Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 21-22. szám

Katona Sándor: Az új Magyarország pénzügyi feladatai

A békekötés utáni magyar gazdasági politikára az állami pénzügyek rendezése terén várnak a legfontosabb feladatok. A közvélemény azt hiszi, hogy a háború pusztításai az ország pénzügyein ütötték a legmélyebb sebeket. Úgy a szakkörök, mint a laikus közönség körében az az aggodalom él, hogy az állam pénzügyi kötelezettségeinek egyáltalában nem vagy csak részben fog tudni megfelelni. Mi ezt a pesszimizmust nem osztjuk, bár elismerjük, hogy a harmincmilliárdos államadósság, a sok milliárdra rúgó fedezetlen bankjegyforgalom, a valutának nagymértékű megszámlálása igazolni látszanak ezt a sötéten látást. Mi azonban úgy látjuk, hogy bár az állami pénzügyek helyzete olyan súlyos, amilyen még nem volt soha, de kellő eréllyel, helyes politikával éppen a pénzügyi téren lehet a háború okozta sebeket a leggyorsabban meggyógyítani.

Azokat a gazdasági áldozatokat, amelyeket a háború folytán hoztunk, nem fejezik ki híven az állami adósságok, a bankjegyek nagy mennyisége és a valuta nagymérvű megromlása. az a kép, amelyet ezek a tényezők rajzolnak elénk sokkal sötétebb a valóságnál. A háborús kiadások nem mutatják híven a háború valóságos költségeit, mert hiszen a folyton emelkedő árak folytán a hadsereg szükségleteire sokkal több pénzt költöttünk, mint amennyi a hadviselés által felemésztett összegek ellenértékének megfelel. Az államadósság nem jelent egy ezután viselendő háborús terhet, mert hiszen eltekintve azon aránylag kisebb összegtől, amelyet a külföldön költöttünk el, illetve vettünk kölcsön, a háború valóságos költségeit a nemzeti gazdaság megfizette akkor, amikor a hadsereget élelemmel, munícióval, ruhával, élelmiszerekkel és minden egyéb szükségleti cikkel ellátta. A hadviselés által igényelt gazdasági áldozatokat már meghoztuk. Az állam hitelezői, a bankjegyek és hadikölcsönök tulajdonosai előlegezték a háború valóságos költségeit. Az államadósságok visszafizetése nem jelent más, mint a terheknek az egyes polgárok között vagyonuk és jövedelmük arányában való elosztását. Az államadósságok túlnyomó része a belföldön van elhelyezve, az állam tehát nagyrészt a saját polgárainak tartozik. Az államadósságaikat pedig az állampolgárok összessége kell hogy megfizesse. Elképzelhetetlen azért, hogy az állam ne legyen képes kötelezettségének megfelelni akkor, amikor az adós és a hitelező a polgárság összességét véve, egy és ugyanazon személy.

A valuta romlása sem fokmérője annak a hatásnak, amelyet a háború az ország gazdasági helyzetére gyakorol. A háború okozta gazdasági veszteségeket az az arány mutatja, amelyben a háború alatti összes gazdasági termelés a fogyasztással áll. Más szóval kifejezve, a háború gazdasági mérlegét a nemzeti vagyon csökkenése mutatja. Amennyivel kisebb ma a nemzeti vagyont kitevő értékek összege, s amilyen mértékben eladósodtunk a külfölddel szemben, az fejezi ki a háború valódi költségeit és veszteségeit. A termelés és fogyasztás aránya a monarchiában a háború alatt nem volt kedvezőtlen. Mutatja az, hogy a monarchia külföldi behozatala és eladósodása a többi hadviselő államokéhoz képest sokkal kisebb. Elszigeteltségünk folytán az összes hadviselő államok között talán mi fedeztük a legnagyobb mértékben a saját erőnkből a háborús szükségleteket. Hogy valutánk mégis nagyobb mértékben romlott, mint a többi államoké, az nem a nagyobb behozatalnak a következménye, hanem annak, hogy ez entente államoknak nagy mennyiségű külföldi követeléseik voltak s hogy ezek az államok, különösen Amerikában nagymérvű valuta hiteleket tudtak igénybe venni. Ezek a források nekünk nem álltak rendelkezésünkre. Károsan befolyásolja valutánkat külföldön a monarchia gazdasági viszonyaival szemben uralkodó gazdasági bizalmatlanság is, amely főleg a monarchia területi feldarabolásának lehetőségéből táplálkozik, de nagymértékben hozzájárul ehhez a forgalomban levő bankjegyeknek nagy mennyisége, ami egyrészt a hadikölcsönök nem kielégítő eredményének, másrészt pedig a háború alatt folytatott teljesen hibás adópolitikának tulajdonítható.

