Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 8. szám

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: HORVÁT HENRIK ANTOLÓGIÁJA
(Neue ungarische Lyrik In Nachdíchtungen von Heinrich Horvát)

Harmadfélszáz oldalas könyvben magyar verseket ad ki Georg M ü l l e r , Münchenben. A könyvön egy évszám: 1918. Az az év, melyben nyilvánvalóvá vált a német hadak veresége és elindult végtelen útján a forradalom. Minden érdeklődésünk - a németeké és a miénk - az események mellett van. Mégis szerencsésnek és időszerűnek tartjuk a könyv megjelenését mert az 1918 év minden bizonyára nem csak a történelemben jelent majd határmezsgyét, innen kezdik az új irodalmi időszámítást is. Az a termékeny és tegnap még gerjedő korszak, mely 1904-től 1918-ig zajlott le a magyar líra történetében, egyszerre valami egységet, kerekdedséget, szinte ünnepi lezártságot kap, mihelyt a mai küszöbről tekintünk rá. Ekkor emelkedett nálunk délszínre az impresszionista és szimbolista líra.

Maguk a magyar versek a német nyelv keményebb bronzába öntve, kivésve és megmunkálva egy gyengéd művészi kéz által úgy hatnak rám, mint a szobrok. Nyugtalan szeretettel nézem régi, kedves ismerőseimet. Vajon milyen érzést gerjesztenek, így együtt abban, aki sohase halott rólunk? Megérti-e, nem az egyes költeményeket és költőket, de az egészet, mely egy lelket jelent s túl az európai formákon érzi-e a különbséget, mely létjogot ad neki a világ hangversenyében? Mi ez a különbség? Csak az a szeszélyesen túláradó véralkat, melyet a külföldiek annyiszor emlegetnek, vagy több nála, egy állandó, mindenütt jelenlevő árnyalat, talán egy világérzés, vagy egy világnézet? Az Érmellék kákás, szittyós vidéke, Szekszárd szőlőhegye, Szeged füzese, Debrecen rozsdás és fájó ódonsága, az Alföld pora és unalma kívülről is olyan, mint minekünk belülről? Van-e itt akár tárgyban, akár formában olyasmi, amiről az idegen olvasó a kötet átlapozása után fogalmat alkothatna a magyar líráról és ennek alapján agnoszkálhatna egy másik, itt termett verset? Ezekkel a kérdésekkel ostromoltam egy német írót, aki azzal hárította el a választ, hogy éppen azért nem felelhet, mert nagyon is jól ismeri irodalmunkat és életünket, melyből a verseink kinőttek. Csak egy soha itt nem járt idegen lenne illetékes a feleletre.

Számomra a kötet más szempontból művészi élmény. Verseket lelek itt, melyeknek nem a tárgyuk, hanem a lényegük (a formájuk) változott meg és merőben új anyagukkal, egy idegen nyelv hangzóival és szavaival ugyanazt a hatást akarják kelteni, mint az eredeti. A műfordítás a művészetben az, ami a valóságban kísérlet, mely a természeti jelenségeket mesterséges úton idézi elő. Íme az üvegbúra alatt fénypászmák villognak, mennydörgést hallani, ugyanolyant, mint a völgyekben és a hegyekben s a villámról el kell ismernem, hogy villám, bár tudom, hogy csak gyantalemezekből született. Még az ózon illatát is érezhetem, akárcsak a fizikai szertárakban villamos kísérletek után. Aztán láthatom kísérleti úton bebizonyítva - ad oculos demonstratu m - hogy a költő mennyire képes megközelíteni az eszményt, melyet az ihlet pillanatában céloz. Itt az ihlető alkalom, az ideál nem egy hangulat hamar szétfoszló párája, melyre maga a költő se emlékszik többé, miután versét megírta és beléje mentette azt, ami szólni serkentette, hanem az eredeti egy vers, melyről a műfordító-költő másik verset ír. Nyomról-nyomra követhetem őt az alkotás útján és figyelhetem, mit adott fel a reája rótt feladatból, mit valósított meg. Ellenőrizhettem, - oly kézzelfoghatóan, mint sehol másutt - hogy a jó verset mi teszi jóvá és a rosszat mi rosszá. Látom, hogy pompás költemények elhalványodhatnak a fordításban s viszont a gyengék kiemelkedhetnek, egy árnyalat által. Az egyik nyelvben inger és izgatószer az a szókötés, mely a másikban már, vagy még nem az. Jogosan szemére lobbanthatnám e kötet költőjének, hogy miért vett be könyvébe olyan költeményeket, melyek líránkban egyáltalán semmit se jelentenek, ő azonban épp oly jogosan védekezhetne azzal, hogy alkalmat adott neki egy másik szép német versre. A költőt nem lehet megróni azért, hogy a fűszálról és göröngyről ír s a tölgyről és a hegyről hallgat.

