Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 9-10. szám

SCHÖPFLIN ALADÁR: A PIROSRUHÁS NŐ
REGÉNY

A válságos órát, amelyben mindezt megmondja Vilmának, mégis napról-napra hallogatta. Az az állandó izgalom és feszültség, amelyben már negyedik hónapja élt, erősen megviselte az idegrendszerét és megőrölte energiáját. Mindennap azzal kelt föl, hogy ma végre, ha törik-szakad, dűlőre juttat mindent, nyugtalanul járt-kelt, emésztette magát, néhányszor már-már úgy volt, hogy megszólal, de az idegesség összefacsarta a torkát, mindig belső remegés fogta el, arcizmai megfeszültek, érezte, hogy amint megszólal, elfogja a görcsös zokogás. Nem mert hát szólni, nem volt ereje. Ha magában volt, akárhányszor végigvonaglott a testén a sírás és hánykolódva, vonagló zokogással sírt tele három zsebkendőt is. Ezek a krízisek csaknem mindennap ismétlődtek, a halálosan fáradt idegrendszer kollapszusai voltak, amelyeket nem bírt ellensúlyozni meggyengült akaratereje. Mind erősebben kezdett benne felszívódni egy gondolat, amelyet a rettentő fáradtság sugallt neki: egyszerre, radikálisan véget vetni mind ennek a bonyodalomnak, ennek az egész életnek, amelyet elviselhetetlennek érzett. Az öngyilkosság gondolatával, mint annyi sok neuraszténiás és bágyadt akaratú ember, régi barátságban élt. Gyermekkora óta, amióta csak az eszét tudta, mindig ott volt a gondolatai mögött ez a mindeneket elintéző expediens. Jobb meghalni, mint élni! - a régi arab közmondás mintegy állandó mottója volt fiatalkora óta, néha csak mint szokásszerű üres szó, de a rossz órákban, amikor életérzéke erősen lehangolódott, szinte konkrét valóságképen állott elébe.

Idegességét roppantul fokozta Vilma passzív ellenállása. Halovány mártír-arccal járt-kelt a házban, tett-vett, mint rendesen, nem szólt férjéhez egy szót sem, de a szeme mindig piros volt a titkolt könnyektől. Úgy járt-kelt, vagy ült, mint egy megbántott szent, vagy mint maga a meg nem érdemelt szenvedés. Teljesen nyugodt emberre is nyomasztó lett volna a közelléte, - Vaymár egyenesen belebetegedett. Csak rá kellett erre a halvány arcra néznie és elszállott minden elhatározása. Legjobb idejében is gyönge szívű volt, kimondhatatlanul kínos volt neki, ha valakinek szenvedést kellett okoznia és irtózott mindennemű scénától. Most egyszerűen nem bírta ki Vilmát. Magában százszor mondta, hogy Vilma mártíromkodása csak taktika, a terveiről való lemondást akarja vele kizsarolni, nem érdemel gyöngédséget és kíméletet, - mikor szembe állott vele, elfogta az ideges gyöngeség. Kívülállónak komikus látvány lehetett volna, kettőjüket együtt látni: amint Vilma halványan ül az asztalnál, kezeit ölébe téve s maga elé bámulva, Vaymár pedig ingerülten jár fel-alá, gondosan vigyázva, hogy rá ne nézzen Vilmára, néha megállva, olyan arccal, mintha szólni akarna, aztán megint visszaesve némaságába.

Viselkedésük, egymáshoz való viszonyuk feltűnt Molitornénak. Vallatóra fogta Vilmát, aki eleinte makacsul hallgatott, de aztán könnyek között elmondott mindent. Az öregasszony nagyon megharagudott.

- Soha se fog benőni a fejed lágya, Vilma - mondotta. - Sándornak teljesen igaza van. Férfiember, a feleségén kívül ambíciója is van, művész, a pályán most indul a siker felé, joga van hozzá, hogy az alkalmat megragadja. Ha közönséges ember volna, én is azt mondanám, maradjon ahol van, de ő művész, nem tespedhet el itt, ahol semmi tere sincs a boldogulásra. Neked segíteni kellene neki, sarkallni ambícióját...Az a baj, nem érted őt, nem értesz, nem is akarsz érteni senkit, csak magadat, begubózódol a saját makacsságodba. Asszonynak az a sorsa, hogy a férfi ne lehessen soha kizárólag az övé, osztoznia kell rajta a munkájával, az életpályájával, az ambícióival. Aki ezt nem teszi, az mellett a férfi, ha gyönge, eltesped, pudvás lesz és elbutul, ha erős és okos, akkor otthagyja faképnél. Vigyázz, hogy te is úgy ne járj, ahogy megérdemelnéd.

