Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 3. szám

SCHÖPFLIN ALADÁR: A PIROS RUHÁS NŐ
Regény

Vaymár megsajnálta, amint így megnyílt előtte reménytelen fiatal szívének a titka, ifjúi boldogtalanságra. Az ő szívét is hirtelen mély melankólia szállta meg, szomorú vágyódás valami elérhetetlen után. A fiú érzésének a reflexe volt ez, vagy belőle hirtelen kifakadt, önmaga előtt is ismeretlen érzés, amelyet a fiatal gyerek hasonló felindulása bukkantott fel öntudata sötét mélyeiből? Maga se tudta.

- Szép, fiatal, szomorú szerelem, húsz éves fiú szerelme - mondta egy jó bátya gyöngédségével - ez avat fel költővé. A verset is őróla írtad?

A fiú bólintott. El volt lágyulva, egész lénye feloldódott visszatartott gyermeki könnyeiben. Vaymár rokonérzése, gyöngéd, megértő magatartása heves, lelkes szeretet keltett benne az iránt a férfi iránt, aki ilyen szépen beszél hozzá szíve szentségéről. Szenvedélyes, szinte szerelemszerű, csodálattal és alázatossággal vegyes baráti érzés öntötte el valóját, amilyet néha egészen fiatal fiuk szoktak érezni egy-egy felnőtt ember iránt, aki barátságára méltatja őket.

- Azt mondom neked, fiú - mondta aztán, rövid hallgatás után Vaymár, szükségét érezve, hogy témát változtasson s ezzel szelepet nyisson mindkettőjük feszültségének - ne járj te a "Mi is meghalunk egyszer" asztaltársaságba. Azoknak a tehetségtelen frátereknek a savanyúsága mérgez, úgy járhatsz közöttük, mint a rothadt almák közé keveredett ép alma.

- Ma voltam köztük először - felelt Szenty, mint akinek eltalálták gondolatát - és ugyan várhatják, amíg még egyszer közéjük telepszem. Eddig kinéztek volna, ha közéjük ülök, most persze hívogatnak, mert megmutattam, hogy vagyok valaki. Tehetségtelen fráterek - tette hozzá annak az embernek a lenézésével, aki most már bizonyos a saját tehetségében.

Ezt hogy: vagyok valaki, most életében először mondta ki, maga is meglepődött az önérzetes érzésén, amely ezt a szót mondatta vele. Már úgy érezte, célnál van, most már biztosan bejut az irodalomba, ott látta maga előtt a sikert, a beérkezést - most már megjelent a verse a pesti folyóiratban.

- Mi a szándékod a jövőre? - kérdezte Vaymár.

- Magam sem tudom. Csak azt érzem, hogy író akarok lenni, - mondta a fiú azzal a röstelkedéssel, amellyel a nagyon fiatal kezdő emberek irodalmi álmaikról beszélni szoktak. Vaymár ismerte ezt a hangot és fejmozdulatot - a saját húsz éves korából s rokonszenve a fiú iránt még melegebb lett.

- Itt ne maradj Óváron, mert itt elfonnyad a tehetséged. Nem rossz város ez, nem rosszabbak benne az emberek, nem is ostobábbak, mint másutt, de teljesen művészet nélkül valók. Itt nem találsz senkit, aki a művész törekvését megérti, nem találsz senkit, akiben kongenialitás van veled, akivel a terveidről, vágyaidról, eszméidről beszélgethetnél. Itt egyedül vagy és művészembernek a fejlődés idejében nem szabad egyedül lennie, magához hasonlók társaságában kell élnie. Kell, hogy szavakban fejezd ki, ami benned forrong, kell, aki meghallgasson és komolyan vegye tehetségedet, mindenekelőtt kell olyan társaság, amelyben mindenki szent és komoly dolognak, az élet legnagyobb dolgának tartja a művészetet, hogy magadban is rendíthetetlenül élni tudjon a meggyőződés, hogy a művészet csakugyan szent és komoly dolog, amelyre rá kell tenni az életet, amelyért érdemes és muszáj küzdeni, szenvedni, nyomorogni. A művészetről való meggyőződés kell a művésznek, hogy ki tudjon fejlődni, ez senyved el a művészettel szemben közömbös vagy éppen ellenséges emberek társaságában. A néma embernek talán lehetnek szép és nagy gondolatai, de elcsökevényesednek és elfonnyadnak, mert sohasem mondhatja ki őket. Ilyen néma ember a tehetséges művész, aki meg nem értők környezetében él.

