Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 12. szám · / · Disputa

Disputa
Schöpflin Aladár:

Ebből a replikából, megvallom, engem legjobban az kapott meg, hogy milyen jó magyar stílusban van írva. Német írótól, ha magyarországi is, nem várt volna az ember ennyi vervet a magyar szóval való bánásban.

A dolog érdemét illetőleg azt hiszem, a replika írója akarata ellenére nekem ad igazat utolsó bekezdésében. Egész cikkéből az derül ki, hogy vannak tehetséges és mai színvonalon álló német írók, akik Magyarországból származnak, de azok a maguk eredeti talajában, a hazai németségben nem bírnak elhelyezkedni, kénytelenek ausztriai és németországi lapok és kiadók vendégszeretetéhez folyamodni, szellemileg és morálisan kivándorolni. Más szóval, a hazai németség nem bírja a belőle sarjadt írói tehetségeket sem megtartani magának, sem megérteni. Ez pedig, kérem, mégis csak kulturális terméketlenséget jelent. A kultúra két tényezőből áll: az alkotókból és az élvezőkből, az irodalom nem irodalom addig, amíg csak írói vannak, akkor válik irodalommá, amikor írói és olvasói is vannak. Ha a hazai németség körében csak - mint Hartenstein úr mondja s mint nemcsak az általam megbírált könyv verseiből, hanem egyéb informálódás alapján is, tudni véltem - “csak dilettantizmus van, amely elfekélyesíti a magyarországi német kultúra testét" - akkor miért haragszik rám a tisztelt kolléga, mikor ezt a tényt megállapítom? Az én állításomnak az volna a cáfolata, ha azt mondhatná, hogy a magyarországi németségnek vannak Keller Gottfriedjei és C. F. Meyerjei és ezek itt, a maguk talajában gyökeredznek s ebből a talajból nőttek fel az egész németség irodalmába. Amíg azonban úgy áll a dolog, hogy a magyarországi német íróra nézve csak két eshetőség van: a dilettantizmus, vagy a kivándorlás, addig kénytelen vagyok fenntartani tételemet, amely nem is annyira az én tételem, hanem - ha nem csalódom - meglehetősen ismert szociológiai megállapítás.

Hogy ez az állapot Hartenstein urat és a hozzá hasonlóan érző többi magyarországi német írókat elkeseríti, azt nemcsak teljesen megértem, hanem szívemből együtt érzek velük. Abban is egyetértek vele, hogy ezeket a kivándorlókat, amennyiben csakugyan tehetségesek, idehaza megtartani magyar érdek is volna. Hazánkban olyan nagy szükség van a kultúra hivatott és becsületes munkásaira, akár magyarok, akár más nemzetiségűek, hogy pozitív veszteség minden munkaerő, amely idegenben kénytelen keresni érvényesülését. Politikai szempontból is, azt hiszem, hamarabb és teljesebben meg tudnók magunkat, magyarok, értetni egy csökönyös maradiságán felülemelkedett, haladó kultúrájú hazai németséggel. Különben is ellensége vagyok minden nemzetiség-ellenes sovinizmusnak és kilátástalannak tartok minden mesterséges magyarosító törekvést, tehát azt kívánom, hogy a magyarországi németek is mennél magasabbra fejlesszék s mennél több egyéni ízzel a maguk kultúráját. Hogy azonban miképp segítsünk mi magyarok a hazai német írók baján, azt bajosan tudom elgondolni. Tenyésszünk mi olyan hazai német irodalmat, amely a hazai németségnek nem kell? Adjunk ki mi német könyveket és folyóiratokat, amelyeket a hazai németek nem olvasnak? Semmiféle ilyen mesterséges irodalomtenyésztésben nem tudok hinni. Csak olyan irodalomnak van jövője, amelyet valamely nép önmagából fejleszt ki magának. Miért nincs, mondjuk, Nagyszebenben vagy Brassóban kiadó, aki vállalná egy olyan folyóirat kiadását, amelyet Hartenstein úr tervezett, vagy aki kiadná az eddig Ausztriába vagy Németországba kivándorolni kényszerült magyarországi német tehetségek műveit? Nem gondolja, tisztelt kollégám, hogy ez célravezetőbb volna? S nem gondolja, hogy pl. egy magyar forrásokból származó német folyóirat alighanem fölkeltené a politikailag amúgy is kelleténél gyanakvóbb erdélyi szászpublikum ellenszenvét. Azt az egyet megengedem, hogy a budapesti német lapok okosabban tennék, ha az ötödrangú osztrák és nagynémet írók favorizálása helyett foglalkoznának kissé a hazai németségből származó tehetséges írókkal.

Hiába, azok a bajok, amelyeket a kolléga úr felpanaszol, nem a mi hibánk, magyarokéi s nekünk nemcsak nem feladatunk, de módunkban sincs rajtuk segíteni. Rokonszenvvel kísérhetjük a tehetséges magyarországi német írók törekvését, hogy idehaza akarnának maradni és szűkebb értelemben vett fajuknak és érte dolgozni, de a nehéz problémát nekik maguknak kell megoldani s igazságtalanok, ha keserves helyzetük miatt nekünk, magyaroknak tesznek szemrehányást. A téma különben, amelyet Hartenstein úr fölvetett, a magyarországi németek irodalmi állapotainak ismertetése, kiválóan érdekes s a Nyugat szerkesztősége szívesen adna teret egy erről szóló tanulmánynak Hartenstein úr tollából. Talán ez használna az ügynek is, amely tisztelt kollégánknak láthatólag a szívén fekszik.