Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 14. szám · / · Patthy Károly: Péterfy Jenő emlékezete

Patthy Károly: Péterfy Jenő emlékezete [+]
IV.

Péterfy életének utolsó tíz évét a görög szellem tanulmányozására fordította. Ekkor ébred rajongása a képzőművészetek és Olaszország iránt. Minden húsvétkor lemegy egy-két hétre Rómába, Flórencbe vagy Szicíliába, hogy az iskola nyűgétől fáradt lelkét a reneszánsz és a régi görög világ verőfényében megfürössze. Németországhoz is egyre bensőbb vonzalom fűzi nemcsak Goetheért, kivel most a görög szellem kultuszában is egyesülni akar, hanem azokért a kiváló német tudósokért, kik görög tanulmányaihoz a legjobb segédeszközöket szolgáltatják. Alaposan megtanulta nemcsak a klasszikus, hanem az új-görög nyelvet is. Nem akart ugyan tudós filológussá lenni, a Greguss lakatosairól nem sokat tartott, de művészlelke egész rokonszenvével vonzódott a görög dráma olyan költői lelkű tolmácsaihoz, mint Wilamowitz-Moellendorff. Őt a görögökhöz Homer derűje, a görög templomok és a görög dráma fenséges arányai és mindenekfelett az isteni Plató világa vonzották. Felfrissült lelkének nem volt nehéz a kapcsolatot ifjúkora ideáljával megtalálni: Hegeltől Platóhoz emelkedni. Igaz művészettel lefordítja Platónak két dialógusát s egy már a görög szellem hatását tükröző remek bevezetésben sejteti meg azt a világot, melyet egykor, ha majd lelkében kikristályosodott, le fog rajzolni a magyar közönségnek.

De zavaró okok lépnek közbe: a kristályosodás folyamata megakad. Mikor a Plató-fordítás megjelent, egy hivatott bírálója a bevezetést, Plató művészi lelkületének való, igaz jellemzését dicsérve, fájlalja, "hogy e tanulmány írója, ki annyira átérzi a görög élet és szellem finomságát, nem ajándékozza meg nemzetünket e szellem fejődésének összefüggő rajzával, egy görög irodalomtörténettel, melyre oly nagy szükségünk van." Péterfyre, kiben az anyai büszkeség is folyton ápolni és fokozni igyekezett az önbizalmat és a zsenijében való hitet, úgy hatottak e szavak, mint a győzelemből hazatérő Macbethre a boszorkányok jóslata. A második szózat már pozitív formában jött: Heinrich Gusztáv felszólította, hogy írja meg a görög irodalom történetét. Az óhajtás talán jól esett neki, a felszólításra megdöbbent. Hallotta jobb természetének intő szavát: ez a feladat nem neked való, maradj te csak Platónál! Végre is engedett a jó barátok sürgetésének. Ekkori éri egy másik zavaró körülmény is. Édesanyját 1894-ben féloldali szélütés megbénította, úgy hogy segítség nélkül járni sem tud. Megható a gyöngéd fiú ragaszkodása édesanyjához. Két éven keresztül szerető türelemmel gondozza, szórakoztatja, viszi sétára és dédelgeti, becézgeti, mintha kis lánya volna. Most fizeti vissza azt a végtelen szeretet, mellyel édesanyja egy egész életen keresztül elárasztotta. De hátra van még a legnagyobb adósság, amit törlesztenie kell vele szemben. Édesanyja rendületlenül hisz fia jövőjében. Belenyugodott már abba is, hogy fia nem lesz egyetemi tanár, hiszi, hogy fiának arra nincsen is szüksége: úgy is utoléri a dicsőség. Vajon meg fog-e felelni a jó fiú ennek a várakozásnak?

