Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 7. szám · / · Ujfalusi László: ÁPRILIS

Ujfalusi László: ÁPRILIS
III.

Nyugtalan álmú éjszaka után jólesett a hajnali józanító szél, mely frissen és rejtelmesen suhant a ködlő földek felett.

Mire a határukra ért, erősen nappalodott s messziről látta jönni a tanya felől a béres-szekeret. Szórakozottan húzta elő az óráját s büszke öndicsekvéssel konstatálta, hogy milyen hihetetlen rövid idő alatt tette meg az utat. Pontosan jött haza, ez a gondolat kis kesernyés örömmel töltötte el.

A munka folyt, ragyogó és meleg nap ömlött a földre s egy aszott füvű, száraz mezsgyén, a két karját a feje alá téve elnézte mozdulatlanul, hosszan a körül tunyán mozgó életet, a kínlódó, állati gyerek- és öreg parasztokat, az egyenletesen ömlő napot, megcsikorduló, jajduló ekét, fekete varjakat a barázdákon. Ki nem aludva, kedvetlen arccal meredt a világba s a régi furcsa napok hangulatai bukkantak fel benne, küszködött régi s most újszerű érzéseivel, mikről azt hitte, hogy soha vissza nem térnek, s amik most fájva s mégis édesen kavarták fel a közeli múlt szürke gondolattalanságát. Jól esett ez az önmagát kínzó s már elcsituló fájdalom, felhozott valamit elhízott, tunyult énje mélyéből, érezni kezdett borzongó szépségeket a megszokás megdurvult kérgén keresztül.

"Minden lánynak van babája
Véle mulat a csárdába"...

Napsütés, izzó, sárga mezők, tömött, zűrzavaros érzések, fűzes valami galíciai folyóparton, melynek tisztásain megfülled a fűillattal zápult levegő, - messze az országút porában bakák marsolnak a gyakorlat után haza, s nótájuk hangja tömören, mint zuhogva gördülő sziklák, úgy robog le a vízpart sziklafaláról. Különös fájdalmas és váró délelőttök. Magány- és napkereső sompolygása és emlékezések estékre és tervek és lázongások, lobbanó vágyak és napokra elfúlt beteg búsongás.

Szántanak a kisszebeni határba...
Minden lánynak recece... civil kuss...
Katona a babája...

tüzel a nap, már fakó a saját izzásától. Minden fakó és reménytelen és halódó és mégis, mégis élni akaró...

Honnan ez emlékek? Ma az első nap, amikor már jólesik a fűben heverés, és zümmögő zaj a levegőben és két lány sétál a fasor felől, a fű között le-lehajolva virágért - egy kíváncsi és kacér visszanézés éri, amikor kart-karba öltve elmennek mellette és visszanéz az egyik a másiknak a nyaka mellett, kis virágcsokor az ajka előtt és látni, szinte hallani, hogy most súg valamit.

Zümmögő andalodás a lét és mi öröm abban egész heti kínlódó munka után egy délután sétálni az urasági parkban, és ibolyákért hajolni feszes, kényelmetlen, izzasztó ünnepi ruhába öltözve és elgondolni, hogy megint hétfő, kedd, szerda... s a vége megint egy vasárnap délutáni unalmas séta? Ezért élni mindig?

És ami közbe van, a déli zabálás és csendes estenden vacsora és átlesni a kerítésen a szomszédba, s egy szót mondani halkan, amiből mindent érteni, és éjjel remegve lopakodni titkos találkozóra és ülni egymás kezét fogva a csendben, vagy fűbe borulva élni. És gyűjteni vagyonkát garasokból, és asszonyt vinni haza, és gyermeket nevelni emberré? Nemcsak az az élet, amit látunk és nemcsak álmodás és a nem munka a szép - és élni, élni magáért az életért is szép - veszekedett önmagával.

Szép? Akinek!... lökte át magát dacosan a másik oldalára.

