Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 12-13. szám · / · BALÁZS BÉLA: AZ ISTEN TENYERÉN

BALÁZS BÉLA: AZ ISTEN TENYERÉN
REGÉNY
Az indus herceg

Fehér nagy teli hold állt a Duna fölött és a tejfehér víztükör felhajlott elébe, mint egy óriás ragyogó híd a sötét föld fölé. Odaát az újpesti sziget fűzfái ezüst extázisban reszkettek, de az akquincumi parton fekete jegenyék álltak megvilágíthatatlanul: nagy fekete jegenyeoszlopok áztak a fehér holdvízben. Alattuk pedig melegszavú orgonabokrok sötét szigete suhogott a mezőket vakító végtelen holdtenger közepén.

Ott, az orgonabokrok alatt ültek összeölelkezve. Nézték a Dunát és az újpesti szigetet és Klára csendesen beszélt.

- Ha arra az időre gondolok, homályos zöld fényt látok először. Akármire emlékszem, azt valamilyen színű világításban látom. A nem rég történt dolgokat is. Tegnapi találkozásunkra gondoltam és Sternbergné szalonját láttam és benne az embereket. Alkonypiros volt minden. Az a piros fotel, melyben ültél, világított, mint a napnyugta és pirosak voltak tőle az arcok és a ruhák. Így fogok most már mindig emlékezni erre...ha Kolozsvárra gondolok, homályos zöld fényt látok. Rekkenő nyárban csukott zöld zsalugáterek mögött zöld homályú csendes szobákat. Mert egész nap be voltak csukva a zsalugáterek. Nappali utcára alig emlékszem. Soha sem mentünk ki nappal. A zöld lécek közé szorult izzó kemény szikrázás: az volt a nap. De oda bent puha, csendes, zöld homály volt mindig, mint a víz alatt. Emlékszem a felmosott sárga padló nedves szagára. Ott jártunk ketten anyával fehér pongyolákban, hangtalanul. Én a derekát fogtam át, ő a nyakamat. Így jártunk lassan végig a szobákon órák hosszat, némán. A hálószobában egy földig érő nagy tükör volt az ajtóval szemben. Ott mindig szembe jött két fehér alak a sötétből s anya sokszor állt meg a tükör előtt:

- Látod ott vagyunk ketten - mondta. - Ez vagy te, meg én Almády Malvin és Almády Klára.

És sokáig nézte.

Anyát nem ismered. Vézna, kis asszony. Szomorú, ijedt, nagy fekete szemei vannak. Mindig olyan, mintha reszketne. Fél az emberektől és naphosszat hallgat. Mióta Bocó megszületett, azóta vele beszélget, ha egyedül vannak. Néha hallgatom a szomszéd szobából, mint egy ismerősen csengő idegen hangot. Kíváncsian és vágyódva. Mert akkor régen borongott valami felettünk, ami elnémította. Valami borzasztó, amit ma sem tudok még. Az apám. Én nem ismertem. Csak annyit hallottam, hogy megölte magát. Ha anyát kérdeztem magához ölelt és simogatva befogta a szemem.

- "Várj még" - mondta - "várj még." Aztán nyugtalanul fürkészve nézett rám, nagy szomorú szemeivel: "Boldog vagy Klára?" - kérdezte, - "mondd, mondd, boldog vagy?" Kérdezte újra meg újra szenvedélyesen és türelmetlenül, amíg nem feleltem valamit.

Sétáltunk a szobákon keresztül a csukott zsalugáterek mögött. Nem mentünk sehova és hozzánk se jött senki. Voltak ugyan ismerősök és nagy rokonság is. De apám halála óta így volt. Még a cselédek is alig voltak láthatók nálunk. Inkább magunk végeztük a szobabeli munkát.

Emberek...azokból a könyvekből jöttek hozzánk. Sok könyv volt. Egymással szemben ültünk anya meg én fehér pongyolákban és olvastunk. Óh, hogy olvastunk. Emlékszem a lapok illatára és arra a kábító, borzongató édességre, mely belőlük áradt. Gyakran megcsókoltam a könyvet és az ajkammal édes ízért éreztem a papírosnak. Az volt az élet. Ott minden összefüggött. Meg lehetett állni, visszalapozni. Ez volt a fő. Alice ugyan azt mondja, hogy az életünk eseményei is megmaradnak valahol és visszalehet lapozni. Alicet biztosan ismered névről. Ránki Alice a festőnő. Nekem unokanővérem. Az egyetlen barátnőm, aki akkor lakott néha nálunk. Majd róla is beszélek.

A könyvekben volt sok ember. Azok velünk éltek. A könyvespolc volt az elvarázsolt erdejük, elsüllyedt városuk. Sokat álltam előtte és néztem a könyvek hátát, mint egy láthatatlan nyüzsgésű hangyabolyt és gondoltam, hol belül a könyvek oldalán megnyílik egy kis ajtó és az emberek ott átjárnak egymáshoz, mert ők is mind ismerik egymást. Mert én mindenkiről mindent tudtam és ez volt a természetes. Az, hogy az ember nyitva él. Miért is rejtőznének, úgy-e? Én éreztem, hogy jó nekik az, hogy én a lelkükbe látok és egyik se szégyellné magát. Miért is szégyellné? Nagyon csodálkoztam később, hogy az emberek takaróznak és hazudnak és elbújnak egymás elől. Miért? Inkább akarnak egyedül lenni? Ha a regénybeli embereknek nem volt baj, hogy én láttam őket, miért gondolják mások, hogy az baj?

