Nyugat · / · 1919 · / · 1919. 2. szám · / · SCHÖPFLIN ALADÁR: A PIROSRUHÁS NŐ

SCHÖPFLIN ALADÁR: A PIROSRUHÁS NŐ
(regény)
II.

Így került Vaymár Sándor érettségi után Budapestre, a rajztanárképzőbe. Volt 200 koronája, amit ösztöndíjul kapott az érettségikor és egy ajánló levele az öreg Szilaveczkyhez, az óvári születésű hírneves művészhez, aki azonnal fölvette növendékei közé, miután megnézte néhány rajzát. Négy gyönyörű éve telt el, először - és talán utoljára - élt kizárólag hozzá hasonló világfelfogású emberek között, a maga természetes levegőjében. Élte a fiatal művésznövendékek életét, hol nyomorogva, hol jobb sorsban, aszerint, kapott-e valami olcsó portré rendelést, vagy el tudott-e sütni valami élclapnál egy-két rajzot vagy másként csöppent egy kis pénz. Tulajdonképpen maga sem tudta, miből él, elég volt neki, hogy sem éhen nem halt, sem meg nem fagyott. Az anyjától nem kért és nem fogadott el semmit, tudta, hogy az öreg asszony kemény nélkülözések közt, keserves munkával épp hogy magát tudja fenntartani s különben is megszokta már gimnazista korában az önállóságot. Voltak apró sikerei társai között, lassankint bizonyos tekintélyre vergődött, a legtehetségesebbnek tartott művész-növendékkel barátkozott. Néhány kis rajzát elfogadták a műkiállításokon, ez már a művész-szereplés első sugara volt. Szilaveczky pártolta, bízott a tehetségében, nem egy munkáját dicsérte. A mester azonban nagy zsarnok volt, az önmaga festő módját tartotta egyedül üdvözítőnek s emiatt néha egy kis feszültség támadt az erőszakos természetű mester és az önfejű tanítvány között. Néha jött az elkedvetlenedés egy-egy órája, egy-egy festői problémával való vesződés közben, ha vak érre jutott. Ezeken is túl esett. A rajztanárságra csak akkor gondolt, mikor az anyjától kapott levelet, aki mindig kérdezősködött vizsgáiról s örökké azon aggódott, hogy az öreg Bolicsek előbb talál meghalni vagy penzióba menni, semhogy az ő fia elkészül. Egy ideig sikerült anyját szép szavakkal, kegyes ürügyekkel elcsitítani, de a negyedik év végén nem mert hazamenni vakációra s levélben próbálta anyját célzásokkal előkészíteni arra, hogy nem lesz rajztanár, hanem szabad művész. Anyjának olyan kétségbeesett levele lett erre a válasz, hogy a szíve megreszketett bele s az egész nyáron rosszkedvű, tépelődő, önmagában kételkedő lett. Pedig éppen most olyas valamin dolgozott, amire föltette minden erejét. Valami tájkép-kompozíción. Olyan szín és térproblémát próbált megfejteni, amivel valamikor az öreg Szilaveczky is próbálkozott anélkül, hogy teljesen megoldotta volna. őszre kész volt a kép, de Vaymár nem volt megelégedve vele és emiatt hangulata még rosszabb lett. Anyjától egyre-másra kapta a sürgető leveleket, tegye már le a vizsgáit, az öreg Bolicsek már kijelentette, hogy most tanít utoljára és újévkor beadja a nyugdíjkérvényét. Pénze se volt semmi, megrendelést nem tudott kapni. Szilaveczkynek végre, hosszas sürgetés után megmutatta az új képét. Az öreg, aki az utóbbi időben orrolt rá s azt se vette jó néven, hogy a tacskó az ő egykor elvétett problémáját kapta fel, gúnyosan mosolygott s aztán azt mondta:

- Eriggy fiam, szobafestőnek.

