Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 24. szám

Gellért Oszkár: Biró Lajos, a publicista

Ötven vezércikk. Az első 1914. június 30-nak dátumát viseli, az utolsó 1918. november 1-én kelt. Ötven vezércikk, ötvenkét hónap alatt, de nem egyenletesen elosztva. a cikkek folytonossága időről-időre megszakad. Az író azt mondja erről előszavában, hogy rendszeres publicisztikai munkáját részben katonai kötelezettsége tette lehetetlenné, részben pedig az, hogy a "Vázsonyi-féle rémuralom és utána a Wekerle-féle prostituált uralom" idején a cenzúra nekivadulása miatt kétségbeesetten maga hagyta abba a munkát. De ezenfelül sem öleli fel a könyv az író egész publicisztikai munkásságát, mert ha minden cikket, amit a háború alatt írt, fel akart volna venni gyűjteményébe, akkor, úgymond, öt kötetet kellett volna kiadnia. Ha publicisztikai munkásságának korlátja volt a cenzúra, teljes nyíltszavúságát önnön cenzúrája is megakadályozta. Ezzel a tudattal kell olvasnunk utólag is cikkeit. "És ha - írja egyik cikkében - cenzúra nem volna, akkor is határokat kellene a tollnak maga elé szabnia, mert vannak dolgok, melyeket akkor sem írnék le, ha cenzúra nem volna, bár minden fülbe úgy szeretném belesuttogni őket, hogy a gondolat és a szavak mélyen égessék magukat kitörölhetetlenül é elfelejthetetlenül és izzóan és sajogva az agyvelőbe De cenzúra is van. Előbb magamat cenzúrázom, azután azt, amit mondani akarok, osztályozom, válogatom és kirostálom, és most azt, ami megmarad, azt olyan óvatosan, olyan tartózkodva, olyan fenntartásosan írom meg, hogy az igazi cenzúra felülről kapott utasításai értelmében és lelkiismerete szerint átereszthesse. Így jut a nyilvánosság elé az - egy része annak - egy töredéke annak, amit úgy érzek, el kell mondanom." Sokszor panaszolja, hogy milyen egyenlőtlen ez a harc. Mert az uszítók mindent elmondhatnak, ő azonban a végső problémákról és az alapvető kérdésekről egyáltalán nem írhat, és vannak sebek, amelyekhez hozzá sem nyúlhat. (Ezt utóbb a kritikus is konstatálni fogja, mert az író önismerete még nem jelenthet számára igazolást és felmentést.) "Megérti-e az olvasó azt, amit elhallgatok, azt, amire halkan utalok, azt, ami belerejtőzött egy jelentéktelen mellékmondat egyetlen szavába, hogy érte íródott az egész cikk?"

*

Ötven vezércikk... Mikor még Kossuth Lajos Magyarország politikáját a vezércikkeivel akarta irányítani, Széchenyi gúnyos-komoran figyelmeztette rá, hogy a vezércikkíró még nem a nemzet vezére, legföljebb amolyan sebeket kötöző, mögöttes területen járó misericordianus frater. Bíró Lajos azt tartja, hogy a vezércikk mindig az örökkévalóságot ostromolja, de azért az örökkévalóságra nem számít és nem spekulál. "Huszonnégy óráig élni: ez a szerényen büszke vágya. Újságcikk ennél többet nem akarhat és ne is akarjon."

Hogyan történt mégis, hogy ezeket a rövid életre szánt cikkeket most könyvben összegyűjtve adja az olvasó kezébe? - veti fel ő maga a kérdést s mindjárt azzal a vallomással felel rá, hogy nemsokára szüksége lesz arra az igazolásra, bizonyságtételre, erkölcsi erőforrásra, amit kötete jelent. November 12-én - alig néhány nappal a magyar forradalom kitörése után - az írót már, ha körülnéz a magyar fórumon, megint megrohantja az elviselhetetlen undor. "Hát örökké egy erkölcsi kloakával kell itt harcolnia az embernek" - írja felháborodottan és tiszteletreméltó naivitással. Azt akarja tehát, hogy cikkei legyenek a bizonyság, a tanúságtétel arra hogy egy szenvedő lélek mily keservesen vergődve kereste az újságot és akarta a jót a véres négy év alatt.