Tizennégy éves koromban történt is valami, mikor vizsgáztam. Mert én otthon tanultam, de vizsgázni az iskolában kellett és ott négy-öt napig sok lánnyal voltam együtt. Egy Vajkó Margit nevű szimpatikus szép lány mellett ültem rendesen. És emlékszem a negyedik osztályos vizsgám alatt történt, hogy az egyik szünet közben, mikor Vajkó Margit kiment, én a könyvei közt keresgélve egy füzetre akadtam, amelyre az volt írva, hogy: "Napló". A Vajkó Margit naplója volt. Elkezdtem olvasni. Később bejött Margit és ahogy ezt meglátta, kirántotta kezemből a füzetet és kiabált és szidott engem szemtelennek, tolvajnak, aztán sírva kirohant és elpanaszolta a tanítónőnek. A tanítónő szelíd öreg néni volt. Bejött és kihívott engem a katedra elé. Az egész osztály rám nézett halotti csendben. De én nem voltam megijedve, csak nagyon csodálkoztam.

- Maga olvasott Vajkó Margit privát írásaiban? Hogy lehet ilyen kíváncsi?

- Mert az a Margit naplója volt - feleltem. Erre az egész osztály nevetett.

- Ejnye, ejnye, - csóválta a tanítónő a fejét. - Ha ezt tudta, miért olvasta el még is?

- Mert én szeretem Margitot és ismerni akarom őt jobban.

A tanítónő erre mintha zavarba jött volna és az osztályban is csend lett.

- Szép, szép, - mondta - de miért nem kérte meg Margitot előbb?

- Nem volt az osztályban.

- Mert lássa, ő nem akarta.

- De miért nem akarja? - kérdeztem kíváncsian a tanítónőtől. Aztán Margit felé fordultam, aki ott állt az első padban és tőle is megkérdeztem. - Miért nem akarod, Margit?

Margit nem felelt. Lángvörösen állt ott lesütött szemmel és furcsa, hogy valamennyi lány elpirult.

- Mert azt senki sem akarja, mondta a tanítónő türelmetlenül. - Az emberek nem szeretik, ha az ő magánügyeikre más kíváncsi.

- Miért? - kérdeztem a tanítónőt.

Erre aztán megharagudott, pedig szelíd, jó nő volt és szigorú prédikációt tartott illemről, miegyébről. A kérdésemre nem felelt.

...Nem jól tudom sorjában elmondani, mert nem sorjában látom, hanem mindenütt mint egy képet. Látom a szobák zöld homályát, látom a két fehér alakot a tükörből szembe jönni. Almády Malvint és Almády Klárát. És Alicet is látom. Tizennyolc éves óriás termetű, mint egy Riesen Fräulein és az álomért küzd. Mert Alice azt mondta, hogy az ember két életet él: ébren és álmában. És hogy ez széttépettség, elátkozottság és hogy ezt a falat át kell törni, hogy megváltsuk az álmot. Ezen dolgoztunk. Minden este erőlködtünk, hogy ébren aludjunk el, éber öntudattal figyelve. És hogy úgy keljünk reggel, hogy mindent magunkkal hozzunk, sokat beszéltünk álmainkról és arról, hogy a dolgok mit jelentenek: a bútorok és minden tárgy. És hogy milyenek volnának, ha itt volna a másik élet is. Órák hosszat beszélgetek anyával. Alice jobban tudott vele beszélni, mint én. Mert én nem tudtam semmit se kitalálni, képzelni és nem is szerettem, ha egyszer így mondták a dolgokat, egyszer úgy.

Volt nekem akkor egy álmom. A verandán ültem a fikuszok alatt és sütött a hold (nagy üveges verandánk nyílott az udvar felé és abban gyönyörű öt, nagy fikusz állt. Majd két méteresek.) Ott ültem álmomban és a nagy ezüsten csillogó ablakokon beömlött a holdfény. De olyan sűrű volt és nehéz az ezüst fény, hogy nyomta a mellemet. És a fikuszok borzasztó nagyok és feketék voltak, de olyan feketék, nagy, nehéz leveleikkel, hogy a szívem fájt tőle. Valami mérhetetlen szomorúság jött belőlük. És az egyik fikusz mellett állt Alice és ő is egy fikusz volt. Olyan volt, mint rendesen a babos nyári ruhájában, mégis egy fikusz volt ő is: sötét és szomorú. És egyszer azt mondja nekem: "Ereszd el a kötelet, ereszd el a kötelet." És akkor én eleresztettem egy csónak kötelét. A fikuszok alatt egy folyó volt és rajta egy csónakban az anyám. És a csónak elúszott. De mintha nagyon magas hegyen álltam volna: a folyó egészen mélyen lent volt és a csónak rajta egészen kicsi és az anyám olyan kicsi és messze volt, hogy az szívem elszorult tőle. És ez mind a fikusz miatt volt...Akkor azt mondja Alice: a nagy öreg ember sír. És én benéztem az ebédlőbe egy kerítésen keresztül. Ezüst hideg-kemény holdfénylések között és ott ült az öregember egy kövön és sírt. És ez mind a fikuszok miatt volt...