Röviden vázolnunk kellett a háború okozta pénzügyi helyzetek természetét, mert ennek ismerete nélkül nem lehet a jövő pénzügyi politika feladatait megjelölni. Az új Magyarországnak pénzügyi terén első és legsürgősebb feladata lesz az államadósságok ügyének rendezése, a bankjegy forgalomnak a normális mértékre való leszállítása és a valuta helyreállítása. Csak ennek a három halasztást nem tűrő feladat elvégzése után lesz lehetséges az állam pénzügyeit demokratikus alapon a normális viszonyok követelményeinek megfelelően rendezni. Az államadósságok s a bankjegyforgalom ügye tulajdonképpen egységes probléma. A bankjegyek túlnyomó része úgy került forgalomba, hogy a két állam sok milliárdos kölcsönt vett fel a jegybanktól és azt forgalomba hozta akkor, amikor a hadsereg szükségletét beszerezte. A bankjegy tehát elvesztette pénzjellegét, nem kamatozó államadóslevéllé változott, amelynek beváltását nem a jegybank aranykészlete és követelései, hanem a két állam pénzügyi kormánya garantálja. míg a hadikölcsön az államnak konszolidált adóssága, addig a bankjegy függő adósság.

Az állam a saját polgáraival és a külfölddel szemben fennálló kötelezettségeinek csak úgy tud megfelelni, ha az összes jelenlegi polgárainak vagyonáról és jövedelméről rendelkezik. A mai külpolitikai helyzet mellett számolnunk kell avval, hogy a magyar állam, de még nagyobb mértékben Ausztria területi épsége csorbát fog szenvedni. Ha az esetleg elszakadó részek a háborús költségeknek reájuk eső hányadát nem vállalnák magukra, úgy nemcsak Ausztria, hanem Magyarország sem volna képes hadiadósságait megfizetni. A magyar állam fizető képessége nemcsak azáltal csökkenne, hogy a jelenlegi nemzeti vagyon egy része elveszne, hanem azáltal is, ha Ausztria fizetésképtelenné válnék. A jegybank közössége folytán ugyanis az osztrák és a magyar kormány által forgalomba hozott bankjegyeket, azok tulajdonosai szerint külön választani nem lehet. Ha tehát Magyarország a bankjegyadósságnak csak az őt illető részét beváltaná, az az eset állana elő, hogy nemcsak a saját állampolgárai, hanem az osztrák állami polgárok és az elszakadt részek polgárai tulajdonában levő bankjegyeket is részben beváltaná és ezáltal olyan fizetéseket teljesítene, amelyek nagyrészt Ausztriát terhelik. A saját polgárait pedig csak részben tudná kártalanítani. Ezenkívül nagy károsodás érné Magyarországot azért is, mert az Ausztria által forgalomba hozott bankjegyeknek is egy jelentékeny része magyar állampolgárok tulajdonában van.

A magyar állam tehát kénytelen volna a fizetéseket megtagadni. Ennek azonban kiszámíthatatlan káros következményei volnának, nemcsak a magyar állam és a magyar polgárok, de az elszakadt területek és a külföldi hitelező államok polgárainak gazdasági helyzetére is. az állami fizetések megtagadása azt jelentené, hogy a háborús kiadásokat kizárólag az állam hitelezői, tehát azok fizetnék meg, akik hadikölcsönt jegyeztek, vagy akiknek készpénzük van. Ellenben, akiknek vagyona ingó és ingatlan jószágokban van, egészben, vagy részben mentesülnének. A fizetések megtagadása az állam hitelének és pénzügyeinek összeomlását, a pénz- és hitelintézetek, valamint a magánegzisztenciák ezrek megsemmisülését idézné elő.