Ez őszinte líra. S hogy jót akart, hogy keservesen vergődött, hogy szerette az igazságot, arra ötven cikkének mindegyik sora valóban bizonyság. De a jóakarat és az igazságra való törekvés még nem elég. Az a kérdés, hogy az igazságot, amit keresett, meg is közelítette-e?... hogy megtalálta-e, arról soha, semmiféle, a vezércikkírói munkát meghaladó, sokkalta magasabb rendű írói alkotásnál sem lehet beszélni.

*

Önmaga bocsátja előre bevezető soraiban, hogy egyben-másban tévedett, de különösen tévedett abban, hogy a magyar, német és osztrák államférfiak okosságát túlbecsülte. Nem merte őket, úgymond, elég ostobáknak tartani. Utólag kellett belátnia, hogy tökfilkók. Legkínosabb tévedései egyikének Czernint vallja. "A pacifizmusnak ez a szélhámosa valóban becsapott. Olyan jól megtanulta a pacifizmus igéit, hogy apostolnak és államférfinak néztem, holott festett arcú komédiás volt és hiú fecsegő."

Tiszáról 1914. június 30-án azt írja, hogy ne csodálkozzunk rajta, ha egy-két év múlva a monarchia leghatalmasabb embere lesz. "Bécsben ő róla azt hiszik, hogy nagy államférfi. És miránk, magyarokra, nem kisebb csapás, mint rájuk, hogy ebben a hitükben csalódnak." Hatalmas férfi és kemény vezér - állapítja meg róla később, a háború közepén -, de egész hosszú politikai pályáján nem volt egy gondos, nagy reformeszméje, nem volt egy gyógyító gondolata a beteg ország számára. A felfordítás és leteperés genieje, felkorbácsoló és forradalomcsináló.

Andrássyról csak egyszer olvashatjuk véleményét. Mikor elküldi jegyzékét Wilsonhoz a monarchia különbékére való készségéről. Akkor ez a vélemény nagyon lesújtó. "A régi rend embereit talán gyűlöltük, most megtanultuk megvetni őket." De Tisza holttesténél már a kiengesztelődés igéjét hallatja: az új Magyarországnak olyan vezéreket kíván, mint amilyen ő volt a régi Magyarországnak.

Abban mindvégig következetes, hogy a magyar parlament politikusai között Károlyi az egyetlen, aki érzi a történelem szavát.

Kezdettől fogva kételkedik a központi hatalmak győzelmében. S mikor katonai sikereink tetőpontján állunk, akkor is azt írja, hogy harctéri helyzetünk lényegesen nem javulhat többé, itt nincs mit nyerni. A világhelyzet ellenben még mindig változik, és egyre csak a mi kárunkra. Amily kíméletlen kritikával illeti a központi hatalmak államférfiait, oly gyengéden siklik el néha az entente imperialista államférfiai fölött. Önnön cenzúrája mögött mintha egy londoni és párizsi cenzor állana olykor őrt.

*

Már 1914. június 30-án, egy nappal Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után és egy hónappal a világháború kitörése előtt világosan látja, hogy Belgrád tökéletesen legyőzte Zágrábot s az egész délszláv világot hallatlan erővel vonzza magához. "Románia ugyanakkor elszakadóban van a monarchiából, minden percben Oroszországhoz csatlakozhatik és holnapra a román politika nyíltan bevallott céljává Erdély elszakítása lehet. Az Olaszországgal való szövetséges viszony ugyanakkor meglazult, Trieszt és Fiume és különösen Albánia miatt az olasz közvélemény egyre nagyobb ingerültséggel nézi a monarchiát, és szinte csak alkalom és idő kérdése, hogy Olaszország szövetségesből ellenséggé váljék"... "A monarchia ötféle irredentáját - írja 1914. július 2-án - csak olyan kormányzat győzheti le, amelynek demokráciája befelé éppen olyan bátor, mint az imperializmusa kifelé... és ha mi nem oldjuk meg a magunk délszláv kérdését, egyszer csak mégis Szerbia fogja megoldani..."

