Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 6. szám · / · Szabó Dezső: Scholtz Mihályné ítélete

Szabó Dezső: Scholtz Mihályné ítélete
1.

- Scholtz úr, tessék beszállani, öt perc! Kompe, szappanozd a Bórer igazgató urat.

Scholtz beejtette nehéz testét a borbélyszékbe, úgy, hogy a bántott anyag megcsikordult, mint egy támadó ütésre. Nagy barna fejét hátravetette, hatalmas melle előredomborodott. Tág, fáradt szemei rámeredtek a tükörre, ahonnan visszadermedt teste, mint egy ostromra készített feltörő kos. Súlyos jobb kezét nagy lassan felemelte, s végigsimította jobb bajuszát, mintha mozdulatával ki akarná próbálni, hogy csakugyan ő az a tükörben elfektetett ellenséges anyag.

Mert tényleg, ezen a hullani hagyott testen egy közeli támadás mozdult vihara dermedt. A tisztára fésült nagy homlok nyugodt volt, a szemek fáradtak és pihenést kértek, a bajusz családias és a száj jó, a kezek odadobva a nehézkedésnek, mint unt fegyverek: és mégis az egész test valami még el nem szabadult sötét indulat fergeteges felmozdulása volt. A szemöldökök sötét bozótjában felgyűlt fenyegetés bújt meg, a leeresztett állkapcsán az űzött farkas dühe vonaglott, a mell roppant vihara mélyen zihált, mint egy holnapi forradalom, s a hatalmas láb megtorpanása a piszkos padlón a vak Sámson nekitámaszkodása volt, amint kinyújtja kezét a fenntartó oszlop után.

És ebben a szuszogóan békés, lomhán családias emberben ez az induló zivatar valami külön, nem egyéni volt. Mintha elítélt tömegek sötét hulláma csapott volna fel ebben az éktelen nagy testben, s a régi imát kérőző roppant emberállat úgy szenvedné ezt a lavinát, mint egy beléje szakadt végzetes betegséget. A kályhán a borbély reggelije főtt, s a gőzölgő tej szaga megremegtette orra cimpáját s megcsiklandotta lelkét, mint egy bölcsőből jövő kacagás.

A borbély odakent négy-öt ecset szappant az acélizmú arcra és szólt:

- Megérkezett végre barátunk, Scholtz Miska. Örvend ennek nagyon neje, a Mariska.

Mint apró üveggolyók, kizökkent kacagások gurultak szét a műhelyben, melyet megtöltöttek a vasárnap reggeli vendégek. Még a Bórer igazgató széthullott, hülyegyermek vonásai közt is egy félénk mosolygás ténfergett elő. De azután lesütötte szemét, s az arcán egy halvány bocsánatkérés remegett fel, hogy egy percre lírai állást merészkedett elfoglalni a világteremtéssel szemben.

A borbélyt fellelkesítette a kacagás, két karját kidobta a levegőbe, egyikben az ecsetet, másikban a habzó tálat tartva, s ezzel az üres öleléssel széttáncolt a vendégek közt valami boszton-félét kanyargatva és énekelte.

- Nyomd meg a gombot, nyomd meg a gombot.

A Fedor tanító kiharsogott az egészségéből, és friss paprikás szalonnával volt tele a hangja:

- Ej, te betyár Péchy, téged is énekelve fognak felakasztani. Te sem fogsz megöregedni, amíg bor és asszony van. Hanem ugye, jó volt tegnap a Körben az a muskotályos?

Péchy már akkor újból a Scholtz arcát habozta, s odakiáltott egy őrmesternek, aki a szegletből bámult ki a nagy térre:

- Hát hallja maga, az ezer zsebű istenit magának, most megint ajánlok egy jó seftet magának. De most nem fog becsapni. Tudok valahol két mázsa kockacukrot.

- Hogy kilója?

- Jó reggelt, tanár úr, olvastuk a cikkét a Hírnökben. Becsületemre, kitűnő cikk. Ki benne disztingvál, bene docet. Te Kompe, úgy váglak pofon, hogy az unokád zápfoga is lógni fog. Megmondtam, hogy ne szappanozd tele a vendég száját. Üsse pofon az igazgató úr.

A beszéd első fele a belépő Förster tanárnak szólt, a másik fele, hirtelen felcsuklott dühvel, az inas felé repült. De már megint egy vidám operett-dallamot dúdolt, s lábai ütemre tipegtek, amint Scholtzot borotválta. Azután kérdezte:

- De remélem, Scholtz Miska úr, ha már megérkeztél, csak eljössz szombaton a kabarénkra. Nézd majd meg, hogy fogok játszani. Olyan duettet énekelünk a kis Fronc Matilddal, hogy még az öreg Schwarcy mészáros is férfivá fog kunkorodni tőle.

- Én nem megyek sehova - mondta fáradtan Scholtz.

- Persze, most mindig az asszonyt falod. Ki kell pótolni, amit öt év alatt elmulasztottál. Bíró úrnak páholy kell, vagy jó lesz három támlásszék? Jó reggelt, Langer úr, na, hallottam, milyen szép éjjelizenét adott a Kohn internátusnak. Jól leöntötték a kis rüfkék. Hanem Záhorszky úr, mégiscsak disznóság, hogy megint csak a gazdagokat választották be a választmányba.