Vilma mást várt anyjától, azt várta, az ő pártján lesz, megbotránkozik Vaymár szándékán. A szidásra, amit kapott, hisztérikus görcsös zokogással felelt.

- Nem megyek, nem akarok...értsd meg, nem akarok.

Molitorné asszony volt, reá nem hatottak úgy egy asszony könnyei és jajveszékelései, mint ahogy egy férfira szoktak hatni. Még ha a lánya volt is a síró asszony. Azzal a megvetéssel nézte zokogását, amelyet minden nő érez egy másik nő élhetetlenségének láttára. Nem hitt Vilma kétségbeesésének az őszinteségében, mint ahogy asszonyok soha sem hisznek teljesen egymásban.

- Ostoba vagy Vilma, csak azt mondom. Csak azért makacskodol, hogy neked legyen igazad. Kimondtad egyszer, hogy nem és most emiatt forduljon föl a világ. Én pedig mondom neked, pedig én jobban ismerem a világot és több eszem van, mint neked, mindig a férfinak van igaza. A férfiak mindig jobban tudják, merre kell menni. A te férjednek pedig kétszeresen is igaza van.

Látva, hogy Vilma nem felel neki semmit, csak fekszik megátalkodottan, arcát a karjai közé zárva a díványon, ahová sírás közben levetette magát, csöndesen fölkelt, kiment a konyhába, behozott magának egy csésze kávét és nyugodtan megitta. Aztán, mint akinek valami ötlete támadt, megszólalt:

- Te Vilma, nincs valami férfi a dologban? Az a Karácsonyi nagyon forog egy idő óta körülötted. Nem miatta ragaszkodol úgy ehhez a ronda Óvárhoz?

Vilma dühösen nyögött egyet s fölült a fektéből.

- Hogy gondolhat rólam ilyet! mondta megbotránkozva. - Mindig tisztességes asszony voltam...

- Nem is mondom én azt, hogy nem vagy az - felelt az öregasszony erélyesen. - De mi asszonyok rendszerint nem tudjuk, miért teszünk valamit, pedig rendszerint egy férfiért tesszük. Bizonyos vagy benne, hogy nem Karácsonyi miatt...

- Hagyjon már békét ezzel az ízetlenséggel, - vágott közbe ingerülten Vilma. Főképpen az tette ingerültté, hogy zavarba jött, érezte, hogy az anyja eltalálta az igazságnak egy kis részét. Az utóbbi napokban csakugyan sokat gondolt Karácsonyira. Karácsonyi nem kívánna tőlem ilyet - ez volt a visszatérő gondolata s szinte megbánta, hogy annak idején nem őt választotta. A mindig udvarias és figyelmes Karácsonyiban kezdte a férfi, a férjideálját látni. Karácsonyi nem olyan bolond, szeszélyes, úgy viselkedik, ahogy egy rendes úriemberhez illik, nem vitatkozik mindenkivel, nem hallgat arcokat vágva, vagy láthatólag unatkozva a társaságban, nincsenek extravagáns ideái. Szerelemre nem gondolt volna, de az összehasonlítás férje és Karácsonyi közt kezdett mindinkább az utóbbi javára kiütni. Hát annál jobban felbosszankodott, hogy az anyja beletapintott azokba a gondolataiba, melyeket még magának sem mert megvallani.

Az öregasszony kapacitálása tehát kárba veszett. Vilma nem tágított, merev természete nem engedte, hogy egy vonalnyira is elhajoljon attól, amit egyszer kimondott. És lassanként, anélkül, hogy erre bármi gyanúoka lett volna, arra a meggyőződésre jutott, hogy Vaymár tervei mögött egy harmadik személy van, természetesen egy nő. Asszonyi ösztöne éreztette ezt meg vele. Asszonyok különben is mindig hajlandók nőt keresni a férfi minden különösebb cselekvése vagy változása mögött s Vilmát féltékeny természete úgyis folytonos gyanakvás állapotában tartotta. Semmi adata nem volt rá, legkevésbé Ilona jutott az eszébe, mégis lassanként hitté érlelődött benne, hogy Vaymár egész megváltozott viselkedése folytonos nyári kószálásai, nyugtalansága, iránta való zárkózottsága és hidegsége, most pedig váratlan elhatározása mind azért van, mert valami nő-ügybe bonyolódott. Azért akar Pestre költözni, mert ott szabadabban élhet a szeretőjével, - úgy hitte, ezzel megtalálta a magyarázatot mindenre. Annál makacsabbul megmaradt elhatározásánál. Megtudni nem tudott semmi biztosat, hiába figyelte férje minden mozdulatát, reggelenként kikutatta zsebeit, nem talál-e bennük véletlenül ott felejtett levelet, szagolgatta a kabátját, nem érzik-e rajta idegen parfüm emléke, számontartotta Vaymár jövés-menését - hiába. Utána leselkedni mégsem mert, ha elment hazulról, erre módja sem volt. Megmaradt hát bizonytalan bizonyosságában. Várta, hogy majd kiderül minden magától s némi elégtétel-félét érzett, hogy nem fogja meglepetés érni.