1914 július elejétől 1916 tavaszáig nem vesz fel gyűjteményébe egyetlen cikket sem.

Innen kezdve sok cikkének alapmotívuma a magyar középosztály gyávaságának korholása, lángoló feleletre vonás, amiért ez a középosztály nem veszi kezébe az ország sorsának intézését, amiért a kopott kabát - bírók, tanárok, tisztviselők - nem röpíti ki a frakkot és díszmagyart a magyar politikából, amiért nem tudja felfedezni, hogy a munkászubbony az egyetlen igaz testvére.

*

Egyszer így ír: A háborút nem a kapitalizmus okozta... A kapitalizmus legfeljebb segített megteremteni a század reggelének azt a reménytelen szomjazását és sivár lelki ösztönt, amelyben az elepedő tömegek lázasan kaptak a háborús mámor narkotikumán... Máskor már így: "...a francia nagytőke uralmi vágya és a francia gyarmati imperializmus semmiben sem különbözött akármilyen más kapitalista vagy imperialista terjeszkedési vágytól."

1916. november 21-én: "Egy világkorszak elmondta a maga végső szavát. Egy évszázadokig tartott gazdasági rendnek az emberiség nagy óráján ütött az utolsó órája. Európa kormányai tegnap az anarchisták ellen teremtettek nemzetközi megállapodásokat. Holnap... holnap a háború ellen teremtenek nemzetközi megállapodásokat... de holnapután megint az anarchia ellen: a termelésnek és a fogyasztásnak apákat legyilkoló és gyerekeket éheztető anarchiája ellen... A háború után Németország lesz az európai demokrácia vezető állama. És Németországban a demokrácia szociális demokráciát jelent. És egész Európának nincs más választása: kollektív gazdasági rend vagy pusztulás. - Európa nem fog elpusztulni."

1917. január 24-én: Ma már egyetlen utópia van a világon: az a feltevés, hogy a háború utáni Európában a háború előtti Európa politikai berendezkedéseiből kő kövön nem marad.

Az előzményeket tehát nem látja oly ragyogóan világosan, mint a következményeket.

*

Ezt is jó előre írja meg: "Minél több félteni valója van a mai társadalmi rendben valakinek, annál nagyobb érdeke, hogy a háború véget érjen... Ha a nagytőke felébred a hadinyereség narkózisából és Londonban és Párizsban csakúgy, mint Berlinben, hozzálát a béke megteremtéséhez, akkor... akkor se marad többé kő kövön. De az európai társadalmak életének nagy átalakulását, a lebontást és a felépítést akkor még lehet a medrében tartani."

Továbbá:

"Ha egyszer az angol és francia népet sikerült megnyernünk, akkor vagy csinálja Lloyd George és Poincaré a békét, vagy pedig - mert a demokrácia ezt lehetővé teszi - a helyéből kiröpíttetik..."

S végül:

"Nem diplomatákkal lesz nekünk dolgunk a béketárgyaláson és a diplomatákat hiába is invitáljuk a béketárgyalásra... A béketárgyalás a népek tanácskozása lesz..."

*

Magyarországról.

Bevezetőben előrebocsátja, hogy ha a hadat viselő két csoport közül az egyik győzni fog, mi csak a legyőzött lehetünk. Ez az alapfeltevése. Hipotézis, amit igaznak kell elfogadnunk, mert nincs ellenpróbája.