Kizártnak kell tartanunk, hogy az ellenséges államok egy ilyen kényszerhelyzet elé állítsák az országot, annál kevésbé, mert az esetleg elszakadó részek polgárai, akik szintén jegyeztek hadikölcsönöket, akiknek nagy mennyiségű bankjegy van a birtokukban, s pénzintézeteik is a betéteik és kinnlevőségeik folytán nagy mértékben érdekelve vannak, ugyanazon sorsra jutnának, mint a magyar állam megmaradó polgárai. Ugyanez áll Ausztriára is. Elképzelhetetlen azért, hogy a monarchia esetleg elszakadó részeit az entente az adósságok elvállalására ne kényszerítse, illetve, hogy ezek az őket fenyegető hátrányok elkerülése végett az adósságokat önként el ne vállalják.

Még nagyobb képtelenség az, hogy a területében nem csonkított, avagy fizetőképességében nem gyengült magyar állam a bankjegyek, vagy a hadikölcsönök értékének leszállításához, a devalvációhoz folyamodjék. Amint arra rámutattunk, erre semmiféle kényszerítő ok nincs, de ezt az ellenséges államok sem engednék meg, éppen a külföldi hitelezők és az elszakadó részek polgárainak érdekében. A békekötés utáni pénzügyi politika vázolásánál tehát csak abból indulhatunk ki, hogy a magyar állam nemcsak képes lesz, de meg is fog akarni felelni minden vállalt kötelezettségének.

Az állami pénzügyek rendezése terén az első feladat lesz a bankjegyforgalom csökkentése és az állam függő adósságainak állandó adóssággá való átváltoztatása Ez azért a legégetőbb, mert lehetetlen a nemzetközi forgalomba való bekapcsolódás akkor, amikor sok milliárdra menő fedezetlen bankjegy van forgalomban. A bankjegynek vissza kell adni a pénzjellegét és ez csak úgy történhetik, ha annak a forgalmát lényegesen csökkentjük. Ezt a kérdést bonyolulttá teszi az, hogy a bankjegyek beváltásáért Ausztria és Magyarország a jegybanknál vállalt adósságaik arányában közösen vannak kötelezve. Először is ezt a közösséget kell megszüntetni. Az önálló Magyarországnak külön pénzrendszere kell, hogy legyen. Az önálló magyar jegybanknak legelsősorban magyar bankjegyekkel kell kicserélnie a forgalomban lévő bankjegyek azt a mennyiségét, amelyek a magyar államnak a közös jegybankkal szemben fennálló tartozásának megfelel. A forgalomban levő többi bankjegyet természetesen az önálló osztrák jegybanknak kell majd beváltania. Az így különválasztott bakjegyforgalomnak a csökkentése céljából különböző rendszabályokra lesz szükség.

A magas árak folytán a forgalomnak ma körülbelül szüksége van az összes kibocsátott bankjegyekre. Amint az árak fokozatosan lejjebb szállanak, főleg ha a visszatartott bankjegyek forgalomba kerülnek, minden valószínűség szerint az így fölöslegessé váló bankjegyek betétek alakjában bankokba fognak vándorolni. Azokat a kormány a bankoktól felveendő kölcsönök alakjában igénybe veheti, s így a forgalomból kivonhatja. A bankjegyforgalomnak ezen automatikus csökkenése azonban minden valószínűség szerint csak lassan fog végbe menni, minthogy az árak is csak fokozatosan fognak lejjebb szállani Ennek a folyamatnak állami beavatkozás útján való gyorsítása pedig avval a hátránnyal járna, hogy a forgalomnak nem állana elég bankjegy rendelkezésére. Olyan módozatot kell tehát kitalálni, amely a bankjegyeknek pénzjellegét visszaadná a forgalom megbénítása nélkül. Erre nézve a következő eljárást tartanók alkalmasnak, amelynek helyességét magunk is vitathatónak tartjuk. Bankjegyek a jegybank által csak olyan mennyiségben volnának kibocsátandók, amilyen a nemzetközi forgalom lebonyolításához körülbelül szükséges. A bankjegyek nagyobb része pedig az állam által kibocsátott jegyekkel (államjegyekkel) volna kicserélendő, amelyeknek az lenne a rendeltetésük, hogy csak a belforgalomban szerepeljenek. Az államjegyeket az állampolgárok kötelesek volnának teljes értékükben elfogadni, az állam is elfogadná fizetésül, de azok beváltására kötelezve nem volna. A külföldi forgalomra szánt bankjegyeknek meg volna az arany és a bankszerű fedezetük, ha kezdetben esetleg a bank nem is volna arra kötelezve, hogy a jegyeket aranyban beváltsa. Ez pótolható volna avval, hogy a jegyek beváltását az állam külön is biztosítaná. A külföldi fizetéseknél kizárólag ezeket a bankjegyeket használnák és így a belföldi forgalomra szánt bankjegyek tömege pénzünk külföldi értékét nem befolyásolná. Hogy ezeknek a bankjegyeknek a belföldön ázsiója keletkezzék, úgy lehetne megakadályozni, ha a bankjegyeket egy a devizaközponthoz hasonló intézmény adná ki és csak azoknak, akik igazolják, hogy külföldi fizetéseket kell teljesíteniük. Ez természetesen csak az első lépés volna a valuta helyreállításához, s tisztán azt a célt szolgálná, hogy bankjegyünk forgalma a nemzetközi piacon normális mennyiségre szálljon le.