Reggel sírva ébredtem. Még ingbe kimentem a verandára. Ott voltak a nagy fikuszok és vastag, domború leveleiken zsírosan csillogott a nap. De megismertem az éjszakai fekete fikuszokat. Még ott volt az a mérhetetlen, nehéz szomorúság valahol a levelek árnyékában.

Sokat beszéltünk Alice-szal és anyával erről. Hogy itt van valami a fikuszokkal, ami ránk tartozik és amit meg kellene érteni. Hogy egy előbbi életünkben mindenhez közelebb voltunk, mert minden dolog álruhában van, mert más alakban találkoztunk már velük elmúlt életekben. És hogy a fikuszokra most rá kellene ismerni.

Elhatároztuk, hogy az álmot visszahívjuk. Hogy esténként, ha feljött a hold, kimegyünk a verandára. Én oda ülök, ahol akkor ültem és Alice a fikuszok mellé áll, mint akkor a babos ruhában, hogy minden úgy legyen. Így felkényszerítjük majd a többit is. Három estén csináltuk ezt. És már éreztem, valami közeledik. A holdfény sűrű lett és nehéz és a nagy öregember már ott volt. Már közeledett minden.

De a harmadik nap Alice mást gondolt és nem akart kijönni többet. Azt mondta, hogy egészen hiábavaló pedantéria, mert a dolgokkal úgy sem lehet csinálni semmit. Azok olyanok, mint a bútorok a lakásban. Arra valók, hogy elrakjuk, felaggassuk a holminkat, a lélek holminkat, mert a lélek nem győzné hordani magát, mert elszóródnék, elkallódnék a java. De az Isten azért bútorozta be világot fákkal, virágokkal, hegyekkel, minden dologgal, hogy benne a lelkünket elrakhassuk. Hogy a fikusz is csak ilyen fogas, azt mondta.

- És az előbbi életünk? - kérdeztem. - A fikuszokat most cserben hagyjuk?

Ez fájt nekem és megzavart. Nem szerettem az ilyen bizonytalan, rendetlen tétovaságot. Azóta nem is csináltam vele együtt semmit. Én nem azt szeretem nézni, egyszerűen, ami van. Így volt az indus hercegre is...Az indus herceg! Ezen fordult meg az egész életünk. Az a katasztrófa törte össze a zöld homályt, mint egy üvegharangot.

Az indus herceg...A Wesselényi-parkban szoktunk volt találkozni vele. Mert vacsora után sétálni mentünk. Pontosan fél kilenckor indultunk mindig, mikor éppen leszállt a nap és a házak előtt locsolták a forró földet. És mindig ugyanazt az utat tettük ki, a Wesselényi-parkban, a platánsoron végig a vasúti töltés mellett...Láttál már vidéki sétateret János? Olyan elfelejtett, alvó, szomorú kert volt. Most úgy látom, mint egy óriási pókháló alatt. Szárazon zörgő, poros akácok, szétmállott rózsák szirma az úton, vörös-violaszín, esti por az ég alján és himbáló szúnyogfelhő és harangozás.

És látom a hosszú, hosszú platenalleét és már egész messzi a végén az indus herceget, amint szembe jön velünk. Mert abban a parkban olyankor nem sétált senki rajtunk kívül, egy magas, elegáns úr. Barna arca, erős sasorra és kis őszes barkói voltak a halántéka alatt. A homlokán egy nagy forradás. Szép elefántcsontnyelű botjával sétálva jött közelebb és akkor anya a mondat közepén is elhallgatott. Az úr reánk nézett. Rám is, de inkább anyára. Nagyon komolyan, meleg, szép, barna szemekkel. Úgy ment el mellettünk mindig. Anya szorosabban fogta a karom, és én éreztem, hogy ez valami.

- Ki ez az úr? - kérdeztem.

De anya mosolygott és azt mondta: "Nem mindegy az neked? A név? Minek tudni? Nem finomabb, szebb így messziről? Gondold, hogy egy indus herceg, aki itt inkognitóban járt, jó? Gondoljunk valami szépet, érdekeset róla." És unszolt, hogy gondoljunk mesét az indus hercegről, aki bennünket megnézni jött el: Almády Malvint és Almády Klárát és ha valami veszedelemben volnánk segítene rajtunk.

Én nem tudtam mesét kitalálni és nem is szerettem az ilyen elgondolásokat. De én úgy éreztem a szemét, mintha ismerne bennünket. Valami figyelmes, őrző szeretet volt a nézésében és rejtett köszönés, amikor mellettünk elment.

