Nyugat · / · 1918 · / · 1918. 11. szám

Miklós Jenő: A beamter

Kis idő óta kezdett jó szagú, jó hangzású lenni a letaposott élete. Figyeltek rája, az ország fordul feléje, a miniszter üzent: önök köztisztviselők, a magyar kultúra harcosai, önöknek idehaza kell megnyerniük a háborút. Tehát hogy szenvedjenek, rongyolódjanak tovább. Köztisztviselő, mindenki feléjük neszez, ők az állam... és megroppant a dereka, amikor az ágy alá a cipője után nyúlt, majd megmutatják az ország színe előtt, a közgyűlésen, idenézzetek ni, éhesek vagyunk és rongyosak, de egyelőre a cipővel is igen óvatosan kell bánnia, a hegyin már repedezik, a fülinél is hosszú, asszonyi tűvel összevarrt repedés, még jó, hogy a harisnya éppen a fehér stopján nem üt át rajta, köztisztviselő... lassan kiegyenesedett a kicsi szobában, a sarokban a díványon a fia szuszogott, sovány lába kilógott a kopott paplan alól, majd megmutatják, az újságokban már napok óta verik a harangot: országos nagygyűlés, köztisztviselők szervezkedése... és felfújta mellét, a felesége ágya meggyomrozott dunnákkal csodálkozva nézett rá, meg fogják mutatni? Lábhegyre áll, belerázta magát ünnepi fekete nadrágjába, a mosdótál fölé hajolt, prüszkölt, a fóka, valami homokkővel dörzsölte a kezét, kente az arcát, habot nem eresztett, csak valami rossz szagú nyúlós lé folyt le az ujjai között, amely vastagon úszott a víz színén, az asszony kócosan, vörös barchent pongyolában, pepita papucsban, meztelen lábszárakkal hozta a reggelit, tea, letette az ágy mellé és visszabújt az ágyba, a dunnát magára csapkodta, kezét a feje alá dugta:

- Most idd meg, minden ereje kimegy.

A férfi épp valami tarka rongyba törülte a nyakát, gyorsan megkavarta a teát, fűzfalevél-nyárfalevél, egyetlen hajtásra felhörpintette, már meg se rázkódott utána: tea. Az asszony a plafont nézte:

- Ebédre hazajössz?

Tovább nézte:

...csak a fiú miatt kérdem -

Az ember rosszul mosott ingébe bújt, valahogy a nyakába csavarta a nyakkendőjét:

- Nem tudom még. Nem tudom, meddig tart. Édesem.

És ahogy a fekete kabátja gallérjáról lefújta és lefricskázta a régi korpát:

- Tegyetek valamit félre, csak ti egyetek szépen, rendesen.

Az asszony a plafont nézte. Krumplileves, darástészta, csak ti egyetek szépen, rendesen, tegyetek valamit félre.

- No szervusz - mondotta a férj, míg a fiára húzta a lecsúszott paplant, megsimogatta könyöktől hónaljig az asszony karját és elsietett. Piszkos tányéroktól, félrerakott fazekaktól, a konyhától volt hát büdös az egész lakás? Mikor lesz megint cselédjük, ezt is odamondja a miniszternek, nem lehet, kegyelmes uram, nem lehet...

Az udvarban hátul laktak a cselédlépcsőnél. Az őszi ég végigöntötte a gangot, a mállott sárga falakat, milyen szerencse még, hogy fáj a tüdeje, láza szokott lenni, katonakórházakban forgatták nyárson, pörkölték, aztán mégis hazaeresztették. Legalább átkapja, tartja a családját, sokan lesznek-e a gyűlésen, oda merik-e mondani, mégis?

A lépcsőház tetején felhúzta a vállát és mint a madár lenézett a kalitka aljára, nem szeretett a házmesterrel találkozni. Nem jó barátok, ő ugyan mindent megtesz, kitér, előre köszön, mégse jó barátok, tegnap is, hogy a fia kissé csörömpölve jött fel a lépcsőn, a házmester mindjárt rájuk szólt. Tudja is azt az a fiú, még nem is csörömpölt. Ő a konyhában ült a kis snelszider előtt, a pufogó, büdös lángocskákat nézte, mégis azt mondja a házmester:

- No, no, ez is de nagy úrnak neveli a fiát! Olyan kolompolással jön, mint egy püspök a teljes ornátusban.

Igen is püspök. Úrnak neveli a fiát, iskolába adta. Tegnap volt először az iskolában. Hogy okos és erős legyen, tanuljon, gyengék gyámola, gaz urak ostora, ne hagyja magát, mint az apja. Érte is üssön egyet, püspök? Nem gazdagodhatik meg mindenki a háborúból! A házmester csak ezeket szereti, azok oszt csörömpölhetnek a lépcsőn! A Weisz, meg az Eichhorn, meg a sarki boltos, aki az első emeletbe költözött, lent lakott egy földszinti udvari szobában, most meg kétszer egymásután tapétáztatta az emeleti lakást és ha a cukor, tea, a szappan, meg a bors így ugrál fölfelé, fogja harmadszor is. Ők hátul csak egy kis zsírra, petróleumra, lisztre, dohányra spekulálnának... de nincs, üres szatyrokkal szaladgálnak a lépcsőn és nem csörömpölnek és azért nem kell lármázni, hogy püspök.

Kiért az utcára. Vasárnap reggel volt, kiért az utcára, meglapult a fűszeres bezárt boltja előtt, mennyivel is tartozik, no ez se fog rámenni, - a boltos, a maga személyében, fején kis selyemsapkával az iroda, “Iroda" ajtajában állott, mozgatta a fejét, még a békeidőkből maradt reá, jó reggelt, jó reggelt. Az iroda egyre nagyobbodott, a boltocska egyre kisebb lett, itt már csak papíron spekuláltak, jó reggelt, jó reggelt.

A tisztviselő, amint illik, lekapta a kalapját.

- Hová, hová?

- Futok, kérem, a régi országházba. Nagygyűlésre. Szervezkedünk!

