Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 24. szám · / · Hollósy Simon levelezéséből

Hollósy Simon levelezéséből
I.

Kedves Öcsém Móni!

A küldött 30 forintot megkaptam épp úgy jött, mint a menybeli segítség, mert már annyira voltam, hogy a nők Atelierját be akarták zárni (nőiskola termét) mert nem fizethettem bért érte. A hegedűt csak ma küldhettem el címedre postán azért is mert hamarabb nem tudtam pénzt előteremteni a kiváltásra. A hegedűn eljátsztam a G-húron az én legkedvesebb nótámat a "Cserebogárt" szépen bepakoltam a hegedűt és avval a meggyőződéssel mondtam le róla, hogy nálatok jó kézben lesz, és még lesz idő, mikor én azon játszhatom ha valaha tettél jót, úgy tartsd meg ezt a hegedűt magadnak és ne add el ha csak lehet. Kedves Nődnek örömöt fogsz vele szerezni.

Ami az árat illeti azt úgy intézd el, ahogy akarod, ha a magad részére akarnád venni, illetőleg annyit számíts érte, amennyit gondolsz, én nekem ezen felül még egy kis képet is küldök, ha te sokallanád az árat érte - különben is megérdemled, ha csak valaki a világon úgy te hogy egy képpel amit ha az Isten éltet (karácsonyig meg fogsz kapni minden körülmények között tőlem) én is ha csak részemről elismerésképpen is viszonozhassam azt a sok szívességet és legőszintébb érdeklődést amit te irányomba elmenetelem óta tanúsítottál.

Sokszor maradtam adósod a felelettel olyankor, mikor azt tenni lehetett volna és kötelességem is lett volna.

Mondhatom neked, hogy ha valaki küzdött az életbe sokat, úgy nekem kijutott belőle. Az igaz, hogy magam is oka voltam sokszor az én bajaimnak, és a legnagyobb bajom és veszedelmem az volt, hogy bíztam abba, hogy maradt reám egy pár ezer forint apai örökség amiből egy kis részt megkaptam, és a többit meg megkapni reménylettem. Legalább annyit, amennyivel magamon segíthettem volna. - Veszedelmem volt, továbbá az, hogy 1885-be nem akartam belátni, hogy nekem az én testvéreim nem fognak pénzt küldeni. (Ezt 6 évi tapasztalat után most már tudom) elég az hozzá, hogy én olyan adósságokba keveredtem, rövid 1 ˝ év alatt, ami még ma is hátráltat. Dolgoznom kellett! Kaptam a képeimért 5-20-70 Markot. Leggyakrabban 10-15-ig adtam el őket egy hét, sőt másfél-2 hétbe belekerült, amíg eggyel elkészültem, de ezeket se adhattam el mind, mert időközben egyet-egyet lefoglaltak és el is vitték a végrehajtók. Most másnál kellett dolgoznom - ez meg megcsalt - nem maradt egyéb hátra, mint éhezni kínlódni és dolgozni! kétségbeesetten. Ha olvastad Murger francia írótól a "Cigány élet"-et (ha nem olvastad olvasd el) ez az életemnek a finomított kiadása - mert én elzüllöttem annyira, hogy nem volt nadrágom, nem rokkom amivel ki mehettem volna az Atelieremből. Minden reggel arra ébredtem fel, hogy csodálkoztam azon, hogy még nem tartotta meg a házi úr a fenyegetéseit t. i., hogy ki tesz a lakásból. - - Már csak azért is kellett ülnöm a staffelei előtt, hogy a házi uram szánalmát hajnaltól késő estig el ne szalasszam képzelheted, milyen életem volt! de nem sokáig tartott így - eladtam a képem Pesten 600 forintért (ami most nálad van) és kaptam reá egy érmet is ami jelenleg zálogba van. Ebből a pénzből kifizettem az adósságaim nagy részét és csak annyit tartottam meg magamnak, amennyivel egy hónapig élhettem és dolgozhattam. 4 képet festettem ez idő alatt 2-t eladtam Pesten 200 forintért 2 visszajött, de már akkorra volt még 3 készen ez történt 1885-1886 telén januárban - egy barátomért jót állottam az Atelierembe még akkor mikor hazulról kaptam pénzt és fizetni tudtam 1885 elején. - Januárba kaptam a bátyámtól az utolsó 20 forintot. 1884-be a nagy képet festettem ebbe az atelierembe ketten béreltük ki - a másik nem tudott fizetni én álltam érte jót, később én se tudtam fizetni, a házi uram azt mondta, hogy menjek ki az Atelierből - ő ki enged engem a képemmel együtt ha egy váltót írok neki, különben mehetek világgá. Ekkor már vagy 10 levelemet válasz nélkül hagyták a fiú testvéreim - Neked nem mertem írni, mert küldtél nekem 1884-ben 100 forintot, akkoriban írtam a polgármesternek Szigeten Szőllősynek - ez azt írta, hogy a bátyámmal nem képes beszélni az ő ajánlatára írtam Breznaynak az ügyvédnek ez sem válaszolt.