Közben eljutottak a Notre-Dame zárda előtti kis parkig és leültek egy padra. Vaymár komolyan, nyomatékosan, meggyőződéssel beszélt, a hangjában mintha a megbánás fájdalma lett volna, ami megkapta a fiatal költő érzését. Most ebben a hangulatban merte először kimondani Vaymárral szemben a "te" szót.

- És te, - kérdezte. - Te is művész vagy!

Vaymárt megütötte, hogy másodszor kérdezik ezt tőle vissza. Délelőtt Ilona és most ez a fiú. Kesernyésen válaszolt.

Én már túl vagyok a dolgokon. Engem cserben hagyott a tehetségem, én már nem vagyok művész. Én rajztanár vagyok.

- De láttam a minap, festesz most is - folytatta a fiú a kérdést.

- Festek, festek... mit tudom, én talán úgy festek, mint ahogy azok a szomjasok írnak. Kapaszkodom hiába a művészet szoknyája után. Az asszonnyal, akit szeretsz szakíthatsz, de mégis mindig visszahív. Elutasít, megcsúfol, a faképnél hagy, mégis futsz utána és szenvedsz. Megesküszöl rá, hogy rá se nézel többet és egy óra múlva lihegsz utána. Nekem ez jutott a művészetből.

- Bocsáss meg, de ezt a lemondást nem értem. Talán azért, mert még nagyon fiatal vagyok és nekem még minden remény, várás és bizalom - mondta Szenty.

- Bennem ez nem volt meg soha. Én is bíztam magamban, de sohasem egészen. A művészetben éltem, de sohasem egészen. Az asszony is azt kívánja, hogy egészen, maradéktalanul add neki magadat, különben kiadja az utadat. Bennem ez a teljes odaadás nincs meg, az az árkon bokron át keresztül-törés, a hitnek mindeneket lerontó ereje. Én mindig hagytam magamnak kibúvó ajtót s ezen aztán a Múzsa bújt ki. Ez karakter dolga. Talán az apám karakter-gyöngeségéből örököltem azt, talán elnyomott, megalázásokkal teljes gyermekkoromból szereztem. Mindegy. Megvan. Hiába kapálódzom ellene.

Szenty elszomorodott. Hát ilyen is van? Ilyen variánsa is a művész-pályának? Megérezte, hogy az a sors, amelyre rászánta magát, olyan rejtelmeket, belső küszködéseket, csüggedéseket, válságokat is rejteget, amelyekről ifjúi lobogásában fogalma sincs. A szívét életében először illette meg a művészsors melankóliája. Nem szólt, csak lehajtott fővel szítta tovább a cigarettáját.

Vaymár csodálkozott magában, hogy ezeket a dolgokat, melyeket soha senkinek sem mondott el, önmagában is inkább csak alaktalanul érzett, szavakban sohasem formulázott, most ilyen leplezetlenül elmondja ennek a nálánál tíz évvel fiatalabb gyereknek, akivel tulajdonképp most beszél először. De a fajrokonság érzése, felismerése annak, hogy a fiú a kávéházban történt dolgokra ugyanúgy reagált, mint ő, a fiú félig gyermeki szerelmének szeme láttára történt kiáradása, az az izgalom, amely már délelőtt óta az idegeiben reszketett s a nap többi eseményeitől csak fokozódott, - mindez paralizálta azt a visszaható energiát, amellyel gondolatait eddig a tudat félhomályába szorította le s az egyszer feltámadt közlékenység, mint a víz sodra magával rántotta a bizalmas vallomások meleg árama felé.