Erre Vaymár elsápadt, szó nélkül kifordult, a kapu alatt apró darabokra vagdalta a képet és megesküdött, hogy soha többé ecsetet nem vesz a kezébe. Nála egészen szokatlan energiával nekifeküdt a tanulásnak, megírta anyjának, hogy újévre készen lesz a rajztanári vizsgákkal s a szavát meg is állotta. Az öreg Bolicsek újévre nem adta be penziókérvényét, ellenben meghalt régi cukorbetegségében.

Aztán minden magától ment: Vaymárt megtették helyettes tanárnak, egy év múlva véglegesítették s az öreg asszonynak beteljesedett az álma: egy szép napon csakugyan a tanár fiával ment végig karonfogva, rendes új fekete ruhában a promenádon s szerény kedvességgel viszonozta a férjhez kívánkozó lányok és lányos mamák mosolygó üdvözletét. A sétáról hazamenet találkoztak egy kedves öreg asszonnyal, özvegy Molitornéval, aki hozzájuk csatlakozott, hamarosan valami homályos rokonságot sütött ki a Molitor és a Vaymár családok között, ennek alapján Vaymárnét te-nek szólította, ami ennek igen-igen jól esett, mert Molitorék a város tekintélyes patrícius családjai közül valók voltak. Szegény öreg asszony már húsz év óta nem beszélt per tu úri asszonnyal s most ez a tegeződés úgy esett neki, mint visszahelyezés abba az úri osztályba, amelyből urának a szerencsétlensége s a saját keserves nyomora húsz évvel ezelőtt kitaszította. Sándornak ezt mondta Molitorné: - Mutassa magát nálunk, tanár úr, a kedves mamájával együtt, bármikor szívesen látjuk.

- Csinos, kedves lány a Molitor Vilma, - mondta Vaymárné a fiának, mikor újra ketten maradtak. -pénzecskéje is van jócskán... Éppen neked való volna.

- Ráérünk erre még, anyám - felelt Sándor és egyelőre nem beszéltek többet a dologról.

Néhány nap múlva azonban az öreg asszony addig kérlelte Sándort, amíg fölvette az új zsakettjét és elment vele Molitorékhoz. A látogatás a diadal napja volt Vaymárnénak. Molitorék diszkrét úri kedvességgel fogadták, úgy bántak vele, mint régi jó ismerőssel. Véletlenül volt ott több más úriasszony is, ezek követték a példát s ugyancsak tegeződtek Vaymárnéval, aki tartózkodón, a társaságtól elszokott ember módjára minden szavára és mozdulatára vigyázva itta kávéját és igyekezett úgy tenni, mintha teljes életében ilyen társaságban élt volna. Belül roppant feszélyezetten érezte magát, de egyetlen nagy szenvedélye életének, az anyai hiúság, csalhatatlanul sugallta a magatartását.

Sándor a fiatalok közé elegyedett, Persze a házi kisasszonnyal beszélt a legtöbbet, bár a többi lányok sem néztek rá rossz szemmel. Óváron sajátságoskép kevés volt a házasulandó fiatalember, sok lány maradt pártában s ezért nagy értéke volt a valamire való férfinak. Vaymár Sándor pedig jó megjelenésű fiú volt, fiatal is még, biztos állású, az is presztízst adott neki, hogy Pestről jött és hogy művész. Volt benne valami idegenszerű, a többi itteni fiatal férfiakétól elütő, a modora, a beszéde, bár tartózkodóan viselkedett, szabadabb, bátrabb, a lányoknál új volt, az egész lényéből sugárzott valami, amiről nem tudták volna megmondani, hogy mi, de izgatta őket. A tehetség, a köznapin túllévő ember kisugárzása volt ez, aminek minden formájában nagy hatása van a nőkre. Műveltebb is volt, több belső kultúrájú, mint a legtöbb itteni fiatalember. Egyszerre divatba jött hát.