Mikor a 600 forintot megkaptam Pestről elmentem a volt házi uramhoz törleszteni - 100 Markot 250-ből a váltóra. A többire nézve azt mondta, hogy várni fog - várt is. Az ő terve az volt, hogy egy házába ahol tiszti kaszinó van, fessek egy nagy képet egy csekély árért, én meg erre nem állhattam reá. - Alkudtunk folytonosan én 500 Markot kértem ő pedig azt mondta, hogy a váltóra ad még 200 Markot, összesen 350-et - én nekem ez kevés volt ő ezen annyira megbosszankodott, hogy a váltót beperelte és a képeimet meg mindenemet amim volt lefoglaltatta - illetőleg mert külföldi voltam, rögtön el is vitték mindenemet - meg maradtam a szép remények helyett amiket kis képeimből reméltem - 2 ing és egy pár cipő egy öltözet ruhával, ezt a ruhát hordoztam 1886 őszig, ez volt az én legkeservesebb esztendőm.

Ha valaha gyilkoltam volna ezzel az esztendővel letörlesztettem minden bűnömet.

Egy szobába laktam 12 Markért és itt festettem, a képekért ahol azelőtt 5-10-70 Markot kaptam nem kaptam most annyit se.

Mikor már látták hogy jövök, intettek hogy nem kell, meg se nézték.

Azon gondolkoztam hogy elmegyek Amerikába, mert láttam hogy itt megélni nem lehet.

Jelentkeztem a francia Consulátusnál - ki akartam menni az Afrikai légióval. Nem bírtam élni! Képzelheted, hogy milyen helyzetbe voltam, de a legszebb még az, hogy a többi hitelezőm mind végrehajtással volt a nyakamon (peren végig ment dolgokkal). A végrehajtók maguk megsajnáltak és el is maradtak végképp.

Hisz hiába is jöttek volna.

Ilyen körülmények között képzelheted milyen leveleket írtam haza a bátyámnak - nem is válaszolt rájuk!!

Anna küldött aztán 100 forintot, mikor a 100 forint a kezembe volt lemondtam a kőhordás terveiről, le az Afrikai katonáskodásról.

Kifizettem a legsürgősebb adósságaimat és keresztet vetve magamra - a titokba tartogatott maradék tőkével kezdtem dolgozni. Tudtam, hogy mi vár reám, a képeimet nem fogom tudni eladni, koldulni nem mehetek, lopni sem. Dolgoztam! de hogy!! A véletlen össze hozott egy olyan szerencsétlen emberrel, mint én magam voltam. Egy Wunder nevű főhadnaggyal, akit én még jobb időkből ismertem meg egy koncerten, amit a kaposvári cigányok adtak Münchenbe ezelőtt 10-12 évvel. Ez az ember járt le hozzánk lovakat venni, vagy ott tanulmányozni valamit. Ott megismerkedett gróf B......ékkal - és a gróf kisasszony beleszeretett a tiszt úrba, eljegyezték egymást és természetesen a szegény tiszt leköszönt a rangjáról a menyasszony kívánságára.