- Most megint föltámadt bennem a festés vágya - mondta. - Dolgozom és azt hiszem, amit csinálok, az jó. Lehet, hogy két hét múlva az ellenkezőjét fogom hinni. Ha volna valakim, aki megért, aki belülről támogat, akkor talán most is tudnék cél felé, rendszeresen dolgozni. De kire támaszkodjam? Itt nincs senki, aki erre alkalmas volna. A feleségem? Jó asszony szegény, kitűnő feleség, de erre éppen nem való, nem művészfeleség. Nem is szereti, ha dolgozom, mert olyankor rendetlenül járok haza ebédre, bepiszkolom a ruhámat, pénzt költök vászonra, festékre. Talán fél is a művészettől, mint olyan valamitől, ami számára idegen és érthetetlen s bizonyosan meg volna rémülve, ha azt mondanám neki, hogy teljesen művész akarok lenni. Ez változást hozna az életébe, mozgalmat, izgalmakat s ő a változatlanul egyformát szereti. Azt az életet, amit berendezett magának. A családban mindent elriaszt a művészettől és máshonnan sem támogat sehonnan semmi. Összes viszonyaim úgy vannak elrendeződve, hogy véglegesek, csak nagy erőfeszítéssel, válságos komplikációk után változtathatnék rajtuk. Ehhez pedig vagy valami külső lökés kellene, vagy szilárdabb hit önmagamban. Hát inkább beletörődöm abba, ami van és várom, hogy megvénüljek.

Fölkelt a padról, elindultak hazafelé, szótlanul. Szenty elkisérte a kapuig. Úgy váltak el, mintha benső barátságot fogadtak volna egymásnak. Búcsúzáskor Vaymár ezt mondta!

- Mégis, gyere el hozzám holnap délután, megmutatom néhány dolgomat.

Ekkor már újra elfogta az otthoni délutáni hangulat kellemetlen érzése. Elképzelte a felesége kisírt arcát, dagadt orrát (Vilmának a sírástól mindig veres lett és megdagadt az orra) és várta a makacs hallgatást, a megátalkodott, ellenséges passzív rezisztenciát. Másképp lett, mint ahogy várta.

Az anyósa, Molitorné nyitott neki ajtót. Kordiálisan mosolyogva fogadta.

- Éppen jókor jössz Sándor, már főzzük a vacsorát. Meghívtam magamat is hozzátok.

Vaymár szíve megenyhült. Jóban volt anyósával, az egyetlen okos embernek tartotta az egész társaságban s most is látta mindjárt, hogy rendbe hozta a dolgot közte és Vilma közt. Vilma a konyhaajtóból jött ki elébe és csókra nyújtotta az arcát - szokás szerint nem a száját, hanem a bal arcát - úgy mint mindig a legnagyobb házi béke napjaiban.

- Menjetek csak be, mindjárt kész leszek - szólt mindenapi csöndes hangján.

A szobában Molitorné beült a hintaszékbe. Még mindig gusztusos keménykötésű asszony volt, tömzsi és egészséges külsejű, piroskás arcú, csak a haja bizonyította korát, olyan volt, mint a jól megcukrozott mák. A hangja frissen, fiatalosan csengett, mosolyára még mindig megjelent egy gödröcske az arcán, csak már kissé merev és kemény kezdett lenni a szél. Tisztaság és testi-lelki egészség áradt róla.

- Ez a Vilma sohasem fogja megtanulni, hogyan kell egy asszonynak élni. Az apja természete, az volt ilyen aprólékos és érzékenykedő.

Itt volt a magyarázat: Vaymár mindig csodálkozott, hogy lehet egy anyának annyira eltérő típusú lánya.