A háború megszűntével a valutaárfolyamok minden különösebb beavatkozás nélkül is feltétlenül javulni fognak, már annak következtében is, hogy meg fog szűnni a háború teremtette bizalmatlanság s mi pénzünkkel a külföldön űzött spekuláció, megszűnnek a nagy hadi kiadások, szóval mindazok a tényezők, amelyek valutánk nagyobb mértékű romlását idézték elő, mint az nemzetközi fizetési mérlegünk rosszabbodásából következett volna.

Ha Ausztriától gazdaságilag külön válunk és a háború megszűnik, elég jelentékeny mezőgazdasági terményfeleslegünk lesz, amellyel megfizethetjük a külföldről behozott nyersanyagokat és iparcikkeket. Természetes, hogy egy bizonyos átmeneti ideig szükség lesz a behozatalt korlátozni, nemcsak a valuta helyreállítása érdekében, hanem azért is, nehogy elsőrangú szükségleti vagy fényűzési cikkeket hozzanak be az elsőrendű szükségletek kielégítésének rovására.

Azt kell remélnünk, hogy az a békeszerződés, amely az egész művelt világot társadalmilag és gazdaságilag a legdemokratikusabb elvek alapján van hivatva újra berendezni, a valuta kérdését is az összes népek megegyezése alapján fogja szabályozni. Minthogy normális viszonyok között minden államnak a nemzeti vagyonnak csak egy kis hányadát kitevő pénze van forgalomban s ennek is csak egy kis töredéke van a külföldön, minden állam bankjegyének teljes értéke van akkor, ha annak beváltásáért az állam vállal felelősséget, amely összes polgárainak minden vagyona felett rendelkezik. Békés viszonyok között tehát a valutakülönbség és az árfolyamok ingadozása egyáltalában nem indokolt és nem jogosult. Teljesen felesleges terhet ró az államokra a jegybankok aranykészletének fenntartása, s az a bonyolult s nagy apparátust igénylő bankpolitika, amellyel a háború előtt a jegybankok a valutaárfolyamokat egyensúlyban tartották. A valutaárfolyamok leszorításával eddig a külföldi államok jogtalan előnyöket szereztek maguknak a nemzetközi forgalomban az olyan országokkal szemben, melyeknek eladósodottságuk, vagy pedig kereskedelmi mérlegük passzivitása folytán a nemzetközi fizetési egyenlegük passzív volt. Egy olyan nemzetközi megállapodással, melyhez az összes országok hozzájárulnának, az egész valutakérdést ki lehetne küszöbölni. Minden államban a papírpénzt az állam bocsátaná ki és garantálná annak beváltását. Minden ország pénzjegyeit az összes többi ország polgárainak fizetés gyanánt el kellene fogadnia, evvel szemben elég volna az a biztosíték, hogy egy nemzetközi bizottság megállapítaná az egyes államok által kibocsátható papírpénzt összegét, természetesen nagyobb mértékben, mint amennyit az illető államnak a forgalma igényel és ennek a korlátozásnak a betartását ugyancsak egy nemzetközi bizottság ellenőrizné. Egy ilyen megállapodás létrejöhetne egy egységes pénzrendszer alapján, de elképzelhető úgy is, hogy minden ország megtartsa mai pénzegységét. Ez az arany detronizálását jelentené, éppen azért kérdés, hogy vajon a nagy aranytermelő országok ehhez hozzájárulnának-e, mert számos előnye mellett más érdeket, mint az arany termelését nem sértene.