Az indus herceg...Hozzá tartozott a nyár esti sétánkhoz, a Wesselényi-parkhoz, ahhoz az egész élethez. Télen is láttam néha, Hoffmann meséinél. Anya nagyon szerette Hoffmann meséit és minden előadására elmentünk. Az indus herceg is ott ült egy fölszinti páholyban egy nővel. Az a felesége volt. Egyszer a barcalora jelenet alatt is felnéztem oda. Az indus herceg nem a színpadra nézett, hanem anyára. Az arca fehéren derengett a páholy sötétjében. Anya reszketett és emlékszem, hogy anya akkor otthon sírt. - "Ugye jó Hoffmannak, hogy Stella elmegy? - mondta. - Ugye jobb így, szebb így, szebb így"...- és sírt.

Kevéssel azután történt a katasztrófa. Egy nap anya elment kora délelőtt és nem jött haza ebédre. Délután sem jött meg. Szalasztottam utána a cselédet, telefonáltam, sehol sem látták. Este lett, vártam a vacsorával. Kilenc után halk zajt hallok a hálószobából, mintha valaki lábujjhegyen járna benn. Benyitok hát ott áll anya a sötétben, nem is értem hogy tudott úgy belopódzni, hogy ne vegyem észre. De miért lopódzott? És már régen lehetett ott a sötétben. Mikor beléptem összerezzent, gyorsan hátat fordított mintha el akart volna bújni.

- Anya az Istenért, mi baj? - kérdem és felcsavarom a villanyt. Hol voltál, mi történt?

Eltakarja arcát és nem felel. Akkor odamegyek, magamhoz ölelem és le akarom venni a kezeit az arcáról, de ő a mellembe rejti, mint a gyerek. Végre sikerül magam felé fordítani. Fehér, mint a fal. A szemeit összeszorítja, a foga vacog. Ilyen szégyenkezést, ilyen kétségbeesett, rémült halálos szégyenkezést még nem láttam.

- Anya, mi történt? - kérdem.

Erre simogatni kezdi arcomat. - Ne, ne, félj - mondta szepegve. - Ne félj Klára. Édes, szép, nagy lányom, ne félj!

- Nem félek anya, - szóltam rá szigorúan - de mondd meg, mi történt?

Erre elkezdett sírni és kért, hogy ne nézzek rá, ne nézzek úgy. Hogy ő szívesen elbújt volna, hogy nem is akart hazajönni, de hát hova menjen? És mit csináljon, hogy ne lássák meg rajta? Nem bírja. Hagyjam őt elbújni, ne nézzem mindig és ne jöjjön be cseléd. Meg, hogy ő nem beteg. Megmérhetem, meg is nézhetem a pulzusát. Csak hagyjam őt most elbújni. Aztán lefeküdt a díványra, a párnák közé fúrta a fejét és zokogott.

Kimentem a másik szobába és leültem az ajtó mellé. Néhány perc múlva megjelent anya.

- Klára! - kiáltott utánam. Leírhatatlan rémül tágult nagy fekete szemében.

- Itt vagyok, - mondta kacagva, - bejöttem, nem bújok el. Nem szabad egyedül lenni. Nem szabad, nem szabad egyedül lenni. Itt vagyok, gyere sétáljunk.

És sétáltunk szobákon végig, ahogy szoktunk. A kihűlt vacsora ott állt az asztalon. Éreztem, hogy beszélni akar. Vártam. De csak sétáltunk, sétáltunk és anya nem beszélt. Megálltunk a tükör előtt is.

- Nézd ott vagyok - mondta. - Ugye az én vagyok, Almády Malvin. Sírok, nézd. És te is sírsz. Ott állsz az anyád mellett Almády Klára és te is sírsz. Ugye ez van, ez most van. Ott látszik a tükörben. Sírunk.

Így beszélt és megint sétáltunk. Anya csendesen nyöszörögve jajgatott és egyre izgatottabb lett.

- Klára - kérdezte hirtelen - tudsz-e te valamit, amit senki más nem tud? Mondd, történt már veled valami, amit nekem sem mondták el, se Alicenek, senkinek? Ami csak a te fejedben van? Mondd, lehet azt elbírni? Lehet egyedül tudni valamit, egészen egyedül?...

Én csak hallgattam és csak vártam. Anya küszködött, hogy hangosan zihált a melle.

- Nem tudok beszélni - sírt fel egyszerre. - Nem tudok, nem tudok. Soha sem tudtam beszélni. És most vége. Nincs már mit mondani. - jajdult fel. - Nincs már semmi és nem volt semmi, semmi, semmi!

Hirtelen kiszakította magát a karomból, néhány lépést elment, úgy fordult vissza. Az arca eltorzult az erőfeszítéstől. - Meghalt! - szakadt ki végre belőle. - Meghalt, meghalt!

- Ki halt meg? - kérdeztem. De akkor már tudtam is. Egymásra néztünk és én tudtam, de mintha az első perctől fogva mikor a sötét hálószobában láttam állni anyát, tudtam volna: az indus herceg halt meg.