- Mi a fenét?

- Nem lehet tovább. Kérem, nem lehet!

- Nekem mondja? Az urak az állam rabszolgái! Alászolgája.

A boltos derűsen intett, azt gondolta, milyen igaza van, egyebe sincs, ők viszik az ország sorsát hehe, mit keresnek rajta és hehe feltolta fején a sapkát és visszahúzódott az Irodába.

A másik meg átvágott az utca másik oldalára. Néhány öreg katonával találkozott, bottal, félmankón jöttek, gyűrött, rongyos köpenyük alul elcsapva harangozott velük, háború bim-bam, háború bim-bam, a fia jutott az eszébe, mosolyognia kellett, de riadtan elkapta arcát, a szegény vitézek még azt hiszik... valami nyomta belülről a szeme szögletébe a könnyet, megállott, elfordult, megvárta, míg elkocognak, a fia jutott az eszébe és mosolygott, tegnap volt először az iskolában, nagy csörtetéssel jött haza, kipirult arccal lépett a konyhába, de mikor az apját a snelszider előtt meglátta, kicsit összeesett, azért hangosan, illedelmesen köszönt, jó fiú, szegény, mi lesz belőle, tanul, nyomorog, levizsgázik: köztisztviselő. A balszemét még néha összecsípi, a jobbat kitágítja, mint akinek huncfut, valami titka van, tegnap is sarokba csapta a táskáját, leült és a lábát lógázta. Mi történt vele az első napon az I. B-ben - és anyja megkavarta a levest a büdös lángocskákon:

- Ez még itt hagy és elmegy - katonának.

A fiú elszánt bátorsággal ült a tányérjához, a szeme meg se rebbent, amikor anyja kissé félve megint a krumplilevest merte ki eléjük. Ők ketten férfiak, nem igen szerették ezt a levest, az öregebbje bizakodott is benne, hogy a fiú egyszer szóvá teszi, de most oda se neki, bekanalazta és csörömpölve tette le a kanalat az asztalra:

- Katona leszek. Huszár.

Az anyja ijedten nézett rá, az apja csak nézte, úgy? Honnan jössz, sápadt barátom?

A fiú nem hagyta magát:

- A magyar a világ első katonája - és a szék alatt még össze is csapkodta a bokáját. Ez már itt a tanító úr, a szegény tanító úr, kigömbölyödik a fiú száján: katona leszek, vagy csak szerényen, szögletekben bocsánatot kér, katona leszek, megtörli a fáradt, fehér száját, annyit kell beszélnie, - végigsodorja öreg bajuszát, kicsit fölágaskodik: csend legyen fiúk, a magyar a világ első katonája. Iskolai ünnep volt megint, az első nap. Katonáinkat az öreg parasztot, a fáradt susztert, a beteg snájdert, a hivatalnokot, a munkásokat megsegíti a teremtő. Győznek. A tanító úr erről beszélt, ugyanazt mondja, amit két éve, három éve, négy éve más kis fiúknak már mondott, akik a negyedikbe járnak, elfelejtették és már nem katona lesznek. Akkor Krasznikot és Sabácot vívtuk, haj, haj, akik a III-ba járnak: Gorlice, Varsó, Ivangorod, győzelemről-győzelemre, csak már ne kellene semmit se mondani, jöjjenek haza békességben, az öreg paraszt, a fáradt suszter, a snajder, a hivatalnok. És a köztisztviselő megrázta a fejét:

- A háborút fiúk, ott az I. elemi B-ben, nem a ti csillogó szemetekből fogják olvasgatni. Vannak öreg, megtört szemek, fáradt asszony szemek, sírnak, vannak csukódó férfi-szemek, utolsót üzennek, még néznek, aztán a nehéz kapuk becsapódnak, még néznek új idők új ítélőszéke elé. A magyar mindig jó katona volt!

És a köztisztviselő megrázta a fejét:

- Mindig jó, kiadós katona volt, azért maradt belőle olyan kevés. Alig jött ki Ázsiából, már fél Európa harangozta elébe hosszú litániasorokban, hogy a magyarok nyilaitól! Apró turáni paripáikon száguldoztak, Gallenben fejbeütötték őket, kicsit, hazajöttek, itt rontottak egymásnak, az árpád háziak nem tudtak rendet teremteni közöttük, inkább kihaltak, az urak tovább mulattak, de a magyar katona, a magyar szegénylegény élete szabad préda maradt főurak, főpapok, rabló kiskirályok, lézengő ritterek véres kezén, a magyar katona csak ment a csatába, ment a besenyőre, tatárra, németre, törökre, magyarra. Francuz, talján? Ment, verekedett, volt is híre, a kuruc idők nótái elsírják, hogy bujdosni, éhenhalni is tudott, jött a német, összeszorított foggal tűrni és nyelni is, ledübörgött 1848, hősök keze markolt minden mordályt, dicső volt. Jó, hogy elmúlt. Így valahogy megmaradtunk. De ha győzünk, ha győzünk...

És a tisztviselő egészen belezavarodott. A körút sarkán megállt, ő már azt énekelte az iskolában: “Rajta vitézek, a harc ria-dalma ne - retteg-tessen - benne-teket", de a nagyapja még megmutogatta azokat a bujdosó nótákat, amelyekben Arany, Tompa, Sárosi zokogása zengett, titokba, mint az összeesküvők apró szeletekben csúsztatták az egymás markába. Néhány katonanóta is volt közöttük, nagyapa maga is rázendítette: “Verje meg az isten - azt az idesanyát - aki katonának neveli a fiát - húsz évig neveli, világpompájába - azután temeti - holtig tartó gyászba".

A régi országháza elé ért. A kapuban, lépcsőkön emberek álldogáltak, feketében. Kopottak, fáradtak, az arcuk fakó, az állam rabszolgái, sokan voltak és örültek egymásnak.