Később aztán a gróf kisasszony beleszeretett egy másik úrfiba - és ennek a szerencsétlen embernek kiadták az utat és ez szépen hoppon maradt.

A hadseregbe nem akarták vissza venni, éppen a bajor király halála idejére esett ez a dolog.

Elég az hozzá, ez az ember vitte az én képeimet eladni az ő régi barátaihoz.

Ő sajnált engem én meg őtet. Mondhatom, hogy a lábait félig leszaladgálta mikor izzadva porosan megjött forró nyári napokon krajcár nélkül éhesen, majd most leülök egy óráig hogy ebéd (idő) után (?) ismét kezdjek futkosni. - Én meg ha csak dohányom volt ebédre dolgoztam addig, amíg ismét kopogott barát vagy ellenség.

Keserves életem volt majdnem 3 hónapig így - nem ment az üzlet. Minden erőfeszítéssel sem.

Wunder maga is belátta, hogy ilyen fejből festett dolgokat nem lehet jó pénzen eladni.

Egy nagy tervünk volt. - Moni ez amit leírok az én véremen ment keresztül, vigyázz!

Egy utolsó próbálkozásra szántuk el magunkat, ugyanis megkezdtem 3 képet - amikhez a legnagyobb nélkülözések között ült nekem Wunder, és egy ismerős gyönyörű szép kisasszony modellt könyörületből. Én koplaltam az első héten Wunderrel írtózatosan. Ő meg még este szaladgált rámákat keríteni a képekhez. - Ez a hét irtóztató volt, ha most reá gondolok - akkor tele voltam reménnyel, csak nagyon éhes és fáradt voltam... -

De hogy a végrehajtó a mi tervünket el ne ronthassa az első kész képet elvittük egy ismerős kocsmároshoz, aki nekünk ettől fogva ebédet és szivart adott. A másik kép szintén oda került egy hét múlva, a harmadik egy katona tisztet ábrázolt egy úri nővel egy parkba lovon porosz huszár tisztet festettem fénykép után tájképbe, ez volt az egyetlen fejből festett dolog.

Denique a gyönyörű szép kisasszonynak megköszöntem, hogy engem kisegített. Wunder a rámákat előteremtette gyönyörű szép rámák voltak. Rendbe voltunk!!! Estve a kocsmáros jóindulatából még vacsorát is kaptunk hitelbe - nagyba szivarozva kívántunk egymásnak jó éjszakát. Holnap reggel! - (viszi Wunder a képeket.)

Keddi nap volt, már reggel jókor jött a kocsmárosné, hogy neki ma pénzt adjak nem bánja akár honnét. A házi uram is figyelmeztetett, ha eladom a képeket ne feledkezzek meg róla. -

- - Úgy 10 óra után jön egy kis leány hozzám azzal a hírrel, hogy a Herr Wunder nagyon rosszul van, és kér engem, mert ő is mára ígért pénzt valakinek, hogy vigyem el én a képet egy ezred orvoshoz. - Én házalni csak nem fogok a saját képeimmel - műkereskedőhöz elvittem volna utoljára egy hordárral de ezt sem tehettem, mert ha engem látnak, már messziről intenek, hogy nem kell ez tény!!

El voltam keseredve!!Mit tegyek most?

Bementem egy faluba az ebédet elkóvályogni - és ebéd után mert izzadtam egy gyufából faragott fogpiszkálóval beállítottam a kávéházba mint aki az evés nehéz izzasztó munkája után megy felfrissülni oda.

- Rendeltettem egy kávét egy krajcár pénz nélkül, megjegyzem hogy ide sok magyar járt akiktől esetleg kérni akartam kölcsön pénzt.