A magyarok egyetlen létérdekét kezdettől fogva abban tudja, hogy Magyarország csonkítatlanul és sértetlenül kerüljön ki a világháborúból. Magyarország minimális hadicéljai egyúttal a maximális hadicélok is: Magyarország területi integritásának megvédése. 1916 decemberben úgy látja, hogy Magyarország integritását immár gondolatban se kezdheti ki senki. 1917 januárjában pillanatra mintha meghökkentené Willsonnak a Balfour táviratára küldött válasza, annak a nemzetiségekre vonatkozó fejtegetései. De hamar megnyugtatja magát. A nemzetiségi elv korlátlan érvényesítéséről, írja, csak együgyű kiabálók beszélhetnek, a tízes szövetség vezető hatalmainak legalább annyi okuk van rá, mint nekünk, hogy ennek az elvnek rideg érvényesítésétől tartózkodjanak... Az osztrák-magyar monarchia nemzetiségi kérdéseit a demokrácia megoldhatja, aki Magyarországot darabokra akarná tépni, az nem megoldaná a nemzeti kérdést, hanem teremtene annyi új nemzetiségi kérdést, ahány darabot Magyarország testéből elszakítanának. "De hiszen Wilson ezt nem is akarja." Ezért sürgeti unos-untalan, hogy Magyarország egységes és elszántan, elsőnek álljon Wilson mellé. Rendületlenül bízik benne még akkor is, mikor a Matin hírül adja, hogy tizennégy pontját elejtette.

*

1917 augusztusában arra épít, hogy maguk az angol és francia államférfiak se beszélnek többé az osztrák-magyar monarchia felosztásáról. Még 1918. szeptember 19-én is azt írja, hogy a cseheknek a magyar területre vonatkozó követelése amúgy se komoly.

Ilyen optimista kezdettől csaknem végig - dacára annak, hogy közben jól látja, mennyire nincsenek barátaink sehol és mindenütt csak elkeseredett harag és lángoló gyűlölet sziszeg felénk -, hogy végül is helyet adjon a teljes reményvesztettségnek. Október utolsó hetében a katasztrófát már dübörögni érzi, akkorra már a Károlyi-kormány is későn jött. Miért? Ha a békekonferencia a népek tanácskozása lesz? Sok előrevetett ítélete ma igazolva van, de épp így igazolva lehet sok olyan - a mai helyzettel ellentétes jóslata is - ami csak holnap válik valóra. Mennyi titkot, leleplezést kapunk még a világháborúból? Mit tudjuk ma, mikor és mennyit mulasztottunk? Mit tudjuk ma, nem daraboltak volna-e fel, vagy nem darabolódtunk volna-e fel, ha egy évvel ezelőtt is kötünk különbékét? Könyve "A kezdet és a vég" címet viseli. az a kezdet, amit 1914. június 30-án írott cikke jelez, nem az igazi kezdet, sokkal mélyebbre kell ahhoz visszanyúlni. És hisszük, hogy végnek sem az a vég, ami könyve utolsó, sötét lapjairól feketéllik felénk.

*

Mit mondjunk az ötven vezércikk szellemének e kimerítő ismertetése után?

Inkább csak elfogad, aláír és apodiktikusan kimond, mintsem kutat. ("Nem igaz, hogy Németország gazdasági fejlődése veszedelemmel fenyegette Angliát... Mihelyt vége van a háborúnak, Anglia megint az lesz, ami volt: az a hatalom, amely éppen úgy azt óhajtja legelsősorban, amit mi: a meglévő birtokállomány megtartását... Angliának a háborúban semmi veszteni valója nem volt... a mi elámított közvéleményünknek fogalma sincs róla, hogy ezekben a nyugati demokráciákban - amelyeket pedig annyi szeretettel csodáltunk a háború előtt -, milyen nagy úr, mennyire egyetlen úr még a háború alatt is a nép. A háború eddig az angol és a francia nép teljes hozzájárulásával folyt...") Minden tételét meg lehetne támadni.