- Máma megint rendbe hoztam egy kicsit a fejét - folytatta Molitorné. - még szerencséje, hogy hallgat rám. De aztán te is vigyázz egy kicsit, Sándor, a békességre. Próbáltam neki megmagyarázni, hogy a férfiakat sohasem tudjuk mi asszonyok teljesen megérteni, ha másfelé akarnak menni, mint ahogy mi szeretnők, azon nem kell kétségbe esni. Az egyetlen fontos dolog az, hogy mindig hozzánk térjenek vissza.

- Igazán okos életfilozófiád van, Mama, - mondta Sándor hálásan.

- Ja fiam, ezt is meg kellett tanulnom. Az én szegény uram jó ember volt, de még inkább a hangulatok embere, mint te. Sokáig tartott, amíg megtanultam vele bánni, szenvedtem is miatta, de megtanultam és tudod, a tanulástól okosodik az ember. Öt évi házasság után mi már jobban össze voltunk stimmelve, mint ti most. Persze szegény kis Vilmám nehezebben tud tanulni, pedig nem vagyok rossz mestere.

Vaymár elszégyellte magát. Az a kritika, melyet anyósa Vilmáról mondott, kissé őt is érte. Neki is okosabbnak kéne lenni, belenyugodni Vilmába. Olyan amilyen, senkitől sem lehet kívánni, hogy más legyen, mint amilyennek Isten teremtette. Türelem, méltányosság, bizalom kell a jó élethez. Molitorné merő megjelenésével is az okosság, a jóság, a bölcs kompromisszum szellemével hatott rá. Általában nagyon fogékony volt a helyzetekből és emberekből kiáradó hangulatok iránt, tulajdonképpen mindig aszerint alakultak a saját hangulatai, hogy milyen benyomásokat kapott kívülről, a pillanatnyi környezetéből. Innen volt hullámzó változékonysága, akaratának forgandósága, de innen az a makacsság és hevesség is, amellyel elutasított magától minden olyan szuggessziót, amely a hangulatával, ha az egyszer már kialakult, ellentétes volt.

Vilma maga hozta be a vacsorát. Az étel különös gonddal volt elkészítve és kitálalva, Sándorra ez úgy hatott, mint a bocsánatkérés. Vilma még bort is adott az asztalra, minden házi szokás ellenére.

- A mama tiszteletére - mondotta és félénken rámosolygott Sándorra. Ez is felelt neki egy elismerő mosollyal.

Asztal felett a beszélgetést az öreg asszony vitte. A fiatalok még kissé elfogultak voltak egymás iránt, még nem találta meg egyikük sem a szót, amely végképp szétdöntötte volna közülük azt a kis feszültséget, ami még megmaradt a déli és délutáni eseményekből. Mind a ketten nagyon ügyeltek, de éppen ez a vigyázat túlságosan tudatossá tette magatartásukat egymással szemben. Okos dolog volt a mamától, hogy eljött, hídnak kettőjük közé.

Molitorné a szokottnál is élénkebb volt, valami kellemes izgatottság látszott rajta beszéd közben, egy belső mosoly, amely széppé és fiatallá tette arcát. A fiatalok mind élénkebben érezték, hogy valami rejlik benne, amit közölni fog velük, csak még nem találta meg a módját. Vilma derült kíváncsisággal nézett rá, Sándor meg mintha biztatta volna tekintetével. A vacsora végén aztán ivott egy kis bort, erősen elpirulva, kissé röstelkedő hangon, de nevetve és egyáltalán nem leplezett örömmel mondta:

- Gyerekek, máma nagy napom van... nem is képzelitek, mi történt velem... kérőm jelentkezett...

Sándor hangosan elnevette magát és anyósa felé tartotta a poharát.

- Gratulálok, Mama...

Molitorné a Vilma arcán a mosoly mögött észrevett egy kis ijedtséget.

- Na ne féljetek, kosarat adtam neki.

- És ki az az okos ember, aki ilyen jó dolgot kívánt magának? - kérdezte Sándor.

