Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 21-22. szám

Szép Ernő: Adjátok vissza

Adjátok vissza a halált
Adjátok vissza már,
Adjátok vissza, adjátok vissza,
Az az enyém volt, szőnyeg volt előttem,
Bánat szín szőnyeg s abban elmerült
Szép sorsom perzsa kényelmét figyeltem
S elrántottátok azt sétám alól
És itt maradtam puszta földön.
Adjátok vissza már, adjátok vissza.
Nekem volt a halál nagy alkonyom,
Kék meg skarlát, gyöngyház meg viola
Meg sárga mint gyönyör s zöld mint a tenger
Meg rózsa szín mint álló ifjúság.
Leszaggattátok azt fejem fölül
És itt rekedtem ólom űr alatt.
Adjátok vissza a halált,
Adjátok vissza hosszú sóhajom
Amelyen elsikamlott életem,
Adjátok vissza azt az elsimulást,
Amit tenyérrel homlokomra vontam,
Az május-kék ég volt a lét felett,
Adjátok vissza a halált,
Adjátok vissza már,
Állítsátok fel vissza ahol állott
Borulva este zöldbe s tündökölve
Rubinttal, bazsarózsa s amarant
Láncokkal, azt a vonzó szép kaput
Amely felé honvágy vitt engemet
Az élet idegen füvén keresztül
S húzott előre húzva homlokom
S karom kinyúlt mint a szerelmesé
És két szemem nézett mint dupla hold,
Nézett nézvén váró kapum felé
S fülem feszült fogadni angyali
Üdvözletet, mely meg-megállva zengő
szelekben, távol, üdvvel énekelt.
Ledúltátok boldog bejáratom,
Az út el van zavarva, nincs hová!
Adjátok vissza
Adjátok vissza a halált.

Halál, hűlt iszonyat, ha lál ha ha
Rút rángatás orcátokon, meredt kín
A gondolatban, úgye, vak nyilallat
Jó kedvetekben, pocsolyán a köd
S mély árok mélyén a rothadt sötétség.
Egy vérrel jött jaj, melynek nincs Tihanyja.
Halál, halál, halál hisz ez nem így van,
Hisz csak kuvikfütty ez, nem száji szó!
Bagoly nótája, vaksi denevér
Ijedt surlása meg huncut kisértet
Ki rátok ijeszt éjfélben habozva.
Halál, ni csúszás szélmalom karokkal,
Sáros hanyatt esés a tarlón
S fut néma szél hajad némán emelve
S ott hágy alkonyba nyilt szemekkel
S dagadva márvány színnel és hideggel.
Nézd nézd csurom hajakkal, puffadt
Kemény nagy hassal, kék borúlatú
Bőrrel s eldúlt arcokkal és azok
Hűlt borzadályán alj hullámok undok
Meséivel, nézd csak halálodat.
Halál, halál: kitört a csigolya,
Fordúl a bíbor fej s szemlélnek körbe
Düledt szemek s bambán kijő a nyelv.
Nézd, elterült felfúva, cink árnyékkal
Az arcon, terhes förtelmet panaszló
Üreg szájjal, hová a gáz hatolt,
Nézd el nem békült kínok búcsúját
S a téboly szenny habját halálod ajkán.
Itt a halál, itt van: csak úrfi csiny,
Fickói virtus, ostobúlt erény,
Egy robbanás, egy fagylaló futam,
Kevés rándulás, egy bukfenc az utcán,
Már semmi, rongy tudat s alig egy érzés,
Unt ásítás, a Szahara sötétben.