Bent a folyosókon már némán néztek maguk elé. A fordulóknál és a mélyedésekben kis csoportok vitatkoztak, fény lobbant a szomorú szemekben, de a pillák hamar lezáródtak, gond gubbasztott sötéten a pillák mögött:

- Fekete ország vagyunk, az öt gróf országa - mondta valaki az ablak mellől, egyszerre többen is csendesítették. Nem hagyta magát:

- Legyen a háborús segélyek felemelése állami illetmény, gróf urak! Én 1800 koronából élek, ez békében 600 korona, uraim, hatszáz korona.

- Annyi se! - hagyták rá többen. Egy ősz fejű, leesett vállú emberke csendesen magyarázta:

- Ha egy fizetési osztállyal magasabbra is ugrunk, mit jelent az, az ötödik osztályú méltóságos úrnak volt eddig tízezer korona fizetése, melléje háromezer, meg... ötszáz háborús segélye, most a negyedik osztályban négyezer koronával fog többet kapni, de annyi baj legyen, én és mi ezeren és tízezeren a tizedik fizetési osztályban hatszáz, hat-száz koronával kapnánk többet, hát mi az, hatszáz korona?

Borzas madárfejek bólogattak, hogy mi az, hogy hatszáz korona.

- Létesítsen az állam - szélmalmozott egy hosszú fiatalember a terem ajtajából - kétszázuszkvenégyszáz négyzet öles, kertecskéktől övezett telepet, tisztviselőtelepet, a házakat adja bérbe, vagy amortizálja, nem kerül semmibe neki, kérem, amortizálja!

- Ugyan- ugyan - dörmögte egy hang kifelé a teremből.

A fiatalember igen nagy méregbe jött:

- Én csak nem vagyok mérges ember - kiabálta - de a vérem forr az ilyen buta beszédre, “Ugyan- ugyan", ha okos az állam, még nyerhet is rajta fogyasztási szövetkezetekkel, közös konyhákkal.

A zaj elnyelte szavát. Egy kopasz sárga lassan a szakállát simogatta:

- Éppen az kell neki, ennek a jó Államnak: a szervezkedés! Hogy ő maga csinálja meg. Hahaha.

A teremre rekkenő hőség borult. Az izzó bura alatt lüktető aggyal, egymáshoz préselten ültek, a folyosókról egyre többen szorultak össze a völgyekbe, csak kigyulladt szemük intett egymásnak: ennyien vagyunk, hol voltunk eddig?

Az elnökség bevonult, mindenki éljenzett, az elnök magas székébe ült és ahogy a fejét lassan körülhordta, gyermekes szeme simogatva futott végig a fekete hullámokon. Arca mosolygott, hozott isten, hozott isten, de keze ijedten kapaszkodott a szék karfájába, lassan felállt, a zúgás elült, a folyosókról az utolsó hullámok csaptak át, az elnök már beszélt:

- Jajkiáltásainkat jöttünk hallatni ide. Formába törni kívánságainkat... kenyeret, lakást, ruhát... élni akarunk!

A padokból kiszakadt az éljen, sokan fel akartak ugrálni, de nem volt helyük, riadtan kiabáltak, összevissza halljuk, a taps végigdörgött a termen.

Az elnök mintha hátratántorgott volna, kezét áldásra nyújtotta ki:

- Állandósítsák ezt a tüzet, ezt a nemes felbuzdulásukat, uraim. Mindenki szervezetten áll őrt a saját kapuja előtt, csak mi... hulljunk széjjel? Elérkeztünk az utolsó állomásra, éhező gyermekeinkről van szó!

Éljen és taps végigtombolt a sokaságon, mint futó tűz gyújtogatott, sokan azt kiáltották:

- Éhezünk.

- Éhező gyermekeinkről van szó!

- Nincs tovább!!

- Az elnök elsápadt, hatalmas aktacsomót kapott fel az asztalról és mint zászlót meglóbálta a levegőben.

- Ez a mi üzenetünk, utolsó szavunk, határozati javaslat, a mi javaslatunk. Pecsételjék meg kérem, szent akaratukkal. Ebből nem engedünk.

A vihar kicsattant:

- Nem kérni jöttünk, ebből elég volt, követelünk!

- Éhezünk.

- Éhezünk, éhezünk. Ki az utcára!

Valaki belesivította:

- A barikádokra!

Az elnök ráütött az asztalra, mintha a kiabáló koponyákat akarná szétloccsantani. Üveg, tintatartó táncoltak:

- Csak a törvény által megengedett keretekben - kiáltotta. - Én a törvényhozás két házán kívül más segítőformát nem ismerek és el nem ismerek!

Fent a hegyen dübörgés támadt: - Nem-vár-ha-tunk to-vább. - Az ut-cá-ra!

A völgyek a zajt túlharsogták:

- Éljen az elnök. Ha-tá-roz-zunk.

- Halljuk, halljuk, halljuk a javaslatot!

...a hőség elviselhetetlenné vált, az emberek lihegve kapkodták a fejüket, nyitott szájjal, dülledt szemmel úsztak a tikkadt forróságban, lassan alácsuklottak és csak a fülek tüzesedtek, egyre jobban.

A tizedik padban ült a középső mezőben. Könyökét a bordájának támasztotta, feje leszikkadtan hullt a tenyerébe, csak homályban látta az elnököt, hogy ide-oda forgolódik, a nagy aktacsomót átadja a szomszédjának, csenget, leül, éljeneznek, valami zaj zúg a hegyről, oly magasan száll, nem jól hallja, mit akarnak, szavazzunk, éhezünk, ez az utolsó üzenet - egy magas úr áll fel az elnök mellől és kicsomagolja a határozati javaslatot. Lassan olvas. Ropogtatja a szavakat. Pontonként foglalkozik a tisztviselők sérelmeivel.

A hangja egyre csendesebb lesz. Most tart az általános visszapillantásnál és okosan, óvatosan, megfontoltan kezd rákanyarodni az életre,

kéri a közélelem teljes reformját,

árkedvezményeket követel,

az élelmi, ipari, tüzelő és világító cikkek állami kényszereladását, tessék, a teljes indokolás,

a fizetési és személyi pótlék rendezését,

a háborús segély újabb felosztását, teljes indokolását,

ruha, fehérnemű, háziberendezés segélyének kiutalását, kiutalását a nős, nőtlen, családtalan, legalább egy családtagot eltartó tisztviselőknél,

altiszteknél, szolgáknál,

a napibéres szolgáknál,

számok, számok, számok.