Éppen azon gondolkoztam, hogy ha kapok pénzt ne menjek-e ahhoz az ezred orvoshoz?

Gondolkoztam azon is, hogy hátha az nem veszi vagy nem lesz otthon, és én nem fizethetek ma este. Hol hálok, nem merek haza menni! - Megesznek elevenen, ha nem adok ma pénzt. A mosóné a kocsmáros. Jaj! Jaj! mi lesz velem! Hát ezt a kávét miből fizetem?!!

- - Na de "ahol a legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség" - Saját tapasztalatommal is bizonyítom!

Jön hozzám angyal képében egy magyar zsidó.

"Jó napot kívánok tisztelt Holoschi úr hogy van ön!"

Jól köszönöm - a kérdést csak a nyakam véres!

"Fáj a nyak Ünnek? khérem az én házi doktor nadjan ügyes doktor."

Ejh? Nem érti maga azt bácsi, melyik nyakam fáj nekem. Bajba vagyok! nagy bajba! adjon tanácsot?

Khérem! Halosi ur ne vegye Ün rosz néven de maga maga az oka, miért nem állít ki miért nem fest egy szép khép? Miért nem dolgozik! "Halosi ur, ha nekem volna az a thudomány, ha nekem adná maga az a vastag ujjakat adnák én érte tiz ezer - adnék 20-30 ezer forint, és maga mondja, hogy nincs pénz hogy maga bajba van, már Halosi úr nem akarok Önt sérteni de úgy kell magának ha nincs pénz, miért nem festi ön valamit a kunsthändlernek, egy szép kép?" még azt is mondta, hogy milyent fessek.

Én azalatt kiittam a kávém a Jordán pedig cigarettlit oferált - rágyújtottam előbb aztán mondtam neki a húsos pofája mellett elfújva a füstöt, hogy kedves Veldkugel (így hívták kereskedő volt, ügynök) ne lökdösődjek olyan nagyon a százezerekkel, inkább adjon nekem 3 markot, hogy a kávém kifizessem, meg a képeimet hordárral küldhessem ide oda ha már annyi pénze van. Nem akarlak kínozni - sem pedig untatni, rövidesen csak azt jegyzem meg, hogy az akasztani való gazember ajánlkozott arra, hogy én hatalmazzam fel arra, hogy zálogba tehesse a képet, ha másként nem tudja eladni - biztosított 400 markról - és csakugyan úgy is lett elzálogította a képeimet.

- - - - - -

Képzelni sem lehet irtózatosabb állapotot az enyémnél másnap reggel 4 órakor már a zsidó lakása előtt voltam, 5-kor kinyitották a kaput, a szülei itt laktak (Pesten volt nagy üzletük azelőtt).

Két szánalomra méltó öreg sírt nekem, az anyja meg az apja, hogy várjak estig ne jelentsem fel a dolgot a policiának - képzelheted hogy Wunder betegen de szegény ettől a csapástól megegészségesedett - és jött követelni a rámáit őtet felakasztja a rámára a házi úr ma csütörtök van, nem mer haza menni. - Hát még én Istenem!

Az öreg zsidóknak sikerült kitudni hogy a képek egy Heunemann nevű Kunsthandlernél lettek itt becsapva, abba meg volt annyi becsület, hogy nem adott neki a képekre sokat, mert engem ismert és gyanította, hogy ez a másik engem rá akart szedni.

Na aztán a Kunsthandler átadta a képeket egyenként egy egy órára Wundernek, úgy annyira, hogy kénytelen volt Wunder a vevőket oda vinni.

Az egész terv annyira meg volt bolygatva, ahogy ezekből láthatod, hogy az eladás silányan sikerült. Én aztán szegény Wundertől elbúcsúztam - beláttuk hogy mi nem vagyunk szerencsések egymással. azóta neki tisztességes hivatala van - él boldogul - és felhagyott a kép eladásokkal. Én pedig hű maradtam a mesterségemhez mai napig és bízom benne mind a hajdani Pápa az ő csalhatatlanságába.