*

Adjátok vissza szívemet,
Elvettétek, magamnak nem maradt.
Kellett szívem minden megszült virágnak
Kinek zápor bunkózza kis fejét
S hideges ősz alatt rezegve hajlong.
Kellett a szívem a kóróknak is
Mert senkijük sincs, a paréjnak is
Mert elkapálják bár zöldellni jött.
Kellett a szívem vak szemű gebének,
Meg kellett szívem az egérnek is
Ki a fogóban a drótot szagolja
S november napján lármázó libáknak
S madárijesztő tört cilinderének
S az ország útján összeszáradt rongynak.
A kútágasnak is kellett a szívem
Mert annak testén nem hajt zöld levél
S kellett a szívem minden hontalan
Sóhajnak, melyet ábránd elbocsájtott
S kellett a néma fellegeknek
Kik űzve futnak s ámultan szakadnak
S az éjnek is ha nincs benne csillag
S kellett a szívem fázó tengereknek
S kellett bódorgó farkasoknak
Meg tigriseknek s a hiéna rút
Magányának, mit nem tud kedvesítni
Hű dúdolással. Meg kellett a hegynek
Mely úgy maradt s nem tud ledűlni néha.
Kellett a szívem Afrikának is
Mert égett homlokkal panaszkodik
S megsült ajkakkal bús arany napokra.
Szívem kellett Észak világtalan
Vidékinek, honnan néz jég merengés
Meg nem pillantható flórák felé.
Szívem kellett az ott hagyott Izlandnak
S a vén földrészek roncsolt szélinek.
Most mankók karján párna csak szívem,
Most csak könyöklő szűk kis ablakok közt
Hol asszony várja veszni ment urát.
Most talp a szívem árváknak ha járnak,
Kiknek fából ütöttek nagy cipőt.
Szívem most úti kő, melyen leülnek,
Szívem sírdomb, millió s mégegyszer annyi
Mert elvettétek minden szívemet.

*

Adjátok vissza szenvedésemet,
Szépséges szenvedésemet,
A szenvedést adjátok vissza.
Minek, minek, minek vettétel el?
Jaj kontár népek vaskos körömös
Kezetek közt mi lett a szenvedésből!
Koplaltok meg nehéz rossz kotyvalék
Fúl gyomrotokba s nincs dohány pipátok
Szomjadt odvába s most kór ízű émelyt
Csámcsogtok ásítással. Béletek
És véretek, tüdőtök, szívetek
Járvány epeszti vacogó tüzekkel,
Roncs gégétek heheg s vakúlt szemekkel
Hogy pislogtok s próbáltok égbe nézni!
Sötétség horpad orrotok helyén
És orcátok leégett s ajkatok
Elrántja varrat és mutat hamis
Röhejt s a csók bántódva szárnyal
Fölötte el, távolba mint a kócsag.
Sovány kabátujj lóg egy vállatokról,
Fél, búvik zsebbe, nincsen benne kar
És lábotok térdből vagy térd felett
Vagy térd alatt a szörnyű gyors iparban
Levágattátok s csikorogtok kínos
Derékkal gép lábon meg felcsomózva
Nadrágotok, két mankó közt lebegtek
És titkos csonkról hallgat képetek.
A megmarkolt idegzet villanyozva
Fejetek, térgyetek könyökötök
Idétlen farsangot csap rajtatok
S meglőtt velővel sírtok bútalan
Görcsben s figyelgetvén hülyült szemekből
Tát szájjal áh áh holt panaszt dadogtok.
Rab sorsot vettetek, sótlan nyöszörgést,
Majom törvényt, patkány félelmeket,
Vakondok gondot, hüllő némulást.
Lappangva kórház jód szagán szipogtok
S lyukadnak rongyolt rámájú sebek
Combon, mellen, karon meg kézfejen
S azok vak fájdalmukban gennyet ejtnek
S színt váltanak, bíborral sárga színt
És barnát violával és utálat
Pókhálós borzadása fut felettök
Saját büzölgő párájok miatt
S viasz bizottság alkony fénye járja
És dérlik rajtok síri vágy fehérje.
Nincs már kocsmátok, szombat éjszakátok,
Nincs kunyhótok, gólyás kéményetek,
Nincs egy eperfa, nincs cserép virág,
Nincsen kerítés, kis kert, boglya, kút.
Kutyátok megdöglött, elhullt csibétek
Nincsen jó reggelt nincs jó éjszakát,
Nincs nóta, nincs piac, nincs estharang,
Nincsen húsvét, nincs pünkösd, nincs karácsony,
Nincs részeg itcének méz dünnyögés,
Letentélt kis gyereknek nincs mese
Visztek vénült bőrt és meszes hajat
S ringy-rongy ruhát a züllött napvilágon
És romlott szívet kit rossz vón szagolni
S leégett lelket, hol nem hál az isten
S dohot, dühöt lehelltek, nem tavaszt.
Dül hátatok kopár batyúk alatt,
Szemetek csüng és szátok szét esett
Úgy vánszorogtok két parancs között
S rázkódtok hosszas éjeken berakva
Kemény vonatba, hallva hallgatag
Kietlen kín örök hörgéseit
Sötét sinen hajszázó vas kerékről
S jajjajba hág szeggel vert talpatok
S a haltak állott sűrű sóhaja
Mint háló fogja forgó térgyetek
S gőzöl, füstöl felette holti szag
S páráz bajuszotok szőrszála közt
És benne van pipátok füstjiben
És csókotok levében benne van
És árnyékol, bíbor bűnnel borít
Elölt testek gazdátlan élete
Az itt rekedve jár a föld felett
Mint összement köd, a kiömlött élet
Itt vár, merengve s esztelen kerengve
Savanyú vér s keserű szív ízével
Hullámoz part nekűl, dűlvén, csapongván
S becsap szátokba, kit falatra nyittok
S kiből óbégattok, ríttok, hazudtok