Évek és családtagok összege kavarog a javaslatból, aztán jön, pávásan lépked az igen-igen hosszú, megfontolt indokolás.

És jön a családi pótlék gyermekenként,

illetve családtagonként,

illetve tisztviselőknél, női tisztviselőknél, altiszteknél, szolgáknál,

nyugdíjas tisztviselőknél, a nyugdíjas özvegyeknél, az árváknál, mint rendkívüli segítség pontos és részletes beosztással, bő indokolással, a hőség egyre sűrűsödik, valami nehéz fekete lepedőt pányváznak szét és eresztenek alá a fáradt fejekre, mint a cirkusz tetejét - és a hölgy a trapézon már a fejekben ugrál, a küszködő és dagadt fejekben, de vannak lekonyult és szomorú fejek, ott már vége minden mutatványnak.

Maga a határozati javaslat csak most kezd a maga egészében kibontakozni. Már elébe harangoz a modern szolgálati pragmatika,

illetve a már régen elkészült törvényjavaslat teljes és pontos kidolgozása,

fizetések, nyugdíjellátási összegek, szolgálati időközök szerint,

minősítési fokok, rang, kinevezés és előléptetési skálák szerint,

függve és függetlenül attól, hol és milyen ágazatban -

mióta és meddig szolgál

- és nem szolgál-e?

Számok, számok, törtek, külön felosztással a lakáspénzek, a természetbeni lakások,

üres állások, pályázati kiírások, pályázatok, betöltések, behelyettesítések,

véglegesítések, előléptetések,

furfangos útvesztői a minisztériumoknak, a fő- és középfokú hatóságoknak a külső és belső szolgálatban,

az államilag segélyezett vagy állami felügyelet és ellenőrzés alatt álló vállalatoknál, központoknál,

kirendelések, áthelyezések, büntetések,

független fegyelmi bíróság hatásköri megvonása, megválasztása, döntése,

fellebbezések, újrafelvételek, ítéletek...

...hozzáférhetetlen, dolgát értő és pártatlan köztisztviselői kar... számok, számok, számok -

A tizedik padban ült a középső mezőben. Agya kiszikkadt, szeme leragadt, könyökét a bordájának támasztotta, feje csendesen pihent a tenyerében.

Aludt.

Néha feléje csapott az ár - “nem fogadjuk el", ő álmában vergődve csapkodott a hullámokban, de a zengés eltöredezett, “a rendiség korhadt parlamentje", - "csak az általános és titkos"... hallotta az elnök esengőjét, a terror! “nem lehet terrorizálni!", valami síró, lágy fuvolahang parancsolt a szeleknek és hullámoknak:

- Jól mondta Thiers, minden korok legnagyobb államférfia, 1846-ban a francia kamarában, uraim, hogy nem teljes, hazug az a képviselet, mely elüt az élet valóságától...

A fuvola lágyan emelkedett.

- Eddig nem akartunk hívatlan vendégségbe tolakodni... de egy nagyobb gazda jött, az idő... és mi részt veszünk a vendégségben.

Ismét elaludt. Gőzben pihent. Hőhullámokon ringott: szociálpolitika... szervezkedési szabadság... véres tollal írjuk... szavazzunk, szavazzunk!

Dübörgés, hegyomlás körülötte. Félt, szeretett volna felébredni, félt, erőlködött, valaki mellette állt és csendesen visszanyomta a helyére.

- Pihenj és aludj.

Mosolygott az idegenre, akinek jóságos, megértő szeme volt, valahol már bemutatták, emlékszik rá, a szíve hevesebben kezdett dobogni, ő az és rákiáltott:

- Thiers, te itt?

Az idegen meghajtotta magát.

- Igen, Thiers, minden korok legnagyobb államférfia. De ne csapj lármát, kérlek. Aludj.

Valaki mégis a vállánál rázta, ijedten kapta fel fejét, szétnézett, emberek szaladtak a padok között, ő hol van, egy kicsi szőke még mindig azt kiabálja: így nem lehet, így nem lehet - egy magas vissza: és ha besoroznak, pajtás? A szomszédja föléje hajol és kicsit túl hangosan mondja a fülébe (mit kiabál), hogy:

- Pompásan tetszett aludni! Kerekes vagyok különben Somlyóról, Szilágysomlyóról és igazán örvendek a szerencsének. A jobb szomszédom már nem volt ilyen kedves úriember, kérem, folyton zajongott. Erre a fülemre most se hallok. El is tetszik jönni a bankettre?

- Hogyne, ott leszek.

- Én, kérem, nagyon szeretem a csendes embereket. Tartanám szerencsének, ha egymás mellé kerülnénk. Mit lármázzunk, nem igaz, dolgozzunk.

Kezet fogtak és megindultak a folyosóra, egymás mellé préselve értek ki az utcára, újra kezet fogtak:

- Tehát a banketten.

- Igen, a banketten.

Megemelték kalapjukat, oldalt kapták a fejüket, biccentettek, elváltak.

