölé tartó barna meg sárga villamosok húztak el a téren keresztül-kasul. Egyre fölült s elkanyarodott vele jobbra.

Nem fog sokat teketóriázni, elébe áll s megmondja neki egyenesen: "Magához jöttem, szeretem, szeret-e még?... magához jöttem, szeretem és társtalannak érzem magam, maga az egyetlen és ..." Így se jó! Mindegy! Érzi, hogy mit akar mondani, a házukig megjön hozzá a kellő szó is. Elég.

Amint ott a Damjanich utcában, a harmadik emeleten a csengőgobra nyomta ujja bögyét, úgy érezte, hogy egész múltja elmarad mögötte. S egy új élet elé nyílik majd a rozzant előszobaajtó.

Léptek, nyílt s ott állt előtte az Asszony:

- Jé, Ervin! Te vagy az? Gyere be! Hát mi hoz Pestre? - szólt a szava s testi zenéje örömet, közönyt, meglepetést, csupa hétköznapi érzést pengetett eléje váltogatva.

Ez a mindennaposság ki is verte kezéből a nagy romantikus zászlót s harci kedvét díszszázadban ellépő gépies katonává csökkentette:

- Eljöttem hozzátok... Berci nincs itthon?

- Nincs. Tedd le a kabátodat. Persze, nálunk maradsz. Hát beszélj, hogy vagy, miért jöttél Pestre?

Miért jöttem? - csuklott fel Ervinben a lélek. - Ő kérdi, akiért jöttem. Lehet-e hát erre felelni?

- A líráimat jöttem beváltani - szólt és félrenézett.

Aztán az Asszonyra emelte tekintetét: szürke-kék szemében ott sírt némán a Gyötrelem, de Margit, Margit, az ő Fatiméje, az ő Fatiméje-e csakugyan? Már a köznapi háziasszonyos szívesség enyhe kis vizében lubickolt körülötte: leültette, cigarettával kínálta, konyakkal itatta s nézett rá a borzalmas Barátság piciny, jóindulatú mosolyával.

Ervin elkezdett beszélni s maga is idegenül hallgatta magát, a háború őrült véres zuhatagának idehordott kis kavicsát, hogy mozog, csobog a maga kavarta parányi emlékezés-örvényben. Egy-egy szavát elkapta figyelme:

- Piave... Arbeiter-Apteilung... Caproni-gép... étkeztetés... polenta... maximális áron felül... a farkas kutyája... aztán elveszett... a mama... Selmec... Salgótarján piszkos... 30 vagon szén...

Aztán már csak beszélt, kikapcsolt figyelme kábultan lebegett fölötte s a szavak úgy hulltak, hullottak lelkére, mint csöndes rombadőlésre csöndes eső.

A kezét sem fogta meg, tekintetük sem vágott egymásba s a lelke legmélyebb húrja pendült, barátságos, éles zendüléssel hangzott rá vissza az Asszony lelkének magas á-húrja. Miért jött ide? Ide is miért jött? Az Asszony csak egy asszony s nem az ő asszonya!!

Milyen jó a katonafegyelem! Hogy megtöri az embert, hogy belegyömöszöli a kis korsóba az óriássá nyújtózni akaró lelket, mint mesével zengő Arábia bűvésze a szellemet. S kibírja! Sem agyában nem pattan meg ér, sem szíve kamrája nem hasad meg, teste rongyolt gépezete tovább zakatol puhán. A nagyhangúak azt mondanák, egy világ omlott benne össze, pedig él. Él? Mögötte elfekvő árnyéka elevenebb valóság, mint ő maga.

Berci hazajött, soványan, zajongva és jókedvűen, mint egy agár.

- A líráidat jöttél beváltani? Annyi baj legyen! Bent vagyunk a grand slamasztikba! Auch was!... Adjál enni, Margit.

S rájuk következett a polgári ebéd koldus szertartása kis falatjaival, csendes rágásával, óvatos tálba-nyúlásával, hogy maradjon másnak is, cselédnek is. Fukaran, lélektelenül, erőszakolva csöpörgött hozzá a szavuk, ezerszer elcsépelt témák ezerszer megforgatott szokvány szavaival.

Cigarettára gyújtottak.

- Kedves egészségtekre. Én ledőlök egy kicsit. Ti tán elmehetnétek sétálni egyet a Ligetbe. - mondta Berci nagylelkűen, hogy ő nem féltékeny... csak délutáni álma nyugalmára.

- Akarsz Ervin? - kérdezte Margit gyilkos szívességgel.

