Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 11. szám

SÁRKÖZI GYÖRGY: FÖLFELÉ

Nézd, kedves, mint százemlőjű Diána áll dús dagadással
Az almafa s ágai rogynak a sárga gyümölcsök terhe alatt,
Pelyhes tavasszal itt szédültünk tejes virágok lágy özönében
És most a sörényes nyár ringatja elénk kincseinek buja árját.

Roppan az ég, fáradt s leejti nehéz gyümölcsét. Koppan a földön
Az alma. De a tudós agyában szörnyű dübörgést vert a csekély nesz
Régi időben. Gátak szakadtak és a gondolat vad rohanással
Keresett törvényt s diadallal akadt azután a titokra.

Nem így mélázunk mi már, nem ily gravitációnak
Kemény szabályát fontolgatjuk eszünknek biztos serpenyőjén.
Okosságunk sötét ágyában szundikál most, szemeit lezárván,
S engedi, hogy szökött gyermekként, bizonytalan utakon csavarogjunk.

Más vonzást érzünk, mely nem e földnek alacsony parancsa,
Más nehézkedésnek útját választja nehezülésünk:
Érzed? Felülről nyúl az erő értünk s rántana már magához,
Ezer fonál hálóz s ezer horognak érezzük kaparászó kapaszkodását.

Jaj! Elszakadunk a földtől, mint ágaikról levetett gyümölcsök,
Megsúlyosodtunk s mégis oly könnyen esünk, mint két levél,
Kiket a szél egymás mellett lebegtet, - tisztább levegő súrolását
Érezzük már, - tágult szemünkbe fehérebb fény világít.

Fölfelé suhanunk! Kedves, ölelj, ne szédülj, nem röpülés ez!
Álmodban nem szálltál-e gyakran ily boldog eséssel?
Már nincs megállás, átfúrjuk a kék eget kigyúlt fejünkkel
És azon is túl, zúgó napok közt, zuhanunk örökké!