Bankett - gondolta hazafelé - erre elsején nem igen számítottunk, baj, de hát a köz, a köz. Valahogy lespóroljuk, tulajdonképpen négy éve már nem is mulattam, színházba, moziba nem járunk, még dolgosabbnak kellett volna lenni, hogy valahogy kijöjjünk, talán istenfélőnek is, de mulatni - négy év alatt igazán nem mulattam. Csendeskén, szerényen éltem. A szigeten se voltunk, a ligetben se jártunk, utolsó szórakozásunk az volt, mikor a hivatal ablakából néztük, hogy jönnek a hídon át az emberek a koronázásról. Még sincs semmink. Egyszer lehet szép csendesen összeülni és mulatni. Egyszer kicsit megvigasztalódni, mégis, hogy többen vagyunk, sokan vagyunk, nyomorult beamterek vagyunk azoknak se megy jobban ott a vidéken, olcsó kis bankettecske lesz, mindenki rendel, amit akar, hát aztán a nagy ivás, a zabi nem kötelező. Ki-ki a maga felelősségére. Az ország minden tájáról ideszakadt bús magyarok, beamterek, a szegénység hozza őket össze, az élet terhe, a küzdelem a létért, - nem, nem, de ez megint a közgyűlés - tehát mindenki csak a maga számlájára, csendesen, úgy maguk közt összebújnak, beszélgetnek, hogy ej haj, ej haj már csak ne is sóhajtson a szegény ember? Úgy bele a levegőbe, hogy a szíve is megmozduljon? Oly kevés az örömük egymásból, most kicsit összehajolnak, proszit, proszit, csengeni fog a szívük, mint régi üvegkehely és ne mindig csak az a hivatalnok-nyomor, hogy ruha, pótlék, óradíj, otthon meg hogy liszt, cérna, margarin. Kicsi magot ültetnek, egyszerre hajtani kezd, nő, ágaskodik, terebélyesedik, már fa, árnyékot ad és az árnyékban egyszer megpihenhet - a fia.

Ez döntött. Otthon is ez döntött, az asszony előkotorta kicsi megmaradt pénzét és nehéz szívvel odaadta:

- Csak menj, fiacskám, mi valahogy megleszünk.

A köztisztviselő bankettre ment.

Mire odaért, már az asztaloknál ültek, egy józsefvárosi füstös vendéglőben. Az erdélyi úr rögtön elébe sietett és a maga asztalához húzta:

- Kérlek alássan már vártalak, mennyien vagyunk, még nem is rendeltem.

Boldogan ült le, kérlek alássan, a szalvétát akarta a nyakába teríteni, de észrevette, hogy csak tenyérnyi tépett papírrongyot kapott, elszégyellte magát, felfújt arca lepuffadt, a papírt gyorsan összegyűrte és az asztal alá dobta, Erdélyből jött, nem tudott aludni a közgyűlésen, a szeme a füstben fáradt volt, ezzel a fáradt szemével lassan végigmustrálta az étlapot, a szeme arra ugrott, ahol az árak sorakoztak, rögtön letette a lapot és a száját lehúzta:

- De az áldóját!

Fújva bocsánatot kért pesti pajtásától és a foga közt sziszegte:

- Rablók!... ó pardon, parancsolj, kérlek, csak parancsolj, hiszen mindegy, ráérünk, csak lassan, nyugodtan, te előbb.

A pesti alulról felfelé szántotta végig az árakat, de a létrán rögtön visszacsúszott:

- Horribilis, ezek az árak!

- Ugy-e, hogy horribilis, horribilis - békülgetett már magában az erdélyi. Hogy ő már kint van a szégyenből, lám, ez itt pesti, itt is megfordul, ott is megfordul, ő is az mondja, disznóság, horriblis, horriblis. Egy adag liba, jaj...

A pesti gondolkozott. Csendes szemrehányással mondta a pincérnek:

- Szép, szaftos pörköltöcskét.

Az erdélyi barátságosan tolta melléje a székét és kissé megszorította a karját:

- Ide is, egyszerű pörköltöcskét. Krumplival.

A pincér bólintott, körülsétált a középső nagy oszlop körül és visszajött:

- Pörkölt már nincsen. Elfogyott.

Csapás. A két beamter még szorosabbra ült, gyorsan valami borjúrongyot rendelt, örüljünk, hogy élünk. Hogy együtt vagyunk, ki tudja, mi lesz, mi lesz holnap. Hozták a spriccereket, koccintottak, mindegyik leszopta a fele spriccerét, dohos volt, a bor is és az ásványvíz is, kis penészfoszlányok úszkáltak a tetején, no, majd a vége felé... valami jobb borocskára térnek. A teremben erősödött a lárma, folyton jöttek-mentek, beszéltek, “ezt nem engedjük, azt nem engedjük", sokan ülve lármáztak, “abszurdum, meg kell mondani a főispánnak, nem bírom, hát punktum", a száraz borjúrongy szomorúan nézett a kés alatt a köztisztviselőkre: értem jöttetek ide, egymásnak örüljetek?!

- Hát kérlek alássan, - kezdte az erdélyi - becses családod, bizonyára. Hány éves a gyerek, mennyi van?

- No az kéne, pajtás, egy, ájnc, uno, elég gond, most kezd járni az iskolába.

- Nekem három, dráj, troá, - és még az ujjával is mutatta - két fiú meg egy leányka, na-na, kicsit zöldek szegénykék, egyszer majd kihizlalom, de most, ezzel a pótkávéval, póttejjel, pótliszttel...

Nevettek.

- Te hol tanultál?

- Somlyón, aztán Károlyba. Te?

- Nagyszombatba.

És leültek a virágos szőnyegre. Az emlékezések szőnyegére. A gyerekszobájukban otthon is volt egy kicsi szőnyeg, mindig onnan indultak el fel-alá sétálni a szobán. Aztán küszködtek, lecsúsztak, a virágos szőnyeget kihúzták alóluk, már csak a puszta földön ülnek.

- Nagyszerű volt, nagyszerű, - mondotta többször az erdélyi - emlékszel, de igazán emlékszel?

A nagyszombati mindenre emlékezett. Az ország más részéből jött, de mindenre emlékezett. Még közelebb húzták a széket és azt mondja az erdélyi:

- Tudod, kedves, az volt az igazi boldogság, mikor eljött a - panoráma.

A nagyszombati bólintott, az aztán már igazán nagy boldogság volt.

- A piacon.

- A piacon.

- Oldalt szerecsenek döfkölődtek Stenlej-sisakos angolokkal.

- Az, az. Tigrisvadászat elefántokon. A pénztár fölött egy zöld papagáj.