Vilma korrektül forgolódott vendégei között. Igen egyszerű, házias, pedáns rendes és tiszta volt a külseje, mindenkivel pontosan úgy beszélt ahogy illett. Sándor úgy érezte, ha ő hozzá szól, a hangjában egy árnyalattal több a kedvesség, mint mikor a többi fiatal emberekkel beszél. Csinos leány volt, kissé szögletes formájú és merev, de arcszíne hamvas volt, mint az őszibarack és a haja dús hullámos sötétszőke. Sándornak tetszett, anélkül, hogy elbájolta volna. Volt ott egy a harmincakban már benne lévő férfi, aljárásbíró, Korcsek nevű, aki szemmelláthatólag pályázott Vilmára, de Sándor úgy vette észre, a leány jóval hűvösebben szól ehhez az úrhoz, mint őhozzá. Ez tetszett a hiúságának. Jól esett neki az egész diszkrét tónusú, nem nagyon élénk és csillogó, de azért mégis úrias és tiszta levegőjű társaság. Most vette észre, hogy tulajdonképpen életében először van igazi úri nők között. Pesten voltak sikerei nők körül, de micsoda nők voltak azok? Modellek, kócos színésznövendékek, akik féllábbal már benne voltak a demi-mondéban, egy féltehetségű bohém szobrász adakozó kedvű felesége s még néhány efféle fajta nő. Úri nővel nem beszélt az egész öt évi pesti művészkedése alatt. Most új volt neki itt minden és tetszett is. Nem volt annyira elragadtatva, mint az anyja, de jól érezte magát. Ebben a társaságban nem érezte a művészélet utáni honvágynak azt a sajgását, amely máskülönben néha még erősen kísérgette.

Ezután már gyorsan fejlődtek a dolgok. Nem telt bele két hónap és Vaymár vőlegénye volt Vilmának, újabb négy hónap múlva Molitorné kiköltözött a régi temető melletti új családi házból, amelyben a fiatal házaspár részére rendezett be szép lakást, maga pedig városi házukba ment lakni. Vaymár mindjárt az esküvő után rájött, hogy a felesége vagyonosabb, mint amilyennek hitte. Kényelmesen, nyugodtan éltek. A fiatal asszony nagyon szerelmes volt, Vaymár kezdetben néhány fokkal hűvösebb, bár ő is szerette Vilmát. Csakhamar azonban az ő érzékei is felgyulladtak az asszonyka lobogásától s a viszonyuk erősen érzéki természetű lett. A fiatal házasok tipikus csókolódzó életet éltek, alig érintkeztek a legszűkebb családi körön kívül valakivel, ami Vaymárnak különösen kedvére való volt. Élvezte az előkelő, halk ritmusú életet is, amibe belekerült, a nagy tisztaságot, a mindig kifogástalan asztali fehérneműt, a szép ezüstöt és üvegholmit az asztalon, a polgári jómódnak mindazokat a kellékeit, amelyekre addigi életében csak kívülről nézegetett, a tiszta, mindig korrekt külsejű és viselkedésű fiatal asszonyt, aki egész nap sürgött-forgott a házban, pedáns aprólékossággal takarítgatva, varrogatva, a cseléddel zsörtölődve, a szép kertet a ház végében, az egész jó stílusú életet, amibe házasságával belecsöppent.

Az anyósával jó viszonyban volt. Molitorné derék, energikus, igen okos asszony volt, nem avatkozott bele a fiatalok életébe, csak ha valami háztartási komplikáció miatt Vilma segítségül hívta. Ilyenkor szép csöndesen, a tapasztalt okosság magától értetődő fölényével elintézte a bajt. A fiatal pár első kis összezördülése után Vilma hozzáment panasszal, de ő összeszidta és hazaküldte.

- Nekem ilyen dolgokkal ne jöjj. Ha bajod van az uraddal, intézd el magad. Különben is ebben a dologban az uradnak van igaza. Eridj haza és békítsd ki.