Mint előbb leírtam ezt a végzetes krachot, ez volt nálam a forduló pont, csupa szánalomból lefestette magát erre az eset hallatára Báró Liebig szomszédos házi úr - (annak a híres Liebig vegyésznek a fia) az igaz hogy szánalomból volt rendelve, de fizetve is 30 Mondd. harminc kialkudott markáért, életnagyságba, de csak azért festettem, mert az öreg azt mondta, hogy szerez megrendelést. Képzelheted mennyi függött ettől a portrétól.

Sokat írhatnék de fáj magamnak is erre visszagondolni, csak annyit írok meg, hogy a báróné engem gyűlölt, ha az öreg megrendelést szerzett, azt az asszony elrontotta.

A házi uram fia egy nagy kamasz szemüveges vörös orrú mamlasz udvarolt a báró egyik leányának - ez is lefestette magát velem házbér fejében 50 Markért. Ezt a fejet passióval festettem, képzeld egy nap égetett pofa pufók egészséges vörös orr torzonborz bajusz egy legesleg vakítóbb fehér selyem háttérrel ezt nagyon dicsérték a müncheniek.

De minden bajom mellett kezdett a szerencse derengeni felém, azt hittem portré festő maradok, volt egy 240 markos megrendelésem is - de ezután megakadt az én szerencsém - hogy ne töltsem az időt hiába, megkértem az én ismerős gyönyörű kisasszonyomat, hogy festesse le magát velem - ha annyi ideig ül, ameddig én akarom, úgy a kép az övé.

Időközben meg bevetődött hozzám egy Kunsthändler, aki nekem 30 Mrkot fizetett hetenként, később többet - (ez az ember eladott egy képet 800 Mrkért, neki festettem 200-ért, egyet 300-ért, eladta 750. - egyet ő meg vett 1200-ért és kapott érte 3500-at).

Én ezt a portrét bevégeztem - erre a portréra kaptam az iskolámat, az igaz, hogy minden erőmet ebbe a portraiba fektettem. Ez alapította meg itt a nevemet 1886-ban. Később a legjobb munkám ami eddig kikerült kezeim közül, most Münchenben van a legelsőbb rangú Kunsthandlernél, ez ki is volt állítva a müncheni glaspalastba 3 év előtt ha Szigetről jönnének Münchenbe, mondd, hogy ha tőlem látni akarnak valamit Brinner str Neben Caffe Luitpold (a világ legszebb kávéháza) Rupprechtnél csak kérdezősködjenek az én képem után, ott láthatják minden újság, minden dicséret vagy gyalázat nélkül. -

Ettől az időtől kezdve határozott álláspontot foglaltam el Münchenbe, elvoltam ismerve első rangú tehetségnek. -

Az adósságaimat fizettem lassan, tanítványaim voltak 40-50 férfi, 10-18 nő, ez havonként rendes körülmények között 800, 1000 mrk bevétel a téli hónapokon át.

A Kunsthandleremet hátba vágtam és arra számítottam, hogy most csinálok olyan képet, ami még Münchenbe nem volt kiállítva. Fogadtam két fiatal legényt modellnek, 1889-ben. Ezt a két legényt nem bírtam befejezni, nagyon jól akartam a képet megcsinálni, nem kíméltem sem időt, sem pénzt, dolgoztam a képen 8 hónapig - már a befejezéshez közel állottam, mikor az egyik legényt elzárták valami katonai halasztás miatt.

- Ezt a képet félre tettem és kezdtem egy másik új témát. Ezzel még most sem vagyok észen és pedig azért, mert az idén az Ateliem elé egy házat építettek és ez elrontotta az egész világítást, új Műterembe kellett mennem - forszíroztam a dolgot itt újból - olyan dolgot akartam csinálni, amivel az iskolámnak még nagyobb hírt szerzek, a téma maga semmi, egy leány ül az ablak mellett és kártyát vet, az ablak tele van virágokkal, ebbe teljes stúdiumot akartam hozni, de már ezelőtt 4 héttel abba kellett hagynom ezt is, mert nem bírom fizetni a modell pénzt.