- Az. Alatta Briszton, a medveember és -

- Szesszina, a madárfarkú hölgy. Odabent...

- egy piszkos viasz Ámor forgott, meg a Sándor cár feküdt, a melle járt, fújtatott fel-alá.

Álomban hallgatták egymást. Soha erről még senkinek nem beszéltek.

- Szesszina egy ferslógban ült, a lába benne a ferslógban és egy nyíláson át madzagon a lábával mozgatta kiterjesztett pávafarkát. Mint egy legyezőt, barátom. Csodálatos volt!

- Csodálatos!

- Jött egy cirkusz is a városba.

- Jött. Az Augusztot Herr Skribetznek hívták, a balerinát -

- A balerinát a lovon frájlajn Leonának. Leona. A ló Miska volt, a kassza fölött egy beteg majom ült, a Beppo.

- Megállj csak, vörös szemű házinyulat nyoszogatott, ránk pislogott, felkapta a nyulat -

- felkapta a nyulat -

- És körülnyalta a már egészen gyulladt szemét. Talán a rubintos tüzet itta.

A másik egészen csendesen mondta:

- Nagyszerű.

Egymásra néztek, - kicsit szomorúan. Most már gyorsan kezdtek beszélni. A tanáraik ugyanazok voltak. Épp hogy ez latint, az meg görögöt tanított. A fekete notesz, a füstölgő kályha ugyanaz, izzadt drukkok, apró majálisok ugyanaz, ugyanaz...

Ide-oda ugráltak a virágos szőnyegen. A tánciskolában a copfos Margitka meg a... igen, Lujzácska, - a színházban diák-meglapulások, ugyanaz a primadonna és ugyanaz a matúra. Kis szerelmek, kis szomorúságok. Most meg ugyanazok a sápadt vézna gyerekek. Mit éltek eddig?

- Annak is van egy olyan vézna fia - mondta az erdélyi és csendbe a szemével a szemben ülőre mutatott. - Debrecenből jött, meg ott mellette annak is, Kassáról, meg ott Pozsonyból, ismerem -

Rájuk zuhogott az egész, örömtelen élet, mint a jégverés. Ültek a hideg, őszi esőben, a szél vévigsöpört a termen. Nedves és rongyos ruhákban összebújva szárították magukat. Egész életükben semmi sem történt a kedvük, a saját akarásuk szerint, semmi, összeterelték őket, hajtják, az ostor pattog, egymásra bőgnek, rettenetes.

- Éljen - kiáltotta valaki a sarokban.

- Látod - mondotta csendesen az erdélyi - látod, most kellene valami jót inni. Egy nagyot húzni, egy nagyot kurjantani.

Lelógó fejét megrázta és újra csak azt mondta:

- Egy nagyot kurjantani! Valami jót inni, nem ezt a penészes spriccert, kérlek alássan a kutyafáját, bocsáss meg.

A pesti ijedten kapta fel a fejét. Neki nem lehet, három spriccere már volt, nem vigyázott, kicsit duhajkodott, na... gondolatban gyorsan összeolvasta pénzecskéjét és keményen a barátjára nézett. Egy spriccer 1 korona 80, ez meg valami “jót" akar inni, miből, a Krisztus öt sebére miből, talán nem is köztisztviselő, spion, antantkém. Mennyi lehet a pénze! De ahogy a nézése az erdélyinek zsíros kabátgallérjára esett, csendesen elmosolyodott, bolond, álomjáró, valami poéta, bordalt akar írni - és fennhangon mondta:

- Nem barátocskám, nem iszunk többet. Legföljebb még egy spriccerecskét.

- De, de, a kedvemért - kérlelte a másik - nézd - és elkezdte a pestinek a kezét simogatni - ha én most abbahagyom, soha sem jövök ki ebből a szomorúságból. Egy álló évig elgázolok benne, az ilyennek ki kell robbannia, bumm, mint a srapnel, kint van, sivít, az ember nem hordhat egy srapnelt a szegény hasában, kérlek, kérlekalásan, bumm...

Szomorú szemével maga elé nézett, de nagy zengés, csörömpölés támadt a teremben. “Záróra, fizetni", a gázlángokat már oltogatták, féltizenegy, a pincérek veszettül szaladgáltak.

Az erdélyinek, mintha fából lett volna a karja, az asztalról leesett a szék alá:

- Az más, ha nem lehet, azt a kirelájszomát!

Már tuszkolták is őket ki az utcára. Az ordas, fekete városba. Az utcák sötétek, az ajtóban még az egymás keze után kaptak és elváltak, az erdélyi ment, ment, egyenest haza Erdélybe, dolgozni, itt Pesten kicsit kibeszélte magát, most dolgozik -

a pesti egyedül maradt az utcán. Megindult a külső sötétségben, sehol senki. Csak az éj vigyáz reá, hogy neki ne menjen valamelyik döglött lámpásnak, mért nem döntik fel sorjában ezeket a lámpásokat, nappal igazán nincs rajtuk nézni való, no ez szép kis bankett volt. Sose volt barátja a nagy ricsajoknak, a tömeg dinom-dánomoknak, hát hiszen ez nem volt az, valamikor még legjobb szerette a csendes családi estéket, néhány kedves arc, egy kis zongora, sütemény, egy-két pohárka bor, mély puha zsöllyék... aztán megnősült.

Megrázkódott az éjszakában, hazagondolt, a kis szobára, a gyerekre, agyondolgozott feleségére, még csak egy-két év előtt is milyen fiatal volt, no nem, négy-öt éve, hja a gyerek is nő, a nyomorúság nő, meddig tart?

Öklével maga elé csapott és a házi estékre gondolt, néhány kedves arcra, a jó fiúk... most a földre borulva feküsznek valahol a lengyel síkságon, a Kárpátok alatt, a Doberdón. Idenéznek? Egyik-másik még föltápászkodik a halottak pihent seregéből, még él, látják-e egymást... Elhúzott egy kávéház előtt, milyen régen volt este a Kávéházban.