Vilma nagyon hallgatott anyja szavára. Az öreg Vaymárnéval voltak némi bajok, az öregasszonyban föltámadt az anyai féltékenység, minduntalan okokat keresett az apprehenzióra, gyanakodott, hogy a fia családja lenézi, mint az olyan ember, akinek az egész élete egy megaláztatás volt, s most, hogy ez lekerült a válláról, nem tud a megszokott érzés nélkül élni, keresve keresi az okokat, hogy megalázottnak érezze magát. Ami kellemetlenségek ebből származtak, azokat is rendesen Molitorné intézte el, békésen, okosan, energikusan. Végeredményben úgyis csak okvetetlenkedés volt ez az öreg asszony részéről, alapjában véve boldognak érezte magát, életét teljes sikerrel koronázottnak s gyermekes örömmel élvezte azt a tekintélyt, amelyet eddigi szűk élete kis körében, a Vám-utcai szegény asszonyok között a fia szerencséje szerzett neki. Nyugodtan, egy küzdelmes, de sikerült élet tudatában hunyta le szemét fia házassága után másfél évvel, mikor egy hirtelen tüdőgyulladás a sírba vitte. Vaymár Sándornak nagy megnyugvás és vigasztalás volt, hogy anyja életének utolsó két esztendejét sikerült ilyen boldoggá tennie.

A felesége rokonságával is tűrhető viszonyban élt. Respektálták benne a Vilma jó férjét, elismerték az övéiktől teljesen elütő és mindenesetre magasabb színvonalú műveltségét, kicsit mosolyogtak anyagi dolgokban való nemtörődömségén. Vilma ugyanis mindjárt kezdetben rá akarta bízni vagyona kezelését, de ő idegenkedve nézte az értékpapírokat, bankszámlákat és kijelentette, hogy ehhez ő nem ért, nem is akar vele vesződni. Vilma tehát maga kezelte a vagyonát. Mikor ezt a jelenetet elmondta Kazi bácsiéknál, mindnyájan nevettek rajta:

- Az a piktor! - kiáltott fel Kazi bácsi a pénzzel bánni tudó ember lenézésével, amelyben azonban benne volt a pénzre beigazított eszű ember respektusa aziránt, akinek a pénz nem olyan fontos, mint neki.

Amiben Vaymár különbözött tőlük, néhány szokását, modorának némely különbségét, számukra néha paradox nézeteit azzal intézték el: az a piktor! A polgáremberben mindig van valami idegenkedő furcsálkodás, de valami be nem vallott tisztelet is a művész-fajta iránt, többé-kevésbé imponál neki a művész szelleme, kevésbé röghöz tapadt életnézete s az a tény, hogy a művész olyan dolgokat tud, amelyek az ő számára teljesen ismeretlenek. Vaymár nem volt agresszív különvéleményeiben, nem sokat beszél rokonai társaságában, nem vitatkozott velük, hűvös tapinatossággal siklott el a közte és közöttük kiütköző különbségek fölött. Azzal az alkalmazkodással igazi lényének eltitkolásával, amelyet még anyjával való viszonya révén megszokott, simulni igyekezett új környezetéhez és ez annyira sikerült neki, hogy néha maga is azt hitte, velük egyformává lett. Ez nem csak a rokonságra vonatkozott, hanem mindenkire, akivel a városban érintkezni kénytelen volt. Néha feltűnő szarkazmusa árulta volna csak el, ha lett volna olyan megfigyelő, aki észre vegye, hogy van benne valami magába fojtott, valami, amit önmaga előtt is rejtegetni igyekezett. Egész bizalmasan, Vilma előtt néha elárulta, hogy az embereket, akik között él, butáknak és ízetleneknek tartja és a fiatal asszony haragudott ezért, mert ő ezeket az embereket szerette, ezek jelentették az emberiségnek azt a részét, amely számára egyedül fontos volt. Egyáltalán nem értette, hogy lehet csak egy szót is szólni ezek ellen az emberek ellen, akiket ő megszokott, akik az ő levegőjéből valók voltak, akikkel ő minden nézetében szolidáris volt. Olyan emberek, mint Privigyey bácsi, szemében az emberi tökéletesség megtestesülései voltak és sehogy se tudott belenyugodni, hogy az urának külön véleményei vannak velük szemben. Azok közé a tömérdek sok példányban meglévő lények közé tartozott, akik sohasem formálnak maguknak semmiről saját ítéletet, mindenben átveszik környezetük, kasztjuk ítéletét, tulajdonképpen nem is gondolkoznak a világ és az élet dolgairól, csak felhasználják a készen kapott gondolkodási kliséket. Az ura szabad szelleme, egyéni ítélet-módja cinizmusnak tűnt fel előtte. Vaymárt viszont az ő gondolattalansága bosszantotta.