És akkor abban a percben láttam az egész életünket, a zöld homályú csendes szobákat, az esti parkot, az hosszú platánallét, és messze, egész messze azt az embert. Láttam, mint száguldó gyorsvonatból egy suhanó éjszakai tájat: a mi életünket, hogy elsuhanunk mellette, hogy alig láttuk, hogy nem is volt. És most vége. Mert meghalt az indus herceg. Valami szörnyű, titokzatos bűnnek a hidege csapott meg.

- Gyere, öltözzünk feketébe - mondta anya - öltözzünk feketébe, mert látni kell, látni valamit. Látszania kell, hogy valami volt.

Kértem, hogy feküdjön le inkább, nincs értelme, hogy éjszakára öltözzék át. De nem akart. Izgatottan széthányta a szekrényeket, gyászba öltözött és számomra is keresett valamit. De nekem nem volt fekete ruhám.

- Ugye csináltatunk holnap neked is - mondta. - Ugye te is gyászolod majd, nem fogod szégyellni. Te nem titkolsz, nem szégyellsz soha semmit, te nem félsz. Ugye fogod nekem hordani a gyászruhát, hogy lássák, hogy mások is lássák, mert látni kell, valamit látni kell.

Meg kellett ígérnem. Anya egyre izgatottabb lett. A fején összekulcsolt kezekkel járt fel-alá és valami titokzatos rettegés nőtt benne. Azt kérdezte, honnan tudni azt, hogy most nem álmodunk. Hogy én biztosan tudom-e és mi annak a bizonysága.

- De legalább ketten vagyunk - mondta - és van tükör is. De ha valamit csak én, én tudok - mondta kétségbeesetten. - Hol van az, meddig az? Most még itt van. Ott fekszik kiterítve, meg lehet nézni. De holnap elviszik. És akkor mi marad? Hol lesz valami nyom! Hiszen nem volt semmi. Minden csak az én fejemben. És ha én megörülök vagy csak elvesztem emlékezőtehetségemet? Vénségemre elvesztem. Vagy holnap elcsúszom a lépcsőn, a karfába ütöm a fejem és elvesztem? Holnap egy karfa, egy karfa megölheti az egészet és akkor semmi, semmi, semmi!

Így beszélt. Folyton beszélt. Odakünn lassan hajnalodott, már annyira ki volt merülve, hogy megcsuklottak a térdei. Végre rávettem, hogy feküdjön le egy kicsit.

Másnap délelőtt gondosan felöltözött gyászba. Fátyolt kötött és nekem is mondta, hogy öltözzem, mert elmegyünk. Tudtam, hogy a ravatalhoz akar menni. El is indultunk. Anya, szegény úgy bújt, lapult hozzám, mintha el akarna rejtőzni mögöttem. Mikor a Csáky utcába befordultunk, megláttuk a fekete posztóval beaggatott kaput. Sok embert állt előtte és koszorúkat vittek és gyertyákat. Anya összerázkódott és felzokogott. Néhány arra menő megfordult és bámészkodott. Erre anya arcára rántotta a fátyolt, megfordult és elkezdett futni. Alig tudtam utolérni. A szemeit összeszorította, a foga vacogott, az a kétségbeesett, szörnyű szégyenkezés fojtogatta, amelyik este, mikor én megláttam.

És mentünk vissza, hazafelé. Egyszer csak egy kapu előtt hirtelen megáll.

- Gyerünk fel Krécsyékhez. - mondta dacosan felvetett fejjel.

- Miért? - kérdeztem, mert nem igen jártunk hozzájuk. - Épp most menjünk?

- Igen, éppen mostan. - felelte anya. - Lássák ők is. Így lássanak. Kérdezzenek. Igen!

És kezemnél fogva berántott a kapun. Felmentünk az emeletre és csöngettünk. De amint az ajtó mögül lépések hallatszottak, anya rémülten felkiált:

- Nem, nem! - és szaladt le a lépcsőn.

- De anya, az Istenért, - mondom, - ezt már még se lehet, - és szaladok után, hogy visszahozzam.

- Anya, kijött már a cseléd. Meglátnak.

Hiába volt. Anya rohant le. A szobalány kijött, áthajolt a karfán és utánunk rikácsolt:

- Ki az? Micsoda dolog ez kérem, micsoda szemtelenség?

De anya csak rohant le, el is esett és megütötte fejét a karfában, de tovább rohant.

Otthon lefeküdt a díványra, a párna alá dugta a fejét és úgy feküdt ott mozdulatlanul vagy két óra hosszat. Mikor kihoztam, hogy ebédeljen, azt mondta:

- Nézz rám, Klára. - Meglepően nyugodt, biztos volt a hangja. - Nézz a szemembe. Gondolod-e, hogy örült vagyok, vagy csak kicsit is zavarodott? Az éjjel nagyon izgatott voltam, tudom. De nézz meg most. Azt meg lehet látni arcból, szemből.

És felém fordította fehér arcát. Teljesen megváltozott. Végtelen szomorúság égett nagy fekete szemeiben, de a nézése olyan tiszta volt, olyan biztos és erős, mint még soha sem. Valami nyugodt, nagy elszántság sugárzott le arcáról.