Az agitálásnak láthatólag azt a módját választja, amely kevésbé szól az észhez, mint a szívhez. Meglátásai frappánsabbak, mint megállapításai, az utóbbiak nem mindig rendszeres, tudományos gondolkozás gyümölcsei. Tudományos felkészültsége is egyoldalúnak hat, ítéleteiben elragadja a szenvedelem, agitátori heve, stílusának hallatlan vitalitása, szavainak robbanó ereje inkább megveszteget, mintsem meggyőz. Dogmatizmus nélkül dolgozik - s ez erénye, de erősen impresszionista - s ez hibája. Néha a legreálisabban nyúl valamely kérdéshez - a korlátlan tengeralattjáró harc kihirdetésekor bátor kétkedéssel írja: Elhihetjük-e hogy Anglia erőben és mentő ötletekben olyan szegény lesz, mint a szaktudomány, amely Berlintől Budapestig azt bizonyítgatja, hogy a korlátlan rendszer ellen nincs védekezés? máskor - sokszor - egyebet se tud, csak Cassandraként jajveszékelni S van úgy is, hogy egészen fatalistává válik, a világháború okát nem látja a kapitalizmusban, az angol imperializmust is egészen felmenti a vád alól s mikor Amerika is hadat üzen, inkább a novellista metafizikájával segít magán: "Németország nem akarja ezt a háborút. Amerika sem akarja. A sors akarja. Ananké."

*

A vezércikkíró nem mindig tölti be a misericordianus frater szerepét. Még azt sem. De néha meg többet is annál. Néha valóban vezéri munkát végez s ha nem is spekulál az örökkévalóságra - a Tiszavirág életének huszonnégy órája is az örökkévalóságnak szól -, de hatásában nemzedékek gondolatvilágát és törekvését irányíthatja. A magyar sajtó szerepét a háború és béke kérdésében írónk is rendkívül nagyra becsüli, talán túl is becsüli, mikor álparlamentarizmusunknak nem csupán korrektívumát, hanem egyenesen helyettesítőjét látja benne s mikor sajtónk szellemének megváltozásától az entente egész közhangulatának megváltozását reméli.

Bíró Lajos vezércikkei nemcsak arra lenne tanúságtétel, hogy egy szenvedő lélek mily keservesen vergődve kereste az igazságot és akarta a jót, hanem arra is, hogy az igazságot - ahogyan ma látjuk - előrelátásával igen sokszor megközelítette, érvényesülése számára a pályát előkészítette, szabaddá tette, megtermékenyítette.

Bíró Lajostól e sorok írója nemrég önvallomásfélét kért egy könyv számára, amelyben a magyar forradalom lelkét próbálta megrögzíteni. Bíró azt írta ebbe a könyvbe, hogy soha ilyen világos nem volt a számára, mint most, mennyire nem emberek csinálják a forradalmat, mennyire nem emberek irányítják a történelmet, hanem megfordítva: a történelem az embereket, mert "a történelemben van egy immanens akarat: annak engedelmeskedünk valamennyien. A legtöbb, amit tehetünk az, hogy igyekezünk felismerni ezt az akaratot, becsülettel engedelmeskedünk neki és hűséggel szolgáljuk.

Bíró továbbá azt írta ebben az önvallomásában, hogy a Nemzeti Tanács nem szerda éjszakára tervezte a megmozdulást. A forradalom mégis kirobbant szerdáról csütörtökre virradó éjszaka. Miért?

Úgy tartom, hogy azért, mert a történelem immanens akaratának felismerése a neki való engedelmeskedés a hű szolgálat meg is gyorsíthatja az akarat érvényesülését. Úgy tartom, Bíró Lajosnak azok a vezércikkei, melyeket a történelmi szerdát megelőző napokban írt, nem utolsó sorban gyorsították annak a folyamatnak ütemét, mely szerda éjszakára a budapesti forradalomhoz vezetett. Aki ezeket a Bíró-cikkeket egymásutánban elolvassa, el lesz ragadtatva a cikkek drámaiságától, mellyel a költőnek - mert ez már a költő megjelenítő ereje - az élet drámáját előrevetítenie sikerült.