A felesleges bankjegyeket a forgalomból teljesen eltüntetni s az államadósságokat legalább nagy részben megfizetni, végül pedig az államadósságok kamatterhének arányos elosztását biztosítani az új, a régi rendszerrel szakító, adópolitika lesz hivatva.

A háború előtti magyar pénzügyi politikát a takarékosság szelleme irányította. A pénzügyminiszterek a legridegebben megtagadták a gazdasági és kulturális élet fejlesztéséhez, sőt a hasznos beruházásokhoz is szükséges anyagi eszközöket, arra hivatkozva, hogy az államnak nincs pénze. A világháború véres betűkkel ír szatírát a magyar pénzügyi politika hagyományos takarékosságáról. Az ellenség fenyegető szuronyaival szemben a pénzügyminiszter nem hivatkozhatott már arra, hogy nincs pénz, s a négyéves hadviselés alatt kitűnt, hogy ebből az országból, amelynek azelőtt a szegényes államháztartása deficittel küzdött, még igen sok milliárdot lehetett kipréselni. Fájdalom, gazdaságilag teljesen improduktív célokra. A régi takarékoskodást a kormány csak a szociális szükségletek kielégítésénél, az állami alkalmazottakkal, hadiözvegyekkel stb. szemben gyakorolta.

Az eddigi pénzügyminiszterek azért nem tudták a jogos igényeket kielégíteni és az államháztartás egyensúlyát fenntartani, mert az antidemokratikus, a jobb módú embereket kímélő adórendszer alapján az állami bevételeket lényegesen fokozni nem lehetett. az a kormányzat tehát, amely ehhez az adórendszerhez görcsösen ragaszkodott, bár a fogyasztási adókkal súlyosan terhelte a legszegényebb osztályokat, kénytelen volt az ország gazdasági és kulturális intézményeit a takarékosság sovány kenyerén tartani. A háború teljesen felforgatta a takarékosság évtizedes rendszerének alapjait. A háború után csak olyan adópolitikát lehet folytatni, amely a jobb módú osztályokat is anyagi helyzetükhöz mérten terheli meg, mert különben az állam nem lesz képes megfelelni azoknak a kötelességeknek, amelyeket a háborús kiadások reá róttak. A háború folyamán a pénzügyi kormány az állami bevételeknél is a szűkkeblű és antidemokratikus adópolitikát folytatta. Szesz-, bor- és söradóból milliárdokat vehetett volna be az államkincstár a fogyasztók megterhelése nélkül, mert hiszen ezeknek a cikkeknek az ára minden képzeletet meghaladó mértékben emelkedett, de a kormány ahelyett, hogy a magas árakból előálló nagy jövedelmeket a kincstár részére foglalta volna le, átengedte azoknak a kapitalista és agrárius osztályoknak, amelyek ezen cikkek termelésével foglalkoznak. A szédületes hadinyereségek igen nagy részben keletkeztek szesz-, bor- és sörtermelésből. A jobb módú, s különösen az agrárius rétegeknek kímélése jellemzi a háború alatti egyenesadó-politikánkat is. Míg a demokratikus adópolitikát folytató Anglia a háborús kiadásoknak igen jelentékeny részét fedezte egyenes adókból, addig a mi pénzügyi kormányunk a rendes kiadásokat s a hadikölcsönök kamatait is alig volt képes megfizetni.

A háború után az adópolitikának feladata lesz a háborús adóterheknek arányos elosztása. Ennek egyik legfontosabb és legalkalmasabb eszköze az egyszer és mindenkorra fizetendő 30-40%-ig terjedő nagy vagyonadó volna. Evvel az adónemmel már a társadalom minden rétege megbarátkozott, még a legkonzervatívabb elemek is. A vagyonadó három célt szolgálna. A bankjegyek mennyiségének csökkentését. A háború folytán előállott nagy vagyoneltolódásnak kiegyenlítését. Végül annak a helyes adópolitikai elvnek a megvalósítását, hogy a vagyonon alapuló fundált jövedelem nagyobb mértékben vétessék igénybe, mint a személyes tevékenységből előálló jövedelem.