Csendesen üldögélni, úgy hajnal felé... lélegzetfojtó sötétség vette körül, csendesen elüldögélni valami régi sarokban, a régi pincérek, a régi fekete, hozzák az illusztrált újságokat, lapozgatni az Illusztrasziónban, a Nyűszben, nevetni a Rir, az Asziett tréfáin, lejjebb csúszni a székben, belebámulni az éjszakába, hogy pincér kérem, cigarettát, két jobbfajtát kihalászni, hozd csak fiam a Koneszört... egypár bútordarabot már kinézett a múltkor is, angol főurak, francia bíborosok árverésre kerülő szekrényei közül, egy porcelán tálat, egy csudaszőnyeget, most egész kastélyra valót fog összevásárolni, aranyszegélyes bőrkönyveket, kínai vázát, friss piros iniciálékat, egy egyiptomi láncocskát is, meg valami email női órát az asszonynak... (Vörös cselédhuzatok közt fáradtan fekszik odahaza, öregszik.)

Hazaért. Feldohogott a lépcsőkön, macskalábon lépett a szobába, az asszony felkönyökölt, kócos volt, az arca izzadt, sárga, ijedt szemmel kérdezte:

- Na fiam, hogy mulattál?

- Jól - súgta a hivatalnok - valami pénzecskét még haza is hoztam.

- Okosan fiam - sóhajtott az asszony és befelé fordult. A díványon az elcsúszott paplan alatt a fia szuszogott. A “huszár". Bizonyára róluk álmodik, napsugáron nyargalnak, csak azok persze, akik jó deákok voltak és jelesre feleltek. Vörös Ördögök, léniával száguldoznak az átkos ellenre, a síkon porfelhő száll, a huszárok vágtatnak előre, az első padból mindjárt a Weisz meg a Veverka, a többi csak népfölkelő, árbájtos, felmentett. Látott-e már a fia huszárt? Huszárt a lován, amint táncoltatja a paripáját, vagy cikázó karddal, csapkodó mentével - repül? Egyszer láttak együtt huszárokat az utcán, cuppogtak a sárban, tarisznya volt a hátukon és strimfliben, meg cúgos cipőben cuppogtak a sárban. A fiú el se hitte az apjának, hogy huszárok.

Talán csak a huszárok papái, öreg, vén huszárok. Mennek a harctérre a fiaik után.

- Igen fiam, ők a honvédekkel fognak rohamra menni, már lovat se kapnak, a ló ledobná őket. Mindig csak rohamoznak, ha itt bevégzik, ott mennek rohamra, a jó öreg huszárok.

Sokáig forgolódott az ágyában, nem tudott elaludni. Látta félálomban a fiát, mint püspök jön fel a lépcsőn, teljes ornátusban, füstölőkkel, csapkod a pásztorbottal, - a házmester mint ministráns gyerek ugrál előtte, minden harmadik lépcsőnél megáll, megfordul, füstöl elébe - látta a sarki fűszerest, az erdélyi beamter volt álruhában, az egész első emeletet lakja, épp a lakását tapétázzák, a falon lógó nagy óra tizenhármat üt, nehéz aszú borokat isznak, koccintanak. Mért lettem én beamter - nyilallt bele a szívébe - én már csak így fogok meghalni?

A másik oldalára fordult, már világosan járt az esze, mi történt vele ebben az életben, ezzel az élettel, mi történt? Tanult, dolgozott, nyomorgott. Sokszor megforgatta az eszében, ha valami másba fogna, üzletet nyitna, vállalkozásba kezdene, mindig azt hitte, csak valami jó alkalmat kellene megragadnia, egy ötkoronás például, egy ötkoronás után nyúlni az utcán... ó azóta az ötkoronásokat is mind beolvasztották a gazdagok ezüstkanalaiba.

Elgondolta, hogy valahol példának okáért, ott fekszik mégis az ötkoronás. Kinyújtózkodott. Valahol az utcán egy buger elcsúszott és lefeküdt, ő arra megy, meglátja, felemeli. Gyere csak ide te rongyos buger, kezdjünk egymással valamit. Például valami üzletet, valami egészen kis üzletet, valami egzisztenciát, rendes, szigorú számítással, munkával, fáradsággal és istenfélelmével. És egyszerre csak a buger kölykezni kezdene...

Lassan kigombolja az emberek zsebét, gyere csak ide te másik ötkoronás, meg te harmadik, ötödik, tizedik, századik, ezredik, százezredik, miért ne? Ismert egy rikkancsot, öt koronával kezdte. Vett és eladott lapokat. Szaladgált, forgatta a tőkéjét. Ma? Rikkancskirály. Övé az utca, alkirályokkal, kerületi főnökökkel dolgozik. A zöld papagájos asszony... megkeres vasárnaponként 15-20 koronát. Egyszer megállt mellette és leste, a madarak csak úgy húzták görbe, erős csőrükkel a hatosokat az emberek zsebéből. Ez is üzlet, legalább valami, önálló vállalkozás, vagy a fekete bosnyák a pályaudvarok előtt, a sorsjegyet árusító öregcsászár? A penicilust, kézivillanyt nyakában cipelő, repülő boltos? Na, na, megélt, megélt. És ez csak a kezdet kezdete volna. A léggömbös asszony?

A léggömbös asszony húsz fillérért adja gömbjét, ha a gyerek nagyon sír, kettőt akasztott a nyakába, ő maga öt fillérért vette, már felfújva és május elsején minden lónak gömb volt a fülén, meg, meg a bordáin. Gömb-karácsony. Meg a játékember az utcán? Pléhautót, lépegető pléhrendőrt eregetett a járókelők lába alá, egészen szépen keresett, a széttaposott rendőrt újra fel tudta nyomni. És a kucséber? A cukorkaboltos? Öt koronával indultak neki, neki! Az ötkoronás gurult össze-vissza a pesti utcán, pofozta maga előtt a többit, jólétet hozott... De egy beamter?