- Nem vagy őrült, sem zavarodott - mondtam neki. - Tudom.

Attól fogva másnap délutánig, a nagy beszédig, nem váltottunk szót. Délután leveleket írt: meghívókat másnap uzsonnára. Sokat és szét is küldte mindjárt. A cselédek csodálkoztak, mert még soha sem volt nálunk nagy társaság. Mindjárt hozzá is láttunk a készülődéshez. Anya is kint segített a konyhában. De nem szólt, mintha megnémult volna.

Éreztem, mint a szélcsend nehéz fülledtségében, hogy valami lesz. Éreztem, hogy valami egészen különös, valami nagy, sorsomat eldöntő dolog fog történni, de emlékszem, hogy egészen nyugodt voltam, sőt boldog. Valami határtalan bizalom volt bennem. Meghatott és mégis vidám ünnepélyességgel díszítettem az asztalt. Mintha igazán ünnepre készültem volna.

Jöttek a vendégek. Én fogadtam őket egyedül. Anya a hálószobában maradt. Kulcsolt karokkal, lehajtott fejjel járt alá oda bent. Várta, míg mind együtt lesznek. És jöttek egymás után. Többnyire rokonok, de mások is. Emberek, akikre alig emlékeztem, sőt volt, akit soha se láttam. Hangos, széleskedő asszonyok, nagyléptű férfiak. Lehettek vagy húszan. A szobák tele lettek, a zsaluk nyitva voltak. Éreztem: most, most gázolják szét a zöld homályt.

- Hogy vagytok? mit csináltok? csak hogy titeket is lát az ember! És az anyád? Hol van a kedves anyád?... - kiabáltak, tolongtak és mindnek az arcán leplezetlenül ironikus, kárörvendő várakozás türelmetlenkedett.

- Képzeld csak drágicám - szólít meg Krécsyné - tegnap délelőtt becsengettek hozzánk valakik és mikor a szobaleány kinyitott, hát elszaladtak, mint az utcagyerekek. Nevetséges, ugye? De képzeld csak, az a liba azt merte állítani...

- Mi voltunk azok, Krécsy néni - vágtam a szavába. - Anya meg én.

Nem tudom mit akart felelni erre, mert torkán akadt a szó. Akkor lépett be anya a szobába és egyszerre csend lett. Talpig feketében állt ott az ajtóban és körülnézett. Fehér arca szinte világított. Fájdalom világított karikás, nagy szemeiből és valami hatalmas nem tudom mi, amitől mindenki zavarba jött. Az arca beesett, ráncok mélyedtek összeszorított szája körül és mégis volt akkor valami üde, leányos rajta, amitől dobogott a szívem és forró lett az arcom. Oh, gyönyörű volt!

Aztán lassan, nyugodtan körülment a szobában, mindenkivel kezet fogott, helyet kínált és az emberek csendben az asztalhoz ültek, mint a megijedt iskolás gyerekek.

- Kínálj Klára, kérlek, - mondta nekem és maga is kínált tortát, gyümölcsöt. Az emberek motyogta, hogy "kérem" "köszönöm" "elég már" - de olyan csend volt a nagy asztalnál, hogy csak a tányérok csörögtek.

Egyszer csak harangszó kondult be a nyitott ablakon, a minoriták tornyában harangoztak. Anya megvonaglott, mintha megütötték volna, az arca eltorzult. De csak egy percre, aztán felállt, mereven maga elé nézett a tányérjára, és beszélni kezdett. Eleinte halkan, monotonon, akadozva beszélt. Kurta, elharapott mondatokban.

- Kedves vendégeim, akarok valamit mondani nektek. Azért is hívtalak meg. Bizonyosan csodálkoztatok rajta. Most még jobban fogtok csodálkozni rajta. Az nem baj. Csak azt lássátok, hogy ép és tiszta ésszel beszélek, mert az fontos, az nagyon fontos, és hogy ezek nem szamárságok. Ti nagyon jól tudjátok, hogy én okos és komoly asszony vagyok. Gabi jól tudja régebbről és Baumhorn is. És én meg tudom mondani az okát és értelmét mindennek világosan. Nem vagyok szónok, de majd megmondom.

Egy percre elhallgatott. Kínos csendben, lesütött szemmel ültek az emberek. A szobaleány egy tállal a kezében állt meg a szoba közepén, szégyenlősen elfordított fejjel, mozdulatlanul. A minoriták tornyáról bekongott a harangszó.

- Csak azt akarom mondani...megmondani - hirtelen megrezzent és behunyta a szemét.