- Képzeljétek, az öreg Mányoki...

Mind a hárman hangos kacagásban egyesültek.

- A bolond tanár! - kiáltott Vilma - Mi jutott annak az eszébe?

Molitorné elkomolyodott és a szemébe egy kis melankólia suhant, a hangján meghatottság érzett.

- Nem olyan nevetséges az, gyerekek. Látjátok, én még sírtam is, mikor az a furcsa öreg ember elment. Vannak ennek régi, nagyon régi előzményei... Furcsa nekem előtted Vilma, ilyen dolgokat lemondani, de hiszen asszony vagy, tudod már te is, mi a szerelem... Nincs ebben semmi szégyenleni való... Mányokival mi valamikor szerelemben voltunk... Ne mosolyogjatok, az más világ volt... Akkor én tizenhét éves fruska voltam, ő pedig csinos, nyúlánk, ábrándos, halvány fiatal ember. Mi akkori lányok az ábrándos, halvány fiatalembereket tartottuk a legszebbeknek. Mányokit még akkor Matuskának hívták... Teológus volt... Híres tudós diák, az akkori fiatalok közül őneki volt a legnagyobb tekintélye. Ő volt az első szerelmem... és én az övé...

Molitorné szégyenlősen, halkan beszélt, mintha beszéd közben valami csöndes belső muzsikára hallgatott volna, a föleszmélő fiatalkori emlékek muzsikájára hallgatott volna, a föleszmélő fiatalkori emlékek muzsikájára. Az arcán kiült valami régi kislánykori kedves naivitásából, az érzékek rég elcsöndesült játéka, amely most egy rövid időre feltámadt, megfiatalította egész lényét. Sándor mosolygó meghatottsággal nézte, Vilmának könnyes lett a szeme.

- Majálisi szerelem volt... Akkor még a diákok nagy majálisokat rendeztek a Vaskutacskánál s mi akkori fiatal lányok mind ott tanulgattunk szeretni... Nem volt valami jó táncos, még most is látom, hosszú papos szalonkabátja úgy lebegett a valcerben körülötte... De nagyon szépeket tudott mondani és melegen, szerelmesen nézett rám... Hát én is őrá... Szép volt az, gyerekek, nem sok ilyen szépet értem életemben... Még mostan sem tudom, fáj-e a szívem, vagy örül, mikor rá gondolok... mégis csak Mányoki szerezte nekem az első nagy boldogságot... ő csinált a gyerekből nőt... nem lehet azt elfelejteni...

Elhallgattak. A fiatalok tisztelték elmélázását, maguk is el voltak fogódva, valami új szépség nyílt meg előttük, amelyet ők maguk átélni még fiatalok voltak, de bűbáját érezték: a rég elmúlt dolgok felidőzésének, a fiatalkori emléknek a szépsége. Az öreg asszony szívében rég halott tündérlány egy pillanatra feleszmélt, felnyitotta szemét és ez a tekintet betöltötte az öregedő szívet ragyogással, ifjúsággal, szép szomorúsággal.

Mányoki aztán eljárt hozzánk héber és arab könyvei mellől, sokat sétálgattunk együtt... Az anyám, tudjátok, maga is özvegy papné volt, hát rendjénvalónak találta, hogy teológus udvarol nekem a még hozzá olyan, akinek mindenki nagy jövőt jósolt. Aztán... aztán nincs tovább.