Bízvás várhatott, az ilyesféle dolog nem maradhatott soká titokban Óváron. A városban máris kezdtek suttogni Vaymárról és Ilonáról. Hol ez, hol az látta őket együtt a hegyi-park táján, az szőlőbeli szomszédok láthatták Vaymárt bemenni a Balthazárék szőlőjébe. Ők pedig nem nagyon titkolóztak, fényes nappal, rendszerint délután találkoztak és alkonyatkor, a beálló sötétségben együtt távoztak s csak a város végénél tértek külön-külön útra. Találkozásaik a mézeshetek újjongó lelkiállapotában folytak le, annyira elvoltak egymásba merülve, hogy az egész külső világ nem létezett számukra. Akárhányszor összeölelkezve mentek végig a nyílt úton, ahol minden fordulónál szembejöhetett velük valaki, - olyan szempontokkal, minthogy megláthatják őket, eszükbe se jutott törődni. A fiatal, egymástól megmámorosodott szerelmesek bibliai szemérmetlenségével szerették egymást, mintha egyedül volnának az őszbe színesedett természet csöndjében.

A hír, amely a városban suttogva kelt róluk, kerülgetni kezdte Vilmát is. Ő volt kijelölve utolsónak, aki megtudja, de már-már mindenki tudta s ő is kezdett valamit megérezni, mint ahogy az ember megérzi a vihar közeledtét. Bármennyire nem volt jó megfigyelő, észre kellett vennie, hogy az emberek magaviselete vele szemben megváltozott egy árnyalattal. A háta mögött pikáns mosollyal néztek rá, feltűnően kérdezgették, mit csinál az ura, olyanok is, akiknek ez máskor nem jutott az eszébe, meglátogatta egy-két olyan barátnője, akik már hosszú idő óta nem voltak nála, szemlátomást figyelve néztek körül a lakásban, s bizonyos részvéttel, de kicsinyléssel is tekintettek rá. Karácsonyi egy látogatása alkalmával roppantul diszkrét arcot csinált és megkérdezte, merre jár Sándor ilyenkor.

- Mit tudom én az ő útjait - felelte Vilma keserűen.

- No remélem, egyenesek az útjai - mondta a bíró és másról kezdett beszélni. Távozóban azonban igazi apropó nélkül ezt mondta:

- Bármikor szüksége lenne egy nyugodt tanácsadóra, forduljon hozzám. Én mindig maga mellett fogok állani.

Bizonyos emfázissal mondta ezt és ünnepélyes arcot csinálva elköszönt.

Vilma mindezekből biztosan tudta, hogy a férje megcsalja, csak arról nem volt sejtelme, hogy kivel. A szégyen és düh kínozta egész éjszakákat álmatlanul töltött, s nappal izgatottan járt a lakásban, föl és alá, nem találva sehol a helyét. Mindig az az érzése volt, hogy bármely pillanatban katasztrófa érheti, a rettegés majd elvette az eszét. Leginkább attól retteget, hogy ha a Sándor szerelmi viszonya, amelyet most már bizonyosnak tudott, nem valami léha kaland, hanem komoly dolog, mi lesz akkor ővele? Ha Sándor el akar tőle válni - hátha csak ezért találta ki az egész Pestre költözést? - Mit csináljon akkor? Elvált asszony legyen? Ez a gondolat irtózattal töltötte el. Az elvált asszony állapota az ő szemében valami megbélyegzett állapot volt, mindig bizonyos megvetéssel gondolt azokra a nőkre, akik elváltak az uruktól. S most ő is az ő sorsukra kerüljön? Rémülettel figyelte férjét, mintha kitalálta volna titkos gondolatait, ha az olyan mozdulatot tett, mintha szólni akarna valamit, olyan arccal nézett rá, hogy Vaymárt belső remegés fogta el és elnyelte a már kikívánkozó szót. Ha Vaymár délután elment hazulról, - ezt most megtette majd mindennap, - akkor óra hosszat is utána tudott nézni, az ablakon: vajon hova mehet most?