-...Harangoznak - mondta alig hallhatóan. - harangoznak...Halljátok?...Ezt ugye mind halljátok, ez van, ez most történik. Harangoznak...Borsody Dénesnek harangoznak. Most viszik ki Borsody Dénest. Ezt is mind tudjátok. Az újságban is benne volt. Tegnap előtt meghalt hirtelen, szívszélhűdésben. Ezt nemcsak én tudom. Most viszik végig az utcán...most...a felesége megy mögötte és azt mindenki látja, hogy ő mögötte megy. És én? Engem itt nem látott volna senki. Azért mondom el most nektek. Ti mind ismertétek Borsody Dénest, de nem tudtátok, hogy én is ismertem, hogy nagyon jól ismertük egymást még Pestről. Senki nem tudta. Nem is köszöntünk egymásnak. Senki ezen a világon, senki se tudta, csak mi ketten. És most ő meghalt. Most én egyedül tudjam? De nem lehet egyedült tudni valamit! Nem szabad egyedül tudni valamit, mert álom lesz belőle. Képzelődés lesz belőle, ami mindennél igazabb volt. Bűn egyedül tudni valamit és ha elfelejtem? Holnap elesem a lépcsőn, a fejem beleütöm a karfába és elvesztem a memóriámat? Akkor vége lesz? Vége, mint egy buboréknak? Mikor legfontosabb volt, az egész élet volt, minden? Mert ugye, amíg ő is tudta, addig létezett, mint egy láthatatlan híd kettőnk között. De most őt kiviszik, elviszik! A híd leszakad! Nem tudhatom egyedül! Azért mondom most meg mindnyájatoknak, amit senki sem tudott. De megmondanám a piacon is. Ha akarjátok, holnap a piacon is megmondom, hogy szerettük egymást. Tizenöt év óta. Még Pesten. De neki felesége volt és gyerekei, nekem meg férjem. Egymásé nem lehettünk. Azt gondoltuk, ha nem lehet minden, ne legyen semmi. Maradjon minden gondolatban, úgy tisztább és teljesebb és szebb lesz. És ne tudja senki, csak mi ketten. De azért ne gondoljátok, hogy nem volt semmi. Volt! volt! Mert azért jött ő Kolozsvárra. És így éltünk. Együtt éltünk. Igen is együtt. Ti nem láttátok, de itt volt, itt volt a mi szerelmünk. Ennyi elég, a többi nem tartozik rátok.

Anya keze úgy reszketett, hogy kopogott az asztalon.

- És most csak beszéljetek, botránkozzatok, most pletykáljatok, vicceljetek, az jó. Az jó nekem, az megszabadít, mert akkor van, akkor létezik, akkor valósodik.

Riadtan és vadul nézett körül, mert a vendégek egyszerre mozgolódni és sugdosni kezdtek: "Jaj istenem, mi ez?...Malvinka...szegény...jaj gyerünk". A legtöbben felálltak, néhány szék felborult. A szobalány ott állt a tállal kezében, elfordított fejjel, mint egy szobor. A nyitott ajtón benézett a szakácsné és az idegen cselédek. A kövér kopasz Baumnhorn doktor fölényes aggodalmas arccal közeledett anyához és karon akarta fogni. De én már ott álltam. Anya belém kapaszkodott és mellbe lökte Bahumnhornt.

- Mi lelt? - kiabálta reszketve. - Mit ugráltok, mitől féltek? Nem vagyok őrült, hát higgyétek el, hogy nem vagyok! Maradjatok az Istenért! Meg tudom magyarázni logikusan, hogy mindenkinek meg kell értenie. Egész világosan és logikusan tudom. Hát hallgassatok ide. Nem szabad, hogy őrültnek tartsatok. Hát hallgassatok meg!! - kiáltotta olyan kétségbeesetten, hogy mindenki ijedten állt meg, ahol éppen volt és megint csend lett.

- Nem szabad, hogy őrültnek gondoljatok, mert akkor hiába volt minden, akkor nem hiszitek és én megint csak egyedül vagyok vele. Kicsit izgatott vagyok, az igaz. De az érthető is. Hanem meglátjátok, nem vagyok őrült. Kérlek, kérlek, kérlek, - könyörgött megcsukló hangon - maradjatok még, hallgassatok ide.

Nagy könnyek csorogtak végig az arcán.

- Hát azt hiszitek, hogy nekem nem borzasztó így beszélni, meztelenre vetkőzni előttetek, de muszáj! Értsétek meg, muszáj vezekelni és elégtételt adni. Mert én elloptam egy életet. Gyáván magamba bújva elálmodtam Dénes elől, amihez neki is jussa volt. De azért mégis valóság volt akkor, mert ő tudta, ő látta a szememben, ha elment mellettünk a Wesselényi-parkban. De most temetik, eltemetik a másikat, aki még tudta, láthatóvá látta! Most mi marad az életemből? Egy gondolat a koponyámon belül? De én nem eresztem, azt akarom, hogy az létezzék a világban, a valóságban, mint egy hegy, melyet mindenki lát. Értsétek meg. Egyedül lenni bűn és ezért vezekelni kell. És nem bírom a fejemen tartani az egészet, nem bírom agyamban őrizni, rettegve éjjel, nappal. Hegy legyen, melyet mindenki lát, hatalmas örök hegy, hogy az emberek földjén én is alája fekhessek pihenni, pihenni, behunyt szemmel pihenni...

Anya felzokogott és az emberek megint mozgolódni kezdtek. Néhányan kimentek már. Mások engem cibáltak, félre akartak hívni, hogy beszéljenek velem. Baunhormn folyton mormogott valamit a fülembe.