- De mégis mi történt aztán? - kíváncsiskodott Vilma

Molitorné fölnézett leányára, mintha kiszabadította volna magát a mélázó hangulatból, rendes hangján, amelyben azonban még mindig remegett egy kis gyöngédség és kímélet a múlt iránt, folytatta:

- Hát az történt, hogy Mányoki elment külföldi egyetemre Göttingába... Akkor búcsúzáskor csókoltuk meg egymást először és utoljára, mialatt szegény anyám - talán éppen ezért - egy percre kiment a szobából. Nem ígértünk egymásnak semmit, csak sírtunk és néztük egymást... Ő megcsókolta a kezemet és elment... Három évig maradt ott. Az első évben néha írt, hogy nagyon sokat tanul, olyan nyelveket, amelyeknek én a hírét sem hallottam... Közben lettek új majálisok, az apád szép szőke ember volt, jó táncos, elegáns fiú, tekintélyes vaskereskedő fia... A régi szerelem helyébe jött.. Menyasszonya lettem... Az eljegyzésem napján jött egy levél Mányokitól tele szerelemmel... Hogy egy év múlva hazajön értem... Válaszul nyomtatott eljegyzési lapot küldtem neki, de nem írtam rá a címet, hanem az anyám... Mikor hazajött és megválasztották a líceumba tanárnak, már akkor én asszony voltam és te is megvoltál Vilma. Három hónapos kis baba... Téged sétáltattalak kis kocsidban, mikor Mányokival először találkoztam. Kicsit elsápadt, köszönt, elment mellettem. Én nem sokat törődtem vele önzőn el voltam merülve kis lánykámban és friss házas életemben... Mányoki egy darabig tartotta magát, folyton dolgozott, lefordította a Bibliát, de később egyre jobban bogarasodni kezdett, a diákok bolondot űztek belőle, botrányok lettek az iskolában, nyugdíjba kellett küldeni idő előtt, figura lett belőle, züllött vén ember. Soha nem beszéltem vele, azóta. Ő elkerült, ha csak tudott, nekem fájt a szívem, ha züllését láttam. Ki tudja, talán másképp lett volna, ha...

- Aligha lett volna másképp - mondta Vaymár megnyugtató hangon. - Mányoki nem a szerelem bolondja, hanem a tudományé. Többet és mohóbban vett be a tudományból, mint amennyit az esze elbírt. Megáporodott benne az a sok mindenféle, amit összetanult, de nem bírt megemészteni. Talán más környezetben lett volna belőle valami, de itt, ahol nem volt egy lélek sem, akivel tudományról beszélhetett volna, ahol nem juthatott hozzá a könyvekhez, folyóiratokhoz sem, amelyek kapcsolatban tartották volna a tudományos világgal, ahol egyáltalán hiányzott a tudományos levegő, nála szilárdabb lelkű ember is elcsenevészedett volna. Mondják, a Biblia-fordítása törte meg végképp, ettől várt mindent, azt, hogy ő lesz az új Károli Gáspár, de a munka rossz volt, tele értehetetlenségekkel, nem való sem a tudósnak, sem a népnek. Lecsepülték, kigúnyolták... Ez billentette félre az eszét, nem a szerelem...

- Lehet, hogy igazad van Sándor, felelt az öregasszony bölcs, szomorú mosollyal, - de így szebb, ahogy én gondolom és most már ennél maradok. Így jobban tudom szegény bolond vén embert sajnálni. Ja, igen, a megkérés! Hát elképzelhetitek, mennyire elámultam, mikor estefelé, alig hogy te Vilma elmentél, egyszer csak beállít hozzám.

- Találkoztam vele a Kecskekapu utcában - mondta Vilma -

Valami batyu volt a hóna alatt újságpapírosba csomagolva.

- Igen. Amint leültettem, először is a batyut kezdte kicsomagolni...