Az irodalomtörténet megírása, ha nem sürgős is, de határidőhöz van kötve. Hozzá kell fognia, kedves Platójától egy időre meg kell válnia. Csak mikor már benne van a munkában, akkor látja, mily nehéz s mennyire nem neki való feladatra vállalkozott. Bár egész életében tanult és dolgozott, azt nem tudta megszokni, hogy egy tárggyal huzamosan foglalkozzék. Mennyi könyvet kell végig olvasnia, mennyi idegen gondolkozással megbirkóznia, míg a maga szemével látja a dolgokat. Nála az írás nem időhöz kötött foglalkozás, hanem emésztő gyönyörűség, melyhez hangulatától kell a perceket, órákat ellopnia. Néha csüggedés szállja meg, fel-felsóhajt Musset-vel:

"J'ai perdu jusqu' la fierté
Qui faisait croire mon génie."

De édesanyja előtt titkolja lehangoltságát, ezzel a gyöngédséggel is csak a kölcsönt fizeti vissza. Tréfál, enyeleg, sőt pajzánkodik vele, mint jó pajtással, mesél neki terveiről, hitegeti a dicsőség képeivel utolsó pillanatáig. S mikor 1986-ban utoljára kedves fiára emelte szemét s annak nyugodt, biztató tekintetével találkozott: bizonyára azzal az érzéssel lehelte ki lelkét, mintha erős fia karján szállna a dicsőség csarnoka felé, mint a haldokló Aase, fiának Peernek a kocsiján a Soria-Moria palotába.

Édesanyjának halála nagy csapás volt Péterfyre. Egyetlen igazán bizalmas barátját vesztette el benne. Ki fogja vigasztalni bánatában? Ki fogja támogatni, megerősíteni, ha hite ingadozik? Pedig meginog gyakran és mind gyakrabban.

A lantot, a lantot
Szorítsd kebeledhez!

Újra előveszi régtől pihentetett hegedűjét. Az az első gondja, amint az iskolából hazatér. Napról-napra hegedüléssel tölti az egész délutánt. Vasárnapokon nem egyszer találtam hálóingben, hegedülve, még déltájban is, pedig korán kelt, de mindjárt hegedűje után nyúlt, nem ért rá felöltözni sem. Fáradt agyát pihentette-e, vagy a kísérteteket akarta elűzni vele? Én nem értettem, ő nem nyilatkozott. De néha, mikor már nem bírt magával, kitört belőle az elfojtott keserűség vagy kiült arcára a megdöbbentő életunalom. Többször vissza akart lépni, de végre is mindig engedett. Újra megfeszíti fáradt agyát s dolgozik tovább. El is készült a munkának nagyobb felével. A három tragikusról és Aristophanesról szóló rész megjelent a Budapesti Szemlé-ben. De nem volt benne öröme. Nem ezt kereste. Mikor tíz év előtt dagadó vitorlával útra kelt, a görög világból ragyogott feléje az a harmónia, melyet egy nyugtalan élet Golgotáján, örökös küzdelmek közt keresett, melyet lelkében sohasem bírt, de melynek gyönyörét a végzetszerű lelkek isteni erejével megsejtette. E felé a harmónia felé törekedett és íme, hova jutott! Nyűg, fáradtság, örömtelenség! Föltekintett még egyszer az isteni Platóhoz, de szárnya-szegetten hozzája már nem szállhatott. Fájdalmasan sóhajtott fel Hebbel szavaival: "Az, aki vagyok, szomorúan tekint fel ahhoz, aki lehetnék!"

 

[+] E tanulmányt Péterfy Jenőnek, az 1899. nov. 5-én önkezétől meghalt írónak s tudósnak tanártársa, Patthy Károly írta, kevéssel Péterfy halála után, barátok s tanítványok meghitt köre számára, mely előtt Péterfynek emberi és írói személye egyaránt szeretett és tisztelt volt. A megemlékezés ugyanezen kis község számára, iskolájuk, a Horánszky-utcai főreáliskola akkori Értesítőjében jelent volt meg. Azóta e község szétterjedt s magába foglalja a mai művelt közönség egész új nemzedékét, mely számot tarthat arra, hogy e finom sorok számára el ne vesszenek.
Szerk.