Kelletlen hidegség s valami ki nem alakult félelemérzet az, ami végigrezgett rajta - unalmas vasúti kocsiban érezni ilyet, mikor poros és elhagyott állomás előtt visz a vonat, s az ablakból kinézve ismeretlen szilvafákra bámul a szem, az elhagyott állomásról a postásfiú ballag a vállán a zsákkal a poros úton, a szállongó porban, amit lassan ballagó ökrök kínos lába vert fel a tikkasztó levegőbe. Hogy itt is lehet élni - és miért éppen itt s miért kell élni ilyen helyeken, én nem tudnék. S a faluvégen sárgálló pocsolya vize oly unott s a benne fürdő kacsák fejüket lekonyítva ülnek az iszapos, csúf parton s kis patakocska mellett fűzfák sora fut az ismeretlen mezők közepébe. Ha most le kéne szállni itt és itt maradni és élni mindig, mindig ezután.

Elővette a jegyzőkönyvét, lázasan fellapozott egy üres helyet s hirtelen kényszerrel írni kezdett:

Oly árva vagyok, mint még soha senki,
Tavaszi reggel s fázik a szivem.
-----------------------------------------------
-----------------------------------------------

Az én tavaszom soha ki nem nyílott,
Olyan rövid volt, mint egy nyári álom,
Egy szép reményért élt még a szivem,
Még vártam eddig, most már nem is várom...

Most hazamenni álmatlan, fakón,
Rideg szobámba vár a bús magány,
Ily szép tavasszal ilyen árván lenni...
Kegyetlen, kínzó, édes - kicsi lány.

Sebesen, megállás nélkül írta le a sorokat, itt megállt, tűnődött, elolvasta az egészet s csodálkozva látta, hogy amiről írt, az előbb úgyszólván a tudatában se volt, csak mintegy megindítója hömpölygő érzéseinek, parányi zsilip a gáton, amin most zúgva ömlik a mindenséget elöntő árja rettentő tengereknek, ebből az igaziból, a mindent átfogó kínlódásaiból nem érzett versében semmi.

Ott, akkor kellet volna megállni hajnalban, amikor jött haza, a hidak karfái deresek voltak, itt-ott a mezők is, de rettentő fájdalmasan szép volt a reggel s mindenen önmagát látta vergődni. Gondolatok zümmögtek benne, mint mindig, ha túlérzékeny kedéllyel járt, s vonzotta valami, hogy egy sorompó fájára leülve, megrögzítse azt a hangulatot, szavakkal, amikhez még hasonlót se írt soha senki; peregtek benne furcsa verssorok a bolhás szállodai ágytól egészen oda az ébredő tavaszi hajnal gyönyörű panorámájáig. S ebben a keretben: undok idegen szobát, kultúrát, vasutat, újságot nyomorékká tevő, és embereket állati katonasorba süllyesztő háborúig - minden iránt keserűen, csak a szép és szabad élet vágyától dagadozó vérig -, majd a várás és vágyás és a ki nem elégült beteg, lázongó sóhajtások, minden idegében érezte a szép gondolatok lüktetését, kelő napban fürdő fasorok, friss, életujjongásból felvert vadkacsa párok, csirrogó foglyok, nyögve búgó vadgalambok látásán és hallásán megáhította az élet minden, nem neki szánt gyönyörét, a gulya jött ki egy tanyáról az első idei legelőre, óh, régi bolond napok, szerelmek - s mindezt megírni szépen s merészen, oly vágya jött s elgondolta: hogy dermedező keze nem bírná fogni a ceruzát.

"Majd otthon" - biztatta magát s oly könnyűnek látszott minden s hol most a hangulat az erő, a csodalátás, mily különös, hogy alig tud megfogni valamit belőle s ami maradt, mily torz paránya annak, amire vágyik.