Akkor anya még egyszer utánuk kiáltott kétségbeesetten.

- De higgyétek el, higgyétek el. Ez nem képzelődés ez igaz. Nem vagyok őrült. Igazán volt valami. Nem hiszitek? Hát ebbe halt bele az uram. Ezt is megmondom. Ez csak valóság? Ez ölte meg Almády Vilmost. Én, én öltem meg! - sikoltotta magán kívül.

Erre nagy rémület és zűrzavar támadt. Az asszonyok jajgattak valamelyik el is ájult és egy perc múlva üres volt a szoba. Még az ajtót is betették. És ott álltunk mi ketten az terített asztal előtt, rajta voltak még a torták, a gyümölcs mind érintetlenül. Ott álltunk ketten összeölelkezve Almády és Almády Klára és sírtunk. A minoriták harangja kongott be a nyitott ablakon....Soha János, soha azelőtt, nem voltam olyan boldog. Akkor süllyedt el a zöld álomhomály. Kiléptem a valóságba. Akkor fordult az utam feléd.

Másnap kiderült, hogy csakugyan szanatóriumba akarják csukni anyát. Akkor küldték fel hozzánk Kálmánt, hogy ezt csinálja meg. Így ismerkedtem meg vele. Addig csak azt tudtam, hogy idegorvos, egyetemei tanár és hogy nagyra tartják, de én soha sem láttam. Emlékszem, mikor először belépett az ajtón, arra az új ismeretlen és érthetetlen érzésemre, hogy ellenség. Nem azért, mert anyát akarta elvitetni. Az én ellenségemnek éreztem. Pedig udvarias volt, aztán belém is szeretett és elvett feleségül és én nagyon szerettem. Mégis, azóta megmaradt az érzésem, végig: szeret és talán élni sem tud nélkülem, de ellenségem. Ő erről nem tudott soha.

Délután hat órakor jött fel és éjfél is elmúlt, mikor elment. Nagyon nehéz volt meggyőznöm, hogy anya egészen normális és semmi baja nincsen. Voltaképpen nem is sikerült. Folyton a realitás-érzés csökkentségéről beszélt és arról, hogy a természeti és szociális adottságok nem determinálják anyát. Ugye hihetetlen, hogy olyan okos ember, mint Kálmán, milyen izolálva látja az egyes jelenségeket. Csak közvetlenül, a környezet életéhez viszonyítva nézi, hogy ott szokatlan és váratlan, hogy avval nem függ organikusan össze. De hogy a saját lelke, múltja mennyire determinálja anya cselekedetét, hogy szigorúan összefüggő belső életének milyen elkerülhetetlen konzekvenciája volt, azt nem látja. És hiába magyaráztam neki. Valami ingerült, ellenséges védekezéssel vitatkozott. Már rég nem anyát akarta elvitetni. Engem akart meggyőzni minden áron. Vacsorára terítettek és neki szemmel láthatóan nagyon kínos volt, hogy az első vizitet ilyen hosszúra nyújtja. De nem tudta abba hagyni. Éjfél is elmúlt, mire elment. De másnap délután megint eljött és attól fogva minden nap. Órák hosszat ült nálam, pedig nem jól érezte magát. Nyugtalan és izgatott lett mindig. Minden szavam idegessé tette. Naiv gyermeknek mondott, tudatlannak. Ingerült malíciával beszélt és bántani akart.

De én már akkor nagyon sajnáltam, nem tudom, miért. Éreztem, hogy ironikus mosolya, nagy tudománya, roppant munkája, egész élete alatt, mint egy bezárt, mély pince, valami nagy félelem sötétlik, valami félelem, titok...

Már akkor, az első percben kezdődött az ő kétségbeesett harca ellenem. Az ellen, hogy nekem ezt a titkot megmondja. De nekem, ha nem szeretett volna, akkor sem tudott volna nélkülem meglenni. Szüksége volt rám. Érezte, hogy a sorsa vagyok.

És aztán otthon hagyta anyát, sőt nagyon exponálta magát érte. Csak az én kedvemért tette. A meggyőződése ellen, az én kedvemért. Mert engem szeretett. És én elfogadtam. Tudtam, hogy nekem van igazam és anya megmentéséről van szó. De mégis a bűne lettem, tehát az övé lettem. Itt valamit jóvá kellett tenni. Ugye nem hagyhattam így magára. És szeretett, én még tizenkilenc esztendős voltam és nem láttam még embert miattam szenvedni, így lettem a felesége...

Talán csak azért ragaszkodott hozzám, mert azt a vitát akarta eldönteni. Egy vitát, melyben én nem érveltem csak voltam. És ő ez ellen küzdött...Óh, különös, nagyon különös dolgok történtek aztán. Egyszer meg akart ölni.

Talán bűn volt, hogy hozzá mentem, de a sorsa voltam neki és magamnak nem volt sorsom. Lehet, hogy mégis bűn volt. De most már nem félek, János. Most itt vagy és most már mindenért vezekelhetek, mert most már van miből fizetni.

(Folyt. köv.)