És ma, ma, ma barátocskáim! Szédítő aranyesőben állunk. Az emberek az egyik kávéházi asztaltól felugrálnak, átmennek a másik asztalhoz, su-su-su-sugdolóznak, visszajönnek, megint su-su-su: ezreket keresnek. Néha egy kis ügyesség, ügyészség is, igaz, de mit tesz az? Vesznek kávét, parfümöt, teát, cérnát, összekeverik, visszakeverik, várnak vele, várnak és ezreket keresnek. Eladnak valamit, visszaveszik, újra eladjákvisszaveszik, eladjákvisszaveszik, eladj-vissza, ezreket és ezreket keresnek! Napraforgót, cirokot, tanint ültetnek. Gyűjtik a rézfillért. Tojásért petróleumot, lencséért cérnát, cérnáért dohányt csereberélnek, honnan veszik, isten tudja, meggazdagodnak, egy arany fog a többi jó fogat megéri... egy cipőtalp...

Kezdte összezavarni a fogalmakat, a hátára dőlt és elaludt.

Másnap reggel, amint a hivatalába sietett, a boltos az Irodája ajtajában állott. Megbiccentette fekete selyemsapkáját, mennyivel is tartozik neki, és elébe lépkedett:

- Lumpoltunk tegnap este hehehe, egy kis ricsaj, dínomdánom, olvasom, hogy az urak milyen sokan voltak és mennyit beszéltek.

- Hát, hát... mondta a köztisztviselő és a fejével intett, hogy így, így, amúgy.

- Volna egy kis ajánlatom - mosolygott megint a boltos, karon fogta a beamtert, jaj és az Irodába vezette.

- Bizony, bizony - mondogatta - egyre kisebb a bolt és egyre nagyobb az iroda, most már csak papíron kereskedünk. De azt gondoltam, hogy a tegnapi bankett után jó lesz egy-két pohárka igazi francia konyak. Ilyet nehezen kaptak az urak bárhol is.

Előhúzta a nagy kasszakulcsát és kinyitotta a wertheimszekrényét.

- Tetszik látni, van itt. Van itt francia konyak, angol keserű, lengyel pálinka. Egy hét előtt volt még orosz konyakom is, malagám is.

A beamter szédülve nézett a pénzes szekrénybe. Fent néhány üveg zöld, kék meg sárga selyempapírban. Ragyogó kupakjaik a szemébe nevettek. A másik polcon ezüstbe kötött teacsomagok. Csokoládé-halmok, francia cukorkák. Alul szardíniadobozok, halak olajban, finom parfümök, szappanok. A szeme káprázott.

A boltos gondosan kicsomagolt egy üveget, **Martell volt és két kis pohárkába öntött. Koccintottak. Csettintettek a nyelvükkel, ittak, kicsit megkrákogták, a boltos újra töltött, már csak fél-fél pohárkával.

Leültek a hajlott biedermájer kanapéra és vékony Figaró cigarettára gyújtottak. Fejük felett a régi óra csendesen muzsikálni kezdett. Valami bécsi valcer volt, sok pim-pimmel és boldogok voltak. A nyitott kasszából, mint Ali rabló kincses barlangjából vanília, tea, fekete bors fűszeres illata szállongott. Valahonnan, az isten tudja honnan, egy kevés spiritusz és petróleum, pim, pim, pim-pim.

A beamter melle feszült. Végigsimította a bajuszát és kissé a boltos felé hajtotta magát:

- Uram... így ki... egyenesen... mert mi lehet az én szegény fiamból? Tanulni, vizsgázni fog, valami köztisztviselő, bah! Uram. Én nem engedem többet az iskolába! A lábát letöröm, ha még egyszer az iskolába megy, én - lehozom ide a boltba. Csendes, jó gyerek uram, könyörüljön meg rajta, söpörtesse vele a boltját, guríttassa a petróleumos hordókat, amivel az atyám ijesztett engem. Csakhogy itt lehessen, hogy itt lehessen! Ebben a mennyországban uram, mennyor-szág-ban. Ámen.

Pim-pim, pim-pim.

A boltos megvakarta a füle tövét.

- Tartanám szerencsémnek, de a bolt már nem ér semmit. Semmit sem ér uram, mert jön, jön a béke.

A beamter nagyot nézett.

- Ezt is megmagyarázom önnek. Vegyük például a teát. Én ebben dolgoztam és egy ideig jól ment minden, nem volt tea. Aztán megindultak az orosz béketárgyalások és a magyar földből, a jó magyar földből kezdett lassan kibújni a tea. Bocsánat, igen, a tea. Tetszik tudni, a tea nem hazai termés. Mégis rengeteg teát dugtak el a magyar földbe, összevásárolták, eldugták, rejtegették. Most aztán az orosz tea hírére kezdett az itthoni is kibújni a földből, mindjárt ládákban bújt ki, ezüst papírcsomagokban, sárkányokkal, vagonszám és ha tegnap még 180 koronát adtak titokban, dugva egy kiló rossz teáért, egyetlen egy éjszaka alatt a tea lezuhant 60 koronára. Ezen aztán már nem lehet segíteni 60 koronáért maga után dobják, ez már nem reális üzlet. A tea ész nélkül dolgozza ki magát a földből és ez így lesz mindennel, a cérnával, a szappannal, a kávéval, szóval - nem érdemes. Már csak ráfizetni lehet! Nem érdemes. Az ember körülnéz és gyorsan eladja a boltot.

- Eladja? Ön eladta?

- Ma vagyok itt utoljára. Földet vettem, birtokot a Dunántúlon. A föld az biztos, az egy érték, az megmarad a gyümölcsössel, a házzal, a patakkal, a búzával, cirokkal. De a bolt? Ma semmit se ér... Akar egy jó tanácsot, kérem? Hagyja a boltot uram, hagyja a fenébe, földet vegyen a fiának! Spóroljon!

Fejük felett a valcer már halódott, pim...pim. Nagyon szívélyesen búcsúzkodtak... Földet vegyen a fiának, ez jó, és nevetni kezdett.

És egész délelőtt ezen mulatott. Jobban, mint a banketten.