Egy szóval én elszámítottam magam a két utolsó képemmel csúfosan, belefektettem egy csomó pénzt és nem lehettem velük készen, most kénytelen vagyok arra dolgozni, hogy valamit eladhassak. Én mindig reméltem, hogy csak akad erre a képre vevő félig készen is, de ebbe csalódtam ismét. Addig, amíg a kép kész nincs, nem kapok reá előleget - vagy ha kapnék is olyan keveset adnának a képért magáért is, mint évekkel ezelőtt, 300-400 Mrkot, legjobb esetben ha előleget veszek reá. Különben ezer Markon felül kapok egy képért biztosan.
Írod a többi között, hogy olvastad az újságokat, és az én nevemet, a kiállítottak között hiába kereted - ebből láthatod, hogy miért.

Azt a képet, amelyiken most dolgozom, ha itt el nem adom leküldöm Pestre - de mielőtt Pestre küldeném még Londonba küldöm, ha tehát olvasni fogod a nevem a budapesti kiállítottak között, úgy ez nem jó jel!

Kifáradtam az írásban és félek, hogy nem fogom magam eléggé megértetni veled. Hagyjuk az én terveimet, inkább előadom neked az én eddigi eredményeimet és az ebből kifolyó kilátásokat, úgyszintén az akadályokat is amik utamban állanak erősen.

Máig már mint előbb is említettem neked, biztos alapom van itt Münchenben az iskolámnak híre van egész Németországban - nálunk otthon nem sokat bíznak bennem - azt hiszem, hogy ez inkább a Pista fiatalabb kori irodalmi dolgainak a kifolyása, mert ő ismertté tette a nevét, habár a legcélszerűtlenebbül is, de egész Magyarországon.

Ő sok hibát elkövetett, aminek a levét én most némi részben ihatom kifelé. Neki ezt nem vehetem rossz néven annál inkább sem, mert ő is ennek a súlya alatt görnyed és az öcsém, Jóska szinte. Én mondhatom neked, hogy Máramaros Sziget sokat veszített azzal, hogy őtet a hibái miatt nem tudták felismerni. Ő pedig sokat veszített azzal, hogy nem bírta magát előnyösebben bemutatni.

Legnagyobb hibája volt, a világtóli elzárkózottság és ennek az eredménye, semmi emberismerete nem volt és még ma sincs olyan, amilyen minden olyan embernek kell, aki meg akarja a szájába való falatot a sok konkurens mellett keresni.

Minden keleti fajba úgy az örményekbe is van egy bizonyos alakú és fokú hiúság, ha aztán az ő érdemeit nem bírják méltányolni - össze szamarazza az egész világot és vissza húzódik, embert sem akar látni, ellenségnek hiszi a világot. És nem gondolja meg, hogy így összetett kézzel soha semmit sem lehet elérni. Ebbe a Combinatióba van valami világbölcsesség, de annyira egyoldalú, hogy egy komoly ember, aki az itt létet mindennapi küzdelemmel fúrja át, aki küzd nyílt tekintettel az embertársaival és ellen, egy olyan ember csak szánni tudja azt a bekötött szemű bölcset, még akkor is, ha a bölcsessége az illetőnek ragyogó csillagként van bebizonyítva: - mondom, minden komoly ember 1890-ben azt fogja mondani, a te bölcsességed nem a mai világba való - ez hamis bölcsészet.

Én megírtam egyszer Pistának, hogy ne kaparja ki a más számára a gesztenyét a tűzből, mert megégeti az ujját. Továbbá azt írtam neki, hogy egy Amerikába kivándorló tót parasztnak több világismerete van mint neki.

