Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 12. szám · / · Disputa

Disputa
Stephan von Hartenstein:

Mindenek előtt egy ellentmondást akarok az Ön pünkösdi Figyelő-cikkében megállapítani, mélyen tisztelt Schöpflin úr. A Huss tanár háborús versgyűjteményében - így írja Ön - “összegyűjtött verseket semmisem különbözteti meg azoktól, melyeket magyar dilettánsok(!) faragtak - - - -" és néhány sorral alább mégis e versek alapján állapítja meg leszögezett és minden vitán felül álló tényként, hogy “a németség nagy törzsétől elszakadt kisebb csoportok - ezt irodalmiakban meggyőzően mutatja ez a könyv(!) - ... nem haladtak együtt a német ízlés, német világszemlélet és német nyelv fejlődésével."

Ön tehát dilettánsok munkáiból ítéli meg, sőt ítéli el, egy törzs idegen talajban való kulturális fejlődését és egyáltalában nem tartja kötelességének utánajárni, vajon benne szerepel-e e könyvben az a magyar-német író, aki az író névre joggal számot tarthat. Ha nem rosszhiszeműség ez - én hiszem, hogy nem az! - akkor olyan könnyelmű felületesség, melyért minden szemrehányás igazolt.

Meglepett, hogy éppen Ön - aki különben Vargha Gyulával szemben igen elnéző és egyéb írásait is tartózkodó jóindulat, kritikusnál talán túl sok elnézés is jellemzi - éppen Ön támad ilyen tájékozatlanságról tanúskodó hangon. Ön mondja Huss úr előszavát “nagyzoló és nagyító hang"-únak, miután saját maga a magyarországi németség irodalmáról - ismétlem! - pusztán egy gyönge versgyűjtemény alapján azt állapítja meg, hogy “e könyv versei csak újra dokumentálják és dokumentálják (így!) e népcsoportok irodalmi terméketlenségét."

Mielőtt egy ilyen sort leír valaki írói felelősségének teljes tudatában - mert írni lelkiismereti kérdés! - csak úgy teheti ezt, ha bizonyítékai vannak. Már pedig Önnek, mélyen tisztelt Schöpflin úr, nincsenek bizonyítékai. Mert ha Huss úr gyűjteménye a dilettánsok találkozó helye, akkor e helyről nem a magyarországi német irodalom reprezentánsai szólnak, hanem az irodalom kis élősdiei, akik a kínálkozó alkalmat sietve felhasználták, hogy a betűk fényében ilyen kellemetlenül észrevétessék magukat. Akkor csak Huss úr rovandó meg kritikátlansága miatt, mellyel a magyarországi német irodalomnak többet ártott, mint használt, de nem képezheti alapját egy olyan elítélő bírálatnak, mint az Öné.

Ellenvetésem következik itt. A legújabb német és osztrák-német irodalom vendégszeretete magyar-német íróknak igen tekintélyes számban nagyon jeles helyeket biztosít. Csak a bécsi Ver! számait kell figyelemmel kísérni. Ez a kis lap, mely nemcsak címével hirdet tavaszi megújhodást, de tartalmával is, mint friss, tavaszi vihar rázza meg a pókhálós, korhadt osztrák irodalom fáját legjobb munkatársai közé a magyar-német írókat számítja. Anbruch. Marsyas. Deutsche Kultur in der Welt. Donauland. A legjobb helyeken találja meg őket és - mindig a rendszerint elvérző úttörők között.

Adam Müller-Guttenbrunn-írásainak minden tendeciositása és sokszor hamis beállítása mellett is - elsőrangú irodalmi érték és okulásául szolgálhatna a magyar nemtörődömségnek.

Bujdosásban kujtorgunk, de vagyunk! És erő vagyunk! Hogy idegenben kell létünknek alapot szerezni: Önök az okai. És így csak magukra vethetnek, ha egynek-másnak lelkében a hontalanság bánata epévé keseredik és a fájó honvágy-daganat átkokban fakad fel.

Évek óta töröm magam - a magam munkájáról itt a szerénytelenség vádja nélkül eshessék szó, mint legsúlyosabb, mert közvetlen, bizonyítékról - hogy megtarthassam ezeket a kivándorló értékeket magunknak. Hiába! Értelmetlenség és tartózkodás fogadott mindenütt.

Ketten voltak magyarok és akarva megértők, akik segítettek: Supka Géza dr. és Vészi József. Hogy támogatásuk mennyit eredményezett, majd elválik. De segítettek! De akartak segíteni!

Mindamellett, hogy régen volt kiadóm Németországban és én tudtam, mit jelent nálunk német könyvet kiadni, mégis megpróbáltam a magam könyvével utat törni az érdeklődés számára a magyarországi német írók iránt. Nem lehetett! Nem volt kiadó. Csak magyar könyvet adnak ki. Még rossz üzletembereknek is bizonyultak a magyar kiadók!

Hiába magyaráztam a kiszámíthatatlan következményeit ennek az irodalmi kölcsönhatásnak, melyet e két egymás mellett fejlődő irodalom gyakorolna egymásra. Nem értették meg.

Mint a gombák (szaporaság és gazos voltukra értem) úgy nőnek ki a budapesti talajból a leglehetetlenebb lapok, de hogy elsőrangú kultúrszükséglet, hogy elvitathatatlan fontosságú magyar irodalmi érdek a magyar-német irodalom fejlesztése határainkon belül, nem értette meg senki. Hogy irodalmi és kultur értékeink exportja szempontjából milyen óriási jelentősége volna egy - mondjuk a Nyugat nívóján álló - német-, magyar-német lapnak ez túlhaladta a magyar kiadók, de túlhaladta a magyar politikusok szűk látókörét is.

Még csak nemrégiben tárgyaltam egy ilyen lap megalapítása érdekében. Sikertelenül. Hiába valók voltak az összeköttetéseim, hiába személyes kvalitásaim (melyek minden bizonnyal kétségesek lehetnek - elismerem) és hiába volt meg a kész tervem, mely feltétlenül sikert ígért.

Itt benn az országban csakugyan nincs magyar-német irodalom. De van dilettantizmus, mely elfekélyesíti a magyarországi német kultúra testét és amely bennünket, sokunkat, a magyar részvétlenség mellett kihajt az idegenbe, ahol idegen vagyon gazdagodásán dolgozunk.

És megint: van magyarországi német irodalom! Csakhogy mint minden magyar érték, ez is az idegenben gyümölcsözik.