A házasság harmadik évében, az érzéki láz múltán már mindinkább kezdtek kiütközni közöttük bizonyos inkompatibilitások. Vilma mindjobban belemerült a takarítás, a főzés, a baromfiudvar gondjaiba, nem érdekelte a világon semmi más. Roppant kicsinyes lett, örökké panaszkodott a cselédre s kinek öntötte volna ki panaszait, ha nem a férjének? Vaymár unta ezeket a kicsinyes gondokat szórakozottan hallgatta, kelletlen megjegyzéseket tett, mire Vilma megneheztelt.

- Nincs benned semmi támaszom, - panaszkodott. Nem tudni, honnan vette ezt a szót, de nagyon tetszett neki és bizonyos fájdalmas önérzettel ejtette ki.

Gyakoriak lettek közöttük az apró zsörtölődések, neheztelések. Azt a szokást vették fel, hogy nem pöröltek, hanem egyszerűen nem beszéltek egymással s az ilyen neheztelő hallgatás néha egy hétig is eltartott. Az ilyet könnyebb elkezdeni, mint végét vetni. Nem egyszer Molitorné békítette ki őket, aki maga élénk szellemű, érdeklődéssel és életkedvvel teljes asszony volt és aggódva nézte, hogyan szűkül össze leányának az agyveleje.

- Érdeklődj egy kicsit, olvasgass, zongorázz, próbálj az uraddal okos dolgokról beszélni, tanulj tőle. Az ilyen férfi nem arra való, hogy kicsinyes házi dolgokkal veszkődjön.

Vilma próbálta megfogadni anyja szavát, könyveket kért az urától, kérdezgetett tőle egyet-mást. A könyvek mellett azonban mindig elálmosodott, hiszen még az újságot elolvasni sem volt türelme. Az ura türelmesen próbált neki magyarázni egyet-mást, beszélt neki művészetről, irodalomról, aktuális dolgokról, ő szegény meg is feszítette figyelmét, de hiába, nem érdekelték ezek a dolgok s nem ragadt meg a fejében semmi belőlük. Vaymárra nagy hatással volt a zene, különösen Mozartot szerette. Rávette Vilmát, aki lány korában évekig tanult zongorázni, hogy tanuljon meg egy-két Mozart-darabot. Vilma megtette a kedviért s egy este eljátszott neki egy szonátát, szorgalmasan, korrektül, de a léleknek a legcsekélyebb nyoma nélkül. Vaymár nem szólt, megköszönte a játékot, homlokon csókolta Vilmát és többé soha nem bíztatta zongorázásra.

- A feleségem igen derék asszony - intézte el magában - de művészi érzék nincs benne egy csöpp sem.

A kölcsönös neheztelés keserű óráiban azonban így fogalmazta meg:

- Tulajdonképpeni úri cselédet vettem feleségül.

Azért szerette a feleségét, az éjszakáik még néha forrók voltak. Nem éltek rosszabbul, mint a legtöbb házaspár, csak éppen az hiányzott náluk, ami a házasfeleket a legjobban szokta összekovácsolni: a kölcsönös összetörődés, a szolidaritás belső érzése, a közös szellemi és erkölcsi levegő. Vaymár a béke kedvéért s némileg önvédelemből is igyekezett a súrlódási felületeket lehető legkisebb térre szorítani, került mindent, amiből vita lehetett volna, szabad ideje nagyobb részét a szobájában töltötte olvasgatva, rajzolgatva, a díványon cigarettázva. Rászokott a kávéházra is, amiért Vilma haragudott reá, mert hazahozta a kávéházi levegőt a kabátján s mert ő a kávéházba járást nem tartotta elég úri dolognak.