*

Fonnyadt rózsás kert volt a szenvedés.
Hideg lócán ott ültem egyedül,
Didergő falevél futott a földön,
Sovány szél sóhajtott fülembe,
Azt sóhajtotta soha de soha
Míg élek nem jön énekes tavasz
S fogták egymást elítélt ajkaim
S márvány szemmel figyeltem túl a messzin
Hideg fehér ködökbe, semmibe,
Hol el van már tisztúlva minden álom,
S madártalan csendben bébalzsamozta
Nyers szívem a szederjes hervadás.
Tűz volt a szenvedés, jaj égető
Nagy tűz, tűzvész élő hús szívemen
És néma langalással abban égett
Piros dühökkel, dú füstök között
Az élet indus rajzú palotája
S a kért szerelmek angyal szárnyai
S napfény rámában pávázó remények.
Zászlózott ünnep őrjöngött a tűzben,
Szép hercegnék, kegyencek és királyok
Ájulva dűltek perzselő pokolra,
Az ég pernyével omlott s elborult
Mezőben trombiták vad bút rivalltak
Tündöklő torkokon s a háborult szél
Tündér trallákat elszakasztva hurcolt
És marcangolt selyem hő kéjsikolyt
És szűz szívek szeráfi szép szavát
S a hárfa hulló permet hangjait
Hideg sziklákra szórta szerteszéjjel
És hamvadozva úsztak át a tűzön
Vonagló szőke hajzatok s elégtek
És elvesztek. S a délután arany
Órái hullottak le mind ezer
Kis zendülettel a hamus homályban
S a nap lebukkant és hideg koromban
Aludni ment s elő rezzent a jég hold,
Dermesztő mód nézett le s kancsi
Mosollyal indult el fagy végtelenbe.
Álmos folyó víz volt a szenvedés,
Álommal úsztam langy hullámain
S mint már nem élő test, moccantalan
S nyitott szememnek sárga fátyla volt,
Mert könny ment két szememből két felé
Csendes, virágos arcu vízre
S úgy néztem én múló zöld partokat
Bágyadt világossággal mint az emlék
És homlokomban vittem éneket,
Búcsúsok Máriás siralmát
És harsanó zsoltárt zöld orgonával
És reszketeg hideg sírhanti kántust
S szegény zsidó nép fájdalomdalát,
Ében pálcával vert színházi kórust,
Vásári nótások fás énekét
És drótos tótok drótozó panaszát
S ős koldusok húzott dícséretét
És vén leányok sírós valcerét
Dajkák alvó danáját és szopósok
Nyúlós rivását és a téli szélnek
Rém dallamát s farsangéj gajdolását
És zongorás csókház rekedt dalát
S a búskomoly dalárda himnuszát
S a munkások sötétült indulóját
S kis gyermekek világos éneklését
Az osztálynak kikapcsolt ablakából
S könnyem folyott, mert nyitva volt szemem,
Minden hangokra folyva folyt a könnyem
S szívem fájulva fájt és úgy feszült
Úgy mint emlő kit szétvet már a tej
S olyan nehéz volt. És a messzi népek
Könnyen forogtak mert a szívüket
Mind én vittem mellemben egyedül.
S levelezett fák és virágos kertek
Vonultak hátra s úgy látszott megállnak
S indulnak vissza s távol tornyok is
Utánam vágytak lombok közt loholva
S utánam szállt minden vágyó madár
S követtek fenn a bágyadt képű felhők
S utánam szállatták a nyírfák
Hó gyapjokat s aztán utánam úszott
Pihéje mind a gesztenyevirágnak
S minden miatt ment könnyem két szememből,
A fák miatt, a sok kertek miatt,
Madár miatt, virágpehely miatt
S felhő miatt és nagy nagy ég miatt
És könnyezésem édes volt szememnek
Mint szájnak édes a sok csókolás,
Mert édes szívemből jött a meleg
Könnyforrás, mert oly édes volt a szívem
Mint a mennyország, hol jó ami rossz volt.

