Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 7. szám · / · Ujfalusi László: ÁPRILIS

Ujfalusi László: ÁPRILIS
V.

Ebéd után leült, elővette a noteszét, hogy megírja a rendelést. A szemébe ötlött a verse, ingerülten tépte ki a lapot, egy pillanatig marokra fogva tartotta - összegyűrje? Kinyitotta az íróasztala kisebb fiókját, beletette a hasonló régi írásai közé s kissé elboruló arccal lassan fordította rá a kulcsot.

Sietve pattan fel, ismerős lovak trappja dobogott el az iroda fala alatt, s mire az ajtó elé ért, a gazdája, a gróf már türelmetlenül intett feléje:

- Hozza ki kérem a gazdasági térképet, s aztán üljön fel, velem jön a kiserdőre.

- Ide, ide - bátorította szíves hangon, s maga mellé ültette.

- Meg kell néznem a X. a táblát - mondta sebesen energikusan. - Valami tervem van ott.

Az írnok alig néhányszor találkozott még a gazdájával, úgyszólván először volt így vele szemben, de tudta róla, hogy dolgozó, mindennel törődő ember, ért a dolgához, minden fontosabb ügyet ő maga rendel el, mindent megnéz, sokszor rosszul járt a külföldi mintára erőszakolt újításaival, dohogott is magában az intéző, aki régi vágású gazda volt, de a gróf ambicionálta, hogy mintagazdaságot csináljon a birtokából.

Az írnok tisztelettel hallgatott, de a gróf élénken és közlékenyen kezdte magyarázni a tervét.

- Ha szabad egy megjegyzést tennem - bátorodott fel a szíves hangon -, én ezt így gondoltam volna...

A gróf hirtelen szembefordult vele az ülésen, élénken szürke szeme csodálkozva és érdeklődve.

- Hm! Maga így gondolja. Nem is rossz, igazán nem rossz idea, érdemes megpróbálni. De hogy jutott ilyesmi az eszébe, hiszen úgy tudom, az írnok úr most van először gazdaságban, nem nagy prakszisa lehet.

Belemélyedtek a témába. Úgy? Szakkönyveket is olvas? Már ezzel is tisztában van?

A gróf egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta, valósággal vizsgáztatta.

- Hát az nagyon szép, én roppant szeretem a törekvő fiatalembereket, akik dolgoznak, de tudnak önállóan is gondolkozni és komolyan tanulmányozzák a szakirodalmat is. Nagyon szép... a tervét mindenesetre meggondolom, talán meg is próbáljuk, s ha sikerült, hát gratulálni fogok.

A fiú boldog volt, amikor elváltak. Nagyszerű, hogy ilyen váratlanul bizalmasa lett a grófnak, erről álmodni sem mert volna, eddig igazán csak olyan végrehajtó, élettelen eszköz volt mindenben, s micsoda ostobaságokat végeztettek vele, tyű, ha egyszer ő foghatta volna meg a dolgot. De most, most már csak dolgozni kell, ráduplázni a bizalomra, na egy kicsit morogni fog a féltékeny intéző, mit bánja, ő is lesz már valaki... S aztán egy-két év és gyönyörűen haladhat, sors bona, nihil aliud... Hej!

A fantáziája elragadta, s szertelenül nyargalt vele: ha intéző lehetne egy ilyen szép, rendezett birtokon, fiatalon önálló, a maga ura, szép lakás, kert, fogat és .... egy asszony, édes, virágzó asszony.

A lányra, az édesre gondolt nyomban, s minden bizonytalansága rajongó édes vágyakozássá simult egy pillanat alatt iránta. Hazamegy és levelet ír neki még ma, gyönyörű levelet, amilyet ő tud, ha akar, nem lesz benne legfeljebb egy kis szelíd szemrehányás a tegnapért, hogy várta! Nem, dehogy, egy jó tréfával üti el a dolgot, hiszen igazán milyen csekélység volt az egész, nevetni kell rajta most, vagy - igaz - beleteszi a verset, ez, ez lesz a legjobb, hogy fog örülni neki... Csak írni akart most, rögtön, mihelyt hazaér, írni, beszélni az egyetlen értő bizalmasával. Rohant a lakása felé és majd feldöntötte a portásfiút, aki távirattal a kezében éppen szembejött vele a folyosón.

- Mi az, nekem?

Feltépte: “Tegnap lekéstem, ma este utazom - Pista."

- Az édes, drága gyerek! - tört ki belőle az öröm. - És milyen nagyszerű ötlete jött avval a fiúnévvel.

Előrántotta az óráját, majdnem hat óra volt, egy jó galoppban még idejében odaérhet. De mehet-e? Mit, mehet-e? Kell!

Egyenesen az irodába nyitott a főnökéhez.

- Kérem, intéző úr, egy jó ismerősöm utazik ma este Rónaszálláson keresztül. Sürgönyözött, hogy fontos dologban beszélnie kell velem. Átlovagolnék a Szikrán.

Az intéző fanyarul nézett rá, a tekintetük egymásba mélyedt.

- Jó, tessék! - mondta kelletlenül. - De jöjjön még az este vissza, s a lovat visszajövet kímélje!

Lerohant az istállóba.

- Hol van a Lajos? - ordított egy ténfergő gyerekre, de már cipelte is elő maga a nyerget, sietve törölte végig a lovat. - Segíts a másik oldalon, te mafla! - türelmetlenkedett a hevederrel, a megszeppent fiút biztatva.

Trab-ban vitte a ló a tanyaházak között elkanyarodva. Megrántotta a szárat, a vers jutott eszébe; azt elvihetné, hogy örülne a Manci.

- Na, még emiatt elkéssek! - legyintett a kezével, s a szeme már végigsiklott a tanya mögött messze terülő zöldgyepes legelőn.

Megnyomta a ló oldalát, a Szikra nagyot szökellve ugrott be galoppba, elnyúlt a ruganyosan dobbanó mezőn.

A fiú egészen előrehajolt, arcát odaszorította a sima, izgékony nyakra, s szilaj, bolond örömtől hajtva repült bele az éledő, erős tavaszba.