- Igen, elmehetnénk.

- Na, szervusz, Berci - lebbent az ura felé egy másodpercnyi kutató pillantás után, Margit nyugodt hangja.

- Szervusztok és ne haragudjatok, de én igen álmos vagyok.

- Mint mindig - szólt feléje az asszony megállapítása vagy megvetése?

Elmentek.

Kint a téli piszok alól most mosakodott halvány színesre, enyhén eleven vonalúvá az utca s a gyepes, fás, bokros Liget. A városi barlanglakók sápadt bőrüket kivitték a gyönge fuvalom, meleges napfény olcsó fürdőjébe, de a hajuk fekete volt és sötéten lázas a szemük.

Csak ment, csak ment az asszony mellett, aki Berciről, a Berci irodájáról, a Berci okosságáról, a Berci lustaságáról beszélt, csak ment, mint aki félhomályos barlang-szádból elindul befelé, kihúzott derékkal, aztán fejet hajt, aztán összegörnyed, aztán négykézláb zuhan s úgy vonszolja magát reménytelenül egyre beljebb-beljebb a nyirkos vaksötétben.

És mégis beszélt, sőt, megállapította, hogy rendkívül értelmes, kerek mondatokat mond Salgótarjánról, édesanyjáról, a népmozgalmakról, antantról s egyéb sok ilyes, tőle távol álló múzeumi hideg látnivalókról. Miért? Mért nem fekszik le inkább itt, az úton, a villamos sínekre? Miért is tanulta úgy meg az erőszakos halál testi fájdalmától való páni félelmet ez alatt az öt év alatt?

Miért gyötrődik? Hát nem szereti az Asszony s e rettenettől még sem áll meg se villamos, se a nap.

Miről is beszélnek? A népről? Mi is az ő véleménye a népről?... Az én véleményem az ... hogy ide szeretnék borulni Eléd s átharapni a cipőd bőrét, a harisnyát domború nyergű, duzzadó kék erekkel mintás barna lábadig. Elébed fetrengeni s magamhoz ölelni a térded s combod hűs oszlopán nyugtatni meg lázas homlokom és hódító vágyam alá tiporni az Asszonyt, életem Egyetlenét, poklos mennyországát ennek a féregnek, aki itt megy Melletted s buta kegyetlenséggel csapdossa pálcikájával a cserjét, a pattanó rügyet... Utálat, utálat ez az élet, a gyávává riasztott ember, akit csak a vér, a fekete folttá alvadó gyenge pirosság látása dühít hőssé, de szerelmes epében forgó lelkét nem meri az Asszony elé vetni, utálat!

Most egyszerre úgy érezte, hogy a nagy Jóvátehetetlen amott befordul az erre ívelő úton, feléje jön, megáll előtte, szemébe vájja kampós tekintetét, hirtelen eloson... de érzi aztán, hogy jön mögötte, kavicson csikorog, villanyos sínen botlik, aszfalton kopog a lépte makacsul, egyformán, elháríthatatlanul!

Azt súgja: "Menj!"

Miről is beszélnek?... Igen... igen, a házmesternékről... ismeri a furcsa fajzatot s kaján harsányan felröhög.

De Amaz nem ijed el, köpenye szárnya meglebbenti a kapu alatt, a lépcső karfáján mellé fog keze, a csengő gombjára együtt nyomakodik az ujjuk... az előszobában összeszoruló szívébe ugrik, agyába dübörög onnan, halk, ravasz ereszkedik le ajkára s e mondatban lebben le róla a nagy Jóvátehetetlen:

- Megbocsáss, Margit, de este megy a vonatom s nekem még meg kell látogatnom egy nagynénémet, aki ott lakik a Keleti pályaudvar mellett, édesanyám nagyon a lelkemre kötötte, hogy el ne mulasszam fölkeresni.

- Meg se várod Bercit?

- Nem tehetem. Köszönöm a szívességeteket. Csókolom a kezed. Veszem a csomagomat... igen, itt van, ó, a zsebemben is elfér, ne fáradj most a papírral, spárgával. Még egyszer köszönöm. Kezedet csókolom.

És udvarias, hideg csókkal bókol a Kézre, enyhe szorításban fogja egy percig. Aztán megy.

- Szervusz, Ervin. Igazán sajnálom. Berci is sajnálni fogja.

Az ajtó nagyot zuhant utána.

Tizenhét lépcsőfokot lép lefelé lassan. Ott megáll.

Visszabirkózza a torkába csukló zokogást.

Megindul.

Hova?

Hol az a ... Isten, aki erre feleljen?