Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 17. szám
Mégis legjobb, ha egyedűl vagyok, igy éji órán
kószálni, várni, tán leszáll valami égi jó rám.
Talán derűl a néma uccák síri árvasága,
vagy meghasad a bús föld és pihenni zár magába,
vagy felragyog az égen ama csillag, mely vezérel,
vagy felszakad szivemből a dal, amely az égig ér fel,
vagy megnyílik az út, mely messze fut, a boldogsághoz,
vagy felhangzik a boldog íge, mely feloldozást hoz,
hogy zengjen már örökkön és utam vezesse végig...
Ha felkiálthatnám, hej, fájdalmam a messze égig!