A művészetről sokat gondolkozott Vaymár, ha egyedül volt, nem is tudott másról gondolkozni, sokat is olvasott, különösen művészek életrajzait, ábrándozott a nagy utazásokról Olaszországba, Párizsba, Görögországba. Persze az utazásokból soha nem lett semmi. Mikor egyszer óvatosan megpendítette egy velencei-firenzei út tervét, Vilma olyan szemeket meresztett rá, hogy többé nem volt kedve a dologgal előhozakodni. Rajzolni sokat rajzolt, a maga mulatságára, apró stúdiumokat, tájakat, de festeni csak egy képet festett három év alatt: a Vilma arcképét, amely nagy elismerést keltett a családban és az ismerősök körében. Vaymár igyekezett is benne eltalálni a publikum ízlését és szándékosan utánozta László Fülöp modorát, amely abban az időben volt népszerűsége tetőpontján. Néha meghívta egy-egy tanítványát magához és lerajzolta, az ilyen fejeket már maga számára készítette, egy-egy ötletet próbált ki rajtuk s nem igen mutogatta senkinek. A negyedik évben már erősen unni kezdte magát otthonában, a rajztanári munkában nem talált kielégülést, hiányzott neki a kedvére való munka, amely betöltse a lényét. Ekkor végre elkezdett komolyan dolgozni, tömérdek stúdiumot csinált mindenféle technikák szerint. Festőállványt vett, a szobáját átalakította műteremmé Vilma kétségbeesésére, aki mindenben azt látta, hogy piszkot és rendetlenséget csinál. Végre úgy egyeztek ki, hogy a ház emeletén lévő vendégszobában rendeztek be műtermet, ahová idegen nem tette be a lábát soha s Vilma is csak egyszer, mikor a berendezés dolgában intézkedni ment fel. Nemcsak nem érdekelte a férje munkája, hanem antipatikus volt neki, olyasforma érzése volt iránta, mint annak idején az öreg Vaymárnénak. Talán természetében rejlő féltékenysége is ebben élte ki magát, mert más fajta féltékenységre Vaymár semmi okot sem adott. Miután azonban látta, hogy férje ebben a dologban nem enged, beletörődött, bár minduntalan elárulta, hogy nem szereti ezt a pacsmagolást.

Így éltek már öt éve apró csetepatékban, de elég békességben. Mindegyikük beletörődött a másikba, elnyelte fel-feltámadó keserűségeit, kikerülte, hacsak lehetett, a súlyosabb civódások alkalmait. Ebbe is Vaymár volt a türelmesebb és engedékenyebb, bevonult belső életébe, művészi gondolataiba, belemerült munkájába és alapjában véve azt hitte, egészen jól él feleségével.

Hát most mért ez a hirtelen fellázadás? Ezt az arckép ügyet is el lehetett volna intézni békességgel a szokott elsimító és alkalmazkodó módon. Röstelte magát fölgerjedése miatt. Miért is makacsodott is így meg? Az ebéd alatti kelletlenség volt az idegeiben? Az az oka mindennek, hogy az ajánlat éppen akkor érkezett, mikor egészen más tervek és művészi inspirációk hatalma alatt állott? Semmi esetre sem volt okos dolog. Azt kellene tenni, hogy most bemegy a feleségéhez és kibékíti. Ezzel az odújába való dacos visszavonulással csak elmérgesíti a helyzetet. Ez a mostani konfliktus még élesebb, mint az eddigiek, nem jó vele tréfálni.

Már kész volt az elhatározása, mikor az ebédlőből a felesége járását hallotta. A mozgása hangjából, a cipője kopogásából (ez nem a házi cipő hangja) úgy vette ki, az asszony felöltözött és el akar menni hazulról. Hallotta, hogy kinyitja a kredenc felső rekeszét és kotorász benne. Ott tartja a retikülét, hát csakugyan elmegy hazulról.

- Az anyjához megy sírni - gondolta Vaymár és megharagudott. - Megenné a fene, ha egyszer maga intézné el a dolgát. Muszáj neki a bajainkat elhurcolni az anyjához...

Előbbi békülékeny elhatározása elpárolgott. Most már azért sem kezdi a békülést.

- Mégis csak cselédnek való - gondolta magában, mikor a külső ajtó becsapódása jelentette neki, hogy az asszony elment.