Mert Horvát Henrik alkotó, költői munkát végzett, mikor a magyar verseket visszacsengette németül. Legyünk őszinték, eddig még senki se akadt, aki a magyar versekhez öntudatosan, tisztán művészi becsvággyal nyúlt volna. A Nemzeti Múzeum Széchenyi-könyvtára lelkiismeretesen összegyűjtötte a régebbi magyar költemények német, francia, olasz, angol stb. fordításait, az olvasónak azonban vajmi kevés öröme telhet bennük, értékük alig több az irodalmi különlegességénél. Becsületes akaratok, kevés eredménnyel. Főhibájuk, hogy a fordítók nemcsak képzelet és merészség tekintetében kullogtak az eredeti után, hanem kor tekintetében is s ötven vagy száz évi késedelemmel, egy letűnt irodalmi formanyelven szólaltatták meg költőinket. (Vörösmartyt Coleridge, Petőfit Bürger nyelvén). Munkájuk nagyobbrészt rímes mértékbe szedett próza. Tisztelték a betűt, de nem tisztelték a szellemet. Hűek akartak maradni az eredetihez s éppen a hűségük miatt váltak hűtlenné.

Ennek a kötetnek fordítója szerencsére, korban, tehetségben, műveltségben egyívású azokkal, kik líránk utolsó tizenöt évében maradandót alkottak. Közöttük élt. Látta a magyar líra indulását és ismeri az érte vívott harcokat. Érett, nemes és pallérozott német nyelvét, mely egyben erővel teljes és ideges, ennek a mozgalomnak szolgálatába szegődtette, s mielőtt az új magyar versekhez nyúlt, Baudelaire kemény iskolájában nevelődött, az ő költeményeit fordította németre. Természetes, hogy a művészet céljául - ösztönösen - ugyan azokat vallotta, mint a többi fiatalok, az impresszionisták és szimbolisták. Verlaine Art poetique-je neki is kedves: "De la musiqueavant tout chose." Zenét, zenét és újra zenét kívánt a költőktől. Ha pedig egy-egy verset át akart ültetni, akkor tisztában volt avval, hogy nem csak betűk és szavak állnak előtte, de hangjegyek is. A modern vers olyan, mint a librettó, csak a zenéjével együtt teljes. Szöveget és zenét tehát együtt kellett lefordítania. És amint az új költészet felmentette a költőt attól, hogy a valóságot szolgaian másolja s jogot adott arra hogy egyéni érzése szerint válogassa ki és hangsúlyozza azokat a részleteket, melyeket jellemzőnek érez, a fordítót se kötötte le, ő néki is módot nyújtott, hogy a verssel, az ihlete anyagával oly szabadon rendelkezzen, mint a költő az élettel. Így a fordító is önállóan mozog a keretek közt. Nem kucorogva és aggályosan hű a szöveghez, hogy a szelleméhez az maradhasson. Annyira szereti a verset, melyet megszólaltat, hogy átlelkesül tőle és bátorságot kap az újra megformálásra. Nyilvánvaló, hogy minden műfordítás csak egyezmény, kompromisszum az ideál és a valóság közt. Ebben a pörben a műfordító a bíró s munkáját elsősorban kritikainak tartom. Ő, aki tudja, hogy 100%-os átköltés nincs, csak 80 %-os és 95%-os és ismeri a feladatának természetes nehézségét, mely sokszor abban is nyilvánul, hogy egy kéttagú szót öttagúvá kell fordítania, eleve elhatározza, hogy bizonyos színeket mellőz s aztán a megmaradt elemekkel akként bánik, hogy az elrendezésével, a csoportosításával pótolja azt, amit kénytelenségből elhagyott. Észre kell vennie azt is, hogy mikor szült egy gondolatot a rím nagyszerű és édes kényszere s mikor laza, henye a rím és eszerint ki kell emelnie, vagy el kell hanyagolnia. Aztán számon kell tartania minden sajátosságot és különlegességet, melyet nyomban azon a helyen köteles visszaadni, ha lehet, de ha nem, fel kell jegyeznie mulasztását, hogy kellő helyen pótolja. Munkája: állandó résen levés, emlékezés és ítélet.