*

Eredj megint villáddal válladon,
A széna szála hulljon úgy utánad
És bajszod alján rezgesd nádi-nótád,
Csak üljetek leányokkal legények
Átellenben két vendégoldalon
Sorban, cicázva, rázásban kacagva
Ha takarásból jöttök alkonyattal.
Csak menjetek pár párral délután
Zöld júniusba vén padon hűsölni
S gyermekkocsit futtatni és fölé
Csörgőzni vígan bámész kisbabának
S a gyepre ülni s ott teríteni
A zsebkendőre liptait, szalámit
S harmónikát kihúzva hajladozva
És klarinéttal ríni kéjesen
És szandolinban a moszat tavacskán
Evezni ingujjban s fehér ruhában
S egy pajkos hullámtól sikítani
S a hintázás kacér veszélyitől
S nevetni semmiért, az ifjúság,
Egészség és a jó kis perc miatt.
Csak menjetek tánckertbe sört nyakalni
És színi szörpöt és cuppogni cifra
Cukrokkal s nyalni cukros szátokat
S új dalra űzni a forgó keringőt
Mely a mosolygó szédülésbe hí
És zöld piros papírlánc égies
Szépsége mélyén alvadt lampiónok
Rózsás borulatában súgdolózni
És duzzadt kart és durcás derekat
Paskolni s dugni csengős csókokat
És szembe nézni fúlt befőttnél dúsabb
édességben, jaj ifjú nemzetek
A nap ni csúszik és nem esküdött meg
Hogy feljön holnap is, de édes az
Hogy szádat málna mód csucsorba húzva
Parázs szomszédjához közel viszed
Ütő szívvel, forróságot lehelve,
Dűlt homlokoddal, húnyva lágy szemed.
Csak menjetek kuglizni s biliárd
Csatáin sima diadalt csinálni,
Csak menjetek labdázni mért mezőnyön,
Suhanni fény alatt jégünnepélyen,
Csak menjetek saszla szagú szüretre,
Sötét szánkán vihogva névnapolni,
Csak menjetek majszolni szép napot
S habzsolni a forralt fahéjas éjt.
Gyújtsátok fel megint a bált,
Boruljatok belé selyemben,
Alélt csipkékben, hajnal szalagokban
Képzett hajakkal, szerzett illatokkal,
Ájult uszállyal, repke legyezővel,
Bársonyban, hő aranyban és hűvös
Ezüstben és lehunyt tekintetű
Gyöngyökben és ellázadt brilliántban
És rezzenő, zúgó, repülve zengő
Vihar zenében, rózsa homlokokkal
Vált ajakakkal, süllyedő szemekkel
Lebbenni körbe tűz csillár alatt
Jég arcú pallón, nézd a csoda bál
A tükör falban messze andalogva
Hullámzik zongván véges végtelen
És elvisz észt és szívet elveszít.
Hadd halljam újra lenn az utcán
Hogy búg a bőgő s majd a jó meleg
Sóhajjal útra meglehelhetem
Egy hólapátoló fagyos kezét.
Adjátok vissza szenvedésemet,
Ti szenvedtek most, én elfagyva várok
Mint a göringy s kisülve mint a szén
És nem tudok csak puszta holdi kínt.
Boldogtalan voltam helyettetek,
Forduljatok meg boldognak valók,
Kérlellek, kérlek, összekapcsolom
A két kezem, hogy leggyöngébb legyek,
Letérgyelek nézzétek hogy legkisebb
Legyek mindenki közt, ni földig ejtem
Pondró fejem, sárgák a tengerek,
Látjátok sárgák lettek mint esővíz,
A boldogság úgy sír utánatok
Eltévedettek, árvák, gyermekek,
Füves világra tett játék babák,
Adjátok vissza nékem a halált,
Adjátok vissza már
Adjátok vissza, adjátok vissza.