Ezeket akkor írtam, mikor láttam, hogy az alispán féle dologgal mibe keveredett, mikor a párbajairól olvastam, mert fájt a szívem érte mikor láttam, hogy ő a darázsfészekbe nyúl - feláldozza mindenét ha kell, igaz meggyőződésből kockára teszi a testvérei jövőjét az igazságért. 1891-ben az ilyen embert be kell vinni a disznó ólba, hogy ott tanulja meg mi az az igazság - mikor a gazda tele önti a vályút moslékkal, és a disznó harapja egymást, hogy a másik ne egyen előle lábbal csinál magának barikádot a másik ellen és így ér célt!

Én gyűlölöm az embert, aki az igazságot keresi - azért, mert a mai világban csak mint fogalom létezik az igazság, azért is nagyon szép a mai bíráskodásoknál, hogy itt csak tények döntenek, pereknél írott papíros - bizonyíték - és mégis minden elővigyázat mellett az igazságos bíró hányszor ítél igazságtalanul.

Ilyen formán írtam Pistának és ő azóta engem idegennek tart, azt hiszi, hogy ellensége vagyok. Ha beszélhettem volna vele, megértett volna, de így levélben azt sem tudom, hol, mivel bántottam meg. Ő jobban megbántott engem tényleg, mert olyan helyzetbe hagyott engem a legnagyobb nyomorba, mikor más testvér a legutolsóját is megosztotta volna velem. Ő nekem nem is válaszolt. Én megvagyok győződve arról, ha azt sürgönyöznék nekik, hogy én megbetegedtem, megvakultam - nem segítenének egy krajcárral sem - hanem várnák a leghidegebb flegmával azt a hírt, hogy már nem élek és ez nekik szomorú - talán nagyon szomorú megkönnyebbülés volna. Ez az idő is bekövetkezhetik - én elvagyok mindenre készülve, nyomortól nem félek - Igazságot nem keresek sehol - legkevésbé fiú testvéreimnél - részvétre náluk nem számíthatok a legparányibbra sem.

Ilyen kilátásokkal írok most, mikor már a legnehezebb körülmények között munkámmal és eszemmel egy bizonyos fokig bírtam emelkedni - most annyi baj torlódott reám, hogy én azoknak a súlya alatt összeroskadok.

Nem bírom magam megértetni teljesen, hogy mi az oka annak, hogy én most ennyire jutottam, kellene ismerned a legújabb irányt a művészetben amit úgy neveztek el akik nem értenek hozzá, hogy plenair t. i. világosan festenek mindent fekete festék nélkül, mert ez a természetben nem existál a legsötétebb színű fekete selyem ruhát is kék és vörös színből keverik ki -

Ha te ezt elképzeled, hogy milyen raffinált műérzék kell oda, amíg ezt valaki elbírja érni, úgy fogalmat alkothatsz magadnak arról, hogy milyen gyakorlat, milyen stádium és milyen előrehaladott műérzék kell ahhoz, hogy ezek az ember lépést tarthasson -

Ez az irány, mint minden zseniális újítás az irodalom és művészetben a franciáktól ered és itt Münchenben én viszem az akadémiával, illetőleg az akadémia ellen a lobogót.

Ezért fektettem annyi súlyt a képeim jó befejezésre, amihez nem jutottam, sajnálom. Képzelheted itt Münchenben mennyien vannak ellenem az öregek.

És mégis kénytelenek engem elismerni és szemembe gazsulírozni.

Azért írtam neked, az a cikk, ami a M. Hírlapban volt, az csak egy töredéke annak, amit rólam írt és írhatott, pláne akkor, ha én nem állítottam ki 3 éve semmit. De hogy ez alatt mit haladtam és tanultam, azt tudom. Nekem is bele kellett dolgozni magam ebbe az irányba, mert én is csak azóta kezdhettem tanulni, mióta az iskolám annyit jövedelmezett, hogy az eladásra nem kellett gondolni.