Így állt az ablaknál egy délután, mikor a cseléd azt jelentette neki, hogy valami asszonyféle akar vele beszélni.

- Kicsoda? - kérdezte Vilma hangosan.

- Én nem ismerem, - felelte a leány, - valami olyan szakácsné-féle.

Vilma rosszkedvűen ment ki az előszobába. Egy még elég fiatal, olcsó krémekkel kikent arcú, kalapos, félig cselédes, félig úrias ruhájú kövér nő állott előtte. Az egész formája, az arca és a tartása arra a típusra vallott, amely középen áll a cseléd és az utcai nő között. Vilma polgári érzéke valami szennyességet érzett rajta s belső tiltakozás támadt benne az ellen, hogy ezzel a személlyel szóba álljon.

- Mit akar? - szólt rá barátságtalanul.

- Vaymárné nagyságos asszonnyal szeretnék beszélni, - mondta a látogató édeskés alázatossággal és kezet akart csókolni.

Vilma idegesen elkapta a kezét és nyers, parancsoló hangon mondta:

- Én vagyok, mit akar velem?

A látogató körülnézett, a szeme megakadt a félig nyitott konyhaajtón és ujjával felé bökve mondta:

- Bizalmas dolgokról akarnék beszélni, amiket nem kellene másnak meghallani.

Vilmában feltámadt a patrícius lány gőgje a gyanús cselédféle ellen s a vállával elutasító mozdulatot tett. Ez a személy akar vele bizalmasan beszélni! Magában a szándékban megalázást érzett. A látogató észrevette ezt a mimikát és sietve mondta:

- Olyan dologról, ami a nagyságának nagyon fontos. Vaymár nagyságos úr dolgáról.

Vilma remegést érzett a térdében s érezte, hogy az arca elsápad és szeme elhomályosul. Szótlanul intett a nőnek, hogy jöjjön utána és bement az ebédlőbe. A látogató alázatosan, sunyi mosollyal jött utána és bent a szobában még egyszer kezet akart csókolni, semmivel sem több sikerrel, mint azelőtt. Vilma leült az asztal mellé egy székre, a karját az asztal lapjára téve, előtte a látogató. Nem kínálta meg üléssel s most már uralkodott magán, merev, gőgös nézéssel, de azért észrevehető feszült izgalommal nézett rá.

- No hát, mit akar? - kérdezte és belül azt érezte, mintha rá akarna szakadni a ház.

- Kezét csókolom, nagysága, ne tessék haragudni, de már nem bírtam megállni, hogy el ne jöjjek a nagyságához, mert olyan dolgot tudok, ami a nagyságát igen nagyon érdekli és ami olyan gyalázatosság, hogy becsületes ember nem nézheti tovább. Tetszik tudni, az én nevem Zöld Maris és szakácsné, vagy jobban mondva gazdasszony voltam Balthazár nagyságos úréknál. Hát akkor kitanultam, micsoda hölgy az az Ilona nagysága. Mondhatom, szép úriasszony. Engem kiüldözött a házból, rám fogott mindenféle gyalázatosságot.

Vilma most már tisztán értett mindent. Úgy érezte, mintha a szoba mennyezete, az egész ház forogni kezdene egy láthatatlan tengely körül, először lassan, aztán mind gyorsabban, szédületesen. Csak nehezen tudta magát egyenesen tartani, erősen belekapaszkodott az asztal szélébe, most csak a gőg tartotta, mint valami kemény, merev derékfűző, hogy azelőtt a cseléd előtt össze ne rogyjon. Az meg zavartalanul folytatta:

- Hát kérem, az úgy volt, - tetszik tudni drága jó nagysága, hogy én két évig voltam a Balthazár nagyásos úrnál, mert én a nagyságos úr cselédje voltam, nem az Ilona nagyságáé, hát persze jó ösmerettséggel vagyok Buncsekékkel, akik tetszik tudni, vincellérek a nagyságos úrnál. Gondoltam magamban tegnap, meglátogatom régi ismerőseimet, olyan szép ez az őszi idő, jót fog tenni egy kis séta. Amint ott ülünk a vincellérlakásban, csak látom az ablakon át, hogy jön az Ilona és megy egyenesen a présházba. No, mondom Buncseknek, most én megyek innét, mert ha ez engem itt meglát, az maguknak is baj lesz, meg nekem is. Ne menjen most, komámasszony, mondta Buncsek, mert hát tetszik tudni, keresztanyja voltam a tavaly meghalt unokájuknak és onnan a komaság. Ne menjen, amíg meg nem jön a babája, mondta Buncsek, aki tréfás ember. Akkor aztán látott is valamit, meg el is mehet úgy, hogy észre sem veszik, mert ha azok együtt vannak, akkor ugyan elvihetné ezt a szőlőt telkestül, még a présházat is a fejük fölül, mégse vennék észre. Micsoda babája? - mondtam én - Hát az Ilonának babája van? Aszongya Buncsek, már én azt nem tudom, hogy ki az, de azt tudom, hogy szép fiatal ember és hogy minduntalan összebújnak itt a présházban. Alig hiszem, hogy a bibliát olvasnák olykor. Alighogy ezt kimondta, hát csak jön egy úr a szőlő között, azonnal megismertem, hogy ez a nagysága ura, a Vaymár nagyságos úr. No, de ilyet! Amióta élek, ilyen gyalázatosságot még nem láttam. Egy házas emberrel! Egy ilyen szép, derék fiatal úrral, az az Ilona, az a gyalázatos...

Vilma kábultan, szédülve hallgatta a hosszadalmas elbeszélést, mint valami húsvéti kereplőt, a szavai csak úgy zörögtek a fülében anélkül, hogy az értelmük behatolt volna az agyába. Folyton csak arra gondolt, hogy Ilona, hát Ilona. Úgy érezte, minden eltompult benne, aztán tudatába ugrott, hogy ez az aljas személy itt úgy beszél hozzá, mintha bizalmasa volna, Ilonáról csak úgy, hogy Ilona, meg hogy az a gyalázatos. A kasztgőg, ami a legmélyebben gyökerező vonás volt benne, hatalmas lendülettel ágaskodott fel lelkében és elöntötte dühös hullámmal. Mértéktelen, hisztérikus hangkitöréssel ugrott föl.

- Miket fecseg maga itt nekem? Hogy mer itt nekem ilyen piszkosságokat locsogni. Takarodjék azonnal, mert úgy kirúgom, hogy az utcán szedik össze! Nem hallja? Mars ki! Takarodjék!

Zöld Maris elképedve húzta magát össze. Egész mást várt, hogy Vilma sírva fakad előtte, kikérdezi a dolog részleteiről, összedugja vele a fejét Ilona ellen. Úgy meg volt lepve, hogy csak állt egyhelyben és ijedten hebegte:

- De nagysága, kezét csókolom...

- Hányszor mondjam, hogy takarodjék? - kiáltott rá Vilma rekedten, hisztérikus hangon és feléje ment egy fenyegető lépéssel.

- Hát ha a nagyságának így is jó, akkor nekem is jó - mondta Zöld Maris, szemtelenül vonogatva a vállát. - Az urára haragudjon így, ne én rám, - tette hozzá, de már csak az ajtóból, melyet gyorsan betett maga után.

Vilma egyedül maradt. Ez a dühkitörés jót tett neki, belső feszültsége enyhült kissé tőle, mint mikor a kazánban összepréselt gőznek egy kis szelepet nyitnak ki. Hirtelen azt a kissé mámoros, fáradt nyugodtságot érezte, amely az ideges embereket meg szokta szállni heves, nagy indulatkitörések után. Nagyon sápadt volt, az ajka csaknem egyszínű az arcbőrével, a szeme égett. Néhány percig ült, úgy mozdulatlanul, aztán fölkelt és határozott lépésekkel, mint aki tudja a dolgát, bement a hálószobába. Kölni vízzel megmosta a szemét, arcát, bevett egy aszpirint, mert fájt a feje és gyorsan felöltözött utcai ruhába. Nagyon gondosan öltözött, a haját megigazgatta, föltette a kalapot, megnézte magát az állótükörben. Mikor mindennel kész lett, bement a férje szobájába és az íróasztalnál egy cédulára ezt írta föl:

- Várj meg, amíg hazajövök. Beszélnünk kell egymással. De előbb a szeretőddel beszélek.

A cédulát feltűnő helyre odatette az íróasztalra. A leánynak lelkére kötötte, hogy ha az úr hazajön, figyelmeztesse a számára hagyott üzenetre. Aztán elment Ilonához.

 

XVI.

XVII.