Minthogy a vagyonadót készpénzben kellene megfizetni, ez a bankjegyforgalomnak a csökkentésével járna. Ezen cél érdekében ki kellene mondani, hogy a vagyonadót hadikölcsönben csak az fizetheti, akinek készpénzvagyona nincs. Ez egyúttal azt is maga után vonná, hogy az állami adósságok, amelyeknek a bankjegek is részét képezik, jelentékeny mértékben csökkennének.

A háborús gazdasági rendnek egyik legkárosabb következménye az, hogy mikor a nemzeti vagyon a háború folytán lényegesen csökkent, amikor az állam sok milliárd erejéig eladósodott, a társadalomnak egy kis rétege indokolatlan nagy nyereségre tett szert. A hadinyereség úgy keletkezett, hogy egyrészt a hadvezetőség igen magas áron szerezte be a hadsereg szükségleteit, másrészt pedig az árak emelkedése folytán a magánfogyasztás is sok ezer milliós adót fizetett a termelőknek és mindazoknak, akik a különböző cikkeket forgalomba hozták. Ez a gazdagodás nem reális, mert nem új értékek termelése folytán állott elő, hanem az tisztán egy konjunktúrák alapján keletkezett gazdagodást jelent, egyrészt az eladósodott állam, másrészt pedig a polgárok elszegényedett rétegeinek a rovására. A hadi-nyereségadó a háborús jövedelmet csak igen egyenlőtlenül és csekély mértékben érte utol. Az állam nagymérvű eladósodásának nagy részbeni egyenértéke a hadinyereség összege, természetes dolog tehát, hogy az államadósságok csökkentésénél elsősorban ezeket a nyereségeket kell igénybe venni.

A vagyonadó nem szorítkozhatnék csak a háborúban szerzett vagyonra, hanem annak ki kellene terjednie a háború előtt szerzett vagyonra is, mert hiszen az természetes, hogy az állami kiadásokhoz elsősorban azoknak kell hozzájárulniuk, akiknek vagyonuk, tehát munkanélküli jövedelmük is van. A vagyonadó csak úgy járna a kívánt sikerrel, ha annak kivetése igazságos volna, tehát minden ingó és ingatlan vagyonra egyformán kiterjedne. Az adónak fokozatosnak is kellene lennie s az adókulcsnak a vagyon nagyságával arányosan kell emelkednie. A vagyonadó sikerének másik feltétele, hogy annak kivetése a legkíméletlenebb szigorúsággal történjék s a vagyon eltitkolását a törvény nemcsak anyagi, de súlyos szabadságvesztési büntetéssel is sújtsa.

A legnagyobb eréllyel beszedett magas vagyonadó sem volna képes az összes államadósságokat fedezni. A megmaradó adósságok kamatait továbbra is a rendes adóbevételekből kellene megfizetni, úgyszintén azokat az igen nagy kiadásokat, amelyek az államra a hadirokkantak, özvegyek és árvák ellátása, a gazdasági élet regenerálása, az ipar, a földművelés és a kereskedelem, a közlekedési eszközök és a kulturális élet fejlesztése körül várnak. a vagyonadón kívül tehát egy nagyszabású adópolitikára lesz szükség. Ezen adópolitika elveinek kifejtése azonban nem lehet ezen vázlatos fejtegetések feladata

A háború okozta gazdasági sebek begyógyulása, de a háború után elkövetkező új korszak gazdasági és kulturális politikájának sikere is elsősorban a helyes pénzügyi politikától függ. A pénzügyi politika az egész állami életnek idegrendszere s a szervezet minden életnyilvánulását, fejlődését az idegrendszer egészséges volta határozza meg. A demokratikus adópolitika van hivatva az eddigi egész gazdasági rendszert és kultúrpolitikát sarkaiból kiforgatni. Angliában a háború előtt Lloyd George forradalmi adópolitikája az egész angol alkotmányrendszeres politika felforgatására vezetett. A pénzügyminiszternek nemcsak adóvégrehajtónak, nemcsak az állami pénzek hű sáfárjának kell lennie, hanem öntudatos és áttekintő államférfinak is. A háború utáni Magyarország egész politikája attól függ, hogy a jövőben a magyar kincstár kancellárja arra hivatott kis Lloyd Georgeok lesznek-e, avagy pedig csak Teleszky Jánosok.