Hát egy óriási virágbokréta volt benne, melyet ő maga szedett mezei virágokból a hegyi ligetben. Csupa hervadtak voltak szegények. Nagy ünnepélyességgel átnyújtotta nekem, elnevettem volna magamat, ha ő nem lett volna olyan halálosan komoly és nem remegett volna a keze. Aztán újra leült és nagy kerülgetve, úgy, hogy már azt sem tudtam hogyan üljek, elmondta mondókáját. A régi dolgokról nem beszélt egy szót sem, mintha sohase lettek volna, vagy mintha tegnap lettek volna és nem is volna szükséges róluk beszélni, hiszen ami ma van, az csak a folytatásuk... Elmondta, ami a Bibliában és az arabus szent könyvekben a házasság mellett szól... Én egy kicsit lehunytam a szememet és azt gondoltam, íme Matuska Samu végzett teológus hazajött Göttingából és eljött Mihalkovics Erzsihez, az özvegy papné lányához, megkérni a kezét. Igazán ezt gondoltam, lehunyt szemmel, mert csodálatos, a hangja, az még a régi, kissé tompa, de meleg, kedves hang. Aztán kinyitottam a szememet és láttam, hogy Mányoki Samu, a bolondos züllött, öreg nyugalmazott tanár jött özvegy Molitor Alfrédnéhoz... Láttam a csapzott szakállát, a gondozatlan toprongyos ruháját, nyugtalan, zilált, sápadt arcát. Elszomorodtam. Hozzámentem, a vállára tettem a kezem és szépen beszéltem vele. Azt mondtam neki, hogy mimár olyanok vagyunk, mint ezek a hervadt virágok, már nem tudnánk új gyökeret bocsájtani, új talajban. Én nagyon meg vagyok tisztelve bizalmától, de azt a láncot, amely réges-régen elszakadt, most már nem lehet újra összekötni, mert azóta új láncok képződtek számunkra, melyek másfelé kötnek le... Én már nem tudnék újra férjhez menni... és még néhány más dolgot, már amit ilyen helyzetben mondani kell. Ő komoran hallhatott, lehajtotta a fejét, aztán gyorsan talpraugrott, kezet csókolt és elment. Mikor az ajtóból visszanézett rám, úgy éreztem, mintha az egykori Matuska Samu csontváza nézne rám, vádolón, vizes szemében keserű könnyel. Úgy éreztem, egy veszendő élet kapaszkodott itt az utolsó szalmaszálhoz és én félretoltam a kezét. Mikor egyedül maradtam, beletettem a Mányoki bokrétáját a nagy vázába, ráborultam az asztalra és sírtam egy jó félóráig, keservesen, jóízűen... Meghalt fiatalságom járt nálam mint kisértet utolsó látogatásra, elbúcsúzni örökre. Szomorú dolog ez gyerekek, de szép... Hát így volt no...

Csöndben ültek. Vaymár hallgatva szítta a cigarettáját, Molitorné messze járt, régmúlt dolgok romjaiból szedegette össze lelke szokott harmóniáját. Vilma halk lépésekkel a zongorához ment és csöndesen a billentyűket alig ütve meg, rákezdett egy régi szentimentális bécsi valcerre, amelyet anyja szeretett, mert fiatal korában volt divatban:

Nur für Natur
Schwärmte sie,
Melanie,
Unter Bäumen
In süssen Träumen
Sass die, Gräfin Melanie...

Vaymár megjegyezte magában, hogy most hallja először Vilmát lélekkel játszani, az anyjából kisugárzó líra játszott az ő ujjaival.

Molitorné felállott.

- Na gyerekek, megyek már, későre jár az óra... Még majd kapucsukás után találnék hazakerülni és rosszat gondol rólam a házmester... Egy özvegyasszony, akihez bokrétás gavallérok járnak és aki éjjel jár haza. Nem, maradj, Sándor, hazatalálok én egyedül. Maradj az asszonyodnál...

Most már vidáman beszélt, szokott friss élet-hangján és ezzel kiűzte a szobából a már kissé fülledni kezdő szentimentális hangulatot. Megcsókolta Vilmát, Sándor kezet csókolt neki s az ajtóból még visszaszólt:

- Aztán pletykát ne csináljatok, gyerekek!

Hogy egyedül maradtak, Sándor és Vilma összenéztek:

- Milyen bájos a mamád - mondta Sándor.

Vilma el volt lágyulva, a Sándor vállára simult, és fölemelte hozzá az arcát. Sándor átfogta derekát, megcsókolta a száját és lassú lépésekkel vezette a hálószoba felé.

 

V. FEJEZET.