Miért kell ez a szenvedésekkel szentelt öröm, mely úgy fogan meg nyögve, mint a kagylóban a gyöngy terem a tövis vérző tövéből, mely a szívébe szaladt; mint a születő új életek támadnak a jajszó fészkéből. Amikor kínlódva kínlódott, minden szenvedő embertársa arca beléje fájt, egy útszélen halódó állat, golyóktól kínzott mezők és levegő nyögése benne búgott, meg nem testesíthető, ma el sem képzelhető szörnyekkel harcolt, valami ki nem alakult, elküldözött, de a háttérben settenkedő rémmel, mely félt a tudatába lépni, amíg a józan nappal harcban állt vele, de mindjárt felütközött, ha álomra bódult a fej, reggelenként vánszorgó testtel s lélekkel ébredt - olyankor támadt a szépnek megáhítása benne, valami imbolygó megsejtése a fájdalmak lényegének, formákban, miknek lenézett külsősége valósággá lényegesedett - olyankor szeretett elbújva mindenkitől kopott ceruzavéggel firkálni magának tépett noteszbe; magányos, nagy csendű, havas tetőkre ragadtatott ilyenkor mindenből ki, vagy csendes vizek csónakján ringott, apostol utakon járt s tömegeket mozgatott a szeme sugaraival új világok kelő napja elé, kicsiny fiúként margarétát szedett egy ismeretlen valakinek, egyedül, holdbeli mezők röntgen-sugarai alatt - tövissel vérzett kagyló gyönyörizzadása, mi van meg ebből most? S mi volt belőle, mihelyt jött egy nyugalmas éjszaka pihentető álma? Megcsitult benne minden, újra éledt a gép, a test, a normális ember, kinek a gyomor a fő, tompult heverés piszkos falukban, tavaszi korzó, sztaniszlau-i olcsó mulatság, mily messze óceánok szakadtak maga s álomvilágai közé, mily idegenül nézte kristályos csillogását kopott papírokon firkált írásoknak - rongydarab, grafitpor véletlen adhéziója: ez is én volnék?

"Ez fáj, ezért nem lesz semmi belőle" - riadt magára - "mert a véremmel írnék minden sort, oda kell adnom magam egészen, mártírjává lennem egészen, s talán még úgy is hamarabb elfogyna a drága tinta, mint készen lenne a remekmű.

Mi hát, mi hát e ki nem egyenlíthető végletek valója? Miért ez életformák gyilkos szembenállása, melyik az igaz, mi a szebb? Beteggé törni magamat és kínlódva futni a szépségek szekere után vagy millió emberek módjára élni az életet - magamnak, csak élni, hogy éljek?

Csak élni, élni, élni, hogy éljek - zsongott minden körül.

A szeme tágra nyílt: mily zöldek lettek a fák a napokon s mily tele a levegő hangokkal; megállt az örökké ingerkedő szél, a nap forrón tűz a földre! Mily jó, hogy egy zöldülő bokor árnyéka ideér, s itt le lehet vetni a kabátot, mellényt s ráheverve, hallgatni percegő életek nyüzsgését. Hangyák mászkálnak a csupasz bőrén és életek messziről összeszövődött dünnyögése között, mint finom fátylon át látszik fél alvó érzékei előtt tompított kékje egy fel-felbuggyanó kakukkszónak, egy gerlemadár rózsálló nyögése s a félig lezárt pillákon át látni, mint indul útnak a síró madár fehérlő farkaljjal a zenés levegőben, mutatja magát a láthatatlan párnak, majd visszaszáll a lombosodó ágra és nyög tovább. Mint gyermekkori tarcaparti sárguló vemejű, friss lombú füzesek fényesője és buja fű zsenge illata - éri a testét ez az éltető élet, a levegőben túltelített élet ömlik az övébe, s a meleggel elbágyasztó árama szívódik fel belé, mely altatva gyógyít, mint bódító orvosságok.

Ah, ah, élni, élni, élni, hogy éljek, élni... hogy éljek...