- Maga is ott volt, miért nem kiabált?

- Én kiabáljak a nyolc gyermekemmel! Ha én kiabálok, holnap már nem hozzám jönnek borotválkozni. Megeszik az embert, és nem lehet ellene tenni. - És most már távoli hisztérikus sírás vonaglott a hangjában.

- Majd másképp lesz - mondta Scholtz. Mély, fakó hangon, nem az ő hangján mondta, mintha máshonnan jött volna rajta át a hang.

- Lesz fenét - bökte oda a Fedor tanító. - Mindig így volt és mindig így lesz. Ha Krisztus nem tudott segíteni rajta, te mit akarsz?

- Jöjjenek csak mind haza, lesz itt olyan tánc, majd meg fogod látni - mondta az őrmester. Péchy felkiáltott:

- Itt Lőcsén nem! Itt sohasem! Ha az egész öt világrész bolsevista lesz, mi még akkor is uzsorát fogunk fizetni a Polacsekéknek. Ide fog menekülni a világ minden hadimilliomosa. Lőcsén forradalom! Teszek én arra forradalomra.

Förster tanár úrban megkondult a társadalmi rend:

- Éppen jókor beszélnek ilyen bolondokat. Most mindenki forradalomról, jogról kiabál, de kötelességről, munkáról senki sem akar tudni. Most gyújtogatásért kellene lefogni mindenkit, aki könnyelműen lázító szavakat dobál. Én huszonöt évig tanultam, huszonnyolc éve vagyok tanár, dolgozom, mint a marha, s mégsem tudok megélni a családommal. A Hübsch Karcsi, a taknyos, soha még az aranybullát sem tudta, meg is buktattuk a hatodikban, s most huszonkét éves korában napi ötven koronája van. És még ő ordít a kommunizmus után. Az ilyeneket mind ágyúba tölteném. Adnék én nekik bolsevizmust.

Scholtz Mihály már a tükör előtt állott s tömör bajuszát kefélte szét. Az utolsó szóra megrándult, letette a kefét, odalépett a tanár elé:

- Volt a tanár úr a fronton?

- Én nem voltam, de két ember helyett dolgoztam, s hatodmagammal nyomorogtam - felelt a tanár.

- Hát én három évig voltam a fronton, s két évig voltam orosz fogoly. És jegyezze meg a tanár úr, hogy én is bolsevista vagyok. Bolsevista!

A borbélyműhelyben csend lett. Az emberek csodálkozva néztek erre a nagy mamlaszra. Hogyan kerültek bele ezek a bombák? Bórer igazgató zavaros szemeivel, hol a paralízis zöld ködei szálltak fel, szorongva nézett a tükörbe, s mert ott még két szeme volt, négy szemen át remegett az istentelen világban. Megfogadta, hogy levelet ír a főigazgatónak és a szepesi püspöknek, hogy ő csak véletlenül került ide, soha nem fog többé itt borotválkozni, és megtagad minden közösséget ezzel a hellyel, ahol ilyen szavakat mondanak.

Scholtz a csendre, mint egy új felébredéssel nézett szét, s a szereplés elömlő félelmét érezte. Ez, és az elmaradt ellenzés még jobban ingerelte. A szavak most már úgy dübörögtek ki belőle, mint a meginduló mozdonyból a gőz:

- Jelentsen fel a tanár úr, hogy bolsevista vagyok. De ha akarom, úgy belerúgok a főispánjába, hogy Iglóig gurul.

Senki sem felelt, senki sem mert állást foglalni a szavak előtt, melyekben a megérkezett ítélet villámlott. Scholtz vette a kabátját, odadobott a tükör elé egy koronát és kiment.

Már egy hónapja érkezett haza az orosz fogságból, de az üzletben azért mindig az asszony kucorgott. Ő hevert, vagy a Feldben poharazgatott a visszatért bajtársakkal, s töltögették egymás lelkébe a tüzet. Két héttel ezelőtt az asszonyt ágyba verte valami különös lázas betegség. Akkor bezárta az üzletet. Ő az istennek sem dolgozik, dolgozzanak azok, akik raboltak a háború alatt, ő kiszenvedte a maga életét, neki most fizetni kell itallal, étellel, nagy nyújtózásokkal. Az asszonyt a gond, a láz és tépett tüdő napról-napra emésztette az éhhalál felé, de eldugta magába a felgyötrődő szavakat. Ma reggel mégis kitörtek belőle, kérőn és szelíd remegéssel, de az első felrimánkodó mondatra a lomha óriásban meglódult a felgyűlt zivatar:

- Hallgass az istenedet, mert kihajítlak az ablakon. Majd csinálok én valamit. - És eldübörgött hazulról.

Az asszony pedig ösztövér lelkével még egyszer szétnézett a borzasztó világban és látta, hogy nincsen semmi vigasztalás, hogy a rossz mögött mindenütt rosszabb áll. Falnak fordult, kifli formára görbült, és azt mondta:

- Istenem, Istenem.

Ebbe a szóba felgyűlt egész mártír élete, s lehet, hogy ez már káromkodás volt nála, de szegény Istenbe parcellázott lélek már nem tudott új szavakat kórózni.