Horvát Henriknek mindenekelőtt hibátlan művészi ítélőképességét kell kiemelnem. Mint előbb hangsúlyoztam, nem erre a lapra tartozik az, hogy sok nem idevaló verset is felvett gyűjteményébe, melyet teleaggatott rímeinek kedves csengőivel és számos jelentékeny költő nem szerepel a tehetségével arányos mértékben. Feladatot azonban nem vállalt, teljességre nem törekedett. Ady Endrét tizenhárom verse képviseli. Milyen hatalmas az "Ungarische Barchland" ("A magyar ugar") komor és cikornyátlan egyszerűségében, vagy mennyire a német nyelv szelleméből fakadó "Der Caesar mit dem Eberkopfe" ("Harc a Nagyúrral") c. versének vége, mely ezzel a kicsengéssel zárul:

"Mein Blut verströmt. Und immer klingen
Die lockenden Stimmen von ferne her,
Und tausend Abende steigen vom Meer, -
Wir aber müssen ringen und ringen
Und uns zerfleischen: Ich und Er!"

Az eredetiben, minthogy nyelvünk nem kedveli a ráutaló szerkezetet: "Én s a disznófejű Nagyúr", de a német "Ich und Er!" éppen a más volta miatt azonos a magyarral. (Ugyanaz az óriási taglejtés.) Kétségtelen, hogy ez a nyelv művészibb (nem költőibb), mint az eredetié. Ellenben egy stílt nem lehet szóról-szóra átmenteni a másik nyelvbe és a fordító, aki a legforróbb lángokon edzett német nyelvet (Goethe, Nietzsche, Rilke nyelvét) használja, az új veretű szavaival csak jelképezni óhajtja Ady nyelvét, melynek egészen megfelelője nincs a német irodalomban. Ha pontosan visszaakarná adni, akkor az kellene, hogy a német irodalomban is lett legyen egy Csokonai-, Vörösmarty- és Arany- Petőfi-korszak, melyből Ady nyelve szervesen kifejlődött. Hiszen még az egyes szavainknak is más és más tartalma van. Mikor például Babits azt írja: "barna cigányködök" s a német nyelv ekhózza rá: "ein graunes Zigeuner volk, Die Wolken ziehen", az átköltés minden sugallatos és varázsos egyszerűsége mellett is érzem, hogy a cigány nekünk valahogy egyszerűbb, meghittebb, barátibb szavunk, mint a németnek s mikor ugyanebben a versben (In Horatium) azt olvasom, "hagyj kikötőt s aranyos középszert" (Fliehe den Haffen, die Mittel strasse) a horatiusi "aurea mediocritas"-on ám felém rémlik a magyar irodalmi múlt, annak a niklai remetének az emléke, aki a "Jámborság és középszer" c. versében ugyanígy céloz a latin költőre: "te arany középszer ".