És mint már annyiszor említettem anyagi viszonyaim olyanok voltak, hogy már a télen írtam haza, illetőleg írattam haza pénzért bátyáméknak, de - hasztalan. Anna küldött 100 forintot.

Ebből nem bírtam kijönni, most még jobban benne vagyok a bajba mint akkor, a nyáron tanítványaim is kevesen vannak, és ha az Ősz ilyen nyomorban talál, úgy a bizalom a tanítványaim részéről is meglazul, és én a legnagyobb szerencsétlenségbe juthatok. Hogy én dolgozhassam, kell naponta 3 Mka a modellnek, ez maga 90 Mk. - Műterem és egyéb kiadás - ha ez hiányzik, úgy nem tehetek semmit. Mint mondom, nekem nagyon szorgalmasnak kell lenni, ha existálni akarok.

Most pláne erre az elsejére halasztottam minden még hónapokkal azelőtt összetorlódott adósságot, ezek között 2 váltót, amelyik már augusztus 4-én lejár. 60 Mrk. A másik 6-án 200 Mrk.

- Ha Istent ismersz Moni segíts ki! itt Münchenben ahol hitelem volt, mindenütt igénybe vettem és kaptam is - most jön a visszafizetés ideje és megvagyok akadva.

A Hegedűt feladtam - és hogy hamarébb odaérjen "Wert angabe nélkül", különben be kellett volna pakoltatni asztalossal (vasárnap és csak hétfőn mehetett volna el) külön a hegedűtokot is.

Meglátod milyen instrumentum az - hogy érdemes e pénzt adni érte.

Ha 170 forintot, ami 300 Mrkot tesz ki, küldenél még nekem, úgy én rendbe jönnék egy rövid hónap alatt - és mint a levelem elején említettem, egy kis képet is küldök neked karácsonyra ráadásul.

De e nélkül a pénz nélkül én menthetetlenül nagy bajba keveredhetem, pedig már most is alig tarthatom magam a sok szükségtől. Ha még e hónapban megjön a hegedű, úgy kérlek nézesd meg és ha magad csakugyan nem tarthatod meg, add el ha tudod, csak arra kérlek, hogy minden körülmény között a pénzt, ha másképp már nem jöhet - sürgöny útján vagy express levélben augusztus 5-re már itt lehessen, mert e nélkül nagy bajom lehet.

- Addig is míg a legédesebb álom a viszontlátás bekövetkezhetik és ha az Isten is úgy akarja, hát úgy lesz, hogy mi még látjuk egymást, addig mondom az Isten áldjon meg titeket otthon mindnyájatokat

Simi.

U. i. a rajkókról még nem beszélhetek - a feleségem pedig ugyanaz a nagyon feldicsért szépség, akiről levelem elején beszéltem, most különben már megtört különösen az utóbbi időkben - Én rajtam ugyan a legnagyobb szerencsétlenség sem tud már kifogni, meg vagyok fásulva, csak az ijeszt, ha látom, hogy az a szegény nő napról napra esik össze. Szó nélkül tűr, abba az egybe reménylek és bízom, hogy talán jobb dolgom lesz, majd megváltozik Ő is. Kétségbe voltam esve, hogy a tüdővész mutatkozik rajta, és én olyan nyomorult koldus voltam és vagyok, hogy összeszorult szívvel tétlenül néztem a szomorú valóság elé, de hála Istennek ettől hiszem, nem kell félnem, azt hiszem gége baj volt.

A bátyáimnak ne szólj semmit rólam, ne is tudjanak meg rólam se jót se rosszat, ha már ennyire vagyunk.

A feleségem tiszteletét ide zárva maradtam kérésem kérve, kérve ismételve a te rossz

rokonod

Simi.

Vasárnap egész nap írtam neked az én szomorú élettörténetemet. Majd lesz tán idő, mikor a jobb dolgokról is tudósíthatlak.