Mindezt csak azért írom meg, hogy közelítő fogalmat alkossak, mennyi akadállyal kellett viaskodnia munkájában. Horvát Henrik szereti a viadalt. Úgy old meg egy-egy nehezebb problémát, mint a sakkrejtvényt a szenvedélyes sakkmester. Olvasás közben számos ilyen finom nyelvi leleményét följegyeztem. Ezekből csak néhányat: Balázs Béla Prológus c. versének első sora "haj, regő rejtem". Németül: "Spielt leis Theorb und Galischan". A fordító a régi magyar verstöredék jellemzésére, melynek értelmét pontosan mi se tudjuk, két német középkori hangszer majdnem elfelejtett nevét hozza fel. Komjáthy Jenő "Körfolyam" című versének két sora: "a mindenségnek csarnokában Áll lángbetűkkel: Minden egy!" Németül: "Die Worte die mit flammenden Zeichn Das Weltall durch lodern: Das bist du!" Tóth Árpád alkaioszi versmértékben írott, archaizáló ódáját úgy költi át, hogy az új időket Klopstock és Hölderlin régies szavaival fűszerezi. Babits Mihály, aki vérmérsékletre és művészi gondra talán legközelebb áll hozzá, az "In Horatium"-ot ezzel a betűrímmel végzi: "a változás százszínű, soha el nem kapcsolt kusza kerek koszorúját fonják". A fordító eleinte adós marad az alliterációval, de aztán bőségesen visszafizeti: "Die hehren nie geschlossnen Kränce Wahllos verworrener Wandlung Winden". A "Gáláns ünnepség" fordítása izgató példája a merész transzpozíciónak. Nem szavakat, de zenét ültet át, más hangnembe, úgy, hogy a tárgy különböző és a hatása még is ugyanaz. Aminél refraine-t a Rigaudon-nal helyettesíti, mely szintén a XVII. és XVIII. századbeli kényeskedők és szépelgők tánca volt: "Bestaunt den Tanz von Demoiselle! Wie Grazien leicht, wie Elfen schnelle, Die Locken á la tire-bouchon - Wie schwebt sie hin in Rigaudon!" (magyarul a zene így szól: "Nincs gálánsnak szeri-száma: csupa sikk e hercig dáma, karcsú, mint a minarét: illik néki a minék.") Öntudatának és biztosságának jellemzésére még csak egy példát. Egyik versemben ez a szak fordul elő: "Gondoljátok meg, mily szép a rigófütty a lármás nyári erdőn, tiszta vízbe a fürge pisztráng halvány lány az ágyon, a vaj, a füge, a piros ribiszke". Németül így hangzik: " Und denkt daran wie schön der Amsel Pfeifen Den Sommerwald durchklingt, wie schön Forellen In blauen Wellen sind, ein weisses Mädchen Im Bett und Nelken, Feigen, Mirabellen". A fordító érezte, hogy a versszak színharmóniára és zenére van alapozva. Új színeket keresett: N e l k e n (szegfűk!) s zenét: Mirabellen (kerek szilvák!) és aztán ezzel az olaszos csengésű német szóval zárta le a strófát.

Munkáját Novalis szavaival akarom jellemezni: "A fordítás - írja a német romantikus - vagy nyelvtani, vagy változtató, vagy mitikus. A mitikus fordítások a legnagyobb stílű fordítások. Ezek az egyéni művészi alkotás tiszta, teljes jellegét adják. Nem a valódi művészi alkotást, hanem annak ideálját.

A nyelvtani fordítások a szokványos fordítások. Sok tanúságot követelnek, de csak a jó ítéleten nyugvó képességeket.

A változtató fordításokhoz, ha azok csakugyan valódiak, a legnagyobb költői képesség szükséges. Nagyon könnyen a travesztiába esnek, mint Bürger jambusos Homérosza, Pope Homérosza és az összes francia fordítások. Az ilyen fajtájú igazi fordítónak csakugyan magának a művésznek kell lennie és kell, hogy az egész műalkotás eszméjét az ínye szerint adhassa. A költő költőjének kell lennie s a költőt egyszerre saját és a költő gondolata szerint kell megszólaltatnia. "

Horvát Henrik is